Ez utóbbi kijelentést KZS bristolszakértő mondta vigyorogva a nyaralásunkon készült képek megtekintése után.
Szóval, ami májusban még Lisszabonnak tűnt, az végül is Párizzsá változott. Van ez így mással is, elindul az ember Bécs felé aztán egyszer csak az van a táblán Moszkva, tovarisi igyi sztudá. Az élet hoz furcsa dolgokat, főleg ha Neked rendelnek és nem Te rendelsz. Párizsban már sokan jártak közületek és remélem még sokan is fognak, mert egyszer az életben el kell oda menni és megnézni, milyen a világ fővárosa.
Mikor egy kevésbé jó, de igen költséges vacsora látogatás után azt kérdezte KZS bristolszakértő, hogy mi jut eszünkbe először Párizsról, egyszerre mondtuk: – A Csilla! Még az Abetűs helyen eltöltött évtizedünk alatt volt kollégánk Csilla, az igazgatói asszisztens, aki remekül beszél franciául és angolul, mindig úgy néz ki, mint aki éppen a varrónőtől vagy a fodrásztól érkezik, mindig elegáns, mindig nett, mindig NŐ. Ő az, aki egy röpke 12 órás éjszakai leltár után is úgy nézett ki, mint aki most érkezett. Hallatlan finomság, leheletnyi smink és olyan divatérzék, ami csak francia nőknek van. Tény Csilla nem a mostani nemzedéket képviselte, de egyszerűen kortalan és akárhány éves is lesz, lenyűgöző lesz. Mindig is úgy gondoltuk, Párizs is olyan, mint Csilla. Így is lett.
Lisszabon azért esett ki a listáról, mert hirtelen a repülőjegy árak el kezdték az eget ostromolni. Ekkor Aliz csak úgy guglikedvében rányomott Párizsra és szeptember elején, a szabadság ekkor volt, olcsóbbra jött ki egy 4 éjszakás EasyJet csomag, mint Lisszabon! Akkor meg mit totojázunk?! Bélésáptunk a l’csóbá és onnan már nem volt vissza út. Nem mondom, reggel 7 kor már repülni az korai kelést feltételezett és bizony az este 22.30 kor érkezés sem azt mutatta, hogy korán hajtjuk álomra a fejünket saját sóhajokkal tele kispárnánkon. Ám ahogy Rejtő Jenő : A fehér folt című regényében idézi a magándetektív a híres nótát: Wien, Wien nur du alein! vagyis Párizs, Párizs csak Te egyedül!, ez különleges eset. Amikor beírtam a naptárba mikor is lesz a nagy esemény, még 82 nap volt hátra. Ez aztán elröppent, mint Boris Johnson minden ígérete és szeptember 10-én 3.30 kor kegyetlenül megszólalt Sami a telefonom, hogy kár volt arra a három órára lefeküdnöm. Azért hogy ne menjen minden simán, az EasyJet gondoskodott róla, hogy a kedvezményes jegy ne legyen annyira kedvezményes. Egy poggyászra vettünk jegyet fejenként, bár volt lehetőség arra, hogy több legyen. Nos kellett volna. Az új szabályzatuk értelmében az EGY poggyász az EGY poggyász, amibe olyanok, mint kisméretű hátizsák,laptop táska vagy retikül /!!!/ már nem fér bele. Ezért a rezzenéstelen arcú EasyJet hölgy közölte, ha vinni akarom a hátizsákom, akkor fizetni kell érte. Először nem vettem komolyan, de kiderült ez nem Brexit . Amikor kimondta az összeget, biztos voltam benne, hogy nem jól értem. 50 fontot mondott. Egy 20×30 as hátizsákra. Lett volna pár angol szavam erre, mert valamiért az ilyen szavakat és kifejezéseket mindig jobban megjegyzem, mint a segédige kérdő módban történő folyamatos múltból a visszaható jelenre utaló változatát. Inkább fizettem. Senkinek a halálát nem kívánja az ember és nem gyűlöl senkit, ha keresztény. Na de azért szó nélkül hagyni?! Ezért aztán egy Alizzal közösen kidolgozott formulát morogtunk: Shit yourself during a fuck! vagyis Jöjjön rád a szapora dugás közben. Mert ez nem durva, nem sértő, életszerű. Ennyit az EasyJetről és többi shiteaters fapadosról.
