„ Ha nem rólad lenne szó, azt mondanám nincs ilyen. Egy kastélyt elveszteni. De Te mindenre képes vagy”- veregette meg a vállamat KZS bristolszakértő, persze megvárta, amíg leülök.
A dolgok mindig egyszerűek, csak sikerül nekünk túl bonyolítani. Ez így történt ezúttal is, de ne szaladjunk előre, mert nem biztos, hogy visszafelé is tudok annyit futni. Southend-on-Sea- ből elindultunk Canterburybe, az anglikán egyház központjába. Olyan ez az angoloknak, mint nekünk a pesti Bazilika, vagy az esztergomi Bazilika. a XII. században itt ölték meg az oltár előtt Thomas Beckett érseket igazi angol lovagok, mert királyuk megjegyezte, nem igazán szereti, ha nem értenek egyet vele. Vannak olyan korok, hogy ezért az ember elveszítse a fejét, ez egy ilyen kor volt. És persze ha Canterbury, akkor Chaucer és a Canterbury mesék, ami van olyan pajzán, mint a Dekameron, csak kevésbé ismert. Itt Britanniában, jobban mondva Angliában ,viszont minden iskolában tanítják, ellentétben a Dekameronnal, ami csak elit iskolákban tananyag. Tehát irány Canterbury, ahol végre egy újabb elérhetetlen álom valósulhat meg, mécsest gyújtani mindenkinek, aki már csak a szívemben él. Mindig gondoltam erre, ám annyira távolinak és elérhetetlennek tűnt, hogy elég mélyre eltettem magamban. Lám most megvalósulhat. „- Olyan álmokra is szükség van, amik sosem fognak megvalósulni „ – mondta Vekerdy tanár úr. Alig 73 mérföldre voltunk ettől. Aki még nem járt erre, a Temze torkolatnál, ahol hajó hajó hátán, mindenfelé raktárak, olajtározók és állandóan tömött négysávos autópályák vannak, az nem tudja elképzelni milyen látvány az Elizabeth Bridge tetejéről nézni az alig tíz méterrel lejjebb araszoló forgalmat reggel 9.15- kor egy szerdai napon. Az út amúgy eseménytelen volt, csak néhány bősz lengyel és román áruszállító gondolta úgy, hogy index nélküli manővereikkel feldobják a hangulatot. Canterbury-be érve szerencsénk volt, hogy találtunk egy parkolót, mert olyan sok nincs, mint amennyi turista. Meleg volt, vagy 25 fok, ami brit mércével már kánikula fokozat. „ – Én szeretem a meleget, csak ne süssön a Nap, mert Nap allergiám van „ – mondta KZS bristolszakértő. Javaslatomat, hogy akkor esetleg egy sütőben vagy mikróban jól érezné magát, a szoláriumról nem is beszélve, nem adhattam elő, mert nagyon fájt, mikor Aliz bokán rúgott. Ahogy közeledtünk a Katedrális felé az első hely egy Chaucer emlékház volt, ahol állítólag a könyv jeleneteiből volt bábokkal bemutató. Nos, aki ismeri a történeteket, az nem biztos, hogy megértette, miért van annyi tizenéves iskolás csoport az épület előtt. Mert különböző francia, német és spanyol diákokkal tele volt minden. Cambridge-ben szintén. /Barbi of Google persze egyből tudta, hogy nyaranta 130.000 külföldi diák érkezik Britanniába nyelvi táborokba egy vagy két hétre. Ilyenkor nevezetesebb helyekre elviszik őket. Amúgy ennek a nagy részét az EU fizeti és igen szép összeget szakajtanak a brit szervezők./ A város főutcája, ami nemes egyszerűséggel a High Street vagyis Fő utca nevet viselte, szinte eredeti állapotban maradt meg. Igazi angol középkor hangulatot árasztott, mondjuk néha egy egy felirat, mint Café Nero azért rontott az összképen. A Katedrális szinte teljesen körbe van építve és a tiszteletünkre éppen renoválták. Igaz már vagy hat éve, de ez a figyelmességükből nem von le semmit. A belépő a szokásos 25 font volt fejenként,ám ezzel egész nap ki-be járhattunk. Az épület monumentális. Két hajós belső tere van és még sok hozzákapcsolódó épület is. A színes üvegablakok itt is bámulatosak, mint a cambridge-i King College kápolnában. Azon a helyen, ahol Thomas Beckett-et megölték, azóta egy mécses ég. Mindig. Nekem is teljesült az a régi vágyam, hogy mécsest gyújtottam és próbáltam sorra venni mindenkit, sajnos egyre többen vannak. Meghiggyétek úgy éreztem magam utána, mint aki elvégezte a dolgát és több dolga már nincs-e világon. Nagyon furcsa volt. Olyan tiszta és felszabadult érzés. Mint mikor Forrest Gump azt mondja: Anyukám mindig azt mondta, az embernek néha jól ki kell sírnia magát, hogy helyet csináljon az új bánatoknak.
