AZ IGAZI AJÁNDÉK

-András szeretném kérni magától, hogy karácsonyig egyetlen menyecske se visongjon maga előtt, maga alatt vagy magán.

-Aztán melyiket hallotta visongani kedves Anett?

-Beszélik.

-És ki mer magának ilyeneket beszélni?!

-András. Nem ez a lényeg.

-De biza ez! – dörgi a hatalmas fekete ember és odalép Anett grófnőhöz.

-Az a lényeg, ígérje meg, hogy karácsonyig nem teszi.

-Anett…

-Kérem- teszi vékony, fehér kezét András gróf izmos nagy karjára az asszony.

Gróf Sasváhry András belenéz a szőke fürtök által keretezett szép halvány arcba és látja azokat a porcelán kék szemeket, amik megfogták szívét egy pillanatra egy bécsi bálon. Aztán táncra kérte a lányt és az rebbenő pillákkal bízta magát a hatalmas fekete emberre. És suhant, lebegett élete legboldogabb valcerében, feledve minden hírt, mondabeszédet, gyalázatot és lelket mocskoló, gyónnivaló dolgokat. Mert Ő csak azt érezte akkor, hogy az a férfi a nőt látja a magas, márvány fehér, szőke, senki kis burgenlandi grófocska lányában és igencsak tetszésére van, mit lát. Valami akkor megszállt Anett szívében és aztán nézve a hatalmas fekete embert, ott is maradt és csak nagyobb lett és örök. Szerelem. Akkor amikor Sasváhry gróf először volt viziten az udvarházban, az öccse Gerhardt odaállt eléje. A melléig is alig ért, de orcáján piros harag rózsája virított, szeme lángot lövelt:

-Nem adom a nővérem a Sátánnak!

-Nem-e? – mosolygott feketén a gróf.

-Inkább a halál, mintsem őt boldogtalannak tudjam.

Ekkor Sasváhry gróf elővett egy tőrt és Gerhardt kezébe nyomta.

-Öljön meg gróf úr, kezem sem mozdítom – suttogta a hatalmas fekete ember.

És Gerhardt von Steiner-Grueneberg csak állt, nézte a tőrt, mi a másik mellkasának feszült és annyira semminek, gyengének, kicsinek érezte magát, mint soha életében. Remegni kezdett, kezéből hullott a gyilok és könnyes szemmel futott tova.

-Anett, én kezét jöttem kérni az anyjától. Mert férfi csak Ő van e házban.

-Gerhardt…

-Gyengékkel nem lehet nagy dolgokról egyezkedni.

-Ő szeret engem, gróf úr.

-Tán jobban, mint fivérnek kellene – nézett a tőrre András gróf.

Anett arca pirosodott, szája széle rebbent kicsit.

-Ezt soha énelőttem András, ki nem mondja.

Halkan mondta, keményen és akkor Sasváhry gróf arcán mosoly futott végig, kezet csókolt hölgyének.

-Jön-e hozzám akkor, Anett?

-Szeret-e maga engem, András?

-Ahogy tudom, úgy igen.

-Mert az milyen András?

-Nem ígérek olyat, mit tartani nem tudok. Nem teszek olyat, mi becsületét sértené. Nem ígérem, hogy tovahagyok csábos lyányokat vagy asszonyokat. Nem mondom, hogy mindig jó ura leszek. Kellek-e így is magának?

-Meg kell ígérnie, hogy…

-Örök hűséget ne várjon tőlem, Anett. Biztos mondták dolgaim, vélt vagy valós vádakat éltemből. Mikor, kivel és mennyivel. Meg hogy én vagyok…

-A Sátán- suttogta a grófnő.

-Biza – nézett rezzenéstelenül a grófnőre, még mindig fogva óvatosan azt a fehér kezet, mit élte további részében magáénak akart.

-Én tudom, hogy maga nem az, András.

-Nincsen szívem, vagy ha mégis, kőből van az. Tudja-e?

-Bele tudja-e vésni az én nevem?- rebbent a szerelmes nő pillantása.

-Már benne van Anett – csókolta meg a kezét a hatalmas fekete ember.

A lakodalom csendes volt. Kismarton egyik kicsiny templomában, mert Anett azt akarta. Pedig András mondta néki, a Stephanskirche összes harangja zúgni fog neki, csak egy szavába kerül.

-Nagy cifraság mögött kicsiny boldogság lakik – mondta akkor Anett.

András nézi most Anett grófnőt és tusakodik sok minden benne.

-Kérem, András – néz urára a grófnő.

-Legyen úgy, Anett.

A grófnő megfogja a hatalmas fekete ember vállát és csókot ad szakálas arcára.

-Köszönöm – és indul kifelé.

-Aztán kérhetek-e én is Anett valamit.

-Mindig kérhet András, tudja jól.

-Mit szeretne a fa alá, olyan mosolyt orcájára csalót, Anett?

A grófnő elmosolyodik és nézi András grófot.

-Megad nékem mindent, mit lehet. Most ígéretét adta, mit tudom meg fog tartani. Nem kell más. Ketten leszünk, egymásnak. Csendben – hajtja le a fejét.

András gróf hatalmasat sóhajt és kinéz az ablakon a zúgó fenyvesek felé, melyek tövében már ott fehérlik a hó, és maradni fog ,míg a tavasz kis patakokká nem teszi és el nem tűnteti. Mert tudja mi az, mi most szorítja a torkát és bántja a szívét, ami nincs is neki, mert ő a Sátán. Csak ötéves volt Tamás úrfi, mikor elvitte a forróláz és tenni érte semmit sem tudtak. Se Piri néni, a javasasszony, se a bécsi doktor, se az Isten. Kivel azóta a grófnak nincsen dolga, ahogy mondani szokta:

-Én teszem dolgom idelent, Ő teszi dolgát ahol akarja. Utamba ne kerüljön, mert akkor bélit ontom, akárhol is.

Ilyenkor mindenki keresztet vetett és bizton tudták, András gróf a Sátán, ki magával az Úristennel száll szembe.

-Nem féli maga az urat – suttogta Anett grófné.

-Féljen Ő tőlem, mert van rá oka, nem is egy.

-A fiúnk nem azért ment a mennybe, mert…

-Milyen Isten az olyan, kitől az ÉN asszonyomnak félnie kell? Aki az ÉN fiamat elveszi, mikor kedve tartja? Aki bánatot hoz a maga szívére Anett?

