Megint elvesztettem valakit, akit szerettem. Aki egy biztos pont volt, az amúgy nem biztos életemben. Amikor meghallottam vagy megláttam, mosolyogtam és önkéntelenül is meghajoltam kicsit, mert az az erő, nagyság, önbizalom és felelősség, ami belőle sugárzott, ezt kívánta. Sosem parancsolta, kérte.
Most sokan kérdezik: ugyan mitől volt olyan, hogy mindenki tisztelte és becsülte. Mégha nem is szerette. Talán mert a távolságot, ami közte és az emberek között fizikálisan volt, nem lehetett érezni. Mert mindig minden brit és nemzetközösségi alattvaló tudta, Ő ott van a helyén. Mindig. Az egyetlen biztos pont, ebben a zavaros Királyságban. Sosem kételkedett senki abban, amit mondott, mert sosem adott okot rá, hogy kételkedjenek benne. Szerették, mert ő is szerette a népét. Nem hagyta magára sosem. Igazi uralkodó volt, aki nem attól lett a Legnagyobb, hogy botrányt botrányra halmozott. Vagy állandó média szereplőként lájkvadász lett volna. Különleges ember volt. EMBER volt. Anya, feleség és uralkodó. Nem könnyű egyik sem, neki sikerült összehangolni.
Még ma sem hiszik el velem együtt sokan itt Britanniában, hogy a Királynő meghalt. Itt hagyta őket tengernyi gond és baj közepette. Tízezrek állnak a Buckingham palota előtt a virágtenger szélén és nem értik: hogy tehetett ilyet? Néznek egymásra: most mi lesz? Nem ébredt föl még senki. Az újságok, a média a már évek óta készen lévő lapokat veszi elő, műsorokat adja. Sorolják ki milyen üzenetet küldött. És nem értik azok az emberek ott a Palotánál: hogy történhetett meg ez az egész?
96 éves volt. Gyönyörű kor sok boldogsággal, sok keserűséggel, sok bánattal, még több örömmel. Egy olyan hosszú élet, amire csak kevesen vágynak, mert ők nem tudják megélni az életet, csak túlélni. Neki meg kellett sokszor élnie az életet. A kötelesség volt az első mindig. Kegyetlen döntéseket kellett meghozni, saját testvérével szemben, saját fiával szemben, mert a Birodalom volt az első. Vajon hányszor érezte azt, elege van az egészből? Hányszor gondolt arra, hogy mennyivel jobb Margitnak, a testvérének, aki azt tesz, amit akar? Hányszor gondolt arra, hogy ő is milyen szívesen elmenne Fülöppel mulatni kicsit, mikor a férje a barátjával elindult a londoni éjszakába? Hányszor érezte azt, hogy inkább a gyerekeivel lenne és nem protokolláris unalomban kortyolná a teáját? Hányszor lehetett csak önmaga? Hányszor tehette azt, amit szeretett?
Kemény élete volt, aki irigyelte, annak javaslom, nézze meg a The Crown / A Korona/ sorozatot, mert abból sok minden kiderül. Az emberről, az asszonyról, A Királynőről. A sok munka, a sok feladat, a sok felesleges allűr, amit neki kötelessége volt végigcsinálni. Elvárták tőle. Becsület és kötelesség. Akár az ő címerében is lehetne, élete végéig ehhez tartotta magát. Ez a tisztelet alapja, ami mindig is megvolt vele szemben.
Hetven évig uralkodni egy egyre kisebb Birodalom felett, miközben a britek még mindig azt hiszik, azt akarják hinni, hogy ők A BIRODALOM, az nem könnyű. Ő maga volt a megtestesítője ennek a mások által álomnak minősített angol alapérzésnek. A Birodalomhoz tartozni úgy, hogy a Királynő legyen a legfőbb méltóság az országban. Ez az, ami soha nem volt kérdés sem Kanadában, sem Ausztráliában. Sehol. A Királynő az, aki személyében biztosítja mindenkinek ezt az életérzést. Ami olyan biztonságot ad az egyszerű embereknek és a főméltóságoknak is, amire mindenki vágyik a világon. Ezért is szerették mindenhol.
Profán hasonlat, de mindig azt mondom, Isten azért kell, hogy legyen kiben hinnie az embernek. Ott legyen a szívében, a lelkében. Mindig. Sose legyen egyedül senki. Szerintem a Királynő pont ezt valósította meg minden alattvalójának. Velük volt. Senki meg nem kérdőjelezte, hogy kell. Mindig. Mikor Nicola Sturgeon skót miniszterelnök asszony a skót függetlenségről beszélt, természetesnek vette, hogy egy független Skóciának a Királynő lesz az uralkodója, mint Új-Zélandnak. Így megy ez!
Hét év alatt itt Britanniában, természetessé vált, hogy /már bocsánat/ Bözsi ott van. Mindig. Ez a vérévé vált az embernek. Persze történt sok minden a családban, nehezen viselte, szólni nem szólt róla, mert a Királynő ilyet nem tesz. Nem tehet. Őt fogva tartja a kötelesség. A népe iránt, a Birodalom iránt. Ez alatt a hét év alatt sok emberrel találkoztunk. Olyannal, aki ne tisztelettel beszélt volna róla, olyannal nem. Amikor a God save the Queen! himnuszt éneklik, látni rajtuk, hogy minden szavát komolyan gondolják. Én is megtanultam és valóban különleges érzés énekelni. Büszkeség tölti el az embert: nekem ilyen Királynőm van. Mint mikor a magyar Himnusznál minden magyar szeme kicsit nedves lesz és majd szétreped a büszkeségtől: a miénk a legszebb Haza, ami létezik. Talán azt is mondhatnám, az angolok büszkébbek a Királynőre, mint az országukra. Néha persze morognak, hogy ez mennyibe kerül. Sokba. Még annál is. Ám tény ez a morgás mindig akkor jön elő, amikor a család felesleges költekezéséről van szó. Vele kapcsolatban ez sosem merült fel. Mert nem adott erre sem okot.