A Katedrális melletti épületek is látványosak. Mindenhol ismertető szövegek, képek és történetek. Igaz csak angolul, mert hát Britanniában úgy gondolják, hogy más nyelvet felesleges megtanulni, nem is teszik, az EU átlagban még a magyaroknál is kevesebben beszélnek egy idegen nyelvet, ami azért szép teljesítmény. A Katedrálisból kijőve végigsétáltunk a Fő utcán , majd el a parkolóig, ahol némi küzdelem árán már mentünk is az alig 40 mérföldre / 64 km/ lévő Camber Castle felé.
Számos remek körforgalom, útépítés színesítette utunkat. Kb úgy voltunk mint az egyszeri autós, mikor Erdélyben megkérdez egy székely bácsit: – Mondja bátyám, melyik úton jutok el Kolozsvárra? Mire az öreg : – Bármelyiken, ami odavisz. Ami furcsa volt, hogy leérve a tengerpartra hosszú egyenes utak voltak. Semmi kanyar. Semmi emelkedő. Sőt! Semmi lejtő! Így aztán nevettem is, hogy Jolán azt mondja : Camber Castle 26 mérföld 1 óra 35 perc. Az ugye 42 kilométer és akkor éppen úgy 60-al /96 km/h / hasítottunk. Mondtam is Aliznak, Jolánnak elment a szoftvere. Korai öröm volt. Ez is. Mert aztán volt olyan szakasz, hogy a 10 mérföld/órás száguldásban lobogott hajam. Ehhez tessenek hozzá venni, hogy a meleg fokozódott úgy 27 fok lett és közben néha pajkos záporok csaltak kifütyülendő mondatokat az ajkamra. Mindegy. Jolán mutatta az utat és már teljesen közel voltunk a célhoz, amikor is a kastély eltűnt. Szó szerint. Volt nincs. Balra egy lepukkant vastelep, jobbra egy szebb napokat is látott mocsár, épület meg úgy egy mérfölddel mögöttünk. Miss Google Map azt jelezte megjöttünk, a kastély jobbra 100 yard. Na ebben pont annyi igazság volt mint a Brexit kampányban! Egy viszonylag nagyobb helyen megfordultam Fruzsival és döngettünk vissza hátha látunk egy táblát. Az megvan, hogy a pasi nem adja meg az elsőbbséget és egy teherautó jól összetöri, mire a rendőr megkérdezi : – A táblát nem látta? – De láttam. – És mi volt rajta? – Ez a ház eladó.
A kastély eltűnt. Nagyon. Ezért arra jutottunk, hogy pont a szobánk elfoglalására odaérünk Bexhillbe, Hastingstől pár mérföldre. Irány. Jolán 20 mérföldet és egy óra hosszú utazást ígért. Kezdtem azt hinni, hogy errefelé más időszámítás van. Minden tovább tart. De nem! Mindenhol autótömeg volt. És persze kamion meg kamion néha kamion. Úgy gondoltuk, hogy még belefér másik kedvenc célpontom Battle városka, ahol a híres hastingsi csata zajlott. 10 mérföldre Hastingstől, de ki számolja. Megtaláltuk Battle-t. Ekkor Jolán úgy döntött, hogy mára eleget dolgozott és ő meg a térerő távozott. Igaz később visszajött, hogy megmutassa, megint más irányt választottunk és nem arra megyünk, amerre szeretnénk. El nem tévedtünk, csak az irány változott. Ekkor értem a cérnám végére és igen közvetlen szavakat intéztem a városka minden lakójához, hogy ugyan mi a búbánatos barangolós bélafingató rossebért nem tudnak egy nyomorult tenyérnyi táblicát kitenni, hogy merre is van a csata színhelye, ahelyett, hogy megmutatják Mr.Shaw szabászatát merre találom. Szóval elmentünk Bexhillbe, ahol tengerre néző szoba vár ránk. És ez kérem majdnem így volt! Mert a szoba remek volt. A fürdőszobában jacuzzi. Akkora ágy, hogy egy kisebb tömegjelenetet lehetett volna rendezni rajta. A fél lepedővel vetekedő nagyságú tv a falon. A tenger, mondjuk nem volt látható. Illetve volt egy terasz. Úgy 1×1,5 méter. Ha onnan kihajolva elnéztem jobbra, láttam a tengert. Mint a Picasso kalandjaiban, mikor Picasso azt mondja szobánál: – Aqua?, mire a