-Az Isten jó, ne bántsa hát.

-Akkor legyen jó magához és engem bánthat bizton, törődni nem fogok vele. Utamba ne kerüljön. Se most, se máskor. Mert akkor meglehet az lesz az utolsó, mit e földön tenni fog.

Csend van a szobában, pattogó láng hangja hallatszik és Anett odalép a hatalmas emberhez, kicsinyét öleli, meríti a férfi illatát és akkora szerelmet érez iránta, mit viszont sosem fog kapni.

-Nem mondja hát?

-Mit András?

-Mit szeretne a fa alá?

Anett grófnő mosolyog.

-Szeressen néha András. És becsüljön mindig.

-Az úgy vagyon karácsony nélkül is, meghiggye.

-Köszönöm.

-Ha akarja, jöjjön az öccse azzal a kemény asszonnyal, ki az ura.

Anett lehunyja a szemét és eldönti most nem fog vitatkozni az öccséről.

-Nem kell András. Békességet szeretnék és nem akarom, hogy bántsák egymást.

-Úgy gondolja tán, az öccse bántani tud engemet? – sátánkodik András gróf.

-Ne legyen fölényes András. Szavakkal nagyobbat lehet vágni, mint a maga Wilkinsonával.

András gróf arcán rángatózik egy izom és mozog szakálla tőle. Mondana Ő sok mindent, ám van ereje a fölös szót hallgatássá tenni.

-Én is jobb szeretek társaságot, főleg ünnepkor. Az öcsémék csak terhet hoznának, nem békességet. Aztán mindenkinek családja vagyon, nem jönnek hozzánk.

-Barátnéja merre?

-Augustine? Nem tudom – vonja szép vállát az asszony.

Augustine Freiwald együtt nőtt fel Anett von Steiner-Grueneberg-gel. Mintha húga lett volna. Nem is tudta hogyan ragadt náluk és miért is kapott olyan nevelést, mintha testvérek lettek volna. Persze később hallott Ő is pletykákat, hogy Augustine az apja félrelépésének gyümölcse. Mert uraknál ez természetes, hogy máshová is beköszönnek, nem csak az otthoni lakba. Sosem tudta meg így van-e vagy sem. Anyja nem éreztette ezt a lánnyal és az apja is csak néha felejtette szemét az éjfekete teremtésen, talán emlékek szöktek akkor a fejébe. Aztán Anett házassága előtt egy nappal, Augustine eltűnt, mint később kiderült apácának állt. Anett keservesen zokogott, mikor levelét olvasta. Ölelés nélkül hagyták ott, búcsú nélkül. Akkor lett igazán egyedül.

-Merre szereti az Urat hát?

-Nem tudom András. Tán jobb is így. Mekkora fa lesz az idén?

-Mekkorát akar Anett?

-Szeretnék András. Legyen oly magas, mint maga. Oly délceg, mint maga. Oly erős, mint maga, oly hatalmas.

-És olyan szép, mint Kegyed – mondja András mosollyal és Anett grófné szívében újra lángol a szerelem.

A tél teszi a dolgát, hideggel, hóval, heves szelekkel, mivel tudja. András gróf nem hagy békit senkinek. Napokig elmegy otthonról, a gulyákat segít terelni téli szállásra, szeme mindent lát, keze mindenhová lesújt és csendes félelmet visz magával mindenhová. A ménes a gyengéje. Mert már régen fejébe vette és most áll a közepén a nagydolognak, hogy ánglius ménekkel hágat igaz magyar kancákat. Mert bizton tudja, azzal lesz a legjobb lova. Lovagol most is szikrázó napsütésben, hóban ügetve és nézi a bóklászó ménest az etetőknél. A két hajdú, ki mindig vele tart, kicsit lemaradva uruk mögött poroszkál. A ménes mellett nem lát senkit.

-Józsi, te!

-Parancsára gróf úr! – szökken oda a nagybajuszú hajdú.

-Hun van?

-A csikós?

-Nem. A miséző pap.

-A templomba tán, bár most…

-Pofádat te! A csikós hun van?

-Amott füst tekereg gróf úr – mutat előre a közben odaért Palkó.

-És mi van ott?

-A nyugvó kalyiba gróf úr.

András gróf sarkantyút ád, a mén kapja fejét dühös horkantással és szökken előre. A kalyiba zárva, hangok szöknek ki a nád résein. András gróf int fejével, Józsi hajdú ugrik, s mikor talpon van a hóban, pisztolya már kezében, másikban széles vadásztőr és lép nesztelenül a célja felé. Aztán kicsit nagyobbít egy kéve illesztésin és benéz. Aztán tele pofával vigyorog.

-Mi az te?

-Dógozik a csikós derekasan, gróf úr.

-Mit te?

-Gyakja a lyányt vitézül – teszi pisztolyát helyére és felcsapott fejével int Palkónak lássa ő is.

Az szökken és megyen bámulni.

-Megállj! – dörren a gróf és ledübben a ménről.

Benéz a likon és látja, mit látni kell. Iszonyatos harag szállja meg. Odalép a kalyiba előtt pislákoló tűzhöz, majd kivesz egy vékonyabb hasábot és rádobja a kalyibára.

-Az Istenért gróf úr – mozdul döbbenten Józsi hajdú.

-Mit csinál gróf úr? – néz Palkó és merít markába havat, oltásnak.

A kakas karcos hangjára felnéz és a Sátánt látja villogó szemekkel, ahogy a pisztolyt fogja rá.

-Takarodj onnan, te!

-Leég és…

-TAKARODJ ONNAN,TE!!!

A láng belekap a száraznádba és szökken végig rajta, ropogva, lassan benyeli az egész kalyibát. Bentről sikítás, kiáltás köhögés és repül a kéve mögötte botlik kifelé alig ruhában egy lyány és utána gatyában, fokosát kezében tartva a csikós. Nézik a lyányt, ahogy próbálja takarni magát és keserves köhögés közepette táncol a mellye. Barna lábát vizslatják, ahogy szoknyáját teszi rá és egy nagy sötét pillangót az ölén, amitől Palkó ránt egyet a nadrágján:

-A kirelejzumát !– morogja.

András gróf szemében harag és gyűlölet villog. Ismeri a lyányt, volt már vidámságban vele. És most odaadta magát a csikósnak, ki csak áll a lyány előtt meztéláb a hóban, reszketve a hidegtől, fokosát leengedve. A kalyiba összeroskad és zsarátnokként villog a hóban.

