A Beigli titka

-Bejgli? – nézett Zoltán értetlenül.
-Bejgli- bólintott Anita határozottan.
-Mármint a sütemény?
-Nem, Zoli, a kutyád- morogta Anita.
-Az én kutyámat…
-Zolikám, a hótiszta abrosszal letakart sosem billegő asztal szentségére kérlek, koncentrálj egy kicsit. Még ha Te vagy az étteremigazgató, akkor is.
-Talán említettem Anita, hogy a szarkazmusod…
Anita erőteljesen megfogta Zoltán rövidre vágott szakállal keretezett állát és maga felé fordította, majd mélyen a szemébe nézett. Anita volt az étterem menedzsere. A karmester, aki levezényelte az egészet, amit vendéglátásnak hívnak. Mindent a kezében tartott. A szolidan vörös, szolidan hosszú körmeivel, az ápolt kezével, határozott termetével. És a hangjával, amivel a legtöbbet tudta elérni. Persze volt erre más eszköze is, mert Anita úgy nézett ki, mint egy francia filmszínésznő az ötvenes évekből. Danielle Darrieux testvérének látszott. Mikor kicsit leeresztette a finoman feketére festet szemhéját, még nem lehetett tudni, most mészárlás vagy szerelem jön. Mert mindkettőben tökéletes volt. Bár utóbbit a férfiak népes csapata csak tudni szerette volna.
-Zoltán, kis rókapofám! BEJG-LI!
-Ez az a kínai, aki a múlt héten… – próbálkozott csücsörítve beszélni Zoltán.
-Fogd vissza magad, mert ha én foglak vissza, akkor borogathatod!
-Akkor nem kínai? – nézett reménytelenül a férfi.
Anita lehunyta a szemét és mély lélegzetet vett. Mikor kinyitotta, látta Zoltán elégedett mosolyát. Már megint!
-Meddig fogod ezt eljátszani, te zsebhokimester?
-Amíg láthatom azt az emelkedést. És érezhetem…
-AZ csak a részem, érted? És nem az a probléma, Zoltán!
-Nekem igen – sóhajtott a férfi.
Mert akarta a nőt. Anita viszont, egy NŐ, nagybetűvel. Tehát Ő választ. Mindig. És az Ő étlapján a vékony, mindig elegáns, mindig udvarias, mindig nyugodt Zoltán nem szerepelt. Köretként sem.
-Zoltán. A lényeg: karácsony van.
-Lesz. Két nap múlva- nézett a mobiljára a férfi.
-Ha ezt így folytatod, akkor neked csak az angyalka marad! Ott fenn!- sziszegte Anita.
-És akkor…
-ZOLTÁN! BEJGLI!
A férfi intett a kezével, rendben van.
-Értem. Bejgli. Két-két szelet egy tányéron. A múltkor porcukorral kérték! Ki kéne tiltani az ilyeneket egy…
-Elfogyott.
Zoltán ekkor összerezzent és zsebre tette a mobilját. Ezt csak vészhelyzetben csinálta, és most az volt.
-Anita, Istennőm. Az nem lehet – ingatta a fejét.
-Ma még van két-két rúd, aztán vége.
-Mindennek egy a vége, kivéve a kolbászt – próbált Stefan Remmler nótájával viccelni Zoltán. Nem jött össze.
-Megoldás kell, Zoli! És meg kell mondani. Neki – intett fejével a konyha felé Anita.
-Nem bejgli kell? Hehehe!
-Meg kell mondani, Neki. És te mondod meg – igazította meg a nő a férfi kifogástalan nyakkendőjét.
-Akkor inkább öljél meg.
-Ilyen könnyen nem úszod meg. Tehát?
-Hédi nem süt többet? – kérdezte Zoltán.
-Meglehet valami véletlen folytán elkerülte a figyelmedet, de Hédi várandós.
-Nem én voltam!- tette fel a kezét a férfi.
-És akkora hassal is dolgozott, amivel pihennie kellett volna. Mert nem merte megmondani Neki, hogy már alig bírja.
-Akkor most miért nem dolgozik?
-Hajnalban megszületett a kisfia – mosolygott Anita és Zoltánnak ettől melege lett, mert a NŐ, ahogy mosolygott…
-Oké, most 11 óra, akkor már ráér nem?
Anita kicsit megremegett. Zoltán egy kincs, amikor étteremről van szó. Aki mindent el tud intézni, neki még vasárnap is elvitték a szemetet, mikor sehol sem volt sertés tarja, mert valami nagy népi sütőverseny volt, neki akkor is hoztak, mikor senki nem vehetett Tóth Imre bácsi cabernet franc-jából, neki külön hoztak hat kartonnal, mikor az egyik pincérnő hisztizni kezdett és leöntötte levessel az egyik amúgy pofátlan vendéget a sok közül, Zoltán odament és fél óra múlva az illető kért bocsánatot, majd virágot küldetett a pincérnőnek és randevúra hívta. Mert Zoltán ilyen. A másfelől viszont…
-Zoli, ne csináld! Egy nő szülés után pár hónapig biztosan nem dolgozik.
-Mert ez folyamatosan működik?
Anita nagy levegőt vett, aztán rájött a férfi pont ezért cukkolja. Remegő orrcimpákkal engedte ki a felesleget.
-Atyám fogjál le! Ez teljesen új – suttogta a férfi.
-Zoltán!!
-Értem Anita. Hédi szült, küldök virágot meg mindent. Nincs cukrászunk, mert azt gondoltam Hédi okosabb és kivárja a karácsonyt…
-Zoltán komolyan én…
-Oké, oké. Nincs, aki bejglit csináljon. Akkor veszünk- szögezte le a férfi.
Anita kajánul mosolygott.
-Ez az Zoltán. Akkor most bemész a konyhába és megmondod neki – kezdte a lengőajtó felé tolni a férfit.
-Én? ÉN?????
-Ki más? TE vagy az étterem igazgatója nem?
-Lemondok!- rebegte Zoltán.
-Nem. Legyél férfi, menj be és mondd meg neki, nincs bejgli, ezért a sarki boltban veszünk pár rúddal.
-EZT nem lehet neki mondani. Akkor tudod mi lesz?
-Tudom, Zoltán. Kiabálás, repül pár edény, a szakácsok behúzódnak a raktárba és rád önt valamit. Tényleg van másik zakód? – szedett le néhány porszemet Anita.
-Kiabálni fog és azt nem bírom! Azt se.
-Kibírod.
-Gyere velem! –nézett könyörgően a nőre.
-Nagyon kedves vagy, de ezt TE szúrtad el, rosszul kalkuláltál, hát most old is meg egyedül.
-Legalább az ajtóig. Hátha nincs bent – nézett a konyha felé reménykedve a férfi.
Az egyik szakács akkor robogott ki és tisztán hallatszott Madonna Like a prayer című száma, amit egy férfi énekelt fennhangon. Egymásra néztek:
-Bent van – sóhajtották egyszerre.
Zoltán kicsit meghúzkodta a tökéletes madzsettájú ingét és egy gladiátor bátorságával lépett be a konyhába. Talán jobban örült volna egy oroszlánnak vagy két tigrisnek, mint annak, aki éppen egy hús szeletelő bárdot pörgetett az ujjai között. Mert Neki kellett megmondani: nincs bejgli, mert Hédi, az arany kezű drága Hédi előbb szült, amire Ő, mint étteremigazgató nem gondolt, ezért nincs cukrász és venni kell a bejglit. Ami ugye nem lehetséges, mert ez az étterem a BESTAURANT és itt ilyen nincs. Minden helyben, kézzel készül. A bárd lecsapott és a karaj szeletek milliméter pontosan egyformán sorakoztak a deszkán.
-Kérsz egyet Zoli?- kérdezte a szeletelő és megfordult.
-ŐŐŐ… most nem Geri.
-Nem tudod, mit hagysz ki! Sütve lesz, fokhagymás olajban és róka gombás szósszal tálaljuk, sajtos burgonyapürével. Na, akkor sem?
-Nem, igazán köszönöm…
A séf megpörgette a bárdot és gyanúsan nézett Zoltánra.
-Te rókaképű anyaszomorító, valamit mondani akarsz. Valami rosszat – lépett előrébb a séf.
