BAKKER GYURI:
A PESTIA
Pestia– pesti kifejezés az igázan bestia pesti nőkre, hungarikum, felállító főnév, / ha még pesti létedre nem találkoztál ilyennel, akkor lássál és ne csak nézz, hűséget fogadtál, nem vakságot, mint az köztudott/
-Hát hogy van ez felakasztva?
-Lóg az rendesen, mint csődöré akció után, ugye.
Tóth úr nagyot sóhajtott. Így van ez, amikor egy fontos meló beszalad szilveszter estéjén, a Főnök csörög egyet a meszin, ahogy ő hívja a Messengert és Tóth úrnak hirtelen elő kell kapnia két mondjuk úgy jó közelítéssel, hogy embert, akikkel meg kell oldani az ügyet. Ami fontos. Mert ha a Nagy Főnök, Lala üzen, akkor aztán minden dobva, még a gránát is, mint anno szegény Eresz-Csatornás Józsi képviselő lakására, saját megrendelésre. Aztán csinálni kell,amit mondanak, ha nincs meló, nincs eredmény, nincs lóvé, nem lehet csak dumálni, ez kérem nem a Parlament.
Amikor a hívás jött a Főnöktől, akkor Tóth úr éppen a közepén volt valaminek, aminek a végére szeretett volna jutni. Mert az a nő egy bestia. Aki a nézésével el tudja érni, hogy a pasasban benne szorul a levegő és semmi mást nem akar, mint a bestiát. Egy olyan nő, aki előadja és nem odaadja magát, akiért küzd és harcol egy pasi. Teljesen uralkodik a férfin, aki ezt kegynek veszi és nem elnyomásnak, ezért aztán teper, mint szomjas teve a sivatagban. Akinél a duma kézzelfogható lényeg nélkül még előételnek sem jó. Akinél nem tudod, hogy az ezsed hová lett, csak azt , te hol akarsz lenne és az nem a fejben van. Aki nem hordja, hanem viseli a ruhát, amit aztán úgy tud levenni, hogy cakkosra rágod közben a fotel karfáját, pedig azt nem lehet. Bestia. A legédesebb, legvágyottabb kegyetlenség, amit minden pasi akar és kevesen érik el. Túlélni nem érdemes, megélni, azt minél többször.
A bestia durranásig cukkolta Tóth urat, aztán azt mondta köszönjön be szépen a kukkantóba, a hová akkor már Tóth úr nem beköszönni akart, hanem belépni. Hát hol élünk?! Na de úgy csavarta ujjai köré a férfit, mint portás a borravalót, ezért megtette azt, amit betervezett ugyan, csak nem mostanra. És akkor jött az üzenet:
POR ELTŰNT! ÉJFÉL ELŐTT LEGYEN MEG! CUCCOS VISZI A DELIKVENST. M.
Tóth úr befejezte, amit elkezdett, de a hálát már nem várhatta meg, amivel az ő feszülő problémája megoldódott volna. A Főnök üzent, akkor neki mennie kell. Az elmenés amúgy szintén tervben volt, csak nem így. A bestia ráadásul tette magát előre-hátra, ki-be, amiből Tóth úr a “be” változatnál maradt volna, ám a meszi megint üzent:
MEGVAN MÁR?
A bejglit dagasztó jó édes anyukád töltelékkeverő technikáját Főnök!
Tóth úr nagy nyögések után felöltözött, megígértette a bestiával, hogy bár szilveszter van, senkit sem enged legelni a málnásba, mert ő jön vissza és szüretelni akar. Beült a metálfekete Land Rover Discoverybe, ami másoknak feltűnő, neki meg természetes és elindult Morzsatockos felé, ahol is az események már zajlottak. Riasztotta Bejglit, hogy menjen a pajtába az egyik sráccal, mert érkezik oda valami, ami érdekes.
-Mármint aki hozza, ugye?
-Nem Bejgli. Akit hoznak. Világos?
-Van lámpa Tóth úr, majd ugye…
Nagy sóhaj, mitvétettemén? pillantás a tetőkárpit felé.
-Ki van magával Bejgli?
-A Jaóisten, az mindig, ugye.
-Élő személy?
-A Pemzli, ugye.
Tóth úr egyre szerencsétlenebbnek érezte magát. Pemzli új fiú volt, a Főnök szűkebb hazájából, Makkoshitványról, ahol a Főnök a nyarakat töltötte a nagymamánál sok falusi gyerek és még több tehén társaságában, elhitte a bikát is meg lehet fejni, igaz a hogyanra csak némi menekülés és sok év után jött rá. A Pemzli kemény kötésű, erős belevaló, agyatlan gyerek, úgy húsz környékén. Azért lett Pemzli, mert szobafestő a lelkem. Tóth úr megjegyzte, hogy volt már olyan festő, aki a világ ura lett, de az akvarelleket festett.
-A Golyós Misi, ja. Miskolcon hát, mer ű beleneki, és aztán mer dógozott és mán mostan neki dógoznak, mer ű mán csak picsolázik a csupszikkal. Az anyja teremtésit a léce bírja ám!
Ezek után nagy csendben nézték a srácot, főleg mert mit lehet olyasmire mondani bármit is, amiből az ember az A betűt érti, bár leírni nem tudja. Később a Főnök elmondta, a Golyós Misi, aki amúgy a hentes Hlaváczki bácsi unokája, ő is szobafestő, de a szerszáma nagyobb volt a többinél és azzal csinált Miskolcon karriert, egymás kezébe adták a hölgyek a Misit is meg a szerszámát is. Ennyit a szobafestésről.