-Gróf úr – mondja csikós és a ruháit magára kapkodó lyány kezét fogja.

-Gatyában urad előtt, te?

-Rám gyútotta a fedelet gróf úr, mim volt most lesz füsté.

-Te örömködsz itt ezzel a gyalázattal, a ménes meg szerte van, te? – dörgi a gróf.

-Gróf úr, jegyesem a Zsuzska, kétszer kihirdetett minket a pap.

-És azt mondta most már csinálhatsz, mit akarsz?

A két hajdú göcög csendesen és nézik tovább a hidegben remegő lyányt.

-Szeretjük egymást gróf úr.

-Hogy mit csinálsz, kurafi?! – bömböli a gróf és pisztolyos kezével szájon vágja a csikóst, ki vérbe borulva hullik a lyány lábához.

-Ne bántsa gróf úr! – kéri a lyány és nézi a grófot.

András grófnak felrémlik a múlt, mikor a Csendes patakban állva látta meg a lyányt, ki mosott éppen. Aztán lováról szökkenve mögé ment,  maga felé fordította és nézte.

-Veszed vagy tépem? – suttogta neki és a lyány sápadtan bújt ki ruhájából.

Aztán volt vele sokszor. Mikor kedve volt hozzá, mikor arra járt. És most itt próbálja hóval a vért mosni a csikós fejéről.

-A vőlegényed? Bizton az, Zsuzska?

-Ő az bizton, gróf úr.

András gróf haragja most lesz teljes. Előrántja csizmájából a kését és megindul a lyány felé. Az halálra váltan nézi a grófot és öleli tovább az eszméletlen csikós fejét.

-Az Istenért gróf úr – próbálkozik Palkó, aztán visszább lép a Sátán nézésétől.

A gróf odalép a lyányhoz, kezére csavarja a haját és arrébb húzza a hóban. Aztán a késsel kicsit elvonja a ruha vágását és nézi a pihegő mellyeket. Villan a kés és lecsap a lyány hajára. Aztán még sokszor és a lyány ott gubbaszt szárazon zokogó szemekkel, szinte kopaszon, csúffá téve. András gróf megmarkolja vállát és rádobja az éledező csikósra.

-Kell-e így is néked? –nézi a csikóst a gróf.

-Mindig kell. Mindenhogyan.

-Így is, hogy megvolt mindanyunknak, te?

-Így is – mondja egyenesen a csikós.

-Mér, te?

-Mert szeretem – nézi a csúffá tett gyalázott lyányt a csikós és megsimogatja az arcát.

-Te mocsok állat, te! – rúgja fel András gróf a csikóst, kinek vér fröccsen szájából és zuhantában is védi a lyányt.

András gróf lekapja a süvegét és a hideg szélnek mutatja hunyt szemű arcát. Most tényleg Sátánnak érzi magát. Úrnak és mindenhatónak. Mert mit képzelnek ezek? Itten üzekednek?! Az ő birtokán?! Az ő tulajdonai?! És a ménes meg… Igen. A ménes áll csendben, ropogtatja szénát néha havat harapnak, szomjuk csillapítására. Rendben hagyta őket a csikós, nincs bántódásuk. András gróf nézi a parázzsá lett kalyibát és Anett grófnét látja ott, mint kandalló mellet ülve könyvét olvasva. És Sasváhry András gróf, a Sátán tudja miért tette mit tett. Mert nem ő volt a csikós helyiben. És mert nem tudja, mi az a szerelem. Ami erre is képes. Köp egy nagyot, Józsira néz, ki nyújtja szó nélkül a pálinkával teli butykost. Meghúzza, nagyot sóhajt.

-Palkó.

-Parancsára gróf úr.

-Ezeket elviszed a faluba.

-A lovammal? – néz bambán a hajdú.

-Viheted karodban is. Teszed rájuk a takaródat. Meg te is Józsi.

-Az én takarómat?

-Teszed-e? – susogja András gróf és Józsi hajdú szótlanul bontja a nyeregkápán pihenő takarót.

-Palkó megmondod a faluban, a Boglya Zsiga bandája akarta kiszakítani a ménes javát, de ez e – mutat a véres, hidegmarta csikósra a gróf- megmentette azt. Azért ilyen mocskos.

-És a lyány?

A Sátán szemében megint a harag az úr.

-Megyalázták többen is. Aztán levágták a haját, hogy lássa mindenki, micsoda egy rongy lett a Zsuzskából. Érted-e,te?!

-Értem gróf úr – szégyelli Palkó és teríti a lyányra a takarót.

Zsuzska nézi a grófot és még mindig nincs szemében könny. Aztán nézi a csikóst és az első csepp tisztítja arcát. Nem a fájdalom, a szerelem könnye az. Aztán keserű mosollyal néz a grófra.

-Maga a Sátán. Annyi mindenemet vette el. Eztet nem fogja. A szerelmet, aztat nem fogja. Sem most, sem máskor. Aztán lesz maga is egyszer szerelmes gróf úr és bele fog dögleni meglássa.

-Szeretnéd, látni mi? – vicsorog a fekete ember.

-Szeretném gróf úr. Hogy milyen az mikor maga tud szeretni. Azzal a szívével, mi nincsen is magának. Hogy milyen mikor boldog kicsinyét.

-Láthattad mikor szembe voltál – vigyorog sátánian a gróf.

-Az öröm volt magának. A boldogság az más.

-Az amit ez irányába teszel? – mutatott a csikósra.

-Az lészen bizton – simogatja a feldagadt fejű tántorgó férfit a Zsuzska és segíti Őt a lóra. Majd mászik Ő is és úgy öleli át, mint senkit életében.

András gróf nagyot kiált, előrántja a pisztolyát, célozza a lyányt és húzza billentyűt. Aztán nézi Józsi hajdút, aki keményen tartja felfelé a gróf karját. A lövése elhal a hidegben. Picit bólint, Józsi hajdú leengedi a karját, majd elterül a gróf ütésétől, orra vére messze festi a havat. András gróf a lovára pattan és elvágtat. Egy erszény hullik mögötte.

-Add nekik – hallatszik a tovatűnő Sátán után.

Senki fel nem veszi a bugyellárist. Mert gyalázatot se pénz, se ima nem tesz semmissé.