Zoltán próbált hátrálni, de Anita beljebb lökte és egy leszedő kocsit tolt a háta mögé. Ez és a nagy faajtó, ami a hűtőbe vitt, elállta az útját. A férfi nyelt egyet, lehunyta a szemét és mondta:
-Geri. Hédi ma hajnalban szült, kisfia lett és ezért nincs több bejgli, vennünk kell valahol.
Anita elismerően bólintott: van vér a pasi pucájában. Aztán a csattanásra kapta fel a fejét. A húsvágó bárd ott rezgett a hűtő vastag faajtajában. Úgy öt centire Zoltán fejétől.
-Hédinek gratulálok, küldjél virágot légy szíves és a szokásos pénzt. Ez egy jó hír – mosolygott Geri séf és Zoltán rémülten látta, hogy egy méretes kés van a kezében. Azt, honnan vette?
-Viszont megesküdnék arra, hogy azt mondtad: nincs több bejgli és VENNÜNK KELL VALAHONNAN! – üvöltötte a séf és a kés repült Zoltán fejének másik oldalára.
-Geri, édesem. Ha megölöd Zoltánt, attól nem lesz bejgli. Ő szerez egy cukrászt egy órán belül – óvakodott be Anita, majd hátrább lépett a hirtelen érkező tálaló tál elől, ami darabjaira tört.
Geri még leborított egy adag frissen mosott desszertes tányért is, mert mérges volt. És Geri séf.
-Eztet akkó ne mosgassam e, séf úr?
Mindenki Gáspárra, a mosogató srácra nézett, aki erre felemelte a kezét és elvonult a többiek után a száraz anyagraktárba.
-Hogy mi, kedves Anita?
-Szerez egy cukrászt egy órán belül.
-Tényleg? – nézett vicsorogva Geri séf.
-Tényleg? – hüledezett Zoltán.
Egy jó vagy legalább annak mondott cukrászt „szerezni” Budapesten, szint lehetetlen volt. Vagy nem megfizethető. Na de a karácsonyi dili kellős közepén? Egy órán belül? Kizárt!
-Tényleg – zárta le Anita – és legyél majd kedves hozzá, Geri.
-Mikor nem vagyok én kedves!! – üvöltötte a séf.
-Soha – mondták egyszerre.
A repülő vájdling tartalma elérte Anitát is. Felvert tojáshab volt, amiből hattyú alakú habcsókok készültek volna.
-Lenyalhatom?- nézett reménykedve Zoltán.
-Geri, ha van még egy késed, dobd nyugodtan – mutatott a nő a talpig tojáshabban is elegáns férfira.
Zoltán nagyot nyelt, mikor meglátta, hogy Geri séf kedvenc steak szeletelő késével közelít felé.
-Geri, most tényleg, Geri muszáj ezt? Karácsony van.
-Nincs karácsony és szerintem Neked nem is lesz, Zoltán.
-Azt hittem, hogy Hédi…
-Miért nem szólt az a nő? – nézte a férfit Geri séf.
-Neked, Geri?! Ki mer Neked szólni?
-Én egy kedves megértő főnök vagyok, igaz? – fordult hátra az embereihez, ám ők a raktárban lapítottak.
-Geri, te egy remek séf vagy, Budapest egyik csodája. Ám a kedves és megértő szavakat veled kapcsolatban csak nekrológ formájában használná bárki – magyarázta Zoltán.
-Zoltán. Kés van a kezemben. És nincs bejglim! NINCS CUKRÁSZOM!!! Mert te egy nyamvadt terhességgel sem tudsz kalkulálni!!!- kiabált a késsel hadonászva Geri séf.
-Még nem voltam terhes. És nincs hozzá algoritmus se – suttogta Zoltán.
-Egy terhességhez, kedves Zoltán, NEM algoritmus kell! Hanem az, amit Te, hamarosan elveszítesz – mosolygott a séf.
-A szüzességem ugye…
-Majdnem, de jó helyen kapizsgálsz.
Zoltán elsápadt. Aztán a séf belevágta az újabb kést a faajtóba.
-Karácsony lesz, Zoltán. Amit, mint tudod, ÉN kifejezetten utálok. DE! Mivel Anita kérte, kapsz fél órát és hozol egy cukrászt.
-Anita egy órát mondott. Csak szólok.
-Anita nem a főnököd. ÉN AZ VAGYOK! Fél órád van. Illetve 29 perced! Húzzál – bömbölte a séf, majd mézesmázos hangon hozzá tette – kedves Zoltán.
A férfi villámgyorsan tűnt el. Geri kiszedegette az eszközöket a faajtóból. Aztán nagyot fújt.
-Munkára! – kiabálta, majd kiment a kis udvarba, ami a konyha mögött volt.
Sörös rekeszek, kukák, moslékos edények, összekötözött kartonok álltak ott szép rendben. Mert Geri séf ezt is megkövetelte:
-Ez a BESTAURANT! Itt mindennek tökéletesnek kell lennie, elöl, hátul, alul, fölül!
Tíz év gályázás Angliában. Voltak vacak helyek, még vacakabb éttermek és borzalmasak. Anitával és Zolival csinálták. Aztán, mikor Ő otthagyta összetörve a szívét, hazajött és meglátta a helyet. Minden pénzét beletette, mert hitt benne egy minőségi nem tányérkoszolós étterem mindig megél. Rábeszélte Zoltán jöjjön, csinálja. Szálljon be és kap a cégből részt. Anitának felajánlotta elveszi feleségül, csak jöjjön.
-Ha ezt még egyszer kiejted a szádon, akkor az volt hozzám az utolsó szavad – sziszegte „anitásan” akkor villogó szemekkel a nő.
Aztán egy nap megjelent a már részben készen lévő étteremben. Körülnézett.
-Vacak – mondta és legyintett a kesztyűjével, mert aki Danielle Darrieux testvére lehetne, az legyen is olyan, Anita pedig olyan volt. Utcára csak úgy lépett ki, mintha divat fotózásra készülne.
-Kicsit bővebben? – nézett rá mérgesen Geri.
-Baromi vacak. Mikor nyitnál, Geri édesem?
-Egy hónap múlva. Már a meghívók és a kampány is készen van.
-Hm. Nagy bukta lesz!
-Akkor mit kellene csinálni?
-Mennyit adnál a cégből? – kérdezte Anita és elengedte azt a mosolyt, amiben csak kevesen részesültek.
Így lett a BESTAURANT. Egy hónapig vegetáltak. Geri hitt benne. Anyjától örökölte ezt az akarást. Zoltán és Anita meg Geriben hitt. Aztán jött egy lehetetlen dolog: egy nagy cég fogadását lemondta a Girardi, a legmenőbb étterem, és fél nap alatt kellett megoldást találni. A BESTAURANT jelentkezett. És megcsinálta. Onnantól szinte mindig telt házzal mentek. Kézzel készült minden. A panírozás, a zöldség pucolás, a kenyeret is maguk sütötték. Az apró köménymaggal hintett részeg sajtos pogácsa fogalom lett, amit minden asztalra kitettek és elvileg nem számolták fel a számlán. Ám Zoltán ezt is megoldotta és a pogácsa szép pénzt hozott. Az emberek megszerették a helyet. Jó kiszolgálás, a mindig mosolygó pincérek mindenre figyeltek. Kérhettek olyat is, ami nem volt az étlapon. Mindent megoldottak.
-Mi a legjobb ételek mellé élményt is adunk. Itt nem zabálnak vagy flancolnak az emberek: esznek. Élvezettel, esznek. És azt az ízt, ami megmarad bennük, azt csak nálunk találhatják meg – magyarázta Geri és komolyan is gondolta.
Nem engedett semmiben, ami a minőség rovására ment volna. Se emberben, se alapanyagban. És most sem fog, bejgli ügyben!!
Kint megcsapta a hűvös levegő. Nézte a szürke felhőket, a térről beszűrődő színes fényeket és messziről hallotta Mariah Carey könyökön kijövő slágerét. Lefordított egy rekeszt, ráült és rágyújtott. A régi bűnös szenvedély. Amiről már egyszer leszokott, de akkor élete szerelme ott hagyta. Egy ködös reggel, még Angliában. Akkor döntött úgy hazajön.