Talán hihetetlen, de még az egykor létező Brit Kommunista Párt programjában sem szerepelt a királyság, a Monarchia megváltoztatása. aki itt Britanniában ilyen programmal indulna, bukásra lenne ítélve. A Királynő nagyságát és tiszteletét mutatja az, amit Edinburgh-ben jártunk, a Holyrood kastélyban, ahol a Királynő eltöltötte azt az egy-vagy két éjszakát, amikor ott időzött. Ez az egyetlen olyan alkalom, amikor brit lobogó fent van a zászlórúdon, amúgy csak skót zászló leng. Páran megkérdezték, érte-e inzultus a Királynőt, amikor itt tartózkodik? A kérdést sem értették, hiszen ő a Királynő, a skótok Királynője is. És miért is bántaná bárki? Meg sem fordul a skótok fejében.
Tiszteletet csak kiérdemelni tud az ember, megvenni, mint az amerikaiak szeretnék, esetleg kikövetelni, ahogy keleti államokban szokás, nem lehet. Az ember viselkedése, gondolkodása, mások iránti megnyilvánulása tesz valaki tisztelt emberré. A Királynő mindig is ilyen volt.
-Ő volt az a kapocs, ami ezt a mostani populista Egyesült Királyságot összefogta. Ez a kapocs fájóan fog hiányozni az embereknek, mert nem tudják, lesz-e bármilyen kapocs, ami egyben tartsa a Birodalmat. Ami nélkül nincs Britannia és nincsenek britek.
-Britannia nem lesz már a régi. De még itt van a Királynő, az egyetlen, amiben bízhatunk. -mondta George Osborne, egykori pénzügyminiszter.
Mi Alizzal, olyan szerencsések voltunk, hogy mikor Cambridge-ben jártunk, láthattuk a Királynőt. Egy park felé mentünk, amikor láttuk le van zárva az út, amin át kellene mennünk. Kínai turisták gyűrűjében, csak találgattuk miért, mikor egy rendőr mondta:
-Őfelsége jön erre, kis türelmet kérünk, egy negyed óra, köszönjük.
Persze nem hittük el. A rendőrök beszélgettek, sétáltak, senki nem lépett az útra, mert azt kérték. Aztán az egyik rendőr mondta, jön a Királynő. Egy rendőr motoros, egy autó, majd a Rolls Royce gördült el előttünk. És ott ült mosolyogva, integetve a Királynő. Micsoda üvöltözés volt. A kínaiak eufóriába estek, mindenki boldognak érezte magát. Komolyan. Aztán egy fekete Range Rover ment el és a rendőrök engedték az embereket tovább menni. Akkor sem hittük el, hogy ez megtörtént velünk. Néztük a videót és még akkor sem hittük. Láttuk a Királynőt!
Még ma sem hiszem el.
Tegnap dolgoztunk, a Radio Gold szólt és egyik kolléganőnk, Laura egyszer csak felkiáltott:
-The Queen died. Meghalt a Királynő.
Nem is figyeltünk rá. Aztán az tűnt fel, hogy nincs zene. Csak szöveg. Aztán a Himnusz, God save Tehe Queen! És az első gondolat: Nem lehet. Kommentárok. A világ legszomorúbb zeneművének választott Samuel Barber: Adagio for strings No. 11 műve. És még akkor sem fogtuk fel, csak mondtuk:
-Meghalt a Királynő.
Dolgoztunk tovább. Raktuk a termékeket és nem hittük el. Még ma sem hisszük el. Reggel a Lidl-ben mindenki komoran, hitetlenkedve járkált. Nem volt hangos szó vagy kacagás. Nem hittük el. Ami az ember életének a részévé válik, azt nem lehet feledni. Évekig sem. Amikor elmegy valaki, az akkor is hihetetlen és felfoghatatlan, ha az illető 96 éves. Mert akkora hiányt, űrt hagy az ember szívében, amit nem lehet egyik napról a másikra betölteni. Ott marad és fáj. A hiánya és a gondolata is. Az ember nem akarja ezt. Néha hazudik önmagának, hátha akkor jobb lesz. Aztán kiderül, csak rosszabb. A legrosszabb, nem tudni mi jön ezután. Mi vagy Ki tölti ki azt az űrt és kitölti-e egyáltalán? „Olyan, mint Te; Nincs még egy tudod jól!” ahogy Szekeres Adrienn énekli.
Olyan, mint a Királynő volt, nincs még egy. Meglehet nem is lesz, mert arra, amit ő tett nem mindenki képes. Hatalmas dolog, olyan ember kell hozzá, aki embernek születik és egész életében EMBER marad. Mondhatni Jóember, akinek a mások boldogsága sokszor fontosabb a sajátjánál. Így megy ez.
Még ma sem hiszem el, pedig a tény az makacs dolog. Windsor Erzsébet, II. Erzsébet néven az Egyesült Királyság, a Brit Birodalom királynője tegnap meghalt. Magunkra hagyott minket olyan példát mutatva, amit követnünk kellene. Mindannyiunknak.