Orsóczky János irányításával izmos legények hoznak egy fenyőfát, majd némi fejszecsattogás után az emeleti szalon öblössé váló ablakához állítják. Orsóczky még igazíttat kicsit rajta, majd hátralépve nézi a szép fát.

-Jó választás János!

-Méltóságos grófné!

-Ezt adja a legényeknek János – helyez a markába bankókat a grófnő.

-Ez rengeteg méltóságos grófné.

-Nem hívna Anett grófnőnek vagy Anett asszonynak, János?

-Nem lehet azt méltóságos grófné.

-Az uram nem engedi?

-A becsület sem méltóságos grófné.

Anett grófnő bólogat és fogadja a legények suta kézcsókját. Amit kapna ő bankók nélkül, mert igen szeretik szerte a hatalmas birtokon. Mikor idekerült, mint Sasváhry grófné körbejárta az egészet. Egy hétig tartott, míg mindenhová eljutott, megnézte mit látni akart, tudnia kellett.

-Minek magának büdös parasztokkal veszkődnie? – kérdezte András gróf.

-Ha valaki ura egy földnek, embereknek, akkor felelőssége is vagyon velük szemben. És azt tartani kell András.

-És ki akarja ezt magától, Anett?

-A becsület András, tudhassa.

Akkor a hatalmas fekete ember odatornyosult asszonya elé.

-Tudom mi a becsület és ki ezt kérdőre vonja énrajtam, az pusztulni fog. Bárki is légyen az – mondta nagyon csendesen

-Úgy hát én képviselem magát a parasztok felé. Becsület dolgában is.

-Anett…

-Tenni kéne András. Irányukba.

-Mit? Minek? – horgadt fel a gróf.

-Jobbítani rajtuk. Házkörüli földdel. Kevesebb robottal. Rendes kutakkal. Házakkal. Utakkal. Iskolákkal.

-Iskolákkal, azt mondja? Minek nekik iskola, minek?! –kiabált a gróf.

-A tudásuk a maga javait gyarapítja, András. Ha a maga parasztjai lesznek okosabbak, akkor gazdagabb lészen a birtoka. Lehet, mondjuk serfőzője vagy malma vagy…

-Serfőző? Magyar embernek serfőző?!

-András. Jó pénz lenne. Ugrás csak Burgenland. Ott kelendő lenne. Pár nap Bécs. Ott is eladhatja. Az egykori mocsár helyén, most kecskék legelnek. Ott lehetne árpa. Aztán mellette ott Polánynál egy serfőzde. A pataknál.

-És ki viselné gondját?

-Kiválaszt négy eszes fiút. Azokat iskolába küldi bajor földre, hogy kitanulják a serfőzést. Vagy mást. Aztán minden évben ezt megteszi és pár év múlva lesz saját orvosa, fiskálisa, jog tudósa, mérnöke…

-A Sátán emberei – mosolygott sötéten a gróf.

-Sasváhry gróf emberei – mondta komolyan Anett grófné.

És úgy lett. Sasváhry gróf minden költségre rábólintott, mit Anett grófné elé tett. Csak az egyháznak nem adott sohasem.

-Majd ha az a kappan püspök nem húsz lovassal járja a vidéket, aranyos hintóban, hanem magában, mint Krisztus urunk, akkor kérhet tőlem is. Addig csak nézegesse a gyűrűjét, miből három család élne három évig. Ha valakinek papok kellenek ahhoz, hogy Istenhez eljussanak, akkor fizessenek érte, mint a bognárnak, ha hordó kell a borhoz.

Mikor elmennek a legények, Anett grófné utána szól:

-János kérem.

-Igen méltóságos grófné.

-A Zsuzskával meg a Ferivel mi van, tudja-e?

Orsóczky János összerezzen.

-Méltóságos grófné ezt én…

-Ezt se mondhatja el? Milyen becsület ez János?

Orsóczky nézi a grófnőt, kit szeret és ki a legtöbb neki. És mégis fogja erősen az az ígéret, mit urának, a Sátánnak tett. Amit el nem árulhat, félre nem tehet. Mert EZ az ő becsülete, nem más.

-Az én becsületem méltóságos grófné, az a gróf úr kezében van. Ő rendelkezik velem és a becsületemmel.

-Tehát nem mondja meg.

-Szavaimat nem hallhatja senki, méltóságos grófné- mondja szemlesütve János.

-Fejét használhatja, János?

Orsóczky meghökken aztán zavartan bólint.

-Értem. Jól vannak?

János bólint.

-A faluban vannak?

Fejét rázza.

-Városba mentek, hogy ne legyenek szégyenben mások előtt?

Bólintás.

-Maga, tudja hol vannak?

Pici bólintás.

-Nem fogja megmondani. Nekem sem János. Nekem – lép közelebb a grófné és felemeli Orsóczky fejét.

Nagy tusakodás van most a férfi lelkében, szívében, mert tartania kell adott szavát, az a becsület és titkos érzéseit fedni kell, fájdalommal, szenvedéssel, mert azt nem láthassa, tudhassa senki. Mert az olyan mibe csak pusztulni lehet, üdvözülni soha sem.

-El tud nekik juttatni egy levelet és némi pénzt?

-Nem fogják elfogadni méltóságos grófné. És nem tudnak olvasni.

-Maga tud. Majd felolvassa nekik. És ÉN küldöm a pénzt. Nem kárpótlás, mert azt nem lehet jóvátenni. Segítség az új élethez. És ezt János elmondja nekik. Megértik.

-Méltóságos grófné…

-Maga megteszi János. Énérettem, bizton. És mert karácsony van. Úgyis dolga van Sasváron.

-Sopronban nincsen méltó….

-Köszönöm János. Egy óra múlva Erzsivel leküldöm magának – mosolyog Anett grófné és ellibben.

Orsóczky János meg csak nézi az ajtón tovasuhanó nőt, akit Ő sosem fog megölelni vagy megcsókolni bármennyire is szeretné.

-JÁNOS!!!!

-Gróf úr?

-Miklóssy fiskális üzent?

-Levelet küldött gróf úr. A Csendes pataknál nagy a hó nem tudott átjönni, azt üzeni.

-Gyáva, semmi ember. Nem jutott eredményre, azért nem mer jönni.

-Meglehet gróf úr!

András gróf áll az ablaknál nézi az apró szemekben pergő havat és hátranyújtja kezét, melybe kapja a veresbort a bohémiás kehelyben. Nagyot húz belőle aztán visszafordul.