Pemzli jó gyerek, engedelmes, méretes pofonokat tud osztani, egy ütéstől három métert repült a Ponyvás Zoli, amikor linkelt a sápolt pénzzel, mert úgy gondolta neki több jár. Meg is kapta egy balkezes ösztönzés formájában. A pénz és a Ponyvás Zoli három foga előkerült. Bejgli szerint, ugye, a három méteres repülés három foggal, az világcsúcs. Pedig ő már régóta a szakmában van, amikor éppen szabadlábon tevékenykedik. Mert a Bejgli már volt zárt helyen. Tévedésből. Ő nem a bejglit akarta elvinni, hanem azt a Jaguár FX típusú autót, amiben a bejgli volt, csak nem sikerült. Ennek egyik oka az volt, hogy az autó ujjlenyomattal indult, ez a technikai újdonság elkerülte a figyelmét. A másik, hogy Bejgli nem tudott vezetni, ez meg eszébe se jutott. Ezért az őt a bezárt autóban érdeklődéssel bámuló rendőröknek azt mondta:
-Én csak a bejgliért jöttem, már megyek is – ami igaz volt, valóban ment, csak előtte másfél évet gondolkodott Baracskán miért is nem tanult meg vezetni. Ennyit a bejgliről.
Tóth úr szilveszterkor már annak is örült, hogy valaki este nyolc környékén még van annyira józan, hogy megértse: kikérdezni kell valakit, nem elföldelni és utána kikérdezni, mert ennek az eredménye sokkal kisebb sikerrel kecsegtetett. Sietett tehát Morzsatockos felé, ahol Lalának, a Nagy Főnöknek volt egy kis palotája, meg egy nagy birtoka és még nagyobb sertéstelepe, annak a sarkában egy pajta, ahol a dolgok intéződtek. Persze ha valaki kereste volna bárhol a Lala neve alatt a morzsatockosi birtokot, nem találja. A birtok a gyereké, négy évesen szép teljesítmény, mondjuk az óvodában is egyből a Nagycsoportban kezdett. A sertéstelep az Lala anyjáé, aki óvónő volt, hát ért a disznókhoz. Is. A kis kastély egy Csengeri Rozália nevű hölgy tulajdona, amiről a hölgy nem tudott, mivel Lalával sosem találkozott, csak az anyaggal, amit minden hónapban megkapott Bejglitől. Lala és családja havi 100 forintért bérelte a palotát, le volt papírozva, pecsételve meg minden, több ügyvéd által hitelesítve, mégha a hiteles ügyvéd, mint olyan az nem ilyen. Teljesen törvényesen ment minden, kivéve a pajtát, de hát a törvény keze sem ér el mindenhová, főleg ha Don Sanyi fogja le, ahogy kell.
Tóth úr azt már tudta, a Cuccos vitte a Kissanyit, aki tudja hol a por, ami eltűnt. A Kissanyi cuffantotta meg valószínűleg, mert az ő dolga volt a hiperben a banán közül kivenni, átteni a házhozszállításhoz, mint mosóport, ami aztán megérkezett a megadott címre. Ilyen egyszerűen kell kokaint csempészni, mindenki orra előtt. A Kissanyit igazából a Főnök ismerte még Makkoshitványról és eddig minden rendben ment. Ma, pont szilveszterkor, mikor az adagokra szükség volt, azt üzente a Cuccos, hogy nem jött meg a por. Szerinte a Kissanyi lenyúlta. Ekkor kapta az ukázt, hozza el Morzsatockosra a Kissanyit egy csendes beszélgetésre, lesz ott két ember, aki intézi. Ez lett Bejgli és Pemzli. Mondjuk a két ember, inkább másfél, ha úgy vesszük!
Tóth úr kiszállt a Discoveryből, megigazította az öltönyét, a nyakkendőjét kiegyenesítette, megvizsgálta a cipőit. Simított a haján rágyújtott egy hosszú vékony szivarszerűségre, amit a mutató és a gyűrűsujja közé fogott, ami nagyon kényelmetlen, de elegáns és erről mindenki felismerte, ő a Tóth úr. Belépve a pajtába olyan látvány fogadta, amitől csak egyet mondhatott:
-Hát hogy van ez felakasztva?
A Kissanyi kitekeredve imbolygott két méter magasan egy drótkötélen, ami egy csigán volt átvetve. A Kissanyi bal lábát egy másik kötéllel a derekánál lévő vastag övhöz csatolták, a jobb kezével együtt, amitől teljesen kifordulva himbálódzott, ráadásul a derekán lévő öv a lába között ment át, amitől a Kissanyi arca, az a része, ami még arc volt, nem volt barátságos.
-Jó ennek így is, ugye – legyintett Bejgli.
-Mer ha akargya e mongya, ha meg nem, akkor nem – bólogatott Pemzli.
Tóth úr nagyot szívott a szivarján, mert lett volna pár megjegyzése az akasztást illetően, viszont jó vezető volt, tudta, ilyenkor azt kell dicsérni, ami jó, mert az jobb lesz. A könyvek szerint.
-A drót motorosan működik?
-Ahhát – vigyorgott Pemzli és a mellette lévő berendezés karját lenyomta.
A Kissanyi rekord sebességgel puffant a betonra és nem úgy tűnt, mint aki fel fog állni. Bejgli mérgesen intett, így aztán Pemzli visszaintett és az egész süket-némák közti veszekedésre hasonlított.
-Húzza már fel, Pemzli! – dörögte Tóth úr.
Pemzli lenézett a nadrágjára, nem értette, ott minden rendben, ólajtó zárva, kisröfi a helyén. Akkor meg?! Bejgli odament egy nagy sóhajjal a géphez és szem magasságba emelte a Kissanyit, majd azt mondta Pemzlinek:
-Poroló.
Erre Pemzli egy fél literrel megkínálta a tenyerét, egy kisebb csulával toccsantott Tóth úr felé, mert most ő a főnök, majd két parasztlengőt helyezett el a Kissanyi bordáin. A delikvens vinnyogott. Tóth úr lehunyta a szemét.
-Állj! – kiáltotta.
Pemzli komoly kísérleteket tett arra, hogy a Kissanyi megálljon, de mindig eldőlt, miközben vinnyogott.
-Mennyit mondott eddig? – mutatott Tóth úr a Kissanyira.
