-Ha nem tudnám, hogy alapból hülye vagy, akkor javasolnám, hogy jelentkezzél be a GP-nél /itteni háziorvos, aki Google nélkül semmire sem jó/ egy vizsgálatra. Az mondjuk teljesen reménytelen. Birmingham? Minek akarsz odamenni? – kérdezte KZS bristolszakértő a legújabb ötletemre.
-Lesz majd egy könyvem, az ELTÉPETT BOLDOGSÁG, ami ott játszódik és kellenek a benyomások.
-Nyomásod van, azt tudjuk. És melyik Birmingham? Mint tudod van pár része.
-Shirley.
-Szóval egy nő. Aliz találta? Mert te magadtól ugye… – vigyorgott KZS bristolszakértő a tableten.
-Tudom, hogy megvagy sértődve, nem téged választottalak, de…
-Megsértődve?! Halleluja meg Hozsanna Zsuzsanna! Tudod mi az a birmingham hoplessness?
-Birminghami reménytelenség. Itt most azonban…
-Na jó. Menjél. Ha ott maradsz, akkor fizetek egy whiskyt neked, vagy egy Shirley-t – kapcsolta ki a gépét KZS bristolszakértő.
Hogy világos legyen a dolog.
Június végén jött el az az időszak, amikor egy hét szabadságra mentünk itt Angliában. Ám most, a nem éppen remek időjárás miatt, meg a pofátlanul drága és annál is rosszabb B&B /bed and breakfast – ágy és reggeli panziók/ szállások miatt úgy döntöttünk, inkább Bristolból megyünk el pár helyre, ha lehet busszal. Mert az olcsóbb. És nem kell vezetnem. Így én is látok valamit útközben. Belőttem az útirányokat, úgy hatot, ebből Aliz kettőt hagyott jóvá. Birmingham és Cardiff. Buszjegy vétele. Birmingham-be /110 mérföld/ a National Express céggel mentünk, 52 font volt kettőnknek oda-vissza, foglalt hellyel. Cardiffba /45 mérföld/ a Megabus céggel mentünk, 19 font oda-vissza, helyfoglalás nélkül. Én megnéztem a GWR, a Great Western Railway vasút társaság árait Birmingham-be. Mind 100 font felett voltak. Meggyőző számok arra, hogy maradjunk a busznál.
Birmingham úgy kezdődött három éve, hogy találtam a szemétben egy eltépett, régi fekete-fehér fényképet, amin egy menyasszony látható, a kép másik fele hiányzik. Na és ilyenkor mit tesz egy író? Egyből tesz mögé egy történetet, aminek a lényege: eltéptek valamit. És akkor boldogság. És akkor reménytelenség. És hol van a legnagyobb reménytelenség? Birmingham. Ami a szülőváros és a lelkedben van, ahol mindig jobban szeretnél élni, de nem lehet, mert a város nem alkalmas rá, csak az élethosszig tartó küszködésre, a melóra valamelyik lélekölő gyárban, raktárban vagy üzletben, pillanatnyi boldogságra és letargiára. Főleg, ha semmit nem teszel érte, várod a szerencsét, az olcsó kaját még olcsóbb sörrel és elég neked szombatonként a Wolws meccse /Wolverhampton Wanderers az egyik helyi csapat/ amin kikapnak, aztán sör meg valami buli, egy ciderben ázó lány engedelmesen lehajolva és aztán juhé! a következő héten ugyanez. Birmingham.
Kis keresgélés és mit látok? Egy városrészt, amit Shirley-nek hívnak és a múlt század elején még önálló település volt. Szuper. Mi van közel? A Land Rover gyár Solihull-ban, ami még mindig Birmingham. Remek. A lány ott fog dolgozni. Közben Beatles ment a cumifájon, ahogy én hívom a svéd zenecsatornát. A kedvencem, az I love her. Akkor az lesz a zene. Mert az mindig kell. Mint a GURUL A PIRULA című könyvemnél a Csinibaba című 1958-as magyar sláger. Na most akkor kell még reménytelenség. A lány legyen nagyon magas, nem dekoratív, gyönyörű szemekkel, nyitott szívvel, tragikus háttérrel. Akit mindig becsapnak. És hozzuk össze valakivel a Beatles-ből. Ringo Starr. Mert ő a legalacsonyabb. És akkor pici tekerés a valóságon: neki írja a dalt, a Létrának, ahogy hívják a lányt. Megy ez. Kell majd egy magyar disszidens és persze valami gáz a Land Rover gyárban. És aztán jött még sok minden. A könyv szinte megvan a fejemben, csak…
Én ezt nagyon szépre szeretném megírni /most kellene hallanotok, ahogy KZS bristolszakértő csapkodja az asztalt a nevetéstől/, olyan, a térdem is zokog könyvre. A reménytelenség lenne a lényeg. Szerelemben, munkában, mindenben. Aztán jönne az, amit életnek hívnak és ami mindig jó, csak mi rosszul éljük. Mint az köztudott. Így gondolom már érthető, miért kell Birmingham-be menni. Érezni, tapintani, látni.
