Boldog új évet Mindenkinek! Mondhatjuk csúsztam egy kicsit, aminek rengeteg oka volt, de talán a lustaság, mint kifejező eszköz jól fedi a lényeget. Ezen kívül persze dolgoztunk is sokat, meg karácsony volt, meg Charlotte nevű vihar és egy borzalmas Victoria karácsonyi rész, /mert a sorozat amúgy rendben van / és hát nagy törést okozott bennem, hogy idén nem láttam decemberben a Love Actually, Igazából szerelem című filmet. Ezt nem tudom mikorra fogom kiheverni. Aztán meg jöttek az ünneplésre érdemes dolgok.
Családunk olyan szerencsés, hogy rögtön januárban két ünnepelni való is akad. Az egyik a tízedik házassági évfordulónk. Ugye azt mondják a hetedik a nagy vízválasztó, ami bejött nálunk, mert akkor már tudtuk, hogy a vízen túl fogjuk folytatni életünket. Na jó ez még csak csatorna, de még lehet messzebb is. Aztán Aliz elérte egy hölgy legszebb korát, Balzac szerint a kalandok csak ezután kezdődnek egy Nő életében és Victor Hugo szerint ez az a kor, mikor már igazán tudja egy Nő mit akar. Ezek a franciák… Én inkább nem kérdeztem rá mit is szeretne, mert ahogy Cu-Mi kínai bölcs mondta: A kérdés fel nem tevése nem okoz váratlan választ. Az, hogy Aliz szülinapja és a házasságunk kötésünk egy napon van, annak nem az az oka, hogy ne felejtsem el, hanem mert Aliz ezt kérte születésnapjára. Akkor. Tehát gondoltunk egy merészet és megfogadva KZS bristolszakértő intelmét miszerint: akkor menj tengerpartra mikor kevesen vannak ott, hát megcéloztuk Cornwall-t, hogy most aztán elmegyünk oda egy hosszú hétvégére és mindent megnézünk. Tök nyugodtan böngésztük a szállásfoglalási oldalakat, mert ugyan ki az bolond, aki január közepén akar tengerparton szállodába menni? Mindenki. Cornwall-ban ekkor is majdnem teltház van. Ha valahol volt is hely, ott olyan árak voltak feltüntetve, amit nem akartunk elhinni. Pedig valóban, három éjszaka a cornwall-i St. Ives-ben egy négy csillagos szállodában reggeli nélkül /itt ez teljesen normális, átlag plusz 12-15 font egy reggeli személyenként per nap/ három éjszakára annyiba került volna, mint 7 éjszaka repülővel félpanzióval Korfun májusban. Nos akkor jön a kompromisszum, amit a mi esetünkben English Riviera-nak hívnak. Ennek egyik központja Torquay, de mivel az sem volt olcsó ezért arrébb néztünk szállást és így jutottunk el Paigntonba, ami 3 mérföldre van Torquay-től és még a Riviéra része.
Az időjárás úgy gondolta jó vicc lesz, ha az indulásunk előtti napokban kisebb hó és szélvihart támaszt, amitől pl. a birminghami reptér fél napig zárva volt és több autópálya a hatsávosról kettőre szűkült. Minket azonban nem lehet megijeszteni és január 12-én el is indultunk Fruzsival Paigntonba, alig 130 mérföld, semmiség. Az M5 autópályára feljutni az M32-M4-M5 többszintes alul-felül-melléjáróján át már nem gond, mondjuk, aki először jön az furcsálhatja az útra festett útba igazítást, amit már egy laza mentőautó is eltakar vagy azt, hogy az útjelző táblák a legtöbbször az útválasztás után tűnnek fel, de ez egy britnek már nem számít. Tehát mentünk első úti célunk a Tiverton városa mellett lévő Knightshayes kastély felé. Az M5 autópálya sajátossága, hogy Exeternél véget ér és onnan Cornwall még vagy 150 mérföld, kisebb kapacitású utakon. De Devon 50 mérföldje sem autópálya. Igaz egészen Plymouthig kétsávos, de ahogy a szállodás hölgy mondta ez nyáron oda vissza egyetlen autó folyam. Szép lehet. Főleg ha nem vagyunk benne. A kastélyt minden gond nélkül megtaláltuk, pedig öt azaz ÖT körforgalom is volt, mégis odaértünk. Mielőtt elindultunk gondos tervet dolgoztunk ki, melyik nap mit nézünk meg, mert rengeteg látnivaló van arrafelé. Bár KZS bristolszakértő előre szólt, hogy : Januárban maximum a szemetek lesz nyitva, mi bíztunk a National Trust és az English Heritage által gondozott épületekben. Nos valóban sok minden zárva van, majd mindenhol az Open from 11 February felirat volt, de Aliz talált szép helyeket. Itt Knightshayesben maga ház és berendezés átlagos volt, de a kert! Januárban