-Bocsánat, séf úr, kölcsön adná a gyújtóját?
Dóri volt az. Magas barna lány. Most szemüveggel, kifejezetten jól állt neki. Ügyes kezű szakács volt. Nyakas és mondjuk szeletelni még meg kell tanulnia.
-Nem a fehérrépát kellene vágnia, Dóri?
-Nem. Szünetem van. Amúgy a répát most kockázzuk.
-Julienre vágjuk – morogta Geri.
-Kockázzuk, séf úr. Nem húsleves lesz. Kis bográcsban gulyás, ha valaki nem eszik halászlevet.
Geri szívta a cigarettáját. Tényleg. Zoltán ötlete volt. Vagy…
-Ezt maga mondta Zoltánnak Dóri?
A lány nézte a földet, kifújta a füstöt.
-Én.
-Miért nem nekem? – nézett rá a séf.
-Ez most a beugratós kérdés ugye? – nevetett a lány.
-Nem szoktam… – emelte fel a hangját Geri.
-Aha. Nem –bólogatott Dóri.
-Oké. Szóval miért?
-Nem hallgatott volna meg, vagy valami hibámmal alázott volna. Minek? Zoltán mindig meghallgat minket. Mert Ő tudja….- elhallgatott.
-Na ki vele. Mi a jó fenét tud Zoltán?
-Mondjuk beszélgetni velünk. Nem kiabál. És azt is tudja, hogy vagy huszan dolgozunk itt, egy jó ötlet biztos összejön, bármilyen gáz van. Mert aki itt dolgozik, szereti a BESTAURANT-ot – mondta a lány.
Geri séf nézte a hidegben kígyózó füstöt a fel-fel lobbanó parázsról. Nem tudják, miért vagyok ilyen – gondolta. Nem mondhatom el nekik. Ezek nem értenék meg és gyenge lennék.
-Zoltán nem lesz ettől gyengébb vezető, főleg nem a mi szemünkben. Megért minket és mi is megértjük, ha kér valamit. Érti séf úr? Kér.
Geri felállt és már mondott volna valami vastagot, mikor belenézett Dóri barna szemébe. Őszinteséget látott ott. Egy pici szomorúsággal. Valamit kért tőle a lány. Mit is? Mindegy. Egy jó szakács a húsoknál. Tökéletes steak és átsült csirkecomb. Ennyi. A séf még mindig nézte a lányt. Valami nem stimmelt.
-Dóri miért nem őszinték velem?
-Mármint az emberei?
-Pontosan.
-Ez egy jó hely, séf úr. Neve van. Rendesen be vagyunk jelentve. Kifizetik a túlórát. Elosztják a borravalót. Anita kemény, de igazságos. Zoltán segít mindenkinek.
-Aha. Ezért nem őszinték velem- nézte a séf Dórit.
-Senki sem akarja elveszíteni az állását. Maga séf úr, rögtön robban. Kirúgja azt, akit akar, ha nincs rá oka, akkor is. Mert magának van igaza. Mindig. Nincs ellentmondás, kétség. Egy akarat van. A magáé. Kiabál, dobál és azt hiszi itt maga az Isten – vonta meg a vállát a lány.
-Akkor most, miért őszinte velem Dóri?
-Ó, nekem már lehet. Mert úgyis kirúg. Mert 24-én én hazamegyek.
-Mondtam, hogy akkor…- horgadt fel Geri séf.
-Mondta. Nem baj. Két éve nem voltam otthon karácsonykor. Most hazamegyek. Együtt főzök az apámmal és lopok anyám sütijéből. Aztán játszom a nővérem gyerekeivel, ha lesz hó, szánkózom velük a Kálvária dombon. És elmegyek az éjféli misére és éneklem majd a zsoltárt – nézte a földet a lány és meleg volt a hangja.
-Ez hol van, Dóri?
-Dunaföldvár. Felső Kálvária 6. Egy kis ház a löszfal tetején – sóhajtott Dóri.
-Ez kell ahhoz, hogy boldog legyen?
-Ez is. Maga nem a szüleivel tölti a karácsonyt, séf úr?
Geri zavartan nyomta el a cigarettát. Aztán zord arccal, karcosan válaszolt.
-Az én szüleim tizenöt éves koromban december 23-án az Erzsébet hídról a Dunába hajtottak. Meghaltak. A bátyám halálba lőtte magát még a 30. születésnapja előtt, valahol Franciaországban. A nagybátyámék neveltek fel és boldogok voltak, hogy kitehettek tizennyolc évesen anyámék lakásából, ami akkor már az övéké volt. Később visszapereltem, most benne van a BESTAURANT-ban. Elégedett?
Dóri döbbenten nézte a séfet. Tud ember is lenni. Nincs egy barátnője?
-Boldog maga séf úr?
-Úgy nézek ki maga szerint? – horkantott a séf.
-Nincs barátnője? Vagy…
-És ha vagy, Dóri?
-Akkor tök mindegy hol nem találja a szerelmet, séf úr- taposott a csikkre a lány.
-Boldogságot mondtam, Dóri – intett feléje Geri.
-Az ugyanaz séf úr. Mert nincs magányos boldogság. És együtt szerelemben lehet az ember. Akkor boldog. Már ha az akar lenni.
-Miért ne akarnék az lenni? – kérdezte emelt hangon Geri.
-Akkor tenne érte. Nem kiabálna. Legyűrné magában a fékevesztett indulatait és arra törekedne, boldog legyen. Tudja boldogtalan élet, felesleges élet, séf úr- magyarázta Dóri.
-Fene okosok ezek a szakácsok- morogta a séf.
Dóri bólintott, eltette a szemüvegét és indult befelé. Geri utána. A konyha normál üzemmódban működött, másfél óra múlva nyitás, ment az előkészítés, aprítottak, előfőzték, előkészítettek, amit lehetett. Nagy kondérban rotyogott a halászlé és a séfhelyettes, Béla, a Második, ahogy hívták, éppen gyufatésztát szűrt le. Mert a bajai halászlé nincs anélkül.
-Mit csinálsz, te hülye! – kiabált rá Geri séf.
-Nekem szóltál? – nézett vissza a Második.
-Már most megcsinálod a tésztát? Frissen kell! Mindig frissen- csapkodta az asztalt a séf.
-Időt nyerünk vele. Megmelegítjük, így nem hidegen megy a halászlébe – mutatta a Második.
-Mikróban?
-Igen. Vagy…
-Ki vagy rúgva, Béla. Kifelé- kiabált Geri.
Nagy csend támadt. Bélát nem igazán szerették, mert sunyi volt és szerette játszani a főnököt. Ám jó szakács volt, ezért is lett Ő a második. Volt már vitája Geri séffel, eddig mindig elsimultak a dolgok.
-Egy arrogáns vadállat vagy. Egy önző, szív és érzelem nélküli nulla. Az is hülye, aki veled marad – vágta hozzá a kötényét Béla és kiment az ajtón.
Geri séf körülnézett és mindenki őrülten kavarni, darabolni, keverni kezdett.
-Na halljuk!- bömbölte a séf csípőre vágott kézzel – ki az, aki úgy gondolja egy vadállat vagyok?!
Csend volt, aztán egy kéz emelkedett.
-Igen Gáspár? Mondja!
-Én aztat nem gondulom, tudom, séf úr – mondta halkan.
-Akkor miért van még itt?!
-Me maga jó lenne, ha nem gondúná rossznak ke lennie, hogy féjjenek magátó, mer a zétterem csak akkor megyen. Meg hazavihetem a maradékot. Jó étel az, családnak, pulyáknak.
-És ezt eddig miért nem mondta Gáspár? – tenyerelt a mosogatófiú elé Geri.
-Nem kédezte a séf úr.
-GÁSPÁR!!!
-És itten nem Gazsinak hínak.
-Mivel Gáspár a neve.
-Minket Gazsinak hínak- gyűrögette a gumikesztyűjét a férfi.
Geri nem értette. Miklós a köretes szakács súgta:
-Ő roma, séf úr.
-És? –nézett mérgesen a séf.
-A romát Gazsinak híjják. Vagy csak cigánynak, teccik érteni.
-Maga itt Gáspár lesz. Mindig. Világos? – csapott az asztalra a séf.