Egy bánatos keddi napon elindultunk. Persze esett. A busz kényelmes volt, remek helyen ültünk a sofőr mögött, pont láttam az M5 autópálya összefüggő autófolyamát. Megint az merült fel bennem: ki a jófene dolgozik Britanniában? Mert oké, volt pár kamion, még egy litvánt is láttunk, amelyik úgy gondolta legbiztosabb, ha felezővonal a két kerék között van, akkor nem lehet baj. Már azon kívül, hogy nem lehetett megelőzni. És rengeteg autó. Végig. Aliz azt mondta:
-ezek derék angolok, vagy munkába mennek vagy munkából jönnek. Látszik.
Megtöröltem a szemüvegemet, 10.14 volt a digitális órán, valahogy nem stimmeltek a dolgok, de ez Anglia, ha nem beszélünk róla, akkor nincs.
A szórakozásról az eső gondoskodott, ami hol esett, hol szakadt, viszont mindkettőt kitartóan művelte. És persze a sofőrök. Ketten voltak. Mert az egyik betanult, a másik okította. Lengyelül. Mert ugye Britanniában a busz vagy teherautó vezetők javarésze EU migráns. Manchesterben a városi buszvezetők több mint 60%-a. Volt is pánik, mikor győzött a Brexit, mi lesz, ha hazamennek, ki fog buszt vezetni? Boris? Isten ments.
Nem tartozik kedvenceim közé a lengyel nyelv. Ha folyamatosan két órán keresztül beszélik, főleg nem. Ha melléje lengyel slágerekbe is belehallgatnak, az már ok arra, hogy a cipőfűzőmet használva felkössem magam, akár egy buszülés karfájára is. Nem volt könnyű, annyit mondhatok. Mikor az első Birmingham táblát megláttam, mondtam Aliznak úgy húsz perc és ott leszünk. Tévedtem. Nem először. Kicsit úgy jártam, mint a székely vándor, aki megkérdezi a szekér tulaját, amire felkérezkedett:
-Bátyám! Messze van még Kolozsvár?
-Bőnyálnyira, közel a!
Mennek, mennek a város sehol.
-Bátyám! Messze van még Kolozsvár?
-Mostan már nagyon.
Birmingham amúgy Anglia második legnagyobb városa. Meglepő mi? Mindenki Manchestert vagy Liverpool-t mondaná. És nem. Na jó, maga Birmingham 1,2 millió lakosú. Viszont Nagy Birmingham a maga 36 kerületével 4,3 millió. Az már valami. A Digbeth kerület Digbeth Streetjén lévő buszpályaudvart építkezések veszik körül, ez amúgy az egész városra jellemző. Elindultunk még esőben a városközpont, a Victoria Square felé. Nem volt egy fényképezni való útvonal. Aztán egy magaslaton jött egy kis templom és egy nagy bevásárlóközpont. Tényleg nagy. Mi volt az első, amit kiszúrtunk? Egy kis piac. Ahol a nejlon zacskó sem volt fehér, és úgy néztek ránk, mintha mondjuk Kőrösi Csoma Sándor egy tibeti kocsmában egy fél szilvát kért volna elvitelre. Mindent lehetett kapni, olyan ételeket, amitől már ránézésre gyomorrontásod lett. Aztán olyan gyümölcsöket, amiről eddig azt hitted, az valami kinövés a fán. És persze ruha, cipő, háztartási eszköz. Rengeteg nő, akik közül a legtöbben lőrés ruhát viseltek gondosan eltakarva az arcukat meg minden egyebet, ami inkább áldás volt.
