-Furcsa?
-Furcsa.
-FURCSA!?- kérdezte vagy negyedszerre is különböző hangsúllyal KZS bristolszakértő.
-Igen, furcsa – mondtam türelmesen.
-Szent Domestos! Mégis mi lehet furcsa, ha Te itt vagy? Hát ugye? Most akkor gondolkodom. Az időjárás. Ja, az nem. Szürke, nyirkos, hajnalban fagy, a nap néha csak azért villan fel, hogy megmutassa, van vámáru nyilatkozata vagy settled status-a itt lehet. Az angolok. Ja nem, mert ugyanolyanok mint mindig, nem hűvösek, hanem hülyék, nem tartozkodóak, csak a munkától és nem übermensch-ek, mert afelett állnak. A város. Az sem, mert egy semmilyen település, nem szeretem.
-Kilenc éve itt élsz.
-Majd negyven éve élek a Földön és azt sem szeretem. Plusz itt vagy te.
-Na de a várost, miért nem szereted?! – döbbentem le.
-Komolyan? A moppomra mondom Gyuri. Amikor a 42-es busszal jössz fel Kingswood felé a Centre-ből. Mit látsz? Szivárvány negyed az Old Marketnél. Ez okés, de takarítani, rendet tartani ott is kell, mert a zászló nem takar el mindent. Aztán Lawrence Hill. A húsz emeletes benefit /a szociális segélyen élők itteni neve, országszerte kb.6 millióan vannak/ házak, ahol, ha nincs hó, nem látsz fehéret. És mennyi hó van errefelé, nem kis tasakban? Ez okés, de azért a mauritániai ürítési kultúra nyílt színű bemutatása, miközben szendvicset eszik valaki, nem látvány. Nekem. Aztán Redclife. A lerobbant házak a Church Roadon. A román házak, előtte a sok pakisztánival.
-Azok románok.
-Mert te látod a különbséget? Ott isznak, cigiznek, kiabálnak, satöbbi és az emberek meg az úttesten közlekednek. A házak olyanok, mint ők: igénytelenek. Aztán St.George eleje. A fátyolosok. Okés, legyenek itt. Ettől még nem kell mindennek úgy kinéznie, hogy biztos jön egy homokvihar, mint otthon és betakarja az egészet. Aztán Kingswood. Szürke, semmilyen, lehangoló. Unalmas.
-Itt lakom.
-Mondom – bólintott KZS bristolszakértő és lelépett.
Furcsa volt, hogy ennyit beszélt egyszerre. Nem szokott. Én eddig azt hittem szeret itt lenni. Persze a városnak vannak szép és kevésbé szép részei. Minden városnak. Londonnak ugyanúgy, mint Anglia legkisebb városának Wells-nek.
Bristol belső része, a Centre az szép. A Harborside és környéke. A Park Street egészen Black Boy Hill-ig. Aztán a bristoli Rózsadomb, Clifton. A függőhíddal. Ashton Vale villái. És persze hozzátartozik a Temple Gate, a pályaudvarral, az irodaházakkal, a káosszal. Totterdown és Knowle a sok egymásra szorított házzal és az egyre alulszocializáltabb lakókkal. A folyó mentén Bedminster, ami aztán tényleg nem látványosság, ám bármit be lehet szerezni, ami szem nyálnak ingere. Az egy főre eső piások és betépettek száma ott, Hofival szólva, két fő.
-Ma már ivott valamit?
-Azt az egyet még nem.
Bristol egy város, ahol vannak furcsa dolgok. Itteni életünk alatt megtanultuk: a jóra és a szépre kell figyelni. Semmivel sem csúnyább, mint más brit város. Lehet mondani bármit rá. Én szeretem, Aliz szereti. És akkor KZS bristolszakértő kijelenti, ő nem szereti. Kilenc év után. Furcsa.
-Egy szemét az egész. Ki szeret Angliában élni? Egy ilyen városban főleg – mondta Barbi a kérdésemre, ő szeret-e itt élni úgy 10 év után.
-Állampolgár vagy. Ezt választottad.
-Miskolcon sem szerettem élni, pedig ott születtem.
-Akkor miért vagy itt?
-Mert ez még mindig jobb szemét- zárta le Barbi.
Furcsa. Hogy mik derülnek ki ismerősökről ennyi év után. Mikor nyolc éve először jártunk itt, mondjuk úgy felmérni a terepet, mindkettejük lelkesen mutogatta mennyire klassz itt. Aztán tessék.
Tény, az egész nembeszélünkróla hiszti a legrosszabbat hozta ki az angolokból. Az itteni hét év alatt már rájöttem, az angolok uralkodni szeretnek. A németekre mondott felsőbbrendűség híg tejbegríz ahhoz képest, amit az angolok tudnak produkálni. Ékes bizonyítéka ennek, hogy Európában itt a legmagasabb a lakosság százalékában a belföldi turizmus. Rengeteg olyan brit van, aki életében el sem hagyja a szigetet. Ez azért nem akkora baj, higgyétek el. Amikor külföldre mennek, akkor olyan helyet választanak, ami pont olyan, mint otthon, csak nincs otthon. Letelepszenek egy hotelben, két óra alatt leégnek, három alatt bepiálnak, aztán este parti, aztán satöbbi. Ezt úgy egy hétig. A legtöbb esetben kizárt, hogy mondjuk, helyi ételeket megkóstoljanak.
-Azt egyem, amit ezek?! – hördült fel egy ismerősöm, aki rendszeresen jár Tenerifére és ott is „Fish and Chips”-et és „Full English Breakfast”-et eszik reggelire.
Ominózus példa: egy 62 éves hölgy pert és kártérítést nyert, mert egy sevilla-i szállodában spanyolul beszélt a személyzet. Felháborító!