-Na látja séf úr ez a másik, amiér maradok. Pedig maga egy vadállat. Nagyon jó szakács, csak valamiér nincsen béke magában, oszt veri saját magát. No – fordult vissza a mosogatóhoz Gáspár.
Geri nézte a többiek mosolygó arcát. Miklós megveregette a férfi vállát, Dóri mosolyogva intett felé. Geri úgy gondolta ismeri az embereit. Ő válogatta őket. Pontosan, szépen dolgoztak, az ország legjobb és legtisztább konyhájában. És kibírják őt. Nem tud róluk semmit. Mint Dóriról. Vagy Gáspárról, akiről csak a rendesen végzett munkája jutott eszébe és nem a származása. Furcsán érezte magát.
-Kirúgtad a Bélát? – lépett be Anita egy remek új ruhában, néhány elismerő füttyöt besöpörve.
-Ki – és elmondta miért.
-Szóval igaza volt és Te ezért kirúgtad.
-Anita ne itt – mutatott körbe a séf.
-Mert nem itt rúgtad ki? Akkor úgyis tudják, nem volt igazad – fonta keresztbe a karját a nő.
Geri séf Dórira nézett, aki bólintott. Na ne már! Nők mondják meg mi a frankó?! Itt?! Az Ő konyhájában nem lesz mikróban melegített étel. Nincs az az Isten! Aki elvette a szüleit. Meg a bátyját.
-Dóri!
-Igen séf úr?
-Ma maga a második – dobta felé a kötényt.
Miklós szakács összeütötte az öklét Jenővel, aki a halakért volt felelős szakács. Végre!
-Akkor a húsoknál ki lesz?-kérdezte Dóri, mintha mi sem történt volna.
-Én- mondta Geri séf.
Csend volt. Mert ugye a Második utasítja a hús szakácsot. Azt meg hogyis lehetne, ha…
-Rendben séf úr. A bélszínt szeletelni kell. Tartaléknak marhahúst kockázni a gulyáshoz. A nyulat elősütni a vadashoz. Értve?
-Igen séf! – kiáltotta Geri és ment szeletelni.
Anita csak nézett. Ez a Geri, nem az a Geri volt. Változott valamiért. Talán a karácsony emléke vagy más.
-Ez egy jó döntés, Geri édesem. Most már csak a bejglit kellene elintézni.
-Zoltán nem telefonált?
-De. Talált egy cukrászt – harapott egy darab tisztított répába Anita.
-Szuper. Hozza.
-Még vagy hat óra mire kijózanodik. A cukrász – mondta komolyan a nő.
-Hat óra?! HAT ÓRA?!!?
-És ha üvöltesz, akkor sem jön gyorsabban. Most éppen totál mák. Pedig diós is kell. Hát ugye? – mosolygott a nő.
-Honnan lesz cukrász mi?! És bejgli?! MI?!!- kiabált Geri séf és csapkodta a hús szeleteket.
Dóri odajött, megnézte az eredményt.
-Ebből nem lesz steak, de ha ügyesen kockázza még pörköltnek mehet- mutatta hogyan képzeli.
Geri séfet a guta kerülgette. Mi a jó franc van itt?! Mindenki belepofázik a dolgába? Az Ő éttermében?! Szikrázó szemmel nézte a lányt.
-Akkor Második. Mit tenne maga?- kiabálta Geri.
-Nem kiabálnék, mert aki kiabál, annak nincs igaza. Megkérdezném a többiektől ismernek-e egy cukrászt, aki segítene? Vagy jó bejglit valahol- mondta Dóri.
-Persze. Naggggyon okos. Mert tutira tudnak – nevetett gúnyosan a séf.
-Miki bá. A vót cukorász.
Geri nézte Gáspárt.
-Kicsoda?
-Miki bá, az öreg innen e a zudvarró.
-Aki a papírt viszi el? Az a hajléktalan? – nézett Anita meglepetten.
-Nem hajléktalan. Két utcával lejjebb lakik a szuterénben egy kis lakásban. Segít nekünk, mi meg adunk neki naponta egy adag ételt. Kávét azt szereti – magyarázta Miklós, a köretes szakács.
-Egy Misi bácsit ismerek. Ki az a Miki bácsi?
-Az a Miki bácsi, csak maga hívja Misi bácsinak – mondta Dóri.
-A Misi bácsi? Cukrász? Alkoholista. Remeg a keze – legyintett Geri.
-Habot verni ideális –szólt közbe Anita.
Geri egyszerűen nem hitte el. A Misi bácsi a nyitás óta itt volt. Vitte a papír szemetet, összecsomagolta, aztán leadta a MÉH-nél. Segített a moslék elvitelénél. Az üvegeket szortírozta. Nagy fehér haja, szakálla volt. Egy valamikor zöld kezeslábasban járt és katonai bakancsban. Nagy kék szemei voltak, nikotintól sárga bajusza és szinte szavát se lehetett hallani. A bal keze valóban remegett, senkinek se mondta miért, elfogadta, mikor alkoholistának mondták. Már túl volt azon a koron, mikor még igaza lehetett. Szó nélkül, kezét a sapkájához emelve köszönte meg az ételt, amit kapott. Aztán a kenyeret vagy zsemlét mindig elvitte, egy kis maradék tejjel, az ételt megette, ha esett, ha fújt, ott a hátsó udvarban. A kávé és a cigaretta volt az egyetlen szenvedélye. Méghogy cukrász!
-Gáspár ezt maga honnan tudja? Ezt a cukrász dolgot?
-Én beszélek vele. Rendes ember az. Meghót a nagy szerelme oszt inni kezdett. Elitta mindenit. Az a lyuk maradt neki. Kis nyögdíja vagyon. Aztán itt ott segít. Hédike sokszor kérdezte dógokró, séf úr.
-Cukrász?! – hitetlenkedett Geri séf.
-Aza – bólintott Gáspár.
-Gáspár ide tudja hozni? – kérdezte Anita.
-Tíz perc, oszt itt van, gyön az, mint óra.
Geri nézte Anitát. Az Istennőt, aki elkezdett rendet tenni a cukrász pultjánál, Dóri segített neki.
-Ezt nem gondolod komolyan – nevetett a séf.
-Geri, édesem. Azt se gondoltam komolyan, hogy annyira dilis vagy, kirúgod karácsony előtt a Másodikat. Szóval…
-Egy alkoholista senkit a legendájával, ide akarsz hozni? IDE?!?
-Nem icik a, séf úr.
-Mert maga azt is tudja Gáspár!
-Én tudom aztat. Mert én beszélek emberekkel, maga meg kiabál. Mert maga aztat hiszi teheti. Oszt itten van egyedüű. Meg cukorász nélkül- emelte fel az ujját Gáspár.
Geri séfet a guta kerülgette. Remegő kézzel tette le a kezében lévő kést.
-Ez az ÉN éttermem. Itt ÉN döntök és mondom meg mi lesz. Értve? –sziszegte a séf.
-Értve. Akkor Gáspár beszéljen Miki bácsival, ha megkérhetem- mondta Anita.
-Kiscsókolom engemet bármire megkérhet, tuggya én aztán…
-Akkor rendben?
-Persze. Meglészen.
Kopogtak a hátsó ajtón és Miki bácsi lépett be rajta. Levette a sapkáját, lehúzta a kesztyűjét és lefogta remegő bal kezét.
-Szép napot, boldog karácsonyt. Kézcsók a hölgyeknek. Azt kérdeném…
-Maga cukrász Misi bá? – esett neki Geri csípőre vágott kézzel.
Az ősz hajú férfi arcán meglepetés látszott és csak nézett.
-Na! Cukrász vagy nem cukrász?!
-Az…voltam, séf úr- suttogta zavartan az öreg.
-Tud bejglit csinálni? Hm?
-Tudok séf úr, tudtam.
Geri diadalmasan nézett Anitára. Ezt akarod ide? Komolyan?!
-Miki bácsi. Hédi ma megszült. Kisfiú, majd négy kiló és…- kezdte a nő.
-Tud most bejglit csinálni? – vágott közbe Geri.
-Én kérem tizenhat éve nem csináltam bejglit – mondta halkan a férfi.
-És ti erre számítottatok?! Amatőrök – legyintett Geri séf és arrébb lökte az öreget.