Bekeveredve a bevásárlóközpontba némi hűtővíz problémák kezelésére, elámultunk, mekkora és milyen üzletek vannak itt. Még Selfridges is! És mennyi ember. Mondjuk olyan igazi Dubai érzésünk volt, annyi fátyolos sétált, vásárolt körülöttünk. A Bull Ringen mentünk a központ felé. Úgy dél volt és rengeteg ember. Fiatal srác. Sok nő. És megint a kérdés: ki dolgozik itt? Az biztos, ha valaki elkiáltja magát Birmingham főutcáján: Ibrahim, többen fordulnak meg, mint ha azt mondja Jack. A következő évtized városát, Angliáját, láttam magam előtt. Amikor a bevándorlók már többen vannak, mint az őslakosok. Igazából sok látnivaló nem volt. A Victoria Square éppen átépítés alatt, Európa egyik legnagyobb könyvtára éppen zárva. A Black Sabbath híd, Ozzy Osborne és a többiek képével meglepetés volt, mert a Great Britain útikönyv nem említette. Jött a legjobb rész: a csatornák, amiket a Peaky Blinders /Birmingham bandái/ sorozatból ismerhettek. Szuper volt. Rengeteg étterem, pub, kávézó. Amit akarsz. Az egyik hamburgerező helyen kajáltunk. A digitális vendéglátás helye volt. Mindent az okos telefonról, QR kód segítségével rendeltél és fizettél. Nem volt rossz, mély nyomot nem hagyott, legfeljebb az, hogy a wc a konyhán /!/ keresztül volt elérhető, ideiglenesen, mint megtudtam már egy éve. Ami azért pofátlan dolog, a kütyü megkérdezte, mennyi tip vagyis borrabvaló az, amit adni szeretnék. És mire picinyem? Hogy csaj kihozta a kaját letette és elment? Komolyan?
-Ezért most komolyan fizetni kell?! Nem csinált semmit!
-Azért kell csak ilyen keveset.
Ami a lényeg: éreztem azt a teljes nulla hangulatot, amit a város árasztott. Azt, hogy Anglia jövőjét egy müezzin fogja mondani és nem Sumák Sunak, meg a többi angol, akik már annyira sötétek, hogy nem angolok. Soha többé Birmingham.
Péntekre Cardiff volt betervezve. Itt már pár éve jártunk, de akkor legyalogoltunk az öbölbe, a kikötőbe és ott töltöttük a napot, megérte. Most a várat, kastélyt céloztuk meg, még nem láttuk. Mint kiderült olyan sokat nem veszítettünk. Mert az, hogy a teljes udvar koncerteknek volt berendezve, színpaddal s úgy 68 toitoi wc-vel, ami sok mindent eltakart, nem egy olyan látvány, amiért érdemes 27 fontot fizetni. Nekem csak 25,5 volt a korom miatt. Van előnye. Ilyenkor. Amik a toitoi wc-k mellett, tényleg mellettük álltak, azok az ital sátrak, ahol igen emelt áron adták az öblíteni valót, hogy utána használni lehessen a wc-t. Én botor, kerestem kaját is az árlistákon, Aliz simán kinevetett, KZS bristolszakértő meg csak pislogott és a szokásos:
-Te ennyire hülye vagy bárhová mész?!
mondattal szórakoztatott.
Mert itt az a lényeg, hogy igyál. Aztán a Rag and Bone Man koncerten üvöltsed te is „I’m a human after all” Aztán igyál még egyet.
Amúgy a vár meg a kastély, ennyi angliai palota után olyan igaz wales-i volt. Kicsit szürke, kicsit poros, kicsit kicsi. Semmi nagyobb durranás nem volt benne. Bármennyire is furcsa, a legnagyobb döbbenetet az váltotta ki belőlem, hogy a női és a férfi wc között vagy 600 métert kellett megtenni. Ha volt annyi időd. Mint az köztudott.
Azt sem értettem, hogy alig 2 mérföldre van a tenger, a kikötő, miért nem oda épít valaki várat, és miért egy akkora dombra, amire felmászni sem érdemes csak átugorni? Mondjuk ez is Britannia része, tehát a logika hiánycikk. Már akkor is az volt, mikor a XII. században ide tették a várat.
A belvárosban sétáltunk, kifejezetten semmit sem kerestünk, ezért találtunk egy kis párizsi utcákra hajazó részt, galériákkal, üzletekkel, éttermekkel, kávézókkal. Az egyik kávézóban ittunk egy kávét, ami forró volt és nem langyos, igaz az erőssége vetekedett a Brexit hívők érveivel. A sütemény viszont, a hagyományos répatorta, a lyukragasztóan édes mázzal, finom volt. Szemben velünk egy whisky shop mutatta kínálatát. Eszem, khm, szám elállt, ennyi whiskyt utoljára Edinburgh-ban láttam. És borok! Még sosem láttam Chatau Margaux vörösbort, aminek a palackja alatt ACTION felirattal 999.-font, angol font volt látható. Igaz volt olcsóbb is 769.-fontért. Angol font, akit érdekel szorozza be 450.-Ft-tal. Aliz ötlete volt, ha már itt vagyunk vegyünk wales-i whiskyt. Ugye Allport tanítása szerint az előítélet már akkor is működik, ha csak egy szót hallasz. Itt azt, hogy wales-i. Hát honnan tudnának ők whiskyt készíteni? Azért vettünk egy fél literes Penderyn Madeira Finish nevű italt, ami négyéves volt, ami egy whiskynél még csecsemő kor. Azért választottam azt, mert egyrészt csak 25 font volt, másrészt a Glenlivet Caribbean Reserve mámora után megfogadtam főleg olyan whiskyket kóstolok, amelyek rumos hordókban érleltek, mert az az én világom. Töményen. A whisky kiváló, mindenkinek csak ajánlani tudom.