-Ez e? Semmit, pedig kapott a makkosi morzsolóból – köpött újra Pemzli.
-A miből?
-Makkosi morzsoló. A tökére tenyérrel, hogy kocogjon, ha van nekije.
-És minek ütötték, ha nem mondott semmit? – kérdezte Tóth úr.
-Hogy mondjon valamit, ugye – válaszolta Bejgli kicsit értetlenül, mert Tóth úr mégiscsak a főnök jobb keze, erre azért gondolhatna.
-Bejgli maga szerint mekkora esély van arra, hogy beszéljen, ha leragasztják a száját? – mutatott Tóth úr a széles szürke szalagra.
-Ha akar, akkor beszél az, mer hát aztán nem mindenki, aztat már.
Tóth úr pislogott és Bejglire nézett, aki Tóth úrra nézett, mert hátha ketten megértik, mit is mond a makkoshitványi szobafestő. Nem sikerült.
-Vegye le azt a szalagot – utasította Pemzlit.
-Nem jó az!
-Nem? Mert?
Pemzli bizalmasan közelebb hajolt Tóth úrhoz, aki egyszerre érezte a falusi mezők aljában elhullajtott tehén maradványok aromájának utolérhetetlen illatát, a Hlaváczki bácsi fokhagymás disznósajtjának a vastag jelenlétét és az eső által csak hanyagul öblített pulóver gyomoremelő valóságát.
-Akkor pofázni fog, Tóth úr, mer aztán mégis hogy az kinek jó?
Tóth úr meredt szemmel nézte a himbálódzó Kissanyit. Aki tudja hol a por. Ami éjfél előtt kell.
-Pemzli. A Cuccos azért hozta ide a Kissanyit, hogy elmondja hová lett a por, amit valószínűleg ő nyúlt le. Érti?
-Honnemá! És ehhez le kell venni a szalagot mán ha aztat neki úgy?
-Le.
-Bizton?
-Bizton, Pemzli. Vegye le!!! – kiabálta Tóth úr.
-Aztán jó lesz az, mert nem azért mégis hogyha…
-Ve-gye le!!!
Pemzli sértődötten cöcögött még valamit és a Kissanyihoz lépett. Alig öt percbe telt, mire sikerült a művelet, mert Pemzli szobafestő volt és nem légtornász, ő kérem álló falakat festett, meg ablakokat. Nem lengő budiajtót.
-Nem én vagyok! Nem én vagyok! – kiabálta az immáron ragasztószalag nélküli delikvens.
-Téged meg ki kérdezett, te innen-onnan? – mondta egy füles kíséretében Pemzli.
-Nem én vagyok! – zokogta a Kissanyi.
Bejgli úgy gondolta neki is tennie kéne az ügyben valamit és egy jobb horgot helyezett el a himbálódzó Kissanyi gyomrán, amitől Pemzli összeesett és nem túl tartalmas vacsorájának részleteit közszemlére tette a földön.
-Te meg mit csámpizol itten, ugye.
Pemzli hörgött. Tóth úr a homlokát simogatta. Kissanyi egyfolytában mondta:
-Nem én vagyok!!!!
Tóth úr mutatta Bejglinek csatolja le a Kissanyit, addig hozott két széket és az egyik mennyezeti lámpa alá állította. A Kissanyi közben átváltott a “Jaj a tököm! Jaj a tököm!” szövegre. Tóth úr hellyel kínálta, a másik férfi kicsit ferde arccal égő vörös szájjal óvatos kísérletet tett arra, hogy leüljön. Mert ugye volt némi fájdalom az altájon, ami a rendes ülést megakadályozta. A Kissanyi úgy ült a széken, mint mikor valaki éppen egy feleslegessé vált gázmennyiség eltávolítását szeretné lehetővé tenni úgy, hogy az eltávolítás helyét biztosító testrészét nem takarja el szilárdabb anyaggal.
-Nem én vagyok.
-Értem. Ki nem maga?
-A Kissanyi. Nem én vagyok -suttogta a delikvens.
-És ezt higgyem el magának, mert nem tud egyenesen ülni?
-Arról nem tehetek. Ez a két állat volt – mutatott verő embereire a delikvens.
-Én kitépem a nyelved azt felpofozlak vele ugye, aztán pofázhatsz nyugodtan,ugye – közeledett egy méretes késsel Bejgli.
-Bejgli. Álljon le. Takarítsa össze Pemzlit és várjanak. Sétáltasson nekem egy jancsit.
-Igenis, Tóth úr – morogta a férfi és elcammogott.
A Kissanyi hol az elegáns pasit nézte, hol a vidéki suttyót, hol a pesti nagypofájút. Ez valami szilveszteri ugratás. Csak túltolták. Ilyen nevek nincsenek. És a Jancsiról ő úgy tudta, hogy az ugye… egy szerv.
-Hol a kamera? – pislogott körbe a Kissanyi, mert eszébe jutott, hátha valami TikTak kandi kamera.
-Milyen kamera?
-Már meg ne haragudjon, de ez az egész egy Rejtő utánzat. Tóth úr, meg Pemzli. Bejgli? Jobb, mint a Tuskó Hopkins.
-Ő már nem dolgozik nekünk. Isten nyugosztalja – pöckölt le egy kis hamut Tóth úr és óvatosabb lett, mert ha ez a Kissanyi ismeri szegény Tuskó Hopkinsot, aki annyira szomorú volt, hogy öngyilkos lett, mikor beugrott a Dunába két betontuskóval a lábán, Bejgli meg Dugó átsegítették a korláton, ha már ugye nem akart tovább élni, akkor ez a Kissanyi, aki ismerte a Tuskó Hopkinsot, az vagy hülye vagy tud valamit, esetleg ismer még valakit és egyik sem jó dolog.
-Nem lényeges – mondta Tóth úr és elvett volna egy whiskys poharat Bejglitől, ám az éppen azzal a kezével mutatta a Kissanyinak, hogy vége, ezért Tóth úr nadrágja nedves lett, nem a legjobb helyen
-Hozom már ugye – morrantotta Bejgli.