Az út 54 percig tartott! Ilyenkor az a bosszantó, hogy előtte meg utána ennek többszörösét tölti az ember a repülőtéren. A Charles de Gaulle 2D termináljára érkeztünk és át kellett kavarodni a 2C re, mert onnan volt a transzfer a szállodáig. Ez már Barcelonában is bevált. A transzfer kicsit franciásan 25 percet késett. Ismételten rá kellett jönnünk, hogy a Virgin , mint mobil hálózat, külföldön a nulla alatt van, újabb ország, ahol nem működött. C’est lá Virgin! A srác, aki jött értünk, egy marokkói volt, jól beszélt franciául, arabul és spanyolul. Az angollal úgy volt mint én, azt hitte úgy beszél . Mégsem. Az a katyvasz, amit a párizsiak közlekedésnek neveznek, nem európainak való. A lámpák javarésze és az összes közlekedési tábla tájékoztató jellegű. A gyalogos átkelőé főleg, mert néha még sötétben sem látható, amúgy meg egy igazi parisien-t nem is érdekli. –Én kedvelem a kalandokat, de Párizsban legfeljebb naplót vezetnék – mondta KZS bristolszakértő, aki szerint a brit körforgalom egy logikus intézmény és nem azért van, hogy egy külföldi ne találja meg az utat. Másik nagy mondása: – Nem,itt nem lehet eltévedni, legfeljebb más úton jutsz el a célig. Ami azt illeti, Párizsban sem lehet igazán eltévedni, minden remekül ki van táblázva. Kicsit furcsa volt, hogy a kereszteződés vagy körforgalom előtt mutatta merre kell menni, ám meg lehet szokni. Azt a nyomulást, dudálást, merde! kiáltásokat,amik minden, de minden lámpánál előfordul, nehezebben. Ha zöld van, akkor mindenki elindul dacára annak, hogy a másik irányból még bent állnak a kereszteződésben. Az ötödik napon jöttem rá, egy szabály van, aki előbb tolja be a kocsi orrát, az mehet. Amikor kezdtünk bekavarodni Párizs belvárosába az Opera volt az első, amit láttunk. Aztán a Louvre és hirtelen az Eiffel torony, ami hatalmas. Éveken keresztül volt egy álmom, hogy ott állok az aljában és nézek fel rá, megcsodálva a csúcsa felett elhaladó felhőket. Bitang furcsa érzés volt, hogy most tényleg ott vagyok. A szállodánk nem messze volt innen. Nem volt egy csúcs hotel, de a célnak megfelelt és 100 méterre volt a Dupleix nevű metró megálló. Itt a Aveneu de Grenelle nél még magasan megy a metró, ez a 6-os vonal, igen régi és itt még a gumikerekű /!/ metrókocsik honosak. Összerosáltam magam, mikor megláttam. Az már az elején feltűnt, hogy mennyi igazán CSINOS nő van. Igényesek! Remekül, elegánsan öltözködve, nem kilónyi sminkkel az arcukon. Az egyetlen, ami furcsa volt, az a kannibálnemtöröltemegaszájátebédután típusú rúzs mértéktelen használata volt. Komolyan úgy éreztem magam, mikor egy kecske beszabadul a sóbányába és csorog a nyála. Aki már huzamosabb ideje él Britanniában, az megérti ezt. Az ázsiaiak és a feketék is csinosak voltak. Bojlertestű franciát alig lehetett látni, az is inkább pasi volt. Mint egy virágos mező! Viszont a francián kívül nem igen beszélnek más nyelvet, ez tisztára ,mint itthon Britanniában. Egy pékségben /amúgy 200 méterenként van egy, mindenféle finomsággal/ vettünk szendvicseket, amik úgy fél baguette méretűek és mikor Aliz megkérdezte az eladó hölgyet, hogy beszél-e angolul, olyan NON!-t kapott, hogy percekig hallgatott tőle, kár hogy nem vettem fel az egészet, még jól jöhetne. Ami kis francia ragadt rám olvasmányaim során, azzal megvettük a szendvicset, ami remek volt. Éhen halni nem fogunk – morogtam teli szájjal. Ezt az is alátámasztotta, hogy ennyi éttermet, brasserie-t vagyis sörözőt bárt és egyéb evő-ivó helyett még soha nem láttam, mint itt. Igaz ilyen árakkal is ritkán találkozik az ember, mint Párizsban. – Ne akarjatok JÓ kávét! Olyan alig van Párizsban. Drága és vacak, na olyat bárhol találtok – magyarázta még itthon KZS bristolszakértő, aki már kétszer volt Párizsban, hát tudja mit beszél és iszik.
