Nem tudom hányszor néztem meg és amúgy már kívülről tudom az egészet. Micsoda nő! Pretty woman! Egy örök film nálam. Abban van egy „jamaicai illatfelhőből” felbukkanó fickó, aki mindenkitől azt kérdezi:
-Neked mi az álmod?
Hogy neki mennyire zavaros lehet, az látszik. Ekkor jutott eszembe, elnézve Richard Gere hat kilós mobil telefonját, hogy az idő és akciós cuccokért a magyar, az mindig szalad. Hogy mennyi mindent tervezett, álmodott az ember 10,20,30 stb évesen. Aztán mi lett belőle.
-Olyan álmokra is szükség van, amik sosem valósulnak meg- mondta Popper tanár úr.
Teljesen egyetértek. Csak a mérték. Tetszik tudni, nem árt, ha nem ezek az álmok vannak túlsúlyban, mert akkor az, nagyon szomorú. Mint bankszámla egyenleg a hó végén. Kicsit hasonlít ez arra, mikor az eskető azt mondja:
-És együtt leszel vele jóban-rosszban.
-Csak jóban nem lehet?
Nem lehet. Mert a másikra is szükség van. Mármint álomra. Kell az.
Mint minden dolog, az álom is olyan, hogy ha nem teszel érte semmit, nem fog megvalósulni. Mert még a rémálomért is melózni kell, ami azért pofátlanság. Vannak, akik egész életükben dolgoznak egy álomért. Aztán elérik. Megvan, megvolt. És utána… Johann Hölzel álma az volt, hogy Falco néven a legsikeresebb énekes legyen. Mikor a Rock me Amadeus! vezette az összes slágerlistát, elérte az álmát. És azt mondta:
-És most akkor hogyan tovább?
Mert ez a nagy kérdés. Neki sajnos onnantól lefelé ment az élete és 40 évesen egy ostoba balesetben szomorúan és keserűen halt meg, messze a hazájától. Pedig elérte a nagy álmát. Csak nem talált újat, amiért tenni kell, dolgozni és hinni benne.
Ha most KZS bristolszakértő nem poharazna egy balatoni pincészetben fültől fülig mosollyal, biztos mondana valami zaftos dolgot erre, mert meggyőződése, hogy egy komplett kínai mosoda nem tudná tisztára mosni az én álmaimat, mert mindig ugyanazt álmodom. Na most ha a fantázia és az álom közti különbséget elmondanám neki, ugyanúgy csak pislogna és ásítana, mikor egyszer a svéd és az orosz jégkorong támadó felfogását ismertettem neki, pedig kérem az is álomszerű. Nyugi, nem mondom el. Nem tudjátok, mit veszítetek.
Az álmok. Megérkeztünk Bristolba. Kemény hetek és hónapok jöttek. Rengeteg munka, sok idegennel laktunk együtt. Minden új és szokatlan volt. A nulláról indultunk el. Volt pár nap, amikor azt álmodtuk Alizzal, nem ébredünk fel és végre vége lesz. Aztán másként alakult, mert megvalósítottuk. Az álmunkat. Amikor otthon úgy alakult, nincs hova menni, lépni. Akkor jött egy álom: Anglia. Aztán kijöttünk és az álmainkat igyekeztünk megvalósítani. Hogy ÉLJÜNK. Ne csak dolgozzunk. Bitang nehezen ment. Ám mindig mentünk előre, mert láttuk mivel hová lehet eljutni. Aztán egyre jobb lett, egyre több mindent értünk el. Egyre kevesebb álmunk maradt. Együtt és külön is. Persze álom mindig van, és ez így helyes. Célok kellenek, törekedni felé, elérni, aztán élvezni. És egy új álmot állítani a helyére. Hat évvel a nagy lépés után még mindig vannak álmaink, amiket el szeretnénk érni. Csak közben jött pár dolog, amivel nem számoltunk. Senki sem számolt. A nembeszélünkróla dolog. És most júliusban már a negyedik könyvem. Így aztán új álmok jöttek. Volt, ami maradt, mint a biciklizés Meg Ryan-nel. Ez hátrább került. Hogy egyszer egy ecetes baltával megfésülöm Boris Johnsont, kicsit előrébb. Hogy megint átélhetem egyszer azt az érzést, mint mikor a STAR WHY könyvemen nevettek a metrón többen is. Az megvan, mert A SLAG ugyanígy hatna. Nagy álom. Messze, messze egy másik könyves világban. Így megy ez.