Anita megfogta Miki bácsi karját, aki összerezzent az érintésre.
-Kér egy kávét, Miki bácsi?
-Bármikor, hölgyem.
Geri visszafordult. Ez a hölgyem kifejezés és a kék szemek. Ezeket ismeri. Honnan a fenéből? Mindegy.
-Igya meg, aztán a kartonokat viheti. Menjen.
Az öreg visszavette kopott sapkáját és indult volna, de Anita visszahúzta.
-Az a helyzet, hogy estére elfogy a bejgli, Miki bácsi és kellene nekünk egy cukrász, aki tud bejglit csinálni. Meg más süteményt is de – fogta le Geri magyarázathoz lendülő kezét a nő- a bejgli a legfontosabb. Hédi sokat beszélt magáról. Hogy segített új recepteknél.
-Ez? Segített? Komolyan?- nézett nevetve a séf.
-Miki bának vót egy cukordája, rég – vetette közbe Gáspár.
-Mije?
-Cukrászda. De elittam. Azt is. Az életemet is. Úgyse volt az- sorolta halkan az öreg.
-Pont az kell nekünk egy részeges senki, aki…
-Azt honnan tudja, séf úr? – kérdezte Dóri.
-Hogy mi?!
-Hogy a Miki bácsi egy senki.
-Nézzen rá Dóri, nézze már meg- lökdöste kicsit az öreget Geri séf.
Miki bácsi picit bólintott és ki akart menni. Most Dóri húzta vissza.
-Én magát is nézem séf úr és nem azt látom, akinek gondolja magát. Egy zavarodott, magával viaskodó üres lelkű embert látok, aki másokat bánt, hogy ne őt bántsák. Senkit se ítéljen meg a külseje alapján. Miki bácsi. Ha elmondja, mi kell, akkor csinál nekünk egy-egy rúd bejglit, hogy lássuk milyen?
Az öreg nézte maga mellett a két nőt, a mérges séfet és a mosolygó Gáspárt.
-Hölgyem, kegyednek bármit- hajolt meg kicsit.
Geri ekkor megint érzett valamit. Illatot. Sütemény illatot. Bejgli illatot a gyerekkorából. Na már Ő is bedől ennek a…
-A mosdó kellene – mondta halkan az öreg.
-Tele a gatya mi?
-Kezet mosnék, séf úr- mutatta piszkos kezeit az öreg.
Anita megfogta a könyökét és vitte magával. Lesújtó pillantást vetett Gerire. A séf visszaállt kockázni. Az öreg visszatért és remegő kezével megkötötte a kötényt és a szakácssapkát végig simítva, felvette. Aztán a polcról összeszedte az eszközöket. Megkérdezte melyik lapon melegíthet tejet. Aztán sorolta mi kell neki a tésztához, a töltelékhez. Anti, az egyik tanuló segített neki. Mikor minden együtt volt. Miki bácsi csak állt és nézte a márványt maga előtt.
-Köszönjük Miki bácsi. Én fogom elsőként megkóstolni – mosolygott rá Anita és kiment.
-Anti, mikor kell, segítesz – utasította a fiút Dóri.
Miki bácsi nagy levegőt vette és neki látott. Élesztőt futtatott cukros tejben, aztán gyúrt, tojást tört fel. Pihenni tette hűtőbe tette a tésztát. Beállította az órát és elkezdte a tölteléket csinálni. A reszelt citrom illata betöltötte a konyhát.
-Kellene egy deci cointreau – mondta halkan.
-Itt nem fog berúgni öreg tintás, az tuti! – kiáltotta Geri séf.
Anti kiment az étterembe és jött vissza az itallal.
Miki bácsi tudta, hogy mindenki őt nézi. Hogy tényleg alkoholista-e? És most kell az utánpótlás, mert egy alkoholista nem tud pia nélkül meglenni. Fogta a poharat, beszívta az illatot. Senki sem tudja, mekkora erő kell egy alkoholistának, hogy ne igya meg a kezében lévő szeszt. Bármilyen szeszt. Akár az arcszeszt is. Aftershave-et. Bármit. Miki bácsi homloka gyöngyözött. Tudta, neki nincs olyan, hogy egy pohár. Ha elkezdi, akkor addig iszik, amíg van mit vagy már nem tud magáról. Nincsenek lépcsőfokok, zuhanás van. Amikor már az íze se érdekes. Semmi, csak a kábulat, aztán az eszméletvesztés. Amikor már semmi emberi nem marad benne. És iszik. Mindig iszik. Letette a poharat, egy mélyebb tálkába öntötte a mazsolát és rá a cointreau-t. Aztán megkérte Antit, tegye a polcra, ne is lássa, ne is érezze.
-Anyám mindig ezt itta, mikor valami ünnep volt- jegyezte meg Geri séf – én meg mindig kinyaltam a maradékot a pohárból. Pedig nem is ízlett.
-Az édesanyját akarta érezni, séf úr – bólintott az öreg és tette tovább a dolgát.
Nyújtotta a tésztát, újra pihentette és felforralta a tejet a mézzel, a cukrokkal, a fahéjjal. Aztán beletette a diót, az alkoholos mazsolát, citrom és narancshéjat. Betette a hűtőbe, kivette a tésztát. Szabályos méretre nyújtotta, majd a tölteléket is rátette. Diósat és mákosat. Feltekerte, megkente tojássárgájával. Kicsit hagyta, ahogy mondta Antinak, szikkadni, majd tojásfehérje következett. A már nagyüzemben dolgozó tűzhely fölötti polcra tette. Akkor nézett először körül. Mert tudta Őt nézik mindannyian. Mert nem hiszik, viseltes ruhában is lehet ember. Lélekkel, élettel, akarattal. Megfáradt, ám ez a régi boldog fáradtság volt. A keze kevésbé remegett, a sapkával megtörölte izzadt homlokát, akkurátusan vitte a piszkos edényeket Gáspárnak. Anti hozta a kávét, köszönte és kiment az udvarra. Ott végre maga volt. Minden emlékével, bánatával, megszakadt szívével, ami most újra élt, mert tehetett valamit, valakikért, Valakiért. Ott fenn. Olyat, amit igazán szeretett egész életében. Elővette a tasakját, sodort egy cigarettát, hörpölt a kávéjából és élvezettel fújta ki a füstöt. A cigaretta az egyetlen társa volt a magányban, ahogy egy nagy költő mondta.
-Elkérhetem? A gyújtóm bent maradt.
Miki bácsi ijedten kapta a szemét a séfre.
-Persze, tessék csak, séf úr. Mindjárt megyek vissza, csak kell vagy fél óra száradni, meg kelni, aztán teszem a sütőbe és…
-Maga mesterien bánik mindennel Misi bácsi. Én….nem is tudom. Mintha már láttam volna – motyogta a séf.
-A Hédike. Ugyanígy csinálta, arra emlékszik a séf úr.
-Nézze Misi bácsi én… nem akartam bántani. De nekem csak ez van. A BESTAURANT.
-Tudom.
-Tudja?- lepődött meg Geri.
-Ez a maga műve. Maga csinálta, találta ki. Mint a gyereke lenne. Ismerem az érzést.
-Tényleg volt cukrászdája?
-Igen. Tényleg –suttogta és szívta a cigarettát.
-Tényleg elitta?
-El, séf úr. Azt is.
-Egy nő miatt?
Miki bácsi összerezzent. Szinte látta az asszonyt, ahogy elegánsan megy a cukrászdába és viszi a zserbót vagy Sacher tortát, a meggyes rétest, amit csak az ő kedvéért csinált. Az illatát is érezte. Bőre bársonyát, csókja lágyságát, öle forróságát. A ragyogó szemét, hálás tekintetét.
-Nem egy nő volt, séf úr. A szerelmem. Az egyetlen. Mert mindig van egy egyetlen. Én szerencsés voltam, hamar megtaláltam. Nem érdekes. Régen volt- suttogta maga elé az öreg.
-Otthagyta magát?- kérdezte halkan Geri.
-Ott hagyott. Igen.
-Egy másikért?
-Meghalt, séf úr.
Geri döbbenten nézte a görbedt hátú férfit, aki rápillantott kopott üvegű Poljot órájára és ment be, a bejglit sütőbe rakni.
