-Elmész és itt hagyod a dögmeleget, mert én már dolgozom, mi? Aztán váltasz esőre meg hidegre és panaszkodsz a magyar verőfényre!
-Mert itt meleg van. A fény meg ne verjen.
-Tudod, ha itt lennél, akkor fény nem lenne, de verés az tuti!
KZS bristolszakértő kifakadása érthető. A 29-31 fok, ami a hét elején otthon Bristolban volt, az tényleg sok, arrafelé mondjuk úgy, udvariatlanságnak számít. Ráadásul Ő, mint a bathi kórház vírusmentesítési szakembere, a Domestos lovagnője, komoly fizikai munkát végez. Ehhez még az a szellemi munka is járul, hogy kibírja angol kollégáit. Nagy dolog az kérem!
Vegyük továbbá figyelembe, hogy Angliában nem szokás a légkondi használata. Csak autóban, mert lekapja a párát, mint Juliska a pendelyt, mikor áll a nyárfa. Szóval amikor meleg van, akkor jöhet a manuális légkondi: az ablak kinyitása. Már amennyire az angol ablakokat nyitni lehet, mert természetesen az sem európai, igazi angol. Úgy kitárni, hogy bejöjjön a levegő, nem lehet. Fel lehet cibálni, mint gatyát ha hirtelen betoppan a férj, esetleg résnyire kinyitni, mint a szemedet, mikor a vekker hangoskodni kezd, ám úgy sarki kitárni, azt itt nem lehet. Mint az köztudott. Olyan helyeken, ahol ez nem lehetséges, lásd kórház, marad a „Nem beszélünk róla, tehát nincs!” alapelv alkalmazása. Ez is jó, csak nem lesz tőle hűvösebb.
Múlt szombaton elindultunk haza. A parkolásnál még látszik a beszarokangolok módszer, mert senki ügyintéző nem volt a pultnál, ezért magunkkal hoztuk Fruzsi kulcsát, lefényképeztük, hol állunk és reméljük majd megtaláljuk ott a jószágot. Egyben.
A biztonsági kapun mindig fennakadok. Nem azért, mert nem tudok átmászni rajta, hanem mert mindig elfelejtek valamit kitenni. Eddig a kulcs volt a nyerő. Most diadalmasan mutattam Aliznak, kulcs kitéve. Ő kissé idegesebben a karomra. Nem értettem mi baja, amíg a kapu be nem csilingelt.
-Az öve, uram? – kérdezte Panjabshire szülöttje.
-Levettem. Még a kulcsot is kitettem.
-Az órája uram?
-Azt is levettem.
-Akkor az egy másolat a csuklóján, uram?
Na jó, nem vettem le. Valahogy nem megy nekem ez a kapus dolog. Utána sima út volt a repülőig. Illetve. Volt egy úgy saccra 400 kilónyi román pár. Akik sima jegyükkel benyomultak az elsőbbségi részbe. Mondjuk annyi élősúlyt egy táblával együtt 30 kilós Ryanair hölgynek megállítani, megoldhatatlan feladat volt. Nem is oldotta meg. A román párral volt más gond is. A három fős ülésen is szorongtak, ketten. Némi átszervezés jött. Meg egy darab pótőv, mert az úriembert nem érte át a széken lévő biztonsági őv. Komolyan nem tudom, mit dolgozhatnak Angliában, mert szinte sehová se fér el a pasi, asztalhoz, pulthoz még volán mögé is max passzírozva vagy több részletben.
-Maga egyedül van?
-Nem mi ketten vagyunk, csak a másik felem nem ért rá.
Az út sima volt, a leszállás remek. És akkor a XXI. Század negyedénél jöttek a buszok, mint anno 1961-ben is. 60 év kevés volt ahhoz, hogy normális körülmények legyenek. Aztán jött a szokásos, alig fértünk be. Maga az útlevél vizsgálat gyors volt és hamarosan a pesti melegben találtuk magunkat. Nekem borzasztó volt. Állítólag meg lehet szokni. Hát?!
Viszont jött a fénypont: pogácsa és almás pite, már az autóban. A mennyország alászállt. Aztán otthon még több egészségtelen, tehát finom dolog. Mint zúzapörkölt nokedlival. Günzer -féle portugieser. És egy kis almás pite.