vigyorgó néger kinyitja az ablak szerűséget és kimutat a folyóra : – Aqua! Sebaj. Nagyon jót aludtunk, előtte nagyon jót fürödtünk, meg minden. Viszont eldöntöttük, hogy másnap azaz csütörtökön haza akarunk érni. Ezért Eastbourne-t a fehér sziklákkal és Winchestert az eredeti hamisított Kerekasztallal töröltük. Viszont megesküdtem, hogy a hastingsi csatahelyet akkor is megtalálom, ha soha többé nem látok hideg cidert. És marad a Norfolk hercegi család székhelye az Arundel Castle. Mondtam, nincs olyan, hogy én még egyszer elveszítsek egy kastélyt. Másnap reggel megint rájöttem, hogy bitang gazdag ember lesz, az ki a sirályokat keresztezni tudja néma kacsákkal, mert hogy ezek a szárnyas vekkerek már hajnali négykor patáliáztak, az túlzás. Viszont megtaláltuk a csatahelyet. Természetesen a körforgalom UTÁN, ha jó irányba fordultál, úgy 5 méterenként volt egy tábla, hogy merre kell menni. Hm. A csatatér egy szép mező volt, faragott harcosokkal, meg rengeteg birkapottyal, igaz pár kecske is besegített. Mindenhol volt tábla, hogy az amúgy 10 és fél órán tartó ütközetben II. Harold saxonjai /amolyan elő angolok/ és Hódító Vilmos normannjai , akik átugrottak Normandiából abban a szent meggyőződésben, hogy a Brit sziget az övék és a saxonok tehetnek egy szívességet, éppen hogyan és merre aprították egymást. Azon a helyen, ahol 1066 október 14 én II. Harold király elvesztette a csata feletti átláthatóságát, amiben egy normann nyílpuska lövedéke fontos szerepet játszott, négy évvel később Vilmos egy templomot emeltetett egy apátsággal egyetemben. Na ja! Akkoriban még így tisztelték egymást még az ellenségek is. Winston Churchill azt mondta,Anglia ezen a csatatéren született meg és egy íróasztalon fog megszűnni. Pedig Ő nem is ismerte Boris Johnsont. So it goes!
Az Arundel Castle 45 mérföld / 72 km/ volt, ár meg sem lepődtem, hogy Jolán szerint, ha 12.10 kor elindulunk 14.40 re érünk oda. Valóban, 14.50-kor parkoltunk le, majd nekiálltam leesett államat megkeresni, mert a kastély, ami úgy 600 méterre volt tőlünk Hatalmas volt! Komolyan Windsor elfért volna benne! Miután vagy két órát bolyongtunk nézelődtünk és ámuldoztunk benne, azt mondta minden pénzt megért. Azt a 32 fontot fejenként főleg. Hihetetlen sok látnivaló, csodás kertek, berendezett szobák tömege, egy fantasztikus könyvtár. Aki teheti nézze meg! Miután gazdagodtunk egy újabb hűtőmágnessel és egy helyi főzésű sörrel / komolyan pajtások ilyen finom ale-t nem ittam még /, úgy gondoltuk, most már hazatérünk. 108 mérföld, mi az nekünk. Azért mikor este 19.50- kor kiszálltam Fruzsiból sajgott mindenem. Ahogy mondani szokás, csak a szempillámmal nem volt semmi gond.
604 mérföld / 967 km / négy nap alatt, az még gombócból is sok. Pedig Fruzsi aztán remek volt. Kibírta azt is, hogy Portsmouth felett 14 mérföldes átlaggal viharzottunk másfél órán keresztül, tudott vagy 130-al menni, mikor román kamionok hadát előztük néha viharos fékezések között, mert nekik mindegy mi van, ők mennek, és mindezt tette 7 literes átlag fogyasztással. A tanulság a nyaralásból, kevesebbet kell tervezni. Ne gondolkozzunk kisebb távlatokban, mert ahol 43 millió autó van egy országban, ott bizony zsúfoltság is van. Mindenképpen nézzük meg, hogy mi mikor van nyitva, mert ugye ez Britannia itt bármi lehetséges, meg az ellenkezője is. Tervezz kicsit, élvezz sokat!
Nagy tanulság, hogy Barbi of Google-nak igaza van: bármekkora is a feneked, akkor is csak egy lovat tudsz megülni.
See you later!