Cardiff még mindig kicsit szürke, semmilyen, olyan szegény negyed benyomás. Ami furcsa volt, inkább indiaiakkal találkoztunk,kevéssel, fekete, de főleg fátyolos alig jött szembe. Hiába ez utóbbiak gazdag városokba, településekre igyekeznek, a benefit, a segély ott sokkal nagyobb, a seftelés lehetőségéről nem is beszélve. Wales szegény, mert amije volt, lásd szén, már nem kell, a birkatenyésztést hazavágta a brexit, turizmus alig van. Gyárak üzemek Cardiff, Swansea és Newport környékén. Délen. Északon kicsit nagyobb turizmus, Liverpool közel van. A többi néma csend. Pedig csudaszép egy ország. Fantasztikus helyekkel. Csak ha nincs látnivaló, kiépített turista látványosság, és csak alig utak, kevés szállás, akkor fizetőképes polgárok sem jönnek. Így megy ez!
Bath-ban már rengetegszer voltunk. Most két ok miatt mentünk át. Ami három. Az egyik: napsütés és meleg volt. Aztán a First Bus 2 fontos jeggyel csábított arra, hogy vegyünk West England jegyet a hagyományos 7.50 helyett, amivel a város elérhető. És a harmadik, hallottunk egy olyan helyről, az Alexandra Parkról, ahonnan fantasztikus kilátás nyílik a városra. Megnéztem Jolán segítségével, /KZS bristolszakértő elnevezése a Google Map appra/ és azt mutatta a buszvégállomástól úgy 1 kilométer. Mi az nekünk? Mentünk a kütyü segítségével. Igaz láttunk egy Alexandra Streetet, amiről felmerült, talán a végén van a park, de mivel a masina mást mutatott, battyogtunk tovább, a technika legyőzte a józan eszet. Igaz, egy 14%-os emelkedőn mentünk, igaz, 26 fok volt és igaz, a lábam alig fért el a járdán, de csodás volt.
Egy francokat. Úgy két kilométer után a hirtelen térerőt talált Jolán közölte, jó messzire kerültünk a parktól. Ennyit a digitális világról. Ezután visszacaplattunk analóg módon az Alexandra Street-hez, bementünk és némi fogcsikorgatás után örömmel konstatáltuk a táblát merre is van a park. 76 lépcső felfelé, aztán egy kis meredek. Elárulom, lefelé sem lett kevesebb a lépcső. Ilyenek ezek! Értem én, hogy kell némi szórakozás az angoloknak, ezért van az is, hogy a körforgalomban mindig utólag jelzik merre kell menni, mint előtte, azért, ha az utca SARKÁRA teszik a táblát, akkor… Nos mire elértük a parkot, a reggeli kávé is leért és közölte most már kimenne. Hurrá, van nyilvános klotyó. Aztán kisebb hurrá: fizetős, 20 penny. És hogy teljes legyen az öröm, csak 20 pennys érmével működik. Meg kártyával.
Kérem nyolc év után az első angol dolog volt, ami előtt megemeltem a kalapom! Kártyás klotyó! Mert amúgy ki a fene hurcibál magával 20 pennyst főleg akkor, mikor készpénzt már szinte senki sem használ? Nagy élmény volt, mondhatni megkönnyebbültünk. A kilátás valóban hihetetlen volt, aki Bath-ban jár, ne hagyja ki. Mint a katedrálist, a Royal Crescent-t és a Mokoko kávézót a mandulás croissant-nal. Vétek lenne!
Az egy hét elrepült, mint minden politikus választási ígérete. Sok szép és nem szép dolgot láttunk. Birmingham-ben Anglia sötét jövőjét. Sajnos.
Ahogy Barbi of Google mondta az olvasás után:
-Az Isten sem menti meg Angliát, ha Allah is úgy akarja!
See you later!