Vannak dolgok, amik már a látványukkal is lenyűgöznek. Kibontva és kézbe fogva, esetleg más mozdulatokkal való megközelítése, elérése, élvezete, használata pedig kifejezetten a kedvencem. Az egyik ilyen dolog a könyv. Mielőtt hazajöttünk, rendeltünk vagy öt könyvet, amit galád módon nem készítettek el e-könyv formátumban, így kénytelenek voltunk megvenni valós könyvalakban. Már említettem párszor, hogy a világ második legjobb illata, amikor kinyílik egy könyv, befúrod a fejed a lapok közé és élvezed a papír, a nyomdafesték utánozhatatlan illatát, néha keveredve egy csomagoló fokhagymás abált szalonnája által hagyott pót illattal, ami szintén nem rossz, de hol van az az első kettőhöz képest. Amúgy életem során megfigyeltem, hogy a szét vagy kinyílik az mindig az első lépcsőfok az illat eléréséhez. Néha a szagokhoz is.
Szóval megláttam a könyveket és akkor nekem lehet beszélni, hogy a bőröndöket vigyem fel, öltözzek át, meg még mondtak valamit, leültem a lépcsőre és egy kicsit belelapoztam a könyvekbe. Aliz csak legyintett, Zsuzsa, az anyósom vonallá görbítette a száját és hozott kistányéron almás pitét. Ismer engem.
-Még egyszer szóba hozod az almás pitét, komolyan kitagadlak!
-Honnan?
-Ahonnan akarod! -kiabált velem KZS bristolszakértő – Pogácsa már nem volt?
Miután idővel rábírtak pakolásra, öltözésre és más dolgokra, ennek végeztével megragadtam Mörk Leonóra: Törött tulipánok című könyvét és bekuckóztam a kanapé szélére. Egy kis almás pitével.
Másnap volt éltem egyik legfontosabb napja. Mikor az álom valóra válik. Az idő gyönyörű volt, igaz a beígért 25 fok nekem már az elviselhetőség teteje, de egy Könyvhétre ideális. A reggeli almás pite volt. Korábban mentünk, mert szerettem volna találkozni Laci bácsival / Lőrincz L. László/, aki a Könyvtündérnél dedikált. És kiderült, bár 33 éve ismerem, 26 alkalommal dedikált egykori otthonomban a dunakeszi áruház könyvosztályán, nekem nincs tőle dedikált könyvem.
-Ez csak azokat lepné meg, akik nem ismernek. Nem. Azokat sem.
KZS bristolszakértő szarkasztikus megjegyzésére nem is reagáltam.
A lényeg: valóban hiába kerestem a könyveim között dedikált példányt, nem volt. Ezt sikerült a Könyvhéten pótolni. Kicsit beszélgettünk a régi szép napokról és Laci bácsi azt mondta:
-Minden nap szép, ha annak akarja látni. A régi meg azért szép, mert azt már eleve annak látja.
Ez egy nagy igazság, megszívlelem.
Találkoztam vagy 17 év után újra személyesen Robival, akivel a régi szép idők óta ismerjük egymást. Amikor elindult a Tóthágas, ami meghatározó szereplője a könyves világnak. És bár a Főnök Tóth Józsi haja és szakálla kevesebb és fehér lett, a könyvek iránti lelkesedése nem csökkent. Robi egyébként már több kötetes író, Őszi Róbert néven publikál. Első regénye a Kétté, az rám releváns erővel hatott. Az igazi pesti regényt hozta vissza Krúdyval és Mándy Ivánnal, nagy élmény. Beszélgettünk mindenféléről, igazán jó tájékoztatást kaptam mi is van most a magyar könyvkiadásban és terjesztésben. Nem volt egy vidám mese, sok minden nem változott, megint van EGY nagyon erős cég és attól függ minden és mindenki. Ami talán más, az a magánkiadások terjedése, a kis kiadók webshopjainak gyarapodása. Egy egy szerző, amikor sikerül elérnie, megtalálni az olvasóit és maga köré gyűjteni, akkor már meg tudja tenni, hogy direktben, a terjesztők 60-70%-os jutaléka nélkül adja el a könyveit. Ez jó a szerzőnek, jó az olvasónak is. Na viszont amíg idáig eljut valaki, az kérem több év. Főleg, mert a marketing által sikerre vitt könyvek már minden listát uralnak. Így megy ez!
