Mindig más. Mindig ugyanaz.
Ezt miért hozod? Az minek? Miért pont a kisszekrény, miért nem az akasztós? Muszáj még az is? Miért pont az én bigyóm nem fér be? Ki hord ilyet ilyenkor? Ruha nélkül jössz? Nekem oké.
Ez mindig így megy, mire a dollárszemű Ryanair által engedélyezett két kisebb bőrönd megtelik. Ám mikor hazamegyünk, ez is más. Sokkal jobb érzés. Aztán belegondolunk mi is van otthon, amit itthonról nem kell vinni. Mert az is hely és súly. Mondjuk szerencse, hogy az utasok átlag feletti súlyáért nem kell pótdíjat fizet. Egyelőre. És a nembeszélünkróla miatt, az állóhelyek repülőgépen való alkalmazása is hátrább szorult. Komolyan. EZ O’Leary úr, a Ryanair mindent bezsebelő tulaja szerint nem lenne gond, hiszen sokan naponta ácsorognak buszon, metrón egy-két órát, akkor repülőn is kibírják. Én ki is próbálnám. Vele. Meg a többi magángéppel repkedő fapados flotta tulajdonossal együtt. Mondjuk egy London-Auckland járaton. 27 óra, de ki számolja? Na jó, két óránként 5 percre leülhetnek. Percenként 1 fontért. És természetesen a mosdó használat is kártyával működne. 5 fontos kártyákat kell venni. Az egyszeri használat 90 penny lenne. Mert akkor el lehet mondani, több mint egy percet kap 1 fontért! A látszat az mindig a legfontosabb! Szép új világ!
Ennyit a túlsúlyról. Amúgy jelenleg 17 vagyok és szeretnék 16 lenni. Nem éves, Isten ments, stone / 1 stone= 6.35 kg/. Amiben itt mérik a súlyt. Mint mikor arra a kérdésre „Milyen magas vagy?” azt mondom 6-7. Vagyis 6 láb 7 hüvelyk /kb. 201 cm/. Estére 6-6 ra /kb.197 cm/ változik. Van ilyen. A magassággal is.
– Az itthon sosem lesz otthon- mondta komolyan KZS bristolszakértő, aki visszatért a kórházba, ahol most a nembeszélünkróla miatt többen vannak, mert szerintük nem kell az oltás.
– Ez tény, ám most az a cím, melyik út vezet haza.
KZS bristolszakértő Grabowsky nézése előjön, sóhajt és azt mondja:
-Gyuri, bakker, mindig az az út vezet haza, amelyiken hazamész- és kikapcsol.
Én meg nézek, mert ilyen lippaiszabó bölcsességek nem szoktak kicsusszanni az ajkain. Ennél mindig egyszerűbb és közérthetőbb dolgokat mond. Mindenkinek.
Aki azt mondja, akár hány évnyi külföldön élés után, hogy időnként nem merül fel benne a hazatérés gondolata, vágya, az más huncutságra is képes. Természetes dolog. Most nem fogok itt papír zsebkendő áztató ódákba kezdeni, hogy mit is jelent az, hogy Magyarország. Minden magyarnak. Mert az a szülőhely. A gyerekkor, ifjúság, első csók, első szerelem, első „éneztnemélemtúl”, első csalódás, első pofon, második pofon, sok pofon, első mosoly, első nevetés, első hűha, első miértpontén, első öccsémnemhiszemel, anya, apa, haver, csaj, góóóól!, táncolj Törő, első ezottnemféreeel, első megalázás, első szájcsukva, mert jön a villanyszámla, első hittembenneés…, első csakveleegyéletenát, első milyenpiciakezeatyavilág, első talánmásholjobblesz. Ahová mindig hazamegy az ember. És akik a leghangosabban habzanak, hogy nekik aztán semmi, meg birkaország bégetőkkel, meg hol vannak azok, meg ott élni? Ne má!, azok vágynak a legjobban haza. Akik kifelé oroszlánok, befelé nyuszik.
Aztán hogy ki milyen EMBER az is ott derül ki. Mert aki 28 órát utazik egy 16 éves BMW-vel, amit itt hat napi munkából vett és végig gördül az ismerős utcákon, környékeken, én ekkora csávó vagyok, hogy az orcám csak ekkora verdában fér el, azt hívhatjuk vetítőgépnek. Aki a látszatnak él. És villog, mint egy frissen pucolt műbroki. Mert hasonlít rá. Aztán mikor visszajön, akkor beáll a helyére, pakolni, mosogatni, felszolgálni végezni valami tisztességes munkát, amivel jobban keres, jobban él, mint otthon. Aki meg hazamegy és örül mindenkinek és mindennek, az valóban Ember. Otthon van, ez a lényeg.
