SZÉKELY NAGY GYÖRGY:
ELTOJTUK, NYUSZI
Szerkesztette: Ollári-Horváth Andrea
A mű fikció.
A történet szereplői, az események, a párbeszédek a szerző képzeletében születtek.
Bármilyen hasonlóság valóságos eseményekkel vagy személyekkel a véletlen műve.
Doktor Langer Imre őrnagy nem szeretett visszakézből pofont adni. Az olyan, nem úri dolog. Mint hátulról tökön rúgni valakit. Most azonban muszáj volt, mert a plázában mások kárára tevékenykedő egyik pasast fogta, amíg a másik fickó oldalról jött egy hirtelen felkapott szemetes edénnyel a feje felett. Az amatőrök mindig elkövetik ezt a hibát. Mert ha már a kezében van valami mosoly lohasztásra alkalmas tárgy, akkor azt úgy használja, hogy védi magát vele, vagyis maga előtt tartja. Igazából mellbe is rúghatta volna a kiabálót, de bizonytalanul állt a lábán, a kisebbségi honfitárs, akinek könyök hajlatban szorította a nyakát, nagyon kapálódzott. Ezért amikor a szemetes edénnyel felfegyverkező másik színes öltözetű egyén észlelte, hogy a szemetes edény egyik hátránya, hogy szemét van benne és az ráömlik, akkor felfelé nézett és Langer őrnagy visszakézből leküldte a mozgólépcsőn. Az egyén nem kapaszkodott, így gyorsabban leért, ahol a közben megérkező helyi biztonsági erők tárt karokkal várták. A másik kapálódzó egyén így már megkapta a zsibinek keresztelt vese ütést, amitől nyüszíteni kezdett és lassan összecsuklott. Langer őrnagy letámasztotta a korlátnál lévő padra és a fickó kabátját kibontva szép kis raktár tárult a szeme elé. A lustaság vagy a kapzsiság. Hogy majd odaadja, esetleg megtart magának pár dolgot. Mert a „lenyúlónál” ne legyen semmi. alapszabály minden zsebesnél, amit az úriember elfelejtett. Ez lett a vége.
-Ez mind a magé, uram? – kérdezte a fickót.
-Degejjé meg má!
-Ezt úgy veszem, hogy nem az öné – bólintott az őrnagy majd a jelvényét talán kissé erősebb mozdulattal tolta a fickó elé, akinek erre eleredt az orra vére.
-Bocsánat, doktor Langer Imre rendőrőrnagy, megyei kapitányság.
-Rohaggyá meg, etörted a zorrom, a rák egyen meg – szipogta a fickó.
-Neve?
-Nevet a ragya!
-Az ön neve. Esetleg.
-Orbán Gazsi – lihegte a fickó.
-Remek. Híres család. Minek kellett ez a sok minden, önnek? – kérdezte az őrnagy.
-Feleccsé má! Haggy mennyek má!
-Türelem Orbán úr, menni fog, a kollégaim már jönnek. Hol a többi?
-Mijjen többi, mi? Ez mindazenyémé a rák egyen meg! – hörögte a férfi.
Langer őrnagy zsebkendővel kivett egy kis ezüst színű dobozt és felpattintotta. Két tampon volt benne.
-Orbán úr nem mondta, hogy nehéz napjai vannak.
-Azaz a zaszonyé na- mondta zavartan a férfi.
Langer felkapta a fejét és a tömegben meglátott egy borzalmas szőkére festett nőt, aki éppen akkurátusan szotyolát köpködött az előtte állók hátára. A nézelődők mögött két férfi állt meg. Az egyik bólintott az őrnagynak.
-Szőke szotyi – mondta hangosan Langer és a másik férfi megragadta az előtte álló nőt.
-Jáj, jáj megákár erűszakozni hát! Segíjjenek má. JÁÁJJ – rikácsolt a nő, aztán elhallgatott, amikor három mobil került elő a táskájából.
Langer visszafordult Orbán úrhoz.
-Látja Gazsi úr, ha ezt az elején megmondja nekem, hogy az az asszony a társa, akkor most nem lenne törött az orra.
-Dögöjjé meg a nevednapján, te!
-Tudja, hogy mikor van?
-’szom se tuggya, de degejjé meg!
-Tényleg nem tudja, Orbán úr?
-A rák egyen má meg!
-Kár – sóhajtotta Langer őrnagy és egy általa Álomhajónak elnevezett balkezessel pihenni küldte a férfit.
Aztán meghajolt a tapsoló emberek felé. Felvett egy csomagot a földről, amikor az egyik férfi odalépett hozzá.
-Kardos törzs…
-Ismerem magát. Intézze a dolgot, legyen szíves.
-Szép munka egy… Szép munka.
-A Bukott Pestitől. Csak nyugodtan, törzs – legyintett Langer őrnagy.
-Tesz majd azért hivatalosan is jelentést, mert ugye az kell és maga nem szokott tenni…
-Teszek. Az egészre – bólintott Langer és elindult.
