-Ha jó vagy, azt nem kell magyarázni. Ha meg rossz, azt nem lehet.
KZS bristolszakértő mondta ezt, mikor elindultam, mint az egyszeri kondás a disznók után, hogy megtaláljam a választ, miért is iratkoznak be annyian kreatív író tanfolyamra.
Tudom, tudom. Meg kell kérdezni. Megtettem. Hat valódi, igazi Írót kérdeztem meg róla. Akik Irodalmat írnak, akik Körön belül vannak és egymást segítik, nem kicsit. Az eredmény: négyen nem is válaszoltak.
Ez a mai Magyar Kultúrális Élet alapja. Hogy akkor mitől kultúra, nem tudom. Az egyik választ még mindig nem értem, pedig komolyan kifaggattam a guglit. Semmi értelme. Viszont bitang szép szöveg. Minden A betű kiszámítva a helyén, a vesszők vigyázban állnak és minden szépen tekereg, varázslatos. A legjobb válasz egy Írónőtől érkezett:
-Azért, mert Kosztolányi is járt stílusgyakorlatokra.
Világos. Csajkovszkij is járt olyan helyeken, ahol férfiakat szerethetett, mert a Szerelem az Szerelem, de ettől még én egy hegedűvel a hónom alatt nem fogom ezt megtenni.
A lényeg az volt, hogy Aliz a nejem, mindenem, menedzserem beiratott a Péterfy Kreatív Íróakadémia levelező tagozatának kezdő csoportjába. Innentől nem volt visszaút, tenni kellett, amit kellett.
Kifejezetten be voltam sztremálva előtte. Mert mi van, ha azt mondják írjak inkább karácsonyi képeslapokat szigorúan a tényekre hivatkozva, hogy Boldog Karácsonyt?
-Van olyan, hogy igazság, legalább találkozol vele – bólogatott KZS bristolszakértő.
Aztán mi van, ha nem tudom megoldani a feladatokat? Annyira hülye vagyok, hogy meg sem értem?
-Erre itt vagyok én, péntek a határidő, több laptop, kevesebb rinya- nyomott a székbe a nejem és ugye akkor nincs vita.
A kezdő csoportban sokat tanultam. Olyan dolgokról hallottam, olvastam, amit valóban nehéz volt megérteni. Néha napokig elemezgettük az autóban munkába menet, mit is kell csinálni, hogyan kell megírni a novellát. Aztán készen lett, Aliz átnézte, Első Számú Olvasóm Zsuzsa, mellékállásban az anyósom, véleményezte és aztán jött az átírás igazítás, az “Ezt én a norma életben nem javítom át!” és egyéb teljesen felesleges fenyegetőzés, mert átjavítottam.
Nem hittem abban, hogy tudok írni. Hogy tudok jól írni. Mert bitang jó volt olvasni, hogy másoknak is tetszik. Amikor vadidegen emberek írták, hogy sírtak olvasás közben vagy mellépisiltek a kagylónak, annyira nevettek. Ám mindig vannak kedves megszólítások, hogy miért nem tiltanak ki a fészbúkról, kár a papírért, amit elpazaroltak a könyveimre, ennyire unalmas “trágyát” még nem olvastak. A kedvencem: a hátlapot megnéztem /!/ ez egy unalmas könyv, írta egy blogger A VÉR NEM VÁLIK VÍZZÉ című könyvemre. Szóval sok minden volt, pozitívum kevés. Támogatás, mondjuk a velem egyszerre publikáló íróktól nem. Mi egymagunk.
Az első novellákban már látszott mi a legnagyobb hibám. Sok párbeszéd. Sokszor én tudom miről beszélnek, más nem. A túlságosan átvitt humorom, sokan nem értették, a novellák elbírálói sem. Javítottam rajta, Aliz verte a fejem és bírta a morgásomat. Minden A betűért harcoltam. A Z betűkért főleg. Jó kis novellák születtek. Próbáltam ekkor még csak finoman, Nem Komoly Irodalomat Író, hanem Mesélő író lenni. A legnagyobb sikert mégis a VOLT EGYSZER EGY KISFIÚ novellám aratta, ami aztán Magyar Rögvalóság a javából. Honlapomon most is olvasható.