Kissanyi a lehetőségekhez képest mosolygott, bár tény Quasimodo ezt jobban csinálta. Mindig.
-Mit tud a porról?
-Le kell törölni.
-Komolyan?
-Nem. Olyan portörlővel, mert…
Tóth úr villámgyorsan állt fel és fenyegetően hajolt a Kissanyi felé.
-Most szórakozik velem?
-Kérem én csak válaszoltam. Igaz nem értem, hogy…
-Kissanyi, ne játsza már az eszét.
-Nincs is neki – susogta Bejgli és nyújtotta a poharat Tóth úrnak.
A Kissanyi nézte az aranybarna italt és nagyot nyelt. Tóth úr kicsit lötyögtette előtte, a Kissanyi szeme, ami kilátszott a duzzanatok alól, vadul követte.
-Kér egyet?
-Akár kettőt is, hogy ne kelljen a Mákos úrnak sokat szaladgálnia.
-Ki az a Mákos úr? – nézett nagyot Tóth úr.
-Akkor Diós. Így elsőre nem látszik milyen a bejgli- szabadkozott a Kissanyi.
-Ő Bejgli. Csak simán.
-Ó. Gender bejgli. Hát hiába a mai világban ugye, már a bejgli is…
-Te én kipödörintem a beled ugye, aztán csak nézheted a redves hasad ugye! – kiabált Bejgli.
-Csend. Hozzon a Kissanyinak egy…
-Johnny Walker! – egyenesedett ki a Kissanyi és ezt rögtön meg is bánta.
-Nem buta maga. Aki lenyúlja a port, az nem lehet az.
-Milyen port? Most az a baj, hogy kihagytam a szekrény tetejét az irodában? A Hunya Heni panaszolt be? Vagy ki?
-Kissanyi. Ne játsza a hülyét.
-Én kérem nem játszom. Legfeljebb mással. És nem vagyok a Kissanyi.
-Aha. Akkor ki maga?
-Lapkovics Béla, csak Kissunyinak hívnak a cégnél – mosolygott a Kissanyi, aki Béla, már ha az mosoly volt.
-És ezt higgyem is el? – mosolygott Tóth úr is.
-Szerintem jobb lenne. Mert az a por amit keres a szilveszteri bulira kell, és nem a farsangira.
-Szóval tudja, hol a por – csapott le Tóth úr.
-Nem tudom. Viszont sejtem, azt nem portörlővel törlik. És ha maga ennyire keresi, akkor nem hintőpor. Komolyabb.
-Akkor mégis maga a Kissanyi.
-Ez a rögeszméje – sóhajtotta a Kissanyi, aki Béla.
-Bejgli. Hogy került ide a Kissanyi? – kérdezte Tóth úr és elvette a második pohár whisky.
-Már ide ugye?
-Igen.
-Már a pajátba ugye?
Tóth úr kezében remegett az ital, a Kissanyi, aki Béla, kuncogott és sziszegett, mikor mi esett jobban.
-Szóval? – suttogta Tóth úr és a kissé megviselt Pemzlire nézett, aki rákezdte:
-Gyütt a Cuccos, dobta fődre eztet mert aztán mikor lent volt akkor mondta, ez itten e tudja hun a por, hát szedjük ki belűle. Akkor én kiszedtem volna, mert ha akkor bent van hát mér ne már kivágom belűle, takaríjjom a bárzsingját ihajban a, de a Bájgli asszonta nem lehet mert mostan ottan nincs ami kijönne és akkor megdeglik mielőtt és azután.
A csend hatalmas volt. Tóth úr pislogott. A Kissanyi, aki Béla, mozgatta az ajkait, mint aki végigveszi a teljes történetet, ami kissé szanaszét volt, mint Pemzli gyomortartalma. Bejgli nyitott szájjal állt.
-Mi van, ugye? – hüledezett.
-Szerintem a festészeti kellék nevű úr azt hitte, bennem van a por és ki akarta venni, de a GenderBejgli nevű úr ezt nem hagyta, mert ő tudta a “szedjék ki belőle” az nem a kibelezést jelenti. Na most már csak azt az egyet nem értem, ki az a Cuccos?
-Én meg azt az egyet értem – nézett morcosan Tóth úr és átnyújtotta a poharat.
A Kissanyi, aki Béla, egészen furcsa módon jutott az italhoz, mert az arca egyik fele nem volt alkalmas ivásra, a másik nem tudott inni. Ezért aztán a nyelvével nyalogatta a nedüt.
-Gusztustalan maga hallja-e? – mondta Pemzli, akinek a ruháján az aznapi elfogyasztott ételek maradványai megmutatkoztak.
-Nem lehet mindenki étlap- vonta meg a vállát a Kissanyi, aki Béla.
-Szobafestő! Mer amikor ottan én tanútam és vótam, létrán is meg aztán…
-Elég! Várjanak arrébb – utasította őket Tóth úr.
-Az merre van, ugye? – kérdezte Bejgli.
Pemzli megfogta a karját és elvitte onnan.
-Te tudod, mere van az arrébb?
-Rossebet, megyünk, oszt kiderül.
-Ja – mondta Bejgli.
-Ja- mondta Pemzli.
Tóth úr végignézett a Kissanyin. Hm. Közepes termetű, vékony kis pali, kopaszodik,röhejes bajusza van, inkább ötven, mint negyven, kilóra is. Mellény, valamikor vasalt ing, szövet nadrág, egy bokacsizma. Ő ugyan sosem találkozott a Kissanyival, de úgy hallotta, hogy az egy divat majom, drága cuccokkal. Drága órával, karkötővel. És harmincas. Mindenhol. Állítólag.
-Van karkötője? – kérdezte Tóth úr.
-Na jó. Egyszer volt. Tévedésből. A meccsen.
-Hogy mi?