Furcsa. Nem. Angol dolog. Mint a hangzatos beszédek, kiállások a rasszizmus ellen. Aztán egymás közt persze más a helyzet. Van olyan, hogy nem szeretjük a másikat.
-Ez nem igaz – mondta Eric, a kollégám– mi egymást sem szeretjük.
Van benne valami. Az Egyesült Királyság ebből a szempontból is szerencsés helyzetben van. Ugye itt vannak a skótok, akik mindig ellenségek lesznek. Moslék zabálók lásd haggis, állandóan vedelnek, lásd whisky. Aztán a wales-iek. Akik birka terelők, egy senkik, semmijük sincs, csak a büszkeségük a semmire és állandóan vedelnek, ha van mit és iható. Ez utóbbi nem feltétel. Az írek, a paddyk, akiket a Jóisten csak bajnak teremtett. Krumplit zabálnak, a seggük kilóg a nadrág helyéből, mert arra se telik nekik. Abban a legjobbak, hogy kivándorolnak. És állandóan vedelnek, lásd Guiness. Ezután jön a gyarmati, birodalmi örökség, a Commonwealth, Nemzetközösségi polgárok. Feketék, fátyolosok, turbánosok. Mindenkire van valami megjegyzés, amiért nem érnek fel az angolokhoz. És persze állandóan vedelnek. Ami ugye az angolokról nem mondható el, bár az életük felét egy pub-ban töltik, a másik felében valami pohár, korsó, üveg vagy bögre van a kezükben. DE! Ők angolok. Birodalmuk van, a világ urai. Az, hogy csak elméletben, azt ők sosem fogják beismerni.
-Mit csinál őfelsége délelőtt?
-Körbe hajózza a Birodalmát.
-És délután?
Furcsa. A viselkedésük, az európaiaknak, főleg. Volt a világ legnagyobb hazugságával megnyert Brexit, amivel ország még nem veszített akkorát, mint Britannia. A tudatlanság diadala. Ennek következménye, hogy nálunk a munkahelyen is vannak olyan „munka” „társak”, aki képesek tizenkettő percig várni arra, hogy jöjjön egy angol, akitől megkérdezik, hol a Palermo paprika, minthogy velünk szóba álljanak. Pár éve ez nem így volt. Furcsa? Nem. A tech tudatlanság diadala.
Benti példa következik, ami talán furcsa, pedig valóság. Még tavaly elment sok erdélyi magyar srác. Most visszajöttek, mert otthon sem fenékig puliszka az élet. Még túróval sem. Kettő azaz KETTŐ nap után, valahogy rendben ment minden. Igaz, nem szeretik őket az angolok, ám azóta órákkal előbb készen vannak mindennel. Logikusan, hatékonyan dolgoznak. És DOLGOZNAK! Ez a három dolog az, ami az angoloknak nem megy. Már most látszik, hogy ők hárman, Norbi, Szabi és Emil feleslegessé tesznek vagy hat angol bentlévőt. Mert azért munkásoknak nevezni őket csak angol mércével lehet. Erre talán február végén fognak rájönni a menedzsmentben. Én erre tettem 10 fontot. Aliz szerint a hónap végén. Meglátjuk.
Furcsa. Meg lehet szokni. Na jó, én nem tudom megszokni, pedig jobb lenne. A vérnyomásomnak biztosan. Van egy új vérnyomásmérőnk. Ami ugye elektromos, így az én szív ritmus zavaromat nem tudja kezelni, ezért amikor 23-as pulzus számot ír ki, az nem azt jelenti, hogy már nem élek. Remélem. Mostanában amúgy is hirdetésekkel bombáznak a fészen. Eddig a Viagra volt a nyerő és a Land Rover. Azért az algoritmus sem hülye, legfeljebb alattomos. Mint az köztudott.
Na de idén! Akciós temetés. Takarékossági számla nyitása a temetésemre. Szebbnél szebb helyek között választhatok, hogy hunytom után honnan nem látok semmit. Már most foglaljam le a mahagóni koporsómat, ami garantáltan kibír ötven évet a föld alatt! Komolyan, pubi? És EZ vajon miért lenne fontos nekem, akit beletesznek? Selyem szatén tüll plüssben jobb elbomlani? Alig 9899 fontért /úgy 4,2 millió forint, attól függ, ki mit mond éppen otthon/ és ebben a lovaskocsi csak két lóval van benne? Aztán amikor kérik, menjek be vagy ők jönnek ki és meggyőznek spóroljak a temetésemre, hogy a szeretteimre ne rakjak anyagi terhet. Öcsém! Abroncsot! Ha a szeretteimnek nem az a legnagyobb teher, hogy nem vagyok velük, akkor megette a fene!
-Ezt azért gondold át Gyuri – vetette közbe KZS bristolszakértő.
-Mármint?
-Hogy kik lesznek hamarosan többen. Akik örülnek neki, hogy nem zaklatod őket a gyuriságaiddal vagy a kik várják a gyuriságaidat.
-Hamarosan? Komolyan? – kapcsoltam ki a tabletet.
-Aminek ki kell gyünni az kigyün – magyarázta annak idején egy őrmester, aki a Magyar Néphadsereg kötelékében a folyamatos delírium állapotában szolgált.
Ha egyszer jönnek, hogy ennyi volt, helyszín változás, akkor majd lehet félni és könyörögni, ne már. Ettől még mész. Mindig így volt és így is lesz. Ez nem furcsa.
Barbi, aki edz a következő nagy feladatára és közben kérdésekre adandó megfelelő válaszokat magol, a következő bölcsességet küldte:
-Az egyetlen dolog, ami nem furcsa, hogy mindenki ott rontja el az életét, hogy megszületik.
See you later!