Alapvetően két féle ok, amiért elmennek az emberek otthonról. A legtöbben a pénzért. Mert EZ tény. Sokkal többet lehet keresni. Sőt találni. Még akkor is, ha a megélhetés, lakhatás drágább. Illetve:
-Sosem szabad átszámolni, mi mennyi. Mert hiába váltod át az inch-et centire, nem lesz nagyobb- közölte tényként KZS bristolszakértő.
Tényleg nem szabad. Mert teljesen más körülmények. Hiába mondod, hogy 4500 az órabéred itt, ha nem mondod hozzá, 250.000 a lakbéred rezsi nélkül. Szóval nem kell átszámolni. Ami tény, többet keresel. Többet is költesz. Mégis, ha normálisan csinálod, marad. Mindig. EZ az, ami más. Nagyon más.
A legtöbben határozott céllal jönnek, X milliót akarok összeszedni. Ezért aztán nem élnek itt, Britanniában vagy bárhol, melóznak. Hajtják a pénzt. Hogy meglegyen. Aztán mennek haza. Ők azok, akik a leginkább hazamennének. Bármikor, ha megvan a pénz. Nem látnak az országból semmit. Szinte sehová se mennek. Mindenen spórolnak. Becsülendő a kitartásuk, az elszántságuk. Ahogy nyomják, napról napra, néha pihenő is alig van. Ez lesz az életük. Ritkán mosolyognak, mindent úgy néznek, mit kapok érte, mennyibe kerül, megéri, nem éri. Sokszor napi 16 órákat is lehúznak. Egy helyen, két helyen, ahogy lehet. Én is dolgoztam napi 14 órát, nem egy leányálom vagy kampányígéret. Szerintem nem lehet megszokni, bele lehet fásulni, csinálni, nem gondolkodni. Lélekölő dolog. Sokáig nem szabad csinálni, mert van egy pont, ami után nem lesz semmi, csak a meló. Párkapcsolat, emberek, társaság, élmények, semmi.
Akik ezért jönnek, azok közül itt páran megtalálják a helyüket, a párjukat. Egzisztenciát teremtenek, kezdenek nyitottabban, jobban élni. Férjük, feleségük, társuk lesz. Mert aki egyedül marad, annak a legnehezebb. Aztán esetleg gyerek, ami mindig nehezíti a helyzetet. Akik, kezdenek gyökeret ereszteni az új földön, azok kevésbé vágynak haza. Nem érdekes már, melyik út vezet haza. Nem is keresik. Néha persze hazamennek. Nyaralni. Egy eseményre. Születésnap, temetés, egy hét közös nyaralás valahol az országban. Ami egyre távolabb kerül. Aztán jönnek vissza, mert nekik már ez inkább otthon. Közös emlékek, kicsiny múlt. Biztos hely, biztos jövedelem, biztos megélhetés. Kiszámítható. Nekik és a gyereknek is. EZ sokat nyom a latba.
A legkevesebben azok vannak, akik ÉLNI jönnek ki. Akik otthon kimelózták a belüket, nyelték az okosok alázást, tették minél jobban a dolgukat. Nem jutottak semmire. Ez lehet az ő hibájuk is. Aztán lépni akartak és nem volt hová. Vagy nem látták érdemes-e lépni otthon? Ekkor jött az ötlet, majd elhatározás: kint újrakezdeni. A legtöbben úgy indultunk, tudtuk milyen nehéz lesz. Aztán ennyire nehézre nem gondoltuk. Csináltuk, mentünk előre. Akiknek jó induló pozíciójuk volt, nyelvtudás, szakma, azok gyorsabban mentek. Akiknek ez nem volt meg lassabban. Amit biztosan tudtak: el fogják érni. És el is érték. Aztán eljött az az időszak, amikor éltek. Igazán. Utazhattak bárhová. Elmehettek bárhová. Évente többször is. Vehettek bármit maguknak. Dolgoztak, tudták mit lehet a pénzükből, mit nem. Ha többet akartak, akkor másik munkahely. Talán több munka, ám sokkal több lehetőség. Az egyensúly mindig rajtuk múlik. Én adok, én kapom. Más nem szól bele. Vannak olyan dolgok az ember életében, amikért érdemes megtenni sok mindent. Ilyen a nyugodt és kiszámítható élet. Amibe néha beleszól egy-két dolog, de alapjaiban nem változik. Amiért érdemes átmenni a túloldalra, ahogy azt az Eat,Pray,Love- Ízek, imák,szerelmek című filmben tanítják az olaszok Julia Robertsnek:
-Attraversiamo!
Csak úgy átmenni és ott lenni. Másik életben, másik környezetben, ott hagyva azt, ami nem volt jó, nem volt elég.
-Miért nem nézett körül, mielőtt átment az autók között, maga idióta?!
-Mert akkor nem indulok el.