-Fradi Újpest. Valaki ült a helyemen. Hívtam a fakabátot, a fószer beszólt, elküldtem egy lengőt neki és a fakabátot találtam telibe. Akkor volt karkötőm és egyéb zúzódásom, miután leestem a lépcsőn a folyosó közepén.. Nyolc napon túli – magyarázta a Kissanyi, aki Béla.
Tóth úr érezte itt valami nem stimmel és nemcsak azért, mert a Kissanyi, aki Béla nem beszél érthetően. Hátrakiáltott:
-Milyen órája volt a Kissanyinak?
-Torna ugye, függeszkedés!
-Bejgli! Milyen órája volt?!
-Kar – kiáltotta Pemzli.
Tóth úr felállt és egy méretes pisztoly jelent meg a kezében.
-Egy kínai gagyi, odaadjam?
-Pofa be!
-Pan Cser. Az van rája írva, ugye – mutatta az órát Bejgli, ám a pisztoly emelkedése meggyőzte, ez most nem érdekes.
Tóth úr igazított a nyakkendőjén és leült. Nem stimmel. Nem stimmel.
-Mit mondott, hogy hívják?
-Kissunyi
-Miért?
-Nézze Tóth úr, én szeretem a nőket, Egy igazi pestiáért bármit.
-Hogy mit kérem?
-Pestia. Olyan nő, aki egy pesti szépség, és közben egy bestia. Az tudja Tóth úr…
-Tudom- sóhajtotta Tóth úr – félig készen kellett maga miatt búcsúznom egytől.
-Én miattam? Én nem hívtam.
-Az a nő, az a bestia, az…
-Pestia Tóth úr. Nekem is volt egy igazi az életemben. Sose feledem. A Vica.
-Ezért Kissunyi?
-Nem. Azért, mert sunyin jutok harapnivalóhoz.
-Mármint hazudik, hogy egyen? – próbálkozott Tóth úr.
-Mármint sunyi vagyok, hogy meglegyen a napi nyelető.
-Aha – bólogatott Tóth úr és egyre biztosabb volt, hogy ez a fickó nem a Kissanyi.
-Ismeri a Kissanyit?
-Nem, de talán elnézve a dolgokat, jobb is- mondta a Kissanyi, aki Béla.
Tóth úr rágyújtott egy vékony szivarra. Ez így nem jó. Az idő megy, a por nincs meg, a bestia parlagon hever. Elővette a telefonját és beírta a meszibe:
GÁZ VAN. LAPKOVICS BÉLA VAN ITT KISSANYI HELYETT.MI LEGYEN?
Aztán nézte a whiskyvel vitézül hadakozó Kissanyit, aki Béla. Szép teljesítmény volt, hogy már nyalt pár kortyot. Megrezdült a mobil.
NEM BÁNTANI!! JÖVÖK!
Tóth úr nagyot nyelt. Itt valami bakker van. És nem kicsi. A Főnök jön. Emiatt a Lapkovics Béla miatt. Akkor ez a Béla, aki nem a Kissanyi, Valaki. És ha Valaki, akkor nem mindegy hogy bánnak vele. Mert az is lehet már rég meredt szemmel kellene vizsgálnia az alsóbb talajrétegek vízáteresztő képességét egy komoly teherbírású fóliából. Arccal lefelé, mert hátha kapar, mert ilyenek ezek! És az is lehet, hogy úgy kell fogadni, mint a múltkor azt az arab fickót, aki a teljes EU-ból ki volt tiltva, csak aztán Lala, a Nagy Főnök hozott egy magyar útlevelet neki Orbán Szulejmán néven és azzal mehetett bármerre. Mert ilyenek ezek!
-A Cuccost ismeri? – kortyolt a pohárból Tóth úr.
-Nem.
-Ő hozta ide magát.
-Na jó. Figyeljen. Volt egy kis buli. Összejött az egyik leányka egy kis megyavonatalagútba partira. Aztán kiderült, ha jön a zuhé, nincs ami felfogja. Ezért kimentem a verdámhoz, hogy legyen esernyőm. Rám köszöntek páran a parkolóban “Egy jó nagy karácsonyt neked, Kissunyi”. Gondolom a Cuccos kapcsolt, hogy ez jó, mert mondhatja félreértette a dolgot, Kissunyi és Kissanyi. Mire maguk ezt megértik, már elnézést Tóth úr, de hát ezek – mutatott egy kis mosoly maradvánnyal a két tettestársra a Béla, aki nem a Kissanyi – Akkor valaki leütött, ez lehetett a Cuccos úr, betett egy tiszta mosópor illatú csomagtartóba és idehozott. Itt a két pofonlegény nem kérdezett semmit, leragasztották a számat, leosztottak pár ötös terítéket, néhány kiabeledfaszikám ütéssel, aztán szinte a tökömnél fogva fellógattak. Érti ezt, Tóth úr?
-Pár szót. Meg névelőt. Utólag semmit.
A Kissanyi, aki Béla, szomorúan nézett azzal a szemével, ami nem csak egy csík volt. Lám mennyi bajt okoz az, ha az ember legénye nem visz magával óvszert egy egyszerű résszemlére!
-Elmondjam mégegyszer?
-Csak azt ne. Szóval lecsapták és idehozták. Nem is kérdeztek semmit?
-De. Hogy hun a por, ugye – utánozta Bejglit a Kissanyi, aki Béla.
-Ott marad Bejgli! És nem mondta meg?
A Kissanyi, aki Béla, pislogott. Ez biztos valami bitang nagy trükk. Mert ha ez a fickó egy maffia főnök és ennyi esze van, akkor a Bejgli meg a Pemzli csúcskategóriás cipóraverők.
-Le volt ragasztva a szám, mint azt tetszett látni.
Tóth úr felmutatta a poharát, mire a Kissanyi, aki Béla, ugyanígy tett.
-Megismerem! Pohár! – rikkantotta Pemzli.
Tóth úr megbillegtette a poharát.