-Meghalt – suttogta a séf és hirtelen nem érezte magát egyedül senkinek se mondott fájdalmával.
Akkor este várta haza a szüleit, mert süteményért mentek meg valami ruhákat is vittek, két bőröndöt. Apja először kirángatta a kocsiból mindkettőt, aztán anyja mégis visszatetette vele. Már későn volt, mikor csengettek. Egyedül volt, de hát tizenöt éves múlt, még szép, hogy nem vigyázott rá senki. Az ajtóban két rendőr állt és egy felnőttet kerestek a családból. Aztán Marika nénihez csöngettek a szomszédba. Emlékszik a rémületre a nő arcán, aztán Bandi bácsi is előkerült. Döbbenet volt a szemében. Bevitték magukhoz, leültetették és Bandi bácsi azt mondta:
-Gergely fiam. Szörnyű dolog történt. Meghaltak a szüleid. Autóbaleset. A hídról a Dunába zuhantak. Talán valami műszaki hiba. Gyere fiam sírjál nyugodtan – ölelte át a vastag férfi.
Geri nem sírt. Amíg az ügy el nem intéződött, addig soha. A temetésen sem. Mikor a nagybátyja, apja testvére, krokodil könnyeket hullatott, pedig akkor már egy ügyvéddel azon dolgozott, Gergely szüleinek lakását megszerezze, mint gyámja. Mert Gergely bátyját nem találták. Valahol a világban csavargott, hogy szabad legyen a lelke. Mert a testét már uralta a kábítószer. Aztán el is vette magának. Harmincévesen.
A fiú nem sírt. Aztán csak lógott a többi sráccal és az egyik hozott narancsos piskóta tallért. Amiből anyja minden nap kettő darabot evett meg. Karcagi Gergely akkor csak nézett majd megeredtek a könnyei, később kiabálva sírta ki az összes bánatát, összefüggéstelenül beszélt és Laci volt az, aki vele volt végig, amíg a mentő meg nem jött érte. Két hónapig volt az idegosztályon. Nagybátyja akkor szerezte meg a lakást, mert Gergely nem tudta mit ír alá. Lacival aztán jóbarátok lettek. Több, mint barátok. Gergely, aki Geri lett, sokáig nem sírt aztán. Mikor a nagybátyja kidobta a saját lakásából, akkor sem. Aztán az a ködös, igazi angol reggel Bristolban, mikor Ő elment. Jött a tojással, kolbásszal, paradicsomos babbal, kenyérrel tejjel, meg a szalonnával, a sarki Morrison-ból. Igazi angol reggelit akart csinálni. Neki. És a lakás üres volt. Egy cédula a cideres üvegnél: Nem szeretlek már, megyek. Ennyi volt rajta. Akkor csak ült és nézett maga elé. Anita így talált rá, mert nem jött az étterembe dolgozni.
-Itt hagyott, anya. Itt hagyott – csak ezt tudta mondani és sírt, mint régen.
Amikor két nap múlva jobban lett, elhatározta: őt soha többé senki magához nem köti, hogy fájdalommal szabaduljon tőle. Ezért lett ilyen és megcsinálta a BESTAURANT-ot. Ami csak az övé. Az élete. Ami nem fog meghalni, mint a szülei. A világ legborzasztóbb apja és a világ legjobb anyja. Azóta nem sírt. Mégis. Most, amit az öreg mondott, megszorongatta a torkát. Ne már! És ha csak vetít az öreg? – tette fel magának a kérdést, de nem hitte el.
Visszament a konyhába.
-Két halászlé. Egy hallal, belsőséggel. Egy tésztával. Két fogasfilé, citromos krumpli. Értve?
-Igen séf! – harsogták a szakácsok.
-Mennyi? – kiabálta Dóri.
-Fogas 7 perc- kiáltotta Jenő, a halas szakács.
-Rendben. Hét perc. Nyomás!
Geri kicsit elmosolyodott. Ügyes egy lány. Aki inkább elmegy a családjához és még a kirúgást is vállalja. Mert a család fontosabb neki. Micsoda egy lány! Nem szabad elvesztenie! A séf megtorpant a gondolattól, mert új volt neki.
Miki bácsi akkor éppen Gáspártól hozta el a tiszta eszközeit, megköszönve a fiúnak.
-A Jaóistent is elpuccolom magának Miki bá! – nevetett a barna fiú.
Mindenki Miki bácsinak hívja. Akkor én miért Misinek? Anita jött be:
-Az egyik vendég fish and chipset akar, Jenőkém. Tudunk adni?
-Tőkehal nincs, de fehér húsú tengeri van, mushy peas-t csinálni kell. Zöldborsó főzve és összenyomva. Sült krumpli. Só nélkül!- magyarázta a halas szakács.
-Jenőkém. Isten vagy. Egy adag –mutatta ujját Anita és ment kifelé a zsúfolt étterembe.
-Anita!
-Gyorsan, mert helyettem nem dolgozik senki, Geri édesem.
Geri látta, az ő posztján Dóri ügyeskedik. Amindenit! Kell ez a lány, kell!
-Miért hívom én Misinek az öreget, amikor Ti Mikinek hívjátok?
-Mert tudsz hülye lenni és nagyon hülye lenni. Ezért.
-Világos – engedte ki a nőt, aki visszanézett.
-Azért Misi neked, mert a többieknek Miki. És ugye Te nem lehetsz a többiekkel, mert A Geri vagy. Magányosan meg büszkén és pofátlanul.
-Köszönöm Anita, igazán köszönöm – mondta Geri gúnyosan.
-Jó. A Zoltán kint van az ajtóban, portást játszik, mert nem talált cukrászt és nem mer bejönni. Pedig jó lenne, ha inkább segítene, mint megfagyna – magyarázta Anita.
-Megfagyna? Mi van a kabátjával?
-Odaadta egy okos embernek, aki azt mondta tud bejglit csinálni, ha megkapja a kabátot – csóválta a fejét Anita.
-És Zoltán odaadta.
-Igen.
-És a pasi nem tud bejglit csinálni?- kérdezte Geri séf.
Anita nézett rá ereszkedő pillákkal.
-Nem vagytok ti rokonok Zoltánnal? –legyintett és elsietett.
„Akkor az a pasi nem csinál bejglit” – gondolta Geri és kiment a férfiért.
Zoltán kicsit kékre volt fagyva. Mosolyogva üdvözölte a vendégeket, kezet csókolt a nőknek. Pici flörtöt is megengedett. Már a belépéskor ételeket javasolt. Közben csendben remegett a hidegtől.
-Zoli! Gyere be – intett Geri.
-Persze, hogy aztán feldarabolj kutyakajának- vacogott Zoltán.
-Kevés kutya lakna jól belőled! Gyere már be!
Zoltán egy rángást adott elő, mikor a hideg szél megcsapta.
-Geri. Nincs cukrász.
-Nem baj – mosolygott a séf.
Zoltán gyanúsan nézett rá.
-Nem baj? Mikor verted be a fejed Geri? Vagy valami nagy kemény tárgy van nálad?
-Üres a kezem – mutatta fel a két kezét, majd vállon ragadta Zoltánt és behúzta az étterembe.
-Akkor most megfojtasz. Leüvöltöd a fejem. Esetleg megnyúzol. Talán…
-Mosakodj meg. Szedd rendbe magad. És segíts a többieknek. Tele vagyunk.
-Azt tudom. A bejgli…
-Már sül az első adag. Elintéztem –legyintett fölényese a séf.
Aztán a szeme találkozott Anita tekintetével. Ami mindennél többet mondott.
-Szóval Gáspár segített cukrászt találni. És Dóri is. Meg Anita – sorolta.
Zoltán tátott szájjal nézte a séfet. Aztán Anitát. Kiment, majd visszajött.
-Hová mentél, te szerencsétlen? – fogta a homlokát a nő.
-Megnéztem, ez a BESTAURANT vagy sem. Mert ilyet még nem hallottam. Hogy nem Geri csinált mindent. Itt járt a Mikulás?
-A konyhában van, Zoli –mosolygott a nő.
Az elegáns férfi teljesen összezavarodott. Hogy a Mikulás a konyhában? Ki hívta? Hol a szánja? És mióta tud bejglit sütni a Mikulás? Elindult a konyha felé.