Aztán eljött az én időm is. Találkoztam az Erawan Kiadó egyre gyarapodó író csapatával, csupa csinos, fiatal nővel. Talán kicsit kilógtam közülük, mert én voltam a legmagasabb, nekem volt a legkevesebb hajam és egyedül nekem volt valami, ami nekik nem.
Egy klassz pólóm, a kedvenc idézetemmel az EGY NYÁR című könyvemből:
-Sűrű a csontom, nem a belem nagy!
Mici mondja ezt Kristófnak, mikor az utóbbi próbálja meggyőzni, hogy a lány gömbölyű és nem kövér. Olvassátok el mi lesz a vége, érdemes.
A dedikálás az pont olyan lett, amilyenre gondoltam. Remekül elbeszélgettem Fodor Zsanával és Szénási Krisztával, akikkel együtt indultunk volna el, de jött a nembeszélünkróla és a mi lehetőségeink összeszűkültek, hogy a végén már csak egy vonalnak látszott. Jöttek olvasók, jó volt velük beszélgetni, megismerni őket személyesen. Vittem kétféle könyvjelzőt is. Az egyiket a fiam csinálta, a másikat Aliz hozta össze még otthon, Bristolban. Ez kisebb volt, viszont egy dologban megegyezett a másikkal. Sima golyóstollal nem lehetett rá írni.
-Igen, Gyuri, ez vagy te – sóhajtotta lemondóan Barbi.
Pedig mesteri ötletnek gondoltam, mekkora buli, milyen jó ajándék, aztán ez lett belőle. Néha úgy érzem, nagyon messze vagyok attól, hogy valaha is mestere legyek akár a marketingnek, akár a közösségi médiának. Pedig! Pedig azt veszem észre ez fontosabb, mint egy jó könyv. A sikert EZ határozza meg, nem az, amit ír a szerző. Vannak biztosan itt is szintek, amiket el lehet érni. Én tuti lent vagyok. Ha mondjuk a karatéban használt övekkel lehet mérni, akkor én fehér öves vagyok és szeretnék az életemben legalább a kékig eljutni, a feketéről, a mesteri szintről nem is álmodom. Amúgy is fekete, nem látnám a sötétben. Mint az köztudott.
A dedikálás jó volt, egy nagy álom teljesült, egészen pici lett a Bakancslistám, jelen helyzetben nem tudom lesz-e még valaha ilyen. Kiváló fotók készültek, ezeket a szerzői oldalamon láthatjátok.
Amire biztos jó volt, hogy erőt adott a folytatáshoz. Hogy hazatérve friss ötletekkel, energiával folytassam Betty első történetét és elkezdjem Marion Willmington életét leírni. Meglesz. És mellesleg Nikinek megígértem, hogy még idén olvashatja a Misi Mesék következő részét HOVÁ TŰNT PICIPOFI? címmel. Ez már biztos! Mint az, hogy elfogyott az almás pite.
Amikor itthon vagyunk, akkor egy szép táblázatban van összefoglalva mit is fogunk csinálni itthon. Ebben ugye rengeteg dolog szerepel, mert mindent, amit egy évig halasztottunk most KELL megcsinálni, most vagyunk itthon. Ugye eleve onnan indulunk ki, hogy mikor összeírjuk, akkor nem fér bele. Az időnkbe, mert a táblázat az bővíthető, az idő nem. Az igazság mindig a laptop mögött van. Akkor jön a kihúzás. Ez nem annyira fontos. Ezt majd telefonon, ímélben, füstjelekkel. Oda el tudunk menni, ha a másikat áttesszük későbbre, vagy helyet cserél azzal, ami fix. Vele nem tudunk találkozni, mert nem ér rá, akkor amikor mi ráérünk. Vele tudok találkozni, ha még megismerem. Lassan összeáll a kép. Na ilyenkor jönnek a váratlan dolgok. Ezt még be kell tenni. Hivatal, ügyvéd, orvosok. És ez borít aztán mindent. Ilyenkor kezdjük elölről az egészet.