Itt Angliában hamar megtanulja mindenki az angolok álmát: ők egy Birodalom. Már évszázadok óta. Teljesen mindegy, hogy az egész világ megváltozott, töretlenül hisznek benne. A génjükben van. A Brexit is ezért tudott nyerni, mert Dominic Cummings ezt sulykolta minden médiában. Közben olyan méretes hazugságokkal, amiket álmodni sem mer az ember. Na de kimondani? Következmények nélkül? Simán.
-Mr. Cummings mi van a 40 millió török munkavállalóval, akiket ígért a kampányban és amiatt ki kell lépni az EU-ból?
-Nem jöttek. Csak ígérték. Külföldiek. Ilyenek ezek.
Ez persze nagyon jópofa válasz, csak a hatása, a Brexit, lassan elkoptatja a fényes báját és marad a valóság. Ami legalább olyan „rettenetes”, mint Theresa May tánc közben vagy Boris Johnson, amikor jön ki a két centis óceánból. Azzal tömegeket lehet oszlatni.
Szóval a Nagy Angol álom, hogy ők Birodalom. És mivel angolok, minden jár nekik. Ezt rajtuk kívül még egy adag eredeti red leicester sajt sem hiszi el, szeletelve sem, de ugye mindig kell egy kisebbség, még ha az a többség is. Az egyszerű angoloknak más álmaik vannak. Sok pénz munka nélkül. És ebben a MUNKA nélkül a legfontosabb. Aztán nyaralni valahol délen és inni. Aztán meccsre menni és inni. Meccset nézni és inni. Dumálni és inni. Inni és inni. A nyugi legyen meg és persze az, hogy mindenki tisztelje őket, mert ők angolok. Mindenki beszéljen angolul, mindenhol legyen fish and chips és FEB /full english breakfast/. Tea. Tejjel! A „munkatársaim”, mert azért némelyikük a munka szót sem tudja azonosítani, nem hogy a görögdinnyét, tehát a „munkatársaim” álma nagyon hasonló. Sőt, szinte egyforma! Ne kelljen nálunk dolgozniuk. Aztán tovább lépve, sehol sem. A legtöbbjük elvan, ahol éppen lakik. Jobb lenne egy nagyobb ház, de jó ez is. Az az autó, amit használnak, mint egy fogkefét /na jó, ez nem jó hasonlat, több angolnak van autója, mint fogkeféje/ az jó, persze valami menő náci /német/ autó jobb lenne,ám elvannak ezzel is. Ami biztos: ha az álmuk a legújabb tepsi mobil, akkor azt megveszik. Hitelre. Aztán majd három-négy hitel kártyából fizetik a részletet. Ha az álmuk a legnagyobb okos tv, amit be kell hajtani a szélén, mert nem fér el a szoba falán, akkor megveszik. Hitelre. Aztán majd nyolc-kilenc hitel kártyából kifizetik. Mark, az egyik kollegánk, négy gyerekkel, a beteg anyjával, hol dolgozik, hol nem. Viszont három nap alatt vett egy új Ford Fiestát. Hitelre. Aztán majd fizeti valamiből. Mivel most megint nem dolgozik, nem a fizetéséből. És persze örült, az álma a 18 éves Nissan után egy új autó volt. Megvan. Aztán ahogy a kínaiak mondják:
-A holnap majd megoldja magát.