-Ez a Miki bácsi, az udvarról – veregette meg az öreg vállát, aki visszamosolygott.
-Igen, Zoltán, ő az, aki a bejglit csinálja.
-Nahát Geri, sosem gondoltam volna. Jónapot, Miki bácsi. Maga tényleg a megmentőnk. Mikor lesz készen, megkóstolnám- fogott kezet az öreggel.
-Nem lehet Zoli úr. Az a hölgyeké – mutatta szakállába mosolyogva Miki bácsi.
-A sarkát? Az a legjobb. A bejgliben- fordult Anita felé, aki majdnem nagy levegőt vett, ám meggondolta magát.
-Esetleg. Előbb a meló, picinyem. A 16-os hollandi mártást kér a fogasfiléhez – sóhajtotta Anita, mert tudta mi lesz a reakció.
-Az hülye – kottyantotta Jenő szakács.
-Vendég. Tehát igaza van – mondta Zoltán.
-Akkor hülye vendég. Tudom, igaza van.
-Csinálom – mondta Geri és már neki is állt.
Egy pillanatra csak nézték a többiek. Ez a Geri NEM az a Geri séf volt, mint pár órával ezelőtt.
-Öccsém, tényleg van Mikulás – ölelte meg Anitát Zoltán.
-Ha nem viszed onnan a kezed, akkor neked nem lesz mit karácsonyra állítanod.
-Nincs fenyőfám otthon.
-Nem arra gondoltam, kedves Zoltán –gyilkolt a mosolyával Anita.
-Khm. Akkor talán…
-Dologra! – kiáltotta Dóri és mindenki visszazökkent a gépezetbe.
A lány a pultnál rakta össze, ellenőrizte a rendeléseket. Időnként hozzátett, elvett esetleg másikat kért. Aztán ütötte a kis réz harangot és jött egy pincér. A bal oldalon be. Jobb oldalon ki. Ez egy aranyszabály volt. Gáspár mosogatott, időnként ivott korsójából egy adag szódát. Vitte a tiszta tányért a lámpák alá, hogy mindig meleg legyen. Rakta a fényesítőbe az evőeszközöket. A forgó szárítóba a poharakat. Néha Anti besegített. Mint egy óramű. Anita szabályozta kint a rendeléseket. Amikor túl sok ment volna a konyhába egyszerre, megállította egyiket, másikat. Beszélgetett a vendégekkel, kínálta pogácsát, a bort hozzá vagy más innivalót. Ezalatt a konyha tovább ment, volt hely az újabb rendelésnek.
-Két brownie, két somlói, egy gyümölcskehely- kiabálta Dóri- Értve?
-Igen, séf.
Miki bácsi már készítette a tányérokat, nyúlt a hűtőbe és adagolta a csoki szószt. Aztán felnézett.
-Megcsináltam. Nem baj?
-Köszönöm – mondta Geri és mosolygott.
Hangos csörömpölés jelezte, törik a tányér.
-Olléééé! – kiabálta ilyenkor mindenki, ahogy szokták.
-Gáspár! Maga még sosem tört el semmit.
-Még nem láttam a séf urat mosolygani. És olyat mondot, amit még sohanem.
-Mit?
-Köszönöm- suttogta Gáspár.
-Ugyan már én biztosan… -nevetett Geri séf, majd látta a szakácsai arcát.
Meglehet, hogy…. tényleg soha? Hiszen…Milyen ember az, aki nem mondja: köszönöm. Milyen ember vagyok én?
-Elnézést. Bocsánat. Én…
Miklós elejtett fém tálat, amiben a krumpli pürét keverte. Jenő kis híján az ujját vágta el. Mi van itt? Hangos csengés hallatszott. Miki bácsi fogta a konyharuhát és kivette az elkészült bejglit. Az illat mindenkit rabul ejtett. Anita benyitott, aztán besétált.
-Ó atyavilág! Ez fantasztikus. Kérem Miki bácsi.
-Még meleg, nem lehet rendesen szeletelni, hölgyem.
-Megeszem kanállal. Anti! Kistányér, villa, pohár víz. Gyere Dóri – vezényelt a nő.
Miki bácsi óvatosan vágta a forró tésztát. A kiszabadult illatok még inkább hatottak. Anita óvatosan vett belőle, fújta, majd a szájába tette. Aztán lehunyt szemmel élvezte.
-Dóri, Dóri – mutogatta a tányéron lévő bejglit.
A magas barna lány még kiosztott két ételt a szakácsoknak, majd megkóstolta. Az ő nagyanyjánál, anyjánál jobb bejglit úgy sem tud senki sem csinálni. Aztán hagyta az ízeket szétterülni a szájában. Különleges volt. Egyedi. Dóri azt érezte, mint az otthoni bejglinél. Szeretet van benne, szív. Még ilyen finomat nem evett.
-Ez…ez egy csoda Miki bácsi.
-Nem ázott el? – nézte a rudat Miki bácsi aggódva.
-Tökéletes. Geri kóstold… hol van? – nézett körbe Anita.
Geri séf eltűnt. Értetlenül álltak. Aztán Gáspár mutatta a kicsit nyitva lévő udvari ajtót. Miki bácsi levette a kötényt, sapkát.
-Majd én, hölgyeim. Tudom miért ment ki – mosolygott szomorúan az öreg.
-Tudja? Mit tud? – suttogta Anita miközben újabb szeletet vágott, most a mákosból, mert Ő is tudta, ez más, mint egy sütemény, ez egy csoda, teli ízekkel, illatokkal. És titokkal.
Geri séf ott állt a kartonos gyűjtő takarásában. Rázkódott a válla, majd térdre esett. Miki bácsi kapta el. Nézte a könnyes szemű séfet.
-Anya bejglije. Mindig ilyen volt karácsonykor. Ő sütötte. Gőzölgött a kezében és behunyt szemmel szívtuk be az illatát. Ez az az illat. Az a bejgli. Ez Anya! Maga honnan tudja…
-Nem ő sütötte. Pici trükk, séf úr. Hazavitte, kis vizet tett a sütőbe és tepsiben átmelegítette. Ilyenkor kijönnek az illatok olyan, mintha akkor készült volna – magyarázta Miki bácsi.
-Maga sütötte anya bejglijét?
-Igen.
Geri akkor újra látta a kék szemeket. Érezte a sütemény illatot. És látta a ragyogó anyját maga mellett.
-Hókifli?! – suttogta.
-Igen séf úr. Hókifli – mondta halkan Miki bácsi és nem hitte annyi év után még maradt könnye.
A Hókifli egy fogalom volt. Egy csudahely. A Cukrászda. Ahol Göntér Miklós cukrász mester alkotott és Komlóssy Márta vállán vitte. Geri sokszor volt ott gyerekkorában, mert az anyja szeretett odajárni. Éveken keresztül mentek, minden második vasárnap. És az anyja olyankor boldog volt. Mindig öröm volt ott lenni. Márti néni hozta a finom süteményeket, Miklós bácsi, a nagy kék szemével, rövid fekete hajával odaült hozzájuk. Időnként megfogta az anyja kezét. Másképpen nézte az anyját. Ahogy az apja sohasem.
-Maga Misi bácsi… és anyám…
-Igen séf úr.
-De akkor miért… – nézett zavartan Geri.
-Aznap volt a kialkudott nap. A maga apja tíz év után azt mondta, elengedi Ritát. Aztán vártam őket, nem jöttek. A baleset. Ki tudja mi történt? Az apja ölte meg mindkettőjüket? Vagy Rita választotta inkább a halált, mert az apja megint becsapta? Nem fogjuk megtudni.
-A szeretője volt? – nézte a fehérhajú öreget Geri.
-A szerelmem volt, séf úr. Az egyetlen. Az életem – nézett valahová Miki bácsi.
-És utána nem volt senki…
-A pia volt. Egyszerű megoldás. Az anyjától kaptam volna érte. Ám Ő már nem volt itt. Aztán ittam. Amíg volt pénzem. Azt a kis sztuterént még Anna intézte, nem engedte elinnom. Jött a kézremegés. Aztán nem lehettem alkohol közelében. Mindent megittam. Ráment az életem. Ami meghalt a maga anyjával.
-Misi bácsival akart élni? Komolyan?