-A Kardos gyerek jutott valamire?

-Bármikor érkezhet. Még Sopronból üzent a gyorspostával.

-Te Isten barma! És mit izent?

-Hogy meglepetést hoz, mi a gróf urat vidámítani fogja.

-Hej Te kurafi! – üvölt Jánosra – Mit nekem a beszari fiskális. A Kardos gyerek bezzeg… Mikor jött a gyorsposta?

-Ma reggel, mert előbb nem tudott. Nagy a hó a dombok között, merre az út jön Sasvárról. És van más is…

-Mi,te?!

-Üszköspolányban csibészeket láttak.

Sasváhry gróf kiegyenesedik.

-Mikor?

-Amikor behajtották az utolsó bürgét is. A Laci juhász látta.

-Mit látott?

-A tűzrakás nyomait. Meg csontokat, mit ettek. A mi nyájunkból szaggaták ki. Azt mondja négy ló. Négy ember. Látta, gróf úr.

-A négy embert?

-A nyomaikat, ahol szükségüket végezték. És van puskájuk is.

-A fene! Azt honnan látta?

-Lőpor nyoma volt az egyik kövön. Ahogy porozták a fegyvert gróf úr.

-És nem lehet, hogy csak zsandárok voltak pihenőben Sárvár felé?

-A Grundlich őrmester azt mondta egy hete nem járt zsandár arrafelé. És a nyomok gróf úr, pár naposak.

Sasváhry gróf áll és nézi a tájat. Ez bizony nem jó hír. Zsiványok a birtokán, az sosem jó. Igaz egyessége vagyon Boglya Zsigával, a környék leghíresebb betyárjával, hogy a negyedéves juttatás fejében a gróf birtokán nem zavarkodik.

-Nem az Ő emberei – mondja János, mert tudja, mire gondol az ura.

-Világot a jelzőkbe János. És talpra a hajdúkat. Indíts tüstént két embert Üszköspolány felé. Az úton menjenek, szemük nyitva legyen.

-Az úton? Sasvár felé?

-Arra bizony. Mert két nap múlva Szenteste. Ki még Sárvár felé Sopronból jutni akar, arra fog menni. Nincs még vasút arra. Postajárat vagy bérkocsi van. És a zsiványok azt akarják. Mert üres kézzel senki se megy ünnepségbe.

-Értem gróf úr.

-És két-két hajdú menjen az út két oldalán beljebb az erdőbe. Hátha látnak valamit. Aztán ha találkoznak a zsiványokkal, ne remegjen a kezük. Tegyék, mit kell.

-Megyek, intézem a világot a jelzőkbe, meg a többit gróf úr.

-Jól vagyon. A Kardos gyerek mikor indulhatott Sopronból?

-Az üzenet után. Kocsival jön vagy szánnal, bármit is hoz gróf úr, esténél előbb itt nem lehet.

-János a Laposa csárdába üzenj sebesen, ha a Kardos gyereket látják, gyújtsák a tüzet.

-Értem gróf úr – bólint Orsóczky és megy.

A jelzőket, azt még ánglius földről hozta szokásba a gróf. Magasabb helyeken nagy vas üstöket csináltatott szerte a birtokon és azokba mindig szárazon tartott fának kellett lennie. Voltak az őrzők, kik vigyázták e dolgokat, mik aztán nehéz időkben lettek fontosak. Mert mikor a Sasvháry kastély híres toronyórája mellett kigyúlt a világ, akkor szerte a birtokon égtek a jelzők, mutatván rossz emberek járnak, vigyázzatok. A Laposa csárdánál, ahol lovat váltani szoktak a kocsik, egy külön máglya volt kőhalom tetején és az csak akkor égett, mikor a gróf úrnak szüksége volt rá. Így tudott előre sok mindent, ki jön feléje és mikor. Meglepni nem lehetett. Üszköspolány egy majd 60 éve felégetett falu maradványa volt. Amit még a nagyapja, akit szintén Sátánnak hívott a nép, dühében felégettetett és földig romboltatott. Persze mindenféle legendák keringtek karóba húzott jobbágyokról, mindenki előtt becstelenített lyányokról és lefejezett hajdúkról, de ugyan ki hiszi el ezeket a gyerekriasztásra jó meséket? Üszköspolányba soha senki nem költözött vissza és sokan tartották elátkozott helynek, mit becsületes keresztény ember kerül lelke üdve miatt. Zsiványoknak a legjobb hely.

Nagyon lent járt már a nap, mikor a hajdúk visszaérnek. Az út nehezen, szinte alig járható. Nem láttak nyomokat. Se az úton, se az út két oldalán. Üszköspolányban valóban voltak, négy ember, két birka teteme, ami maradt belőle. Onnan nyom csak a nyájé, ahogy hajtották a szín felé. Más nyom nincs.

-Azt mondjátok semmi?

-Semmi gróf úr.

-És akkor most merre vannak a zsiványok?

-Tán meghúzták magukat a hó miatt, a bürge maradéka kitart egy darabig.

-Aztán ha nincs nyom és Üszköspolányban sincsenek, hova mentek?

A hajdúk néznek egymásra. Igazság vagyon a gróf úr szavaiban.

-Szóval semmi.

-Semmi gróf úr, meghiggye.

-A teremtésit!

-Pár szarvas iramolt előttünk, más mozgást se láttunk – morrantja az egyik hajdú.

-Szarvas? Az erdőben?

-Szarvasok. Több is volt. Átfutottak a Csendes erdőből a szántón a patak felé, aztán tova. Bizton farkasok miatt.

-Egy csapat szarvas kimegyen az erdőből, hogy a farkas jobban elkaphassa. Van-e néked eszed is,te?! – kiabál a fekete ember.

-Nagyon szaporán voltak. Ijedtek. Farkas vót az.

-Vagy ember – suttogja Józsi hajdú, mert akkor már Ő is érti.

A szarvasok azért rohantak ki a szántóra feladva a biztonságot, mert megijedtek és tudták, kiktől félniük kell, az nem megy a mezőre utánok. Mert csak ostoba ember tartja ostobának az állatot.

-Ott lesznek akkor gróf úr. És várják a kocsit vagy a szánt. Veszélyben van, ki arra jöve. Még ha együtt jönnek, akkor is. Négy zsivány, kik értenek a fegyverhez.

-Mert ezt te tudod Józsi?