Eddig aránylag jól alakult, kivéve, hogy a mai napot, szombat, teljesen át kellett szervezni. Egy újabb Pestre menetel kell. Nem azért, hogy találkozzunk Jézussal, mert mindenhol ilyen plakátokat látok, bár nem tudom Jézusnak szóltak-e, dolga van Pesten. Sárival megyünk, egykori autónkkal, aki teljes összhangban van anyósommal, úgy ahogy velem sosem volt.
-Miért nem lepődök meg ezen? – vágott töprengő képet KZS bristolszakértő. A Budapesten való autós közlekedés amúgy sem nekem való. Kezdve azzal, hogy a rossz oldalon közlekednek! Kérem én már a bristoli dugókhoz hozzászoktam, ám ami Budapesten van, azt még London is megirigyelhetné. Ami nekem furcsa, az a pofátlanság, a parasztság olyan szintje, amit máshol nem láttam. A taxisok simán lefoglalnak percekre egész utakat. Beállnak buszmegállókba és ott hagyják az autójukat. Ezt amúgy más vegetációk is megteszik, legtöbbször szép nagy terepjárókkal vagy SUV-okkal, mindenféle következmény nélkül. Mert amikor egy RENDŐR autó is csak áll ilyenkor és nem intézkedik, az azt jelzi, itt valami bitangul nincs rendben. Most a busz elé bevágásról, eltorlaszolni a kereszteződést, pedig látja nem fér be és egyéb nyalánkságokról nem beszélek. Erre mondta KZS bristolszakértő:
-Attól, hogy én vidéki lány vagyok, egy pesti még lehet paraszt.
Ennek igazságát nem vitatom, mondjuk mivel róla van szó, a lány, mint megjelölés, régen volt. Mint az köztudott.
Igazi örömünnep volt régi haverokkal, iskolatársakkal, barátokkal és barátnőkkel is találkozni. Hogy megváltoztak! Unokáik vannak! Meg magas vérnyomásuk. Némelyik már nyugdíjas! És kiderült én vagyok az egyetlen az egykori IV.b-ből akinek kisebb a súlya, mint az érettségi idején. Meg a haja is.
Mit is érzek egy év után? Most először a hat év során, hogy lehetne itt élni. Mondjuk nem Pesten. Az nekem már túl sok. Nem tudom mennyiből lehet megélni, mert az árak ijesztőek még a Lidl-ben is, a Sparban megpucoltam a szemüvegem, mert nem hittem egyes árcéduláknak. Meglepet, hogy se a vonat, se a metro vagy busz nem lett drágább és a budapesti közlekedés még mindig a világ egyik legjobbja. Biztos beszedik máshol a hiányzó költségeket. Meg még egy kicsit. Kell az almás pitére. A kajáldák árai azok szépet nőttek, szint veri a bristoli árakat, igaz ott angol fizetésünk van és nem magyar. Még mindig kicsit szürke nekem itt minden. Még a zöldellő fák is. Sok a zöld, de rendezetlen. Az utcákon kutyagumi, ami otthon nincs. Kóbor kutya és macska. Az szintén nincs. Viszont! Folyamatosan kukorékoló kakas sincs. Reggel 5 és 7 között, egyfolytában. Kéne a szoftverén frissíteni egy pörkölt erejéig. A kutyák. Ugatnak! Ez Bristolban olyan ritka, mint az útépítésen talicskázó fátyolos. Itt meg mindenért ugatnak! A kutyák is. Éjjel és nappal! Idővel ezt is meg lehet szokni, mint az előtted keresztbe köpő kisebbségi honfitársat.
Van még egy hetünk, rengeteg dolgunk, még vagy hat könyv, ami elolvasandó, mert nem visszük haza. Aztán vissza a melóba. Hazamegyünk. Mert most felcserélődött az itthon és az otthon. Ami sosem lesz ugyanaz.
Barbinak tetszett az öves elgondolásom, heti Bölcsességét is ehhez igazította:
-Azt a fekete öves karatemestert, aki a szeme elé teszi az övét, tutira tökön tudom rúgni.
See you later!