nyíló hóvirág, ciklámen, rododendron és ibolya az elmaradhatatlan nárcisszal együtt nem egy sűrűn előforduló fish&chips árusító hely. Miután kiámuldoztuk magunkat, mentünk tovább Torquay-be, gondoltuk az aztán teli lesz látnivalóval. Teli volt. A hócipőnk vele, mert maga a város egy piszkos, unalmas üres kuka benyomását keltette. A parti pálmafák legalább olyan kókadtak voltak, mint az emberek, akikkel találkoztunk. Lehangoló volt. Nagyon. Így aztán tovább mentünk és 10 perc múlva már meg is találtuk a szállodát. Jolán, a Google map magyar megnevezése /copyright by Zsuzsi/, segített nekünk. Igaz az olyan beköpéseken, hogy 1200 láb múlva forduljon balra a Sajint Nikolász Róadon, betegre röhögtük magunkat, miközben én próbáltam lábakat számolni a járdán, de mindig összekevertem. Viszont a szálloda emberek! Az tényleg a tengerparton volt. A parkoló is. Igaz kicsit csodálkoztam, hínárral van díszítve, de ha itt élsz Britanniában egy ideje, ezen nem lepődsz meg. A szállodás hölgy azért megkérdezte, holnap is szükségünk van-e az autóra, mert ha igen, akkor álljunk feljebb a szálloda elé, mert a tenger, mivel most viharos, ki fog csapni és az nem tesz jót az autónak. Gondoltam ez is akkora hülyeség, mint a Brexit utáni európai szabadpiac, de hát ha itt ez a szokás, beálltam a parkolóba. Jól tettem. A tenger volt ugyanis az, amelyik botor módon hínárral díszítette a parkolót. Szegényt nem értékelte senki. A szoba remek volt. Valóban látni lehetett a tengert. Valóban hallani lehetett, igaz éjszakára nem lehetett kikapcsolni és ez kicsit furcsa volt. De nem annyira, mint a fűtés részleges hiánya. Mivel a radiátor körüli részleg meleg volt, a többi nem. Aki már hált brit szállodában az tudja, mekkora kedvenc itt a nagy közös ágytakaró. No kérem ez egy borzasztó brit találmány. Még a Marmite szósznál is borzalmasabb, pedig az kenyérrel vagy kis sós keksszel tömegpusztító eszközként is alkalmazható. A legnagyobb előnye, hogy sosem ott van, ahol kell és mindig mindenhol bejön a hideg. Mert az olyan. Ettől és a tenger állandó hangoskodása ellenére jól voltunk és aludtunk is.
Másnap a reggeli, ami 8 és 9 óra között volt elérhető, remek volt. A legjobb FEB-et (Full English Breakfast) ettem, mióta Britanniában vagyok. Igaz, hogy az étkezőben se volt fűtés, de nem számít. A szállodás hölgy, aki ilyenkor a reggelit is készíti megígérte, estére minden oké lesz. Kicsit sétáltunk az éjszakai virgonckodás után visszavonult tenger helyén, ahol annyi kutya szaladgált, ami ellátna egy nankingi éttermet egy hónapra. A szél és a hullámok fantasztikusak voltak, de indultunk szombati túránkra Berry Pomeroy kastély aztán lent Dartmouth és tovább Plymouth. Egy bármilyen brit városból kitalálni, az nem kis feladat. A lényeg, először a közepébe kell menni és onnan lehet kifelé. Keress mindig körforgalmat és nézd a táblákat. Főleg olyan helyeken, ahol akaraterő sincs, nem hogy térerő. Na jó. Elképzelhető, hogy nincs kiírva merre van Plymouth vagy Torquay, de mint Paigntonban is volt Mr. Huddle’s butcher az a harmadik kijáró. Bár én mindig érdeklődöm mindennemű hús után /az élő úgy tizenkét éve korlátozva van/ de Mr. Huddle hentesboltjánál jobban érdekelt volna hogy jutok el Totnesbe, amit amúgy folyamatosan Toplessnek mondtam, igazolva Aliz állítását, hogy nekem mindig csak azon jár az eszem. Is. Ahogy KZS bristolszakértő oktatta: Nem Gyuri, Ti nem tévedtetek el, csak más úton közelítettetek a célhoz; így Totnes-Topless előtt egy a semmiből felbukkanó tábla után Berry Pomeroy felé egy remek fékezéssel és kanyarodással vettük az irányt. Az út, nevezzük annak, olyan szűk volt, hogy Fruzsi nem mert levegőt venni és komolyan beljebb húzta az ajtókat. A bokrok még így is simogatták. Mikor befordultunk erősen erdei ökörhugyozás jellegű csapásra sikerült nagy körültekintéssel egy akkora lyukba beleejtenem Fruzsi jobb kerekét, hogy hálás lehettem, hogy egyáltalán visszaadta. Amúgy borult, csepegős igazi brit idő volt és a fák között néha