-Üres, ugye – kiáltotta Bejgli.
Tóth úr mellé emelte a pisztolyát.
-Viszem, ugye – mondta hangosan Bejgli.
Tóth úr sóhajtva tette el a fegyverét.
-Nem könnyű velük, mi?
-Nem, Béla. Szólíthatom így?
-Egy ekkora stukkerral bárminek – legyintett Béla, aki már nem volt a Kissanyi, bár az inkább integetésnek hatott.
-Nincs rendes utánpótlás. Kimennek külföldre, aztán ez marad itt. Nevelni kellene őket, csak sok a meló, nem érek rá. Tudja most kevesebb pénz jön a szemetektől és máshonnan kell szerezni. Ez pedig meló. Sok meló.
Bélának kezdett összeállni a kép. Szóval a Tóth úrék egy olyan banda, amelyik segít bizonyos dolgok elintézésében, végrehajtásában, megszervezésében, ami tulajdonképpen állami dolog, na de mégsem. Biztosan van valami vezér, aki névlegesen a főnök és van egy igazi Főnök, aki viszi az ügyeket. Szuper! Már csak azt nem értette, hogyan került ő ide?
-Az élet nem egy vegán habostorta. Tudja Tóth úr…Szólíthatom Tóth úrnak?
-Nyugodtan. Ha megtudná az igazi nevemet, kinevetne.
-Ezzel az arccal? – mutatott magára Béla.
-Kahcsalakhy Vid.
-Ez a neve vagy egy fejlesztési program?
-A nevem. Két H is van benne.
-A HŰ meg a HA?
-Hm. Maga szerint ilyen névvel hogyan lehetek törvénymelleti problémamegoldó? – tárta szét a kezét Tóth úr.
-Mármint címeres gazember?
-Probléma megoldó. Ezért lettem Tóth úr. Az olyan elegáns. A Főnök is szereti.
-Az fontos. Látja nem nevettem – mutatott az arca helyén lévő elszineződött bármire Bála, aki már nem a Kissanyi.
-Az a görcs, ami végig futott az arca helyén az…
-Csak örültem az újabb whiskynek, hehehe.
Koccintottak.
-Tudja eszembe jutott a Vica. Az én pestiám. Újpesti leány. Kemény, okos, sosem tévedett. Csak egyszer.
-Mikor?
-Amikor feleségül jött hozzám – sóhajtotta Béla, aki már nem a Kissanyi és talán könny csillant a szemében vagy izzadtság, nehéz eldönteni.
-Elvett egy pestiát, Béla?
-Az Kahcsalakhy úr…
-Maradjunk a Tóth úrnál.
-Maradjunk, bár a másik mosolyilag, – ingatta a kezét Béla, aki már nem a Kissanyi – az a házasság, az muszáj volt.
-Muszáj?
-Ha tovább szorítja a torkomat megfulladok. Meg aztán szerettem is. Tán még mindig – nézett szomorúan Béla, aki már nem a Kissanyi.
-Aztán mégis sok nő jött az életében.
-Tudja Tóth úr, mindegyikben őt kerestem. A Vicát. Aztán nem találtam és újra próbálkoztam. Mert egy pestia, az egy kincs. Drága. De milyen drága. Csak ugye amikor ott van, akkor minden mindegy. A Vica is ilyen volt – sóhajtott Bála, aki már nam a Kissanyi.
Tóth úr megértően bólogatott, eszébe jutott hogy mit és hogyan hagyott ott, aztán ledöntötte a whisky, mert ez volt az egyetlen, amit ledönthetett.
-A Vica az jó főnök lett volna itt – próbált meg a nyelvével még több italhoz jutni Béla, aki már nem a Kissanyi.
-Egy ilyen pestia, az veszélyes Béla. Mert akkor minden elszáll. Józan ész, pénztárca, minden. Ahogy néz…
-Ahogy elindul a nyelve az ajkán…
-Ahogy lehajol egy kanálért…
-Ahogy csak kicsit megrázza a haját…
-Ahogy felemeli a karját …
-Ahogy vonul, mert nem jár…
-Hm. Pestia.
-Pestia, Tóth úr.
És sóhajtottak. Kintről ajtócsapódás hallattszott. Aztán nyílt a pajta ajtó. A Főnök közeledett, majd megállt a két férfival szemben.
-Béla. Mit keresel itt?
Béla, aki már nem a Kissanyi eltátotta a szája maradékát.
-Vica! Ne bakker, te vagy?!
-Ő a Főnök – mondta tiszteletteljes hangon Tóth úr.
-Ne bakker. Ő a Vica. A volt feleségem.
-Ne bakker! – hüledezett Tóth úr és a Főnökére pillantott.
A Főnök, aki Vicaként a Béla, aki már nem a Kissanyi, felesége volt feltolta a napszemüvegét. Egy magas igazi nő állt velük szemben. Határozott pillantással, nagy barna szemekkel, szőke hajkoronával, tökéletes sminkkel. Szép nyakkal, még szebb vállakkal és a legszebb kettővel. Erőteljes alkat, karolni való csípővel és sokat ígérő lábakkal, amik egy remekbeszabott csizmában végződtek. Tóth úr lesegítette a fehér kabátot és a Főnök, aki Vica, egy piros estélyiben mutatta meg, mi is kell ahhoz, hogy pár liter csöppenetet összeszedjen két pasastól. Nem volt egy ceruza alkat, talán még a huszonnégy darabos színes ceruza készleten is túltett, ám az egész valahogy olyan hatást keltett egy pasiban, mint a Vörös Hadsereg egyetlen parancsa: támadás!! Igazi pestia állt velük szemben. Mert az kérem nem attól függ, hogy mekkora, amit ölelni kell, hanem attól, elfér egy sorban vagy sem.
-Vica! Mikor elváltunk, te nem személyzetis voltál!
-Most is az vagyok Béla, csak ügyintézés módja változott. Mit keresel itt?! – kérdezte mérgesen a Főnök.