Becsempésztem nagy kedvencemet Báró Keresdy Ödönt is, aki a 30-as évek Budapestjén pont azzal találja szembe magát, amit a mostani Budapesten tapasztalna. Jó volt írni, hétről hétre. Jött a feladat, jött az ötlet, a cím, első sor, utolsó sor és közé a novella. A kurzus végén Gergely megdicsért és csak nyomd tovább Gyuri! mosollyal búcsúztunk.
A haladó kurzusnál döntöttem úgy, nem írok semmi komolyat. A többieket olvasva azt láttam, az Irodalmat ők sokkal jobban, sokkal komolyabban csinálják. Akarják, ragaszkodnak hozzá, harcolnak minden bekezdésért. Néha azt éreztem ki van mérve pontosan hová kell metafóra és egyéb ilyesmi. Néha láttam, hogy az oktatási anyagban lévő grafikonok, rajzok, utalások be lettek ültetve ezekbe a novellákba. Néha nem értettem, néha ledöbbentem és napokig csak zakatolt az agyam, annyira jó volt, amit olvastam. Emeletekkel jobb volt nálam, amit közzé tettek. Ekkor kezdett világossá válni: két oldalon tesszük ugyanazt. Szerintem.
-Aha. És a te lifted már nem úgy emelkedik, ahogy kell – göcögött KZS bristolszakértő.
-Most nem erről van szó!
-Nálad Gyuri? Mindig arról van szó – hagyott ott, ahogy szokott.
Amikor megkaptuk a feladatokat, amik szavak voltak és minden, ami mögötte van: irigység, hatalomvágy, féltékenység, akkor mindjárt azt kerestem, hogyan lehet ezt viccesen előadni.
-Nevetni mindig kell és lehet – mondta anno Marton Frici bácsi a Magyar kabaré egyik kiválósága.
Én is ezt követtem. Ezért aztán születtek olyan novellák, amik meglepetésemre tetszettek az Akadémia elbírálóinak. Mint az EGY BEFEKTETÉST,ÖDÖN? Vagy a POFÁD AZ,VAN! És az én szívem csücske Bakker Gyuri írása A PITLI. Ennek külön örültem, mert A SLAG még piacon van és olyan, mint egy igazi hős szerelmes, keresi az igazit. Az igazi olvasókat. Akik szeretnek nevetni, akik szeretik azt, amit Pach Niki lecsukatási szakértő írt szlogennek:
-Ez már annyira hihetetlen, hogy hihető.
Összességében előrelépés volt a haladó csoport. Sok új dolgot tanultam, sok dologtól megrémültem, mint mikor egy matek zseni haverom egyenletekben mutatta meg, milyen egy jó dugás, a cosinius valaminél aláhúzta:
-Itt menj el, Pici.
Hála és köszönet, azóta sem tudom úgy csinálni.
Sok novellát írtam, volt olyan feladat, amitől kitéptem a hajam, tiszta szerencse, hogy nem volt már. Talán a HOGY ITYEG A FITYEG? és A PITLI “sikere” után kezdtem azt hinni: tudok valamelyest írni. Bitang nehéz dolog, mert a mai Magyar Irodalomban nagyon ritka az objektív vélemény. A bloggerek javarésze, tisztelet a kivételnek, majd hogynem megbízásra ír véleményeket. Sokszor pénzért. Ezért aztán egy olyan fórumtól dicséretet vagy véleményt kapni, akinek nem érdeke, hogy csak jót mondjon, különösen értékes.
A mester csoportban, a Kreatív Akadémia végén, kicsit szabadabban lehetett írni. Így aztán eszement dolgok születtek, mint a KI-BEJÁRAT idióta rablópárosa vagy az ÉS AKKOR A BALTA című horror paródia. Hallgatva Barbira, aki egyszer azt mondta:
-Ami jó, ahhoz nyúlj bátran!
Ismét jött A SLAG halhatatlan szereplője Fokföldi Tivadar rendőr százados vagy főhadnagy, attól függ éppen hol tart a regény vagy novella. A NEM SZÉGYEN AZ talán nem a legjobb, de nekem a kedvencem. Ami igazán megfogott másokat is, az a NEM AZ AMINEK LÁTSZIK írás volt, egy kicsit előrelépve a jövőbe. Amit mindenki dicsért az az AKKOR ÉS OTT című mondjuk azt önéletrajzi novella, ami anyámról szól egy vele megtörtént eset alapján.