Akik élni jönnek ki, azok a melyik út vezet haza, az nem kérdés. Tudják. Megkérdeztem Barbit, ő most hazamenne-e?
-Nem.
-Elmondod bővebben?
-Nem.
Ez igen tömör válasz, tőle ezt már megszoktam. Miért is nem mennénk mi sem haza? Illetve MOST haza. Nincs még itt az ideje. Az is nagy változás volt, hogy beláttam, nem itt fogom leélni az Életemet. Persze ha az égi szertáros kéri a szerelésem, akkor nincs vita. Veszek a First Bus-nál egy jegyet csak oda az app-on keresztül és go!
Mindenkinek más oka van rá. Sokaknak már lakásuk sincs otthon. Ami azonban az egyik legfontosabb: minél régebben vagy kint, annál kevésbé tudod, mi van otthon? Miből lehet és mennyiből megélni? Ami itt természetes abból van-e egyáltalán valami is otthon? Mennyire világos a jövő? Mit fogsz csinálni otthon öt év múlva, tíz év múlva? Hol? Kiesett 5-10 év Magyarország, azt nem tudod pótolni. Amikor mindenki bólogat, mikor meghallja Csücskös Dulcinea nevét és te nem tudod ki az, mit csinál miért is híres? Mert neked Suranne Jones vagy Stephen Graham esetleg Nadine Cormer az tiszta és egy magyarnak lövése sincs, kik ezek? Ha meghallod Fred, akkor tudod melyik műsor. Guy Mowbray hangját felismered, mert minden válogatott foci meccset ő közvetít. A Szabó Peti pedig ismeretlen. És ez csak egy szelet, amivel, ha hazamennél meg kell küzdened. Ugyanolyan idegennek fogod magad érezni éveken keresztül, mint itt. Nemcsak ezért.
A legnehezebb, a gyerekeknek. Akik egy teljesen más iskolában, környezetben, kultúrában kezdenek nevelkedni és szembe találkoznak azzal, ami otthon van. Ami teljesen más, mint ahol felcseperedtek. Ahol más volt a játék, a fogócska. Más rajzfilmekről beszélgettek, más könyveken nevettek. Szabadabban, kreatívabban. Sokkal kevesebb korláttal. Nekik a legnehezebb. Mert egy felnőtt még el tud lenni a partvonalon nézve, mások hogyan játszanak. Egy gyerek nem tudja fájdalom nélkül nézni, hogyan játszanak más gyerekek olyat, amilyet ő nem is ért. Ez egy hatalmas kockázat, annak, aki eldönti melyik út vezet haza és hazamegy.
Egy angol-magyar, bármilyen náció-magyar párkapcsolat nagy próbája is egy esetleges hazaköltözés. Mert az az egyiknek haza, otthon, a másiknak idegen, akkor is, ha már járt ott. A gyökerek Britanniába vannak, a fát átviszik Magyarországra és nagy kérdés van-e akkora a szerelem, a szeretet, hogy ott újra gyökeret eresszen. Mindig ilyenkor, az aki költözik, szembe kerül előbb utóbb azzal, hogy hazamenne. Ide, Britanniába. Mert itt az otthon. A múlt és az emlékek. Bitang nehéz dolog ez.
A legtöbben talán nem is akarnak itthon, vagyis kint maradni. Aztán amikor egyre jobb, akkor jön az elhatározás, mégis inkább itt. Tény, mostanában nem annyira jó itt, mint mikor megérkeztünk. A bekövetkezett események miatt az angolok egyre angolabbak. És ezt éreztetik is, ami régen nem volt. Most húzzák a szájukat a neved hallatán. Direkt nem értik, amit mondasz. Hátrább lépnek, mikor bemutatkozol. Vannak helyek, ahol nem örülnek neked, pedig ott eszel vagy laksz vagy vásárolsz. Nem változtak meg, csak most nem palástolják az érzelmeiket. Így megy ez!
A mi utunk most hazavezet. Könyvhét lesz! Sőt már van! Vasárnap a Bakancslista apró betűs része valósul meg. Nem azért apró betűs, mert annyi minden van a listámon, hanem mert annyira hihetetlennek tűnt. Aztán tessék. Vasárnap találkozunk, remélem minél többen, a Könyvhéten. Úgy esett, hogy két helyen is megtaláltok. Nem egyszerre, pedig fussa rája. Alkatilag. 13 órától a Könyvtündér 33-as standjánál leszek, 14 órától a GABO 2-es sátránál az Erawan dedikáláson. Mindenkit várok, két tollat viszek és én is ott leszek. Gyertek el, klassz lesz!
Barbi szokás szerint egy bölcsességet küldött. Semmi kísérő szöveg csak a lényeg:
-Azon az úton mész, amit te választasz. Ha az elején egy STOP tábla van, akkor ne indulj rajta.
See you later!