– Üszköspolányban láttam én is a lőpor nyomot gróf úr. Katona viseltek, úgy töltötték a fegyvert. Fokosuk van, láttam a fákban a nyomát.

-A mindenit! – simít szakállán a gróf.

-Várunk-e valakit Sasvárról gróf úr? – kérdi Palkó hajdú.

-Nem is akárkit.

-Üzenni kellene ne gyöjjön.

-Nem tudunk üzenni.

-Akkor már úton van. Igaz-e gróf úr?

Sasváhry gróf csak bólint. Nézz maga elé.

-Kérdés hát ideér-e.

-Az a kérdés gróf úr, hogy talpon vagy talppal előre – néz rá Mihály hajdú.

És akkor a Laposa csárdánál felcsapnak a máglya lángjai.

Sasváhry András gróf adja a vasat a mén véknyába és az küszködik előre a már csüdig érő hóban. Utána Mihály és Józsi hajdúk igyekszenek, lemaradva uruk megett, mert az ő lovuk fáradt, egész nap törte a havat, etetés nélkül iramodtak a gróf után.

-Ti velem, aztán Ti – mutat Palkóra – lóra teszitek az összes hajdút és jöttök a Csendes patak hídjához. Előtte kettéváltok és a másik csapat alulról jöve, a tapolcsányi rossz út felöl.

-Gróf úr, ott szügyig érhet a hó.

-Pont azért. Onnan senkit nem várnak. Puskára vigyázni. Hamar nedvesedik a por aztán mikor kell, két csattanást hallotok. Egyik lészen a semmire se jó puskátok, a másik, mikor annak a pisztolynak a kakasát húzzák fel, mely végez veletek. Ésszel. És sebesen.

-Úgy lesz gróf úr.

És most András gróf a gyér holdvilágban látja már a hidat. Kanyarodik merészen, bele a hóba. Akkor, mint aki falba dübben megállítja valami és a mén sikoltva omlik alatta. Hegyes karó vége szalad ki a nyereg mellett. Még időben veszi ki lábát a kengyelből és hagyja zuhanni magát a hóba. A pisztolynak annyi villan át a fején és kihúzza a csuda ánglius pengét. Térdel a hóban és behunyja a szemét, hogy szokja a sötétet. A mén még hörög párat és kiszenved. A puska a másik oldalon, azon fekszik a ló. Okosak a mocskok. Mikor meglátták a máglya világát, tudták jönni fognak a kastélyból. A betyárját. Hallotta a két hajdú közeledik, már alakjukat is látta. Nem tud szólni nekik. Aztán nyerítés, zuhanás, majd egy reccsenés, mint száraz faágé. Valamelyik nyakát törte. Hallott már ilyet, jó párat. Egy marék hóval mossa arcát, harap belőle, hogy száraz szája ne zavarja. Kesztyűjét veti jobbjáról és markolja már érezvén a kardot. Térden csúszik tovább használva az út melletti kis dombot. Az egyik zsivány kezében puskával kuporog a bokor megett. Várja, hogy jöjjön valaki az úton, ló nélkül gyalogosan. Akkor Sasváhry gróf már látja lejjebb a szánt. Felborulva, istráng szaggatva, lovak kergetve. A kocsis csavarodva vérében, halva. Szétszórva a holmik java. És ott áll két ember a világos kis tisztáson, az alacsonyabb fejénél pisztoly. Rend kell, mindig rend kell. Először a figyelő zsiványt kell intéznie. Aztán… Halk nyögés jut a fülébe és látja, Józsi hajdú szorítja a puskás száját, kinek torka szétnyílva és ömlik piros vére a hóra. Aztán engedi a holtat, biccent a gróf felé és mutatja, látja a szánt és mellette a bajt. Indul a másik irányba, a gróf meg a maga útján. A két zsivány, a két, köpenyes utassal van még mindig. De hol a harmadik? Rend kell. Most a két utas a fontos. Közelebb csúszik. Egy marék hó megint, hűteni az arcát. A bűzt érezi meg. A mosdatlan mocsok szagát. Aztán rázuhan a zsivány. Mikor nem várta. Erősen üt a puskával a grófra. Az meglátja a csillanó szuronyt száguldani gyomra felé. A kicsi helyen megakad a puska szíja és nem éri el a grófot. Buta hiba – gondolja András gróf és a karddal rávág a puskára. A csuda ánglius penge átszeli az öreg fegyvert. A zsivány csak nézi a kezében fityegő részeket, aztán sebesen nyúl késéért. Pár pillanatot késik és ez elég ahhoz, hogy a gróf kiontsa a beleit. Még kiáltani sincs ideje, próbálja két kézzel visszagyömöszölni a síkos terhet, aztán térdre rogy és egy hangosat hörren, mielőtt András gróf megadja a kegyelmet neki.

-Zsiga te! – kiáltja az egyik zsivány, ki a két utazónál áll.

A másik még mond valamit és fejbe lövi az alacsonyabb köpenyest. Józsi hajdú ekkor röppen közéjük hatalmas rikoltással és fokosát beleállítja a pisztolyt tartó kézbe. Törekszik a gróf is, mert tudja, a hajdú most fegyver nélkül semmit se tehet. Ezért összehúzza magát és száguld lefelé, majd a lendületből talpra állva a kardjával elfogja a másik zsivány szúrását. Az ugyan meglepődik, de valóban hadviselt katona, mert fordítja a puskát, a szuronyt hátrahúzva rántja a kardot. András gróf csuklója feszül és kénytelen engedni a kardot, mert törne a keze. A zsivány felvágja a puska elejét, a kard repül és Sasváhry gróf nyúl a késéért, várja a döfést. A zsivány lő. András gróf kemény ütést érez a melle felett és érzi a vér szagát, forróságát. Előre ugrik, a kést meríti a zsiványba. Érzi a bűzt itt is, majd a zsivány vérét, ami tátott szájából hullik rá derekasan. Gyengének érzi magát, szeme előtt néha köd bujkál. Lelöki a testet és néz a tisztásra. Erősen iparkodva térdre teszi magát. A Kardos gyereket látja, kinek fejéből alig maradt valami. Aztán Józsi hajdú meredt szemét, nyitott melléből még akkor is jön a vér. És a zsivány ott áll a megélt utazóval, kinek hátán ott a lába.

-Jó estét gróf úr! Sosem gondoltam, hogy kezem által fog megdögleni. Lám jó az Isten.