Az volt a feladat, hogy kutakodjunk, gyűjtsünk anyagot, dokumentumokat, hogy hitelesen meg tudjunk írni egy történetet a mi életünkből, a mi korunkból, esetleg az azt megelőzőből. Először Apám jutott eszembe, az a történet, amit elmesélt nekem arról az időszakról, amikor a katonai nyomozóknál szolgált az ötvenes években. Aztán néztem a naptárat és azt láttam pár nap múlva lesz a mutter, azaz Anyám halálának tizedik évfordulója. Azt mondtam Aliznak, hogy olyan hihetetlen, el sem hiszem.
-Akkor írjál anyukádról. Valamit, ami régen történt vele. Megérdemelné tőled.
Igaza volt megint. Így megy ez.
Már elmélkedtem azon ebben a blogban, hogy én mindig olyan akartam lenni, mint a Fater, sosem sikerült. Az unokaöcsém Pisti vette át ezt a feladatot és jól csinálja, nagyon jól. Hatvan éves voltam, mikor rájöttem: olyan lettem, mint Anyám. Akivel soha nem értettük meg egymást. Akivel mindig valamin összevitatkoztunk. Anyám az első könyvemre a STAR WHY-ra / amit amúgy sosem olvasott el/ azt mondta:
-Olyan fekete meg kicsi. Biztos te csináltad?
Majd a második diplomámra csak annyit mondott:
-Ez mire jó, Gyurka?
Anyámnak soha egyetlen barátnőm sem tetszett, kivéve akiket ő “hozott”, azok meg nekem nem voltak jók, talán pont azért, mert anyám választottjai. Mindig hozzá fordultam segítségért, ő mindig segített és mindig belém döfött egy kést, amit időnként megforgatott. Tíz évvel ezelőtt egy szerdai napon állt a kórház folyosóján és a szokott elköszönése helyett azt mondta:
-Vigyázz magadra, kisfiam!
Majd szombaton meghalt. És nekem az első gondolatom az volt: nem kell többé mennem hozzá. Sosem hittem, hogy ennyire fog hiányozni. Hogy ennyit fogom emlegetni, hogy fizikailag rosszul leszek, ha abba a Nap utcai lakásba kell belépnem, ahol élt. Soha.
Amikor Székely Nagy György néven jelent meg A JÓEMBER című könyvem, akkor azt mondtam, egy kis törlesztés a mutter felé, aki Székely Nagy Valéria volt. Mert mindig adósnak érzem magam vele szemben. Amikor Aliz mondta írjak anyámról, akkor eszembe jutott az a történet, amit sokszor elmesélt: elment kenyérért a Lehel útra és visszafelé hogyan menekült meg a nőkre éhes orosz katonák elől a háború végén. Valamikor, amikor úgy 13 éves lehettem, elvitt oda, ahol a dolog történt és megmutatta mi, hol van. Az utca, a házak, a templom. Akkor azon kívül, hogy melegem volt, semmi nem ragadt meg bennem. Csak anyám remegése, ott a templom lépcsőjén, a könnyei.
Némi kutatás, térkép elemzés után megszületett az AKKOR ÉS OTT című novella. Anyámról. Már az furcsa volt, hogy Zsuzsa, az Első Számú Olvasón egy oké jel helyett négyet küldött egy könnyező pofával együtt. Aztán amikor Aliz elolvasta és átölelt azt mondva:
-Ez annyira az anyád, köszönöm.
Pedig neki minden oka megvolt arra, hogy ne szeresse a muttert, aki néha megkérdezte: Gyurka, ő kicsoda? Soha a nevét nem jegyezte meg, soha a névnapján nem köszöntötte fel és néha úgy ültünk nála egy órát, hogy nem szólt hozzá. És mégis.
Mikor az értékelő megbeszélés volt, akkor ezt a novellát emelték ki. Megköszönték, hogy megismerhették Székely Nagy Valéria életének ezt a fontos eseményét. Én meg megköszöntem Anyámnak, hogy vagyok. Kösz mutter!