-Amúgy mikor van?
-Micsoda? – fordult vissza az őrnagy.
-A neve napja, őrnagy úr.
-November 5.
-És ha a Gazsi tudta volna?
-Akkor jobb kézzel kap. Mert az gyorsabb. És jár a jutalom. Ünnep napon mindig. Nagypéntek van, törzs – lépett a mozgólépcsőre az őrnagy.
-Pestiek – morogta a törzsőrmester.
Langer őrnagy lefelé ereszkedett a mozgólépcsőn. Rápillantott a kezében lévő kis csomagra. Egy könyv volt benne, amivel az egész kezdődött, itt a Miskolc Plázában, a könyvesboltban.
-Segíthetek önnek? – kérdezte a gömbölyded szemüveges lány a könyvesbolt pultja mögül, mosolyogva.
-Jó napot. Igazán kedves – elővette a telefonját és mutatott egy kódot – ezért jöttem. Értesítettek, hogy végre megérkezett.
A gömbölyded szemüveges lány ajkai kissé összébb szorultak. Bepittyentette a kódot, látta a gépen a könyvet. Aztán a nevet nézte.
-Bakker bácsi: A locsoló. Hm. Langer Imre?
-Igen. A könyv?
-Adom. Végre – morogta a gömbölyded szemüveges lány.
Az őrnagy egyből érezte, itt valami nem gömbölyű és az nem a lány. Talán a könyv nem tetszik neki. Esetleg ennyi álomgyártott darab között arra gondolt, egy igazi macsó gátyós félisten fog bejönni, és rögtön szerelembe esni a gömbölyded szemüveges lánnyal. Aztán ásó-kapa-nagymama. Ráadásul olyan könyvet kért, amiről nem is hallottak. Nem is láttak. Fogalmuk sincs miről szó. Mert neki sem volt addig, amíg egy kolléga az erkölcsrendészetről nem kezdett el fuldokolni a nevetéstől. És egy fél kiflitől. Kiderült a könyv az oka. Bakker bácsi: A LOCSOLÓ. Micsoda cím ez? És micsoda név? Elolvasta a hátszöveget, miután pár jól irányzott hátba veréssel két dolgot is elintézett. Egyrészt a kolléga életben maradt, mert kiköpte a kifli megakadt részét. Másrészt porcleválás miatt három hetet lehetett otthon. Ennyi idő alatt csak elolvassa a könyvet. Aztán megrendelte a neten és megjelölte hol venné át. Ugyanis ő dolgozott, ez pedig azzal járt, hogy amikor a futár jöhetett, nem volt otthon. Van ez így. Persze otthon is lehetne. Csak akkor bizony nem lenne miből könyvet venni. Az élet nem egy vegán habostorta, amiből az „egy” az, ami valódi.
-Problémája van a könyvvel? – kérdezte Langer őrnagy, mert ő ilyen kíváncsi típus.
-Semmi – vonta meg a vállát a gömbölyded szemüveges lány, mert őt az ilyen könyvek nem érdeklik.
-Akkor velem? -próbálkozott az őrnagy.
Egy horkantás volt a jutalom
-A raktárban van. Tudja ilyen könyvet jobb helyeken nem tartanak – motyogta a gömbölyded lány.
-Mert nehéz? Esetleg fertőző? Vagy…
-Nem trendi. A kutya sem keres ilyeneket és…
Langer Imre kihúzta magát és majd két méterével elhallgattatta a lányt, aki inkább indult a raktárba. Az őrnagy nem szerette, ha olyasmiről mondanak rosszat vagy becsmérlőt, amiről fogalmuk sincs. Nem olvasták, csak hallottak valakitől róla és egyszerűbb azt mondani, amit ők. Mert akkor köztük vagy. Velük. Sóhajtott és kinézett a folyosóra, ahol tombolt a húsvéti forgalom. Mert nagypéntek van. Amikor az emberek elvileg Jézusra gondolnak. A halálára a kereszten. Hogy értük halt meg, bár senki sem kérte. És ezt úgy teszik teljessé, hogy vásárolnak. Mert ez az ünnep is már csak erről szól. Ajándékok, minél több, minél drágább. Aztán tülekedés az üzletekben, itt a plázában. Ahol aztán mindenféle ember megfordul. Mint az a színes öltözetű, fekete göndörhajú, sas orrú egyén, aki egy hasonlóan papagájszínösszeállítású fickóval akciózik a tömegben.