Tóth úr nem értett semmit.
-Maguk ismerik egymást, Főnök?
Béla, aki már nem a Kissanyi, egy ésezajobbkezed nézéssel illette Vicát.
-Igen, Tóth úr. Ő a volt férjem. Már régen elváltunk.
-Alig két hónapig voltam utána kórházban – jegyezte meg Béla.
-Kórházban? Én úgy tudtam a válás a bíróságon…
-Tóth úr. A Béla nagy koponya, de másban meg kicsi. Nekem. Ezért elváltam tőle. Ennyi.
-Az első emeletről dobtál ki, Vica.
-Ott laktunk. Lényegtelen. Mit keres itt a Béla, Tóth úr?
Tóth úr nagyjából összeszedte magát, mint Kormányszóvivő a semmit, amit elmondhat, majd röviden előadta a tényállást. A Főnök arca elkomorult. Rápillantott Rolex órájára. Nemsokára 11 óra. Este. Éjfél után kell a por. A kastélyban. Ami igazából az, ám papíron a sertés telep irodája. Mind a tizenhat szobával és négy fürdőszobával, az alagsorban a medencével. Erre külön EU támogatást kaptak, mert a papírok szerint a disznók komfortját emelte, ebben fürödtek mikor meleg volt. A fürdés stimmelt, a disznók is. Azt meg senki sem kérdezte hány lábuk van.
-A lényeg Tóth úr, a por nincs meg. Ez a két csupaszagyú megveri a volt férjemet, aki nem tud semmiről. A Cuccos leteszi a hamis delikvenst és elmegy. A Kissanyi ki tudja hol van.
-Nem akarok közbe szólni, de…
-Akkor ne szólj közbe, Béla. Azt tudod ugye, mivel láttál minket, meg kellene ölnünk téged?
-Nincsen malac e odafent e? – csodálkozott Pemzli.
-Csámcsogó csit – intett a Főnök.
-Főnök – szólalt meg halkan Tóth úr – ha már említette, hogy a Béla, aki nem a Kissanyi, nagy koponya csak másban kevés, mint az EU juttatás, akkor talán a megölés, mint jó megoldás…
-Neki vagyok kevés. Másnak bezzeg… – próbálta kihúzni magát Béla, aki már nem a Kissanyi, ami jó kezdet volt, ám az is maradt.
-Béla! – suttogta Vica, aki a Főnök és a volt férj hálásan gondolt arra, hogy a nyomorgatott gondolkodó szerve most nem volt akcióképes állapotban, mert a Vica hangja, az bizony képes volt kerti törpéből dühöngő óriast csinálni az adott keretek között.
-A megölésnél vótunk, ugye – vett elő egy szép szál kést Bejgli.
-Igen. Várjál Bejgli, még nem szeletelünk.
-Tessen idebízni Főnök, a sunka nem olyan véknyan van szelve, mint ez e leszen, ugye.
-Én még mindig azt mondanám így az idő haladtával, Főnök…
-Tóth úr ne izélje má, hát akkor mostan ha már ténleg akkor a Bájgli hagy gyilokásszon mán mert akkor…
-KUSS! – közölte Vica, a Főnök, mert tudott ő határozott is lenni.
Csend lett. Nagy csend. Az óra a tizenegyet, Bejgli a Bélát ütötte el.
-Bejgli. Nem verekszik!
-Nem is Főnök, csak tettem kicsit ugye nekije mer vigyorog itten, mintha tunna valamit, ugye, pedig mostan monta Főnök, hogy kicsi a pöcse. Ugye.
-Na de kérem! Kézzel fogható bizonyítékom van…
-Pofád van, Béla, sunyi pofád. Meg jó nyelved.
-Hinnye már lefetyeli a bödönt rendesen, mi? – vigyorgott Pemzli Vicára a Főnökre, aki egyetlen pillantással hallgattata el.
-Tóth úr?
-Igen Főnök.
-A por sehol. A Kissanyi sehol. Az öröklét közelít.
-Most akkor gyüvel másik pofozni való is, ugye? – kérdezte Bejgli, ám a Főnök nem törődött vele.
-Főnök, mint már említettem, talán a Béla nem azért nevet vagy legalább is próbál nevetni, mert viccet hallott, hanem mert működik az agya – mutatott az elvileg mosolygó Bélára, aki már nem a Kissanyi, Tóth úr.
-Az mindig működött. Mikor a strandon ledumálta rólam a fürdőruhát. Akkor úgy néztem ki, mint a Hernádi Judit– emlékezett vissza Vica, A Főnök.
-Most is úgy nézel ki Vica – sóhajtotta Béla.
-Tényleg?
-Igen. Az ablakon keresztül.
Vica, a Főnök arca megkeményedett és legszivesebben ablak nélkül is kihajította volna Bélát, aki nem a Kissanyi, bárhová, ahonnan kedvezményes jeggyel sem jönne vissza.
-Azta bugyellárisát eztet majd mielőtt darabálnánk, tessen mán elmondani, mert megnézném én azt a dagadót ottan rezegve, ugye.
-Bejgli. Fejezd be. Na Béla. Van egy esélyed.
-Tudtam én Vica, hogy nem feledted a régi szép napokat.
-Feledtem. Viszont ha nem akarsz Bejgli úr késével találkozni, akkor mondjad, min nevettél. Vagy sírtál.
Béla, aki már nem a Kissanyi, megitta a maradék whiskyt, aminek a kisebb része ment a szájába, a nagyobb része az ölébe.
-Így történt? – mutatott Vica, a Főnök Tóth úr nadrágjára.
-Így Főnök- pirult el Tóth úr.
-Megnyugodtam. Azt hittem én voltam magára ilyen hatással.
-Sosem tennék ilyet, Főnök.
-Kár, Tóth úr – legyintett Vica, A Főnök – na Béla, mutasd mit tudsz.
-Ennyi ember előtt még nem próbáltam, de érted bármit Vicám!