-Ki vagy te? – nézi homályosodva a zsiványt a gróf és a bal keze már mintha nem is lenne.

-Már miért is emlékezne rám a gróf úr? Kalász Márton. Így se nem?

Sasváhry András gróf már tudja ki az, aki meg fogja ölni. Egy katona az ezredéből, ki gyáván megszökött a solferino-i csatában és ezzel sok jó katona halálát okozta. Aztán Ő fogta meg és küldte sáncfogságba vagy tíz évre.

-Megszöktem velük – mutatott a holt zsiványra – gondoltam egy kis karácsonyi ajándékot adok a gróf úrnak. Aztán én kapok azzal, hogy látom dögleni. Aj, be jó az Isten – kiált Kalász Márton és nevet gonoszul.

Aztán Sasváhry András gróf csak azt látja, hogy az utazó kinek hátán még a lába, hirtelen megfordul és a kezében lévő ánglius csudakarddal alulról metszi ketté a mosolyába fúló zsiványt. Aztán puska dörren, kettő, három és Kalász Márton holtan esik össze. Palkóék ideértek a tapolcsányi úton. Lerogy a hóba, nagyon gyengének érzi magát. Egy puha kezet érez és egy fekete szempár néz rá a fityula alól.

-Isten hozta, Augistine – susogja még és mindent elnyel a sötétség.

A napfény karcolja durván szemét. Aztán kicsit nyitván Piri nénit látja meg, ki kőmozsárban törekszik valamivel, időnként beleköp, hogy  erősebb legyen a gyógyulás. Aztán Anett alszik édesen a nagy karszékben öregkendő a vállán. Orsóczky János tipródik az ajtónál és időnként kiszól ,ki éppen ott jár, hozatja, mi kell. Aztán urát észrevévén finoman kelti a grófnét.

-Méltóságos grófné.

-János?

-A gróf úr magához tért, méltóságos grófné.

Anett grófnő pattan, szemében tengernyi fájdalom, fogja azt a hatalmas kezet és csak néz, majd csókot ad rá.

-Engedjen grófné, nem könny kell most neki – löki arrébb Piri néni a törékeny nőt.

-Mi… történt? – susogja a gróf és gyengének érzi magát.

-Nahát az történt, hogy nem gondolkodott a gróf úr csak ment a busa feje után. Aztán volt, ki okosabban tette a dolgát és meglőtte a gróf urat. Ha nyáron történik a dolog, meglássa, már semmi dolgom itten nem lenne. Csak egy.

-Mi ..lenne..az?

-Szedni egy csokor virágot a sírjára – mondja Piri néni és leveszi a kötést a válláról.

Anett grófné szája elé kapja kezét a látványtól és János viszi ki könnyebbülni.

-De kényesek egyesek. Gróf úr! Üvöltsön nyugodtan. Vagy igyon egy kicsit ebből – mutat Piri néni egy borzalmas kotyvalékra.

-Mi.. ez?

-Jó kis nyugodalmat ád. Mert az mit teszek fájni fog. A golyóbis bent van. Nem mélyen, mert a sok téli gönc fogott rajta. Ki kell venni, ha élni akar. Ha nem, akkor hagyom és csinálom a hallevet a konyhában.

Sasváhry András gróf arcán piciny mosoly kalandozik.

-Csinálja.. Piri néni..

-Akkor iszik ebből?

-Nem.

-Maga tudja. Ti meg fogjátok erősen. Vértől megrogytok-e?

A két hajdú a fejét rázza és fogják a grófot erősen. Piri néni meghúzza a nyugtató üveget aztán egy fogóval belenyúl a sebbe, biztos kézzel veszi ki a golyót és nézi a felszökő vért. Az egyik hajdú elájul.

-Gyenge gyomorral menjenek tehenet fejni – csóválja a fejét, aztán tűt vesz elő, mártja gyertyalángba, majd varr sebesen.

-Ez se bírja – biccent az alélt gróf felé.

Karácsony szentestéje közelgett. Sasváhry gróf balkeze felkötve, de magában megy mindenfelé. Le a kicsi kápolnába, hogy megadja végtisztességet az embereinek, kik meghaltak. Nézi őket, keresztet vet és megyen keresztül a fedett folyosón lassan, mert ereje még nem a régi. Aztán beérve a kastélyba szaladó embereket lát és nem érti mi is történik.

-Gróf úr az Istenért! – hallja Jánost maga mellől.

-Már megint mi történt, a kirelejzumát!

-Eltűnt gróf úr! – motyogja János.

-Ki tűnt el, te?

-Maga gróf úr. Mindenki magát keresi.

-Engemet?

-Magát gróf úr.

-És szerinted hol vagyok János? – néz rá mérgesen a fekete ember.

-Nem találtuk a gróf urat.

-És most akkor kinek a kezét szorítod, te anyaszomorító.

János kicsit enged a fogáson és arrébb lép. Urát el nem engedi. Anett grófné fut velük szemben a folyosón.

-András! András mit tesz maga?!

-Végtisztességet adtam az embereimnek. Értem haltak.

-Hogy mehetett le ilyen sebbel? – nézi aggódással az asszony.

-A lépcsőn, aztán át a folyosón.

-Feküdnie kellene, gyenge még.

András gróf lerázza János kezét és kihúzza magát.

-Én, Anett, sosem leszek gyenge. Senkivel szemben sem. Tudja, én vagyok a Sátán.

Anett grófné elmosolyodik és megfogja ura karját és viszi a szalon felé, hol a fa áll, díszítve német szokás szerint, csillogóan, gyertyák húzzák az ágakat. Egy apáca áll fel a székből.

-Jó napot gróf úr! – mondja németül.

-Isten hozta, Augustine – biccent a gróf és Anett grófnéban megmarad ez a hűvös biccentés.

-Nem tudom, András, hogyan köszönjem magának meg.

-Nincs mit köszönnie Anett. Köszönettel én tartozom Augustine-nak. Megmentette az életemet. Kérjen bármit cserébe.

Az apáca áll nézi a grófot, orrcimpája finoman rezdül és akadozva lélegzik.

-Én kértem magától valamit. Régen, András.

-Igen, emlékszem.

-S most ha újra kérem…

-Ugyanazt mondom – feleli eltökélten a gróf.

-Mégha éltét mentettem, akkor is.

-Akkor is.