olyan sötét volt, mint Terus Anyus fejében. A parkolóban olyat láttam, amit még soha. A devoni fácánkongresszus alakuló ülése folyt, vagy húsz különböző fácán állt mászkált rikoltozott élükön egy aranyfácán. Ez utóbbi vagy lusta volt vagy hülye vagy Ő volt a Főnök, de majdnem ráléptem, mert az Istennek se ment arrébb. Berry Pomeroy amúgy romkastély az egykori Seymour családé volt, Jane Seymour VIII. Henrik egyetlen olyan felesége volt, kinek a halála természetes volt, itt nőtt fel. Impozáns és teljesen rendben tartott hely. Innen indultunk Dartmouth kastélyhoz le a tengerpartra. Nem tévedtünk el, kicsit más utat választottunk, de odaértünk. Igaz a kastélyról kiderült, hogy erőd, a parkolóról, hogy az az útszéle, de sebaj. Ez is fantasztikus volt. Néhány ágyú még meg volt, ami arra volt hivatott, hogy az ellenségtől megvédje a várost és annak kikötőjét. De az ellenség az Istennek se akart erre jönni, ezért az ágyúkat a gyakorlatozáson kívül nem használták. Dartmouth –t egyébként egyszer fenyegette ellenség, mikor I. Károly hadai galád módon a szárazföld felől törtek a városra. Persze onnan semmi sem védte őket. Jolán szerint egy órányira volt Plymouth, ahol a városon kívül egy Saltram nevű kastélyt és parkját néztük volna meg. Ekkor még sötét volt, meg felhők, meg csöpögés, de reméltük még világosban odaérünk. Világos, hogy nem sikerült. Ugyanis a part menti út az csodás. Néha lent, néha fent, de 30 mérföldnél nem lehetett gyorsabban menni, de néhol 20 mérföld per órás korlátozást jelző tábla vagy elromlott busz volt kitéve, a biciklisekről nem is beszélve. Egy 15% os emelkedőnél láttam egyszer egy 50-es táblát, ami tekintve az időnként 120 fokos kanyarokat, nem volt valós. Mert azokat a kanyarokat kétszer lehet bevenni 50-nel. Először és utoljára. Így aztán már szürkületben és remek egybefüggő esőnél értünk Saltramba. A ház és főleg a park fantasztikus. Már amennyit az eső és a nyitva tartás miatt láthattunk. Plymouthba már nem mentünk be. Ugye a Jolán által egyórásnak megadott út két és fél órás lett. Aztán már sötét volt, és minden, amit meg akartunk Plymothban nézni már zárva volt. Így hazafelé, Paignton felé indultunk. Először egy Sainsbury parkolóján keresztül, majd pár négysávos körforgalom, dudálás és brit tájszólás gyakorlása után fenn voltunk az A38 úton és irány! 42 perc alatt tettük meg azt az utat, amit előzőleg 150 perc alatt, de ki számolja! Este tényleg meleg volt a szobában, ezért nagy gőzölgős fürdőt terveztünk. Aliznak sikerült némi meleg vizet fakasztania, ami szerinte olyan erősen folydogált, mint egy veseköves vizelete a kő megszületése előtt. Nekem már csak a víz hűvösebbik része jutott. Érdekes módon ugyanez volt a nagy közös takaróval is, a meleg része mindig Aliznál volt.
Vasárnap már kacagva mentem egy kört egy kertvárosi részen, hogy meglássam egy olyan helyen a táblát Exeter A38, amit még egy kutya sem látna el vízjelével. Viszont Exeterben sütött a nap! És Jolán is segített. Mind a kétszer ugyanazon az úton. Nos igen. Ő nem segíthet azon brit mentalitáson, hogy a parkolót jelző P betűt akkorára tervezik, mint S méretű tanga hátsó része, és hatalmas NCP Car Parking sárga felirat nem a sarkon, hanem úgy tíz méterrel beljebb van. Igazi brit huncutság. Exeter amúgy elég langyos kis város, bár a katedrálisa gyönyörű. Két órai bóklászás után indultunk haza, amikor váratlan dolog történt. Egyből megtaláltuk az M5 autópályát. Mire hazaértünk, az M32 Fishpond lehajtónál dugó volt, de mi mint igazi bristoliak tudtuk merre lehet kerülni és meg is találtuk az utat. So it goes!
A tenger, ami elvileg ott már óceán, csodás volt. A bakancslistámon került egy pipa: az ágyból látni a tengert bejegyzés mellé. Minden eső, szürkeség, szél és körforgalom ellenére csudaszép helyeken jártunk. Megünnepeltük mind a két évfordulót és beterveztük, idén végzünk Cornwall-lal. Mert vagy Ő vagy Mi. Az év jól kezdődött, újabb élményekkel gyarapodtunk. Meg pár kilóval, de ki számolja!
See you later!