Nem lehet európai ésszel ezt megérteni. Felelőtlenségnek tartanánk. Egy német nem tudna aludni miatta, egy holland gondatlanságnak nevezné, egy francia inna még egy calvadost és egy spanyol örülne, hogy újabb angol megy berúgni hozzájuk. Az angolok ezt lazán kezelik. Álmodnak és megvalósítják. Amit meg lehet hitelre venni, azt megveszik. Amikor nem megy tovább, tehát nem tudja fizetni pl az autót, akkor viszik az autót, nem baj lesz másik. Ilyesmin sem aggódnak soha. Álmodnak tovább. Sikereket, dicsőséget. Ahogy Lord Lareigh mondta Napóleonnak egy tárgyaláson:
-Mi angolok a becsületért és a dicsőségért harcolunk, önök pénzért, a zsákmányért.
Mire Napóleon:
-Mindenki azért, amiben szükséget szenved.
A cégem, az Arthur David Food with Service Ltd. álma továbbra is az, hogy minden úgy menjen, mint a nembeszélünkróla előtt volt. Igazán remek, ambíciózus és kivitelezhető terveik voltak. Tovább lépni az előkésztett termékek piacán, mert azt erre Nyugat és Dél Angliában kevesen csinálták. Aztán „elfoglalni” Cornwall-t. Mert az gazdag és a turizmusból él, ráadásul a belföldiből, így sokkal biztosabb bevétel. Megvoltak az emberek hozzá, főleg EU migránsok. Akik dolgoztak és nem tűnt fel, mekkora a különbség az angol és az EU munkaerő között. Most már feltűnik. És a tulajdonos néha azt álmodja, még mindig Norbi irányítja az éjszakát Emillel és Szabival, el is készül minden időre. Emőke és Szandi pedig a többit intézi. Ő pedig nyugodtan alhat. Ám ők hazamentek, mert az Ő álmuk az volt, otthon fognak élni és tovább álmodni. Álmodhat egy még nagyobb cégről. Mert jól látja, csak előre szabad menni, a jövő ott van, egy helyben nem lehet állni. Szép álom. A valóság az, hogy most több angol van. És naponta túlélés. Minden este nézik: ki jött be egyáltalán dolgozni? Na jó hát ott lenni. Rémálom.
-Ma hány éjszakás lesz bent, Réka? – kérdeztem a mosolygós magyar kisfőnököt.
-Egyet biztosan tudok. Én.
Gondolom a tulajdonos álma egyszerű. Legyen minden úgy, mint a nembeszélünkróla előtti időkben. Mert az jó volt. Mondjuk nem mindenben, de ennél biztosan. Akkor az emberek tudták a dolgukat. Most olyanok vannak, akik nem tudják mi a különbség a tollseprű és a sepert toll között. Így megy ez.
Amikor nagyobb gyerek voltam /én is fiatalon születtem 52 centivel, mint magasság és 3 kiló 60 dekával, mint kezdősúly/ álmodtam arról, hogy én is ülök egy könyvsátor előtt, dedikálok és az emberek ott állnak kezükben a könyvemmel, ami akkor éppen egy tökéletes Piedone koppintás volt , Minizsaru címmel, ami a WCPS /WC Papírnak Sem/ minősítést nem érte le, az én kezemben sem, pedig az mindig magasabban volt, mint másoké. Aztán könyvesként rengeteg dedikáláson voltam ott. Moldova, Csurka, Mándy, Gyurkovics még a múltból. Joyce Carol Oats, akinek a kezét masszíroztuk, hogy kiálljon a görcs belőle, mert azt mondta, amíg egy ember is vár rá, nem hagyja abba és folytatta, négy órán keresztül, könnyezve a fájdalomtól.