Anett grófné riadtan nézi a két embert és szólni nem mer. Aztán Augustine bólint picit, letérdel Anett elé, megcsókolja a kezét.

-De Augustine, mit teszel?

-Bocsáss meg, ha tudsz. Nem érdemlem, de a Te szíved jó.

-Mit bocsássak meg neked? Semmit elkövetni nem követtél irányomba.

-Nagy az én bűnöm. András tudja.

Anett grófné ránéz urára. Aztán a térdelő könnyező apácára.

-Nem. Az nem lehet… hogy… Te és… András… Ti…együtt…

Az apáca feláll és a roskadozó grófnőt leülteti egy pamlagra. András gróf támaszkodik a hatalmas karszék támlájára és nézi a kinti csendes világot. Hajdúk robognak be a kapun zsandárokkal együtt és egy kisebb csapat pedig indul új őrjáratra, hátha vannak még zsiványok a közelben.

-Netti – szól az apáca becézve a grófnőhöz.

-Te engemet ne hívj így többé –sziszegi Anett grófné.

-Anett. Mikor ott járt Téged először látogatni András, akkor én      megszerettem. Minden erőm kevés volt, hogy ne így legyen. Próbáltam imádkozni, próbáltam nem találkozni vele, nem látni, nem hallani, nem érezni irányába. Mindig csak rá gondoltam. Arra mikor táncolt veled a bálon. Majd aztán velem is. Én akkor elkárhoztam Anett. Isten a tudója mennyire küzdöttem. Gyenge voltam. És azt akartam enyém legyen.

-Tiéd? Hát az lett nem? – reszket a grófnő.

-Anett. Én borzalmas dolgokat tettem. Gerhardtot uszítottam András ellenébe. Aztán anyádat. Fizettem egy embert, hogy minden mocskot hordjon oda nekem, mivel ártani tudok. Bántani. Hogy aztán kiutálják onnan és akkor csak én maradok neki.

-A leveleket Andrásról…

-Én írtam. Én küldtem. Én tettem a párnád alá bólint az apáca.

-És az a nő, aki Bécsben odajött, az a közönséges…

-Kurtizán volt. Jó pénzért tette mit tett. Ismerte Andrást. Nem kicsit.

-De Te nem is beszéltél Andrással…

-Sokat beszéltem vele. Kellettem magam. Felkínáltam magam. Csupaszon voltam az ágyában.

-Úristen Augustine! – susogja Anett grófné.

-Mondtam neki mindent megteszek, mit akar. Mit rosszlányok tesznek csak. Hozok még asszonyokat, csak legyen velem. Én mindent megtettem. Könyörögtem, fenyegettem. Bármire kész voltam érte – omlanak a szavak az apáca ajkáról.

-Hogy tehettél ilyet, Augustine!?

-Szerettem. És most is szeretem. Mindig szeretni fogom. Mert Ő a minden nekem – mondja egyenesen Anett szemébe.

-Augustine, te apáca vagy…

-Mikor már semmi reményem nem volt, Te azt mondtad éljek veletek itt a kastélyban. Én tudtam belepusztulok, nem fogom kibírni. Akkor elmentem a templomba és Helmut atya segítségével beálltam apácának. Sikerült eltűnnöm előled. Közben a szívem szakadt meg. Mikor a szegecses öveket feltettem és éreztem a korbácsot a hátamon, akkor mindig azt képzeltem Andrással vagyok. Boldogság volt nekem. Elájulni a végén. Azt hitték a fájdalomtól. Pedig a sosem megélt boldogság volt az. Nem más.

-És akkor most…

Az apáca ránéz a némán álló grófra és akkora szerelem lobog a szemében, amitől Anett grófné megretten.

-Rám talált egy embere. Kardos Lajos. És kérte jöjjek el, mert a gróf úr látni akar. Akkor én olyan boldog voltam Anett, amit Te nem érthetsz meg. Annyira boldog, hogy Andrásnak kellek.

-És ha csak szeretőnek…

András gróf picit megrezzen, majd nézi tovább a tájat.

-Nem érdekelt. Csak hogy Ő hív. Aztán elfogtak minket. És én tudtam, hogy eljön értem. És akkor szeretni fog. Csak engem – lángol a szerelem a nőben.

-Augustine!

-Igen Anett. Csak engem. És megöltem azt a zsiványt, aztán vigyáztam András éltét, míg visszaértünk. Akkor mondtad el, hogy szerinted András miattad hozatott ide.

-Így van András? – nézi remegő kezét a grófné.

-Így. Mikor említette Augustine-t akkor én elhatároztam, karácsonyra idekommendálom magának.

-Pedig tudta, hogy Ő magát…

-Tudtam. Mégis. Maga szerette volna. Akkor meg kellett lennie.

Anett grófné odamegy a hatalmas fekete emberhez. Megfogja a karját és csak nézi. Nem szól semmit.

-Mikor megkérte a kezed, azon az éjszakán én mindent megpróbáltam, mit asszony megtehet. És Ő nem akarta. Nem tette.

-Nem tette, András? – nézi a grófot.

Az apáca feláll és megy az ajtó felé.

-Nem tette. Én pedig akkor meghaltam. Kicsit. És most végleg. Bocsáss meg Anett. És kérni fogom Isten bocsánatát is tettemért – majd nyitja az ajtót és kilép.

Anett grófné nedves szemekkel nézi a grófot, ki nem mozdul és nem mond semmit.

-András. Kérem.

-Parancsoljon Anett.

-Maga azért nem volt Augustine-val, mert…

-Igen, Anett?

-Mert szeret engem?

A hatalmas fekete ember átöleli a törékeny szőke asszonyt, csókot ad a fejére és nézi a karácsonyfát.

-Szeretem Anett.

A grófnőt boldogság önti el és bújik urához.

-Pedig nincs is szíve?

András gróf mosolyog kicsinyét.

-Kőből van és az van belevésve ANETT.

-Köszönöm András.

-Lássa az én ajándékom már el is ment, itt maradt üresen a fa alatt a tér.

-Maga adta az igazi ajándékot András búvik hozzá az asszony.

-Én-e?

-Azzal, hogy szeret. Igazából. Ez az igazi ajándék. Most és mindig.

-Most és mindig ,Anett.

Aztán lehajol asszonyához és megcsókolja. Az égre felszöknek a csillagok és a kápolna kis harangja jelzi, karácsony szenteste van. A szeretet igaz ünnepe.