Az öreg elmosolyodott.
-Nem így néztem ki, emlékezhet a séf úr. Villámcsapás szerelem volt. Bejött és meggyes rétest keresett. Nem volt. Azt mondtam, ha legközelebb jön lesz. Mert…
-Tudta, hogy újra jön – bólogatott Geri.
-Igen. Tudtam. Hogy újrajön. És hogy Ő az. A karján ülő kisgyerekkel. Magával, séf úr.
-Annyira régen kezdődött? Na de miért nem vált el?
-Az apja, tudja séf úr, elvette volna gyerekeket. Mindig vannak ügyvédek, akik mindent elintéznek. Mikor először szóba került a válás, hirtelen hetente kaptam ellenőrzést. Rendőrök razziáztak. Egy cukrászdában – mosolyodott el Miki bácsi – És láttam az anyját is bántja. Szavakkal. Erősebb az minden tenyérnél. Akkor egy hónapig nem találkoztunk. Nem bírtuk egymás nélkül. Még négyszer ígérte meg az apja, Rita jöhet hozzám. Akkor is ezt mondta.
-Akkor a bőröndökben anya ruhái voltak? – ámult Geri.
-Igen.
-És ott hagyott volna engem?
-Nem. Az apja karácsony után elengedte volna magát is. Azt mondta, azt ígérte. Elhittük és én kifestettem a szobáját, meg csináltam könyvespolcot is Gergely úrfi. Már bocsánat.
Geri csak csóválta a fejét, hallva a régi becenevet. Ez nem lehet igaz. Annyi emlék zúdult rá, hogy most teljesen össze van zavarodva. Misi bácsi. Aki Miki bácsi. Az anyja. A kegyetlen nézésű apja, a keret nélküli szemüvegével, mindig öltönyben. Ahogy hazudott neki is. Rezzenéstelen arccal. Mert ami az övé, azt nem engedi el. Soha. Nem is engedte. Inkább vele halt.
-Miért? – nézte az öreget Geri, pedig már tudta, annyira nem öreg, tán hatvan ha van.
-Miért nem mondtam? Miért is mondtam volna? Rita azt mondta bármi lesz vele, vigyázzak magára. Ha már a bátyja, István világgá ment.
-És maga ehelyett ivott.
-Igen, Gergely úrfi. Akkor hagytam abba, mikor mondták ki veszi meg a régi Horváth éttermet. És jöttem segíteni. Akkor kis híján újra kezdtem az ivást. Mert Ritát láttam magában. A szemében, a mozdulataiban. A lobbanékonyságában. Aztán megálltam. Mert Rita segített.
-Az anyám halott.
-Nem halott. Velünk él, csak most már a szívünkben. Mindig ott lesz – mosolygott Miki bácsi.
Geri séf rázta a fejét. Karácsony van. Csodák vannak. És az emberek változnak. Nézte az öreget.
-Amikor először láttam a szemét. És a hölgyem megszólítás. Tudtam, hogy valahol… aztán a bejgli illata. Az a kicsit narancsos illat. Akkor minden a helyére került. És Miki bácsi veszettül fájt – veregette az öreg mellét Geri.
-Mikor kiment, tudtam rájött mindenre. Tudja, annak a bejglinek titka van, séf úr. Mert abban benne van az édesanyja. A szerelem van benne. Szeretet, amit csak ő adhat és ad ma is. Nekünk. Sajnálom, ha…
-Nem Miki bácsi. Ennél jobbat nem tehetett volna velem. Tudja pár éve elvesztem. A lelkemet elvitték, szívemet összetörték. Aztán lett a BESTAURANT és lett A minden. Csak…
-Öröm nem volt. Boldogság. Anélkül meg mit ér az egész élet.
-Igen – szakadt ki Geriből sok év után az igazság – igen. Mit ér anélkül az egész élet. Ha nincs kit szeretni? Hazamenni hozzájuk. Mint Dórinak. Köszönöm – mondta és átölelte Miki bácsit.
Az öreg eleinte csak állt, aztán óvatosan megsimogatta a férfi haját. Mint Ritáé. És viharzottak az érzelmek, emlékek, ölelések, mosolyok, szavak, vallomások, aggódások, ízek, illatok.
-Khm.
Zoltán állt ott kicsit távolabb.
-Igazán nem akarok lábbal tiporni az érzelmek rózsamezején…
-Zoltán! – rivalt rá Geri, de Miki bácsi megfogta a kezét- Zoltán, mit szeretnél?
A férfi zavartan nézett. Szeretnél? Geri ismeri ezt a szót?
-A konyha csúcson van. Dórinak segíteni kellene. És Miki bácsi áll a cukrász rész. A bejglit eladtuk Anita felvett húsz rúdra rendelést. Olyan áron, amit még én is túlzásnak tartok, pedig…
-Zoli. Miki bácsit meg se kérdezted, hogy marad-e és csinálja-e? – mosolyodott el Geri séf.
-Minek? Velünk van mostantól. Miki bácsi. 10 kor zárunk. Aztán mindenki itt marad segíteni. Maga mondja, mit kell csinálni.
-Itt, maradnak? Segíteni? – ámult az öreg.
-Még szép. Ez a BESTAURANT. A legjobb étterem, a legjobb emberekkel. De most ugye…
Geri bólintott és Zoltán elsietett.
-Gergely úrfi micsoda emberei vannak – rázta a fejét Miki bácsi.
-A legjobbak. És már eggyel többen vagyunk.
-Engem csak az anyja miatt…
-Maga egy kiváló cukrász. Egy igazi ember. És pont ezért sok dolga lesz velem- ölelte át a vállát Geri.
-Magával, Gergely úrfi?
-Bizony. Embert kell nevelnie belőlem. Olyat, mint anyám volt. Mint amilyen maga.
-Én nem vagyok tanár vagy…- szabadkozott Miki bácsi.
-Miki bácsi. Maga Ember. Ez elég. Anyám szerette. És most is szereti. Most már tudom. Szóval. Segít nekem? – nézett rá a séf.
Miki bácsi felnézett az égre. Lassú pelyhekben hullani kezdett a hó. Karácsony lett. A szeretet ünnepe. Mindig.
-Rendben. Segítek. Mikor bemegyünk, mindenkiknek köszön Gergely úrfi.
A séf felnevetett. Tizenhét év után először karácsonykor.
-Ezt biztosan anya mondta ugye?
-Nem. Iskola, Gergely úrfi. Iskola.

Maczák Anna cukrászmester bejglije:
Tészta: 2 rúdhoz ( 2×250 g tészta, 21×28 cm-re kinyújtva)

260 g liszt
78 g vaj
52 g sertészsír
26 g porcukor
1 csipet só
4 g élesztő
26 g tojássárgája
52 ml tej

Mindent összegyúrok egyneművé és hűtőben pihentettem egy órát. Majd ketté osztom a tésztát 250 g- osra. Kinyújtom a megadott nagyságú téglalapra két sütőpapír között. Hűtőbe teszem újra pihenni.

Dió töltelék, mák töltelék: 250 g/ rúd, 19×26 cm – re kinyújtva)

270 g darált dió/mák
110 g kristálycukor
1 tasak vaníliás cukor
40 g akácméz
6 g fahéj
81 g tej
1 db citrom héja
1 db narancshéja
Mazsola ízlés szerint

A tejet a mézzel, cukrokkal és fahéjjal felforralom. A daráltdiót, mákot a narancs illetve citrom héjával összedolgozom, majd a forró folyadékot ráöntöm és elkeverem. Hűtőbe teszem egy órára. Majd ezután a megadott paraméterű téglalapra nyújtom két fólia között.

Ezután ráhelyezzem a tölteléket a kinyújtott tésztára. A két rövidebb oldalát felhajtom kb. 1 centire. Utána a hosszanti oldalától kezdve feltekerem, nem túl szorosra!
Lekenem először tojás sárgájával majd hűtőbe teszem, hogy rászáradjon (kb.15 perc). Ezután tojásfehérjével kenem le és meleg helyen hagyom száradni / kelni (kb. 25- 30 perc)

200 C fokos sütőben 15 percig majd 180 C fokra levéve 10 percig sütöm.

Jó étvágyat! Boldog karácsonyt!