16.30 ra volt jegyünk az Eiffel torony tetejére. Előtte a Café Gustave-ban ittunk egy kávét, olyan igaz párizsi módra. Kiültünk a világ egyik legkisebb asztalához, egy annál is kisebb székre, amivel vigyázni kellett nehogy rossz helyre csusszanjon. Láttuk az Eiffel tornyot és azt, hogy itt akik kint ülnek dohányozhatnak. Ezért eggyel beljebb mentünk. A kávé valóban MFS vagyis Még Fogmosásra Sem kategória volt, viszont 12 euróba került! Hm. Átestünk egy biztonsági vizsgálaton, vagyis minden fém dolgot ki kellett pakolni és a hátizsákot, retikült, bármilyen szatyrot /döbbenetes volt pár orosz, akik akkor vettek NIKE cuccokat és vitték magukkal a toronyba, ugye kultúra és kjultyúra között van különbség/, átvilágították. Ez mindenhol így volt. Még a Hotel de Ville ben székelő turisztikai központban is, ahol az előre megváltott metró jegyeinket vettük át. Az Eiffel toronyba is előreváltott jegyünk volt és a 16.30 as indulásig az időt, 15 percet, egy kis karámban töltöttük. Már a torony első és második szintje is tele volt. Némi kígyózás után feljutottunk egy kissé rázkódó lifttel a tetőre. Tény, két dolog fantasztikus volt. A kilátás és bennem a majré. Sajnos a tériszonyom nem ájult el attól, hogy hol vagyunk. Én is jól tartottam magam, előadtam a rács mentén egy igazi magyar vándort,ám közben fotóztam is. Nem tudom,hogyan. Aliz amúgy imád minden toronyba, magaslatra felmászni inkább lépcsőn, mint lifttel. A panoráma az fantasztikus volt, Párizs hatalmas és gyönyörű!A második szintről gyalog jöttünk lefelé 248 lépcső, de ki számolja. Lent kikerülve az afrikai gagyiárusokat megtaláltam azt a pontot, amit álmomban annyiszor láttam. Leírhatatlan érzés, mindenkinek, kívánom legyen több ilyen az életében!
Ekkor már egy kicsit zombisodtunk, ezért a szálloda felé vettük az irányt. A közelben volt egy MyAuchan, nos az elnevezés kicsit vicces Párizsban. Ott vettünk akkor és aztán minden este vacsorát. Bár az ágy nyikorgott és közös takaró volt, a hajnali kelés megtette a magáét és nagyot aludtunk, hogy másnap mindent megnézzünk!
Első nap, nagy boldogság. Többször kérdeztük egymást: – Biztos itt vagyunk? de ott voltunk. Egyetértve Barbi of Google lal : – Minden álom megvalósul, mikor ott vagy, amiről álmodtál.
See you later! Á plus tard!