Aztán a legnagyobb és legjobb, Laci bácsi, Lőrincz L. László, akit volt szerencsém 26 alakalommal az osztályomon tudni, mindig rengetegen jöttek hozzánk. Ő pedig mosolygott, társalgott, fotók tömegét csinálták vele. És persze a többiek: Majka, akivel nagyokat nevettünk, Gesztesi Károly, akivel a dedikálás után Kabos filmekről beszélgettünk. Bódi Margó, Stahl Judit. Kálmán Olga, aki nem hitte, hogy egy hipermarketben száz méteres sor vár rá. Nagy álom volt találkozni velük és megvalósult, volt akikkel nem, mert ők nem jöttek „egy ilyen helyre”. Ettől még az álom, hogy egyszer ott állok mellettük büszkén, megmaradt.
A Könyvhéten mindig ott voltam, amikor otthon voltunk. Imádtam, most is imádom. Az egy könyvesnek ünnep. Igaz, már nagyon kevés könyves van, elkoptunk, mint politikuson a becsület, ám aki megmaradt, az biztosan ott lesz. Mert az a csúcs. Volt egy álmom, hogy egyszer majd én is ott ülök és megkérdezem:
-Kinek dedikálhatom?
Ez egy pici álom volt, mert a realitása pont akkora volt, mint a vicces Oscar díj átvételes beszédemnek, mert nem tudok viccesen beszélni. Az idő megváltozott és szeptember 5-én 14 és 15 óra között a Könyvhéten dedikálni fogom valamelyik könyvemet, amit elhoznak vagy ott megvesznek. Kicsit szürreális dolog, hogy mikor elolvastam az e-mail-t a dedikálásról, éppen berohadt salátákat válogattam egy moslékos konténernél és azt ismételgettem, mint Gabi a volt főnökasszonyom.
-Nem hiszem el, ezt nem hiszem el – és jött a polcról a kispárna, amibe néha fejét verte az asztalon, miattam, mert én ezt is el tudtam érni. Mint az köztudott.
Azóta már ti is tudjátok, felírtátok remélem. Én vagy öt helyre írtam be, biztos, ami biztos. Mondjuk a mobilomba nem, mert azt nem tudom hogyan kell, de egy cetlit betettem a tokjába. Mint jegyzetet. És Aliz tudja, akkor pedig minden oké. Kicsit olyan érzés, mint az egyik filmben, mikor Steve Martin végre együtt lehet Kathleen Turnerrel:
-Ó én ezt csak akkor hiszem el, amikor vége lesz!
-Az úgy két perc, megvárom.
Amikor már megtörtént, akkor már én is elhiszem. Az én örök Gabeszom mondta még mikor együtt dolgoztunk, hogy fogok még a saját osztályomon dedikálni. Tavaly ez megtörtént. És idén meglesz a Könyvhéten.
Volt egy Kolompár Orbán nevű katonatársam, aki szeretett Bimbam Terka / Harangozó Teri/ számokat énekelni. Olyan hangja volt, hogy a NATO megadja magát, ám ő ezt nem hallotta, mint a zenét se, ő énekelt. A Mindenkinek van egy álma; Az enyém te lettél! című számra „énekelte” azt:
-Mindenkinek van egy álma;
Az enyém megették.
Na ezért hagytuk danászni. Mert ilyeneket tudott és mert egy megbízható, jó srác volt, lehetett számítani rá, mindig. Az ő álma egy olyan ház volt, ahol nem hullik a vizes vakolat, ahol nem eszik meg a kajáját, ha később ér haza és nem kell a csűr mellett intézni minden dolgát, mikor esik a hó. Meg egy jó traktor, amivel szánthat. Remélem megvalósult.
Az én álmom megvalósul. Van másik. És ugye erről sem hittem volna, hogy elérem. Aztán ha nem vigyáz az ember, ez történik. Az viszont nem baj, ha minél többen eljöttök és dumálunk kicsit. Megismerlek benneteket, megköszönöm nektek, hogy olvassátok a könyveimet, írásaimat. Gyertek el, én ott leszek!
Barbi éppen a Velencei tó maradékánál teker biciklin, ezért kivételesen Agárdi Kristóf, az EGY NYÁR című könyvem főszereplője hozza a heti bölcsességet:
-Bármekkora is egy álom, el kell engedni, ha nem felemel, hanem lehúz.
See you later!