-Mondd el, mi jutott az eszedbe – hűtötte le a nő.
Béla sóhajtott és belekezdett:
-Amennyiben jól értelmezem a dolgot, akkor ez a Kissanyi intézi a port valamilyen úton-módon és a Cuccos úr hozza el. Most a Cuccos úr azt mondta, nincs meg a por, mert a Kissanyi lenyúlta.
-És a Kissanyit nem lehet telefonon elérni – vetette közbe Tóth úr.
-Nem is fogják. A Kissanyi már nem fog koccintani éjfélkor – jelentette ki Béla.
-Utájja a piát, ugye.
-Nem Gender Bejgli úr…
-Eztet te sertésgetni csinálod, ugye- emelkedett a kés Bejgli kezében.
-Ez törökül azt jelent, Kedves Bejgli, tovább Béla! – lódított egy nagyot Vica, a Főnök, mert ehhez minden főnök ért, mint az köztudott.
-Béla maga szerint a Kissanyinak annyi?
-Pontosan Tóth úr. Se több, se kevesebb. Nem tudom, hogyan szállították a port, ám kávé vagy mosópor között a legjobb. És mivel a Cuccos úr a csomagtartójában vagy négy vödör mosóport tart, szerintem abban lesz a por.
-Mér? – böffent közbe Pemzli.
-Talán önállósítani akarja magát. Saját cég. Ha ti, Vica ma nem viszitek a port, akkor a Nagy Főnök mérges lesz. Ekkor Cuccos felajánlja, hogy neki lenne áruja, kicsit drágábban. Mivel a szippantani való rögtön kell és a pénz nem számít, megveszik tőle. Aztán a Cuccos előáll azzal, hogy ti, Vica másnak is dolgoztok, nem Pemzli úr, ez nem így van, ám mondani bármit lehet, főleg, ha nem igaz. Ettől a Nagy Főnök még egyet szippant, de ti szívjátok meg.
-Hinnye aztat má meg hogy…
-Pemzli! Tovább Béla- rázta meg kicsit a szőke hajkoronát Vica , a Főnök és áthatóan nézte Bélát, aki már nem a Kissanyi, amúgy pestia módra, amivel aztán főnök lehet, bárhol.
-Amikor ti már nem zavartok a képben, a Cuccos úr átveszi a bandát, ő lesz a Főnök, talál másik utat a pornak, mert ugye amíg pénz van, olyan is van, aki elfogadja. Alapigazság – fejezte be Béla, aki már nem a Kissanyi és határozott mozgást érzett, nem gyomortájon.
-Akkor maga a Cuccos embere, értem!
– Nem érti Tóth úr. Senkinek az embere nem vagyok.
-Még Béla. Még – mondta Vica és közeledett Bélához, mert ő már értette a Béla, aki már nem a Kissanyi, elkapta lényeget, mint annak idején a…na igen.
A férfi nagyot nyelt, ami körülményekhez képest igen szép teljesítmény volt. Vica egy pestia, tehát nem ment, vonult. A csípője hol itt hol ott bukkant fel, néha előrébb került a két álom, a hajkorona szállt, Béla egyre kisebbnek érezte magát a többi férfi egyre nagyobbnak.
-Vica ne tedd ezt velem.
-Igen? – lehelte Béla fülbe Vica, a Főnök.
-Megteszem.
-Azt se mondtam, mit – susogta a nő és kicsit hozzáért Bélához, aki egy hörgést adott elő, igen élethűen.
-Na látod, eztet Pemzli, te két morzsolóval nem érted el, ugye!
-Mer nekem nincsen olyanom, Bájgli – mutatta kezével a meggyőzés két halmozott tárgyát.
-Béla – futtatta végig az ujjait a férfi majdnem arcán Vica, a Főnök.
-Ihigehen?
-Most mit tegyünk?
Béla kicsit hátrább lépett. Ez az egész rosszabb volt, mint lógni a kötélen. A tökén keresztül vetett övön.
-Tóth úr. A Cuccos urat ide kellene hozni. Úgyis itt lesz a környéken, hogy a porral gyorsan odaérjen a Nagy Főnökhöz. Aztán az urak kikérdezik, szerintem hamar megmondja mi a szitu. A csomagtartóból kiveszik a port és Vica viheti.
-Aha. És miért jönne ide a Cuccos? – kérdezte Tóth úr.
-Meggyőző tudok lenni – nyalta meg a száját Vica, a Főnök és végigsímitott a ruháján.
-Na ja, ugye. Ő a Főnök – vonta meg a vállát Bejgli.
-Makkoshitvány büszke rája. Arra a kettőre meg aztán hát még mer főleg! – tette hozzá Pemzli.
-Akkor Béla most már a balkeze, Főnök? – kérdezte Tóth úr.
-Jobbal csinálta, mindig, de az. Igaz Béla? – pillantott volt férjére és új balkezére Vica, a Főnök.
-Mindenem a tiéd!
Éjfél már elmúlt, Tóth úr visszatért szüretelni a pestia málnásába, Béla kicsit jobban nézett ki, Vica meg mindig jól nézett ki, mert ő ugye… Aki nem nézet ki jól, az a Cuccos volt, aki a Főnök kérésére kuplung szakadtáig rohant Morzsatockosra, főleg mert a helyi presszóban várta a fejleményeket. Ekkora fejleményre, amit a mobilján látott, nem számított. A kocsijában meglett a por, meg a Kissanyi jobb keze, egy undormány karkötővel, de ez már a Kissanyit nem érdekelte, főleg mert a többi része messze volt. Az egyik lába itt, a másik meg ki tudja hol. A Főnök és Balkeze Béla, aki már nem lesz Kissunyi sem, ment megnézni mi van Cuccossal.
-A tököm! A tököm! – hallatszott a férfi nyögése.
Belépve a pajtába olyan látvány fogadta őket, amitől csak egyet mondhattak:
-Hát hogy van ez felakasztva?