Nos a lényeg. A Kreatív Íróakdémia jó volt, megérte, ajánlom mindenkinek, aki bármilyen módon ír, az csak jól jár vele. Rájöttem pár dologra.
Az egyik. Valójában kétféle író van. Az egyik laptop szakadtáig ÍRÓ akar lenni. Odatartozni a Körbe. Igazi irodalmat írni, semmiből ki nem maradni, lájkolni egy naplementét is. Ők Írók Akarnak Lenni! Ez a céljuk, az életük, minden. Hihetetlen energiát fektetnek bele, ebben élnek, néha a valódi élet elmegy mellettük, hisznek abban, egyszer ők is! Pontosan, miliméterre ki van számolva minden soruk, a vesszőnek ott kell lennie, ahová a grafikon mutatja, ha nincs meg a hasonlat per oldal arány, akkor írnak még egyet. Tökéletesnek KELL lenni, mert ők Írók. Nagyon tudom tiszteleni az ilyen embereket. Mert fantasztikusak. Nagyon jó, hogy sok ilyen Írót ismerhettem meg. Ők az Író Írók.
A másik, a kisebbség. Ők szeretnek írni. Szeretik, ha olvassák őket és ez jó az olvasóknak és jó az írónak. Megvannak, nem akarnak mindenáron mindent elérni. Belátják, az a megalkuvás vagy kompromisszum, bekerülni a Körbe, nem éri meg, hogy feladják azt, amit szeretnek csinálni: az írást. Ez IS Irodalom, csak a vájtszeműek sosem fogják elfogadni. Én idetartozom. Mesélek, hagyom kócosan, kicsit maszatosan, csibészesen a könyveimet, novelláimat. Amikor a Szerkesztő, ha futja rá, átnézi és javítást kér, akkor megcsinálom vagy megmondom, ezt nem. Fontos, hogy a Szerkesztő olyan legyen, aki szintén szereti a meséket, az ilyen típusú könyveket. Mert Szerkesztő is kétféle van. Akik az Író Írók műveit szerkesztik, gondozzák, vigyázzák, azok olyanok, mint az Író Írók.
Én Mesélő Író vagyok, még sok társammal együtt. Ezért nekünk olyan Szerkesztő kell, aki hozzánk hasonló. Tök jó ez így, ami nem jó, hogy az Író Írók szinte soha nem olvassák a Mesélő Írók könyveit. Nincs idejük rá. Kár.
A harmadik. A Péterfy Iróakadémia végül is egy irodalmi ügynökség, ami sajnos nincs Magyarországon, mert nem élne meg. Ezért az Íróakadémia egy fordított ügynökség, ahol a szerző fizet azért, hogy hátha elérhet a kurzus által valamit, mint azt több publikált író példája is bizonyítja. Kap egy objektív véleményt az írásairól. Sok ismerettel gazdagodik, ami segít neki íróvá lenni. Hiánypótló vállalkozás.
A Péterfy Íróakadémia az egyetlen olyan hely, ahol bárki objektív értékelést kaphat a műveiről. Az írásairól. Hogy hol tart éppen az íróvá válásban, érdemes-e folytatnia vagy maradjon a napló vezetésnél. Rosszabb esetben áram.
A negyedik. Most már tudom, hogy tudok írni. Tudom, hogy mennyi mindent tudok megjeleníteni. Hogy tudok nevettetni és tudok könnyeket előcsalni szemekből. Hogy tudok olyasmit leírni, ami megmarad az olvasókban. Hogy tudok döbbenetet kelteni a kegyetlenségek, mint valóság ábrázolással. Hogy tudok “szépen” írni. Ez nagyon de nagyon jó!
És örökre megjegyeztem azt a hatalmas igazságot, amit Szlavicsek Judit kivál könyvében, a HULLÁMSÍR címűben olvastam:
-Lehetsz akármilyen jó, ha nem ismersz valakit a körön belül, soha nem kerülsz közel a tűzhöz.
Mint az köztudott.
Ti pedig, semmiről sem maradtok le, minden novellát olvashattok a honlapomon. Ne hagyjátok ki!
Egy Barbi Bölcsesség a végére:
-Csak az nem sikerülhet, amibe bele sem vágsz.
See you later!