Zsebesek. Párban dolgoznak. Két férfi. Elég ritka. Egy nő egy férfi, így szokták. Amíg a nő teszi magát, addig a férfi dolgozik. Most a tömegben könnyű dolguk volt. Az egyik, a sas orrú, a „lenyúló” nyúlta a cuccot, a másik a „szállító”. Néha „terelő”, ha az, akit kizsebelnek észrevesz valamit. Akkor a „terelő” hepajt csinál. Mindenki odafigyel és a „lenyúló” leléphet. Régi dolog ez. Akit nem látott, az a „raktáros”. Akinek viszik a lopott holmit. Mert ha elkapják bármelyiket is, akkor nincs náluk semmi. Ezért aztán sokat nem lehet rájuk kenni. Most egy kövér pasas ejti le a szelet pizzáját, amit a „terelő” még röptében elkap, mert tudta, a „lenyúló” mikor fogja meglökni. Hálálkodás, mosoly és a tárca már nincs a férfinél. Aztán a „szállító” éppen csak érinti a „lenyúlót” és viszi a „raktárosnak” a szajrét. A „raktárost” nem látta. Kis hiba, hogy a tömeg lustává teszi még a legjobb „rajzolót” is. Mert így is hívják a zsebest. Egyhelyben marad. Ezért aztán Langer őrnagy pontosan felmérheti hány pofon kell ahhoz, hogy a két delikvenst aktává tegye.
-Itt van. A magáé – csapta oda a könyvet a gömbölyded szemüveges lány.
-Ennyire utálja a humort? A nevetést? Egy kis valóságot? – fogta meg a könyvet az őrnagy.
-Magát utálom – mondta keményen a gömbölyded szemüveges lány.
Langer Imre megdöbbent. „Engem? Ő is?” – gondolta a magában és sorra vette, hogy a hölgyismerősei között ott volt-e a lány. Nem. Biztosan nem. Akkor meg?
-Bántottam magát, hölgyem?
-Nem kicsit – suttogta a gömbölyded szemüveges lány és közelebb hajolt – maga tehet arról, hogy még szűz vagyok!
Langer őrnagy kinyitotta a száját és úgy hagyta. Hogy micsoda? A lánnyal biztosan nem volt. Nem is kezdett vele semmit. Akkor…
-Szinva park. Nyáron. A fáknál a padon. Két srác meg én. Végre.
Langer őrnagy pislogott. Szokott nyáron odajárni, jó hely, van egy jó kis étterem, ahol…
-Maga ott pislanthatott a bokrok között és mikor kijött…
-Mit csináltam, hölgyem?
-Huggyantott százados.
-Őrnagy.
-A pisilés szempontjából mindegy – legyintett a lány – aztán mikor belekezdtek a srácok, én örömömben kiáltottam – folytatta a lány.
Az őrnagynak beugrott valami. Egy lány, akit a padon akart megerőszakolni két srác. Ő meg rendet tett. A lány teljesen ki volt borulva. Neki meg sok pia lötyögött a vérében. A srácokat bevitték, a lányt haza. Szegény annyira zavarodott volt, hogy követelte valaki feküdjön le vele.
-Én azt hittem…
-Ne higgyen. Tudjon. Nekem az egy nagy esély volt, hogy két azaz kettő srác is…
A lány hangja lassan elfolyt Langer őrnagy füle mellett, mert a lenyúló egy babakocsiból emelt ki egy mobilt. A férfi otthagyta a lányt és határozottan kilépett a folyosóra. És ugyanilyen határozottan egy jobb horoggal megemelte a „rajzolót”, aki hangos csattanással ért földet. Aztán felpattant, kezében a bicskája. A vásárlók ekkor kezdtek sikoltozni. Aztán menekülni. Egymáson keresztül. Langer nézte a kisebbségi fickót, ahogy marokra fogja a kést. Ez is csak szalonnázásra használja – állapította meg és határozottan odalépett a férfihoz. Aztán hirtelen felnézett. A férfi szintén. Ekkor megtekerte a kést tartó kezet, a bicska kihullott belőle. Egy gyomros után a térdével kiegyenesítette a fickót és háta mögé feszítve a karját, másik kezével könyökbe kapta a torkát.
-Hol a „raktáros”, haver?
-Degelj meg, a rák egyen meg.
-Ha megmondod, elengedlek. Visszaadom a késed és leszúrhatsz, ha akarsz vagy ha tudsz – ajánlotta Langer.
-Sosenem tálálod meg, te foshárápó.
-Ez nagyon csúnya volt – mondta Langer őrnagy és az új szót a végtermékfogyasztóra megjegyezte, még jól jöhet.
Ekkor jött a „szállító” gyerek a szemetes edénnyel. Amiből némi nemakaromtudnimicsoda ráömlött. Visszakézből elintézte. A több meg jött magától.
Na ezért veszélyes könyvet venni.
Nagyszombat este kezdődik az igazi húsvéti ünnepség ez az az éjjel, amikor Krisztus feltámad és beszáll a buliba. Ahogy anno Langer Imre előadta a templomban és Isten nevében László atya két akkora pofont kevert le neki, hogy fél napig pucolta az oltárt és környékét az eset után. Megérdemelte. Régen volt. Reggel kilenc órakor már mozgolódott a város, a két szélen lévő hipermarketek felé karavánok araszoltak. A boltokat ellepték az emberek és mindenki arra készült, bármi is lesz jól fogja érezni magát. Mert húsvét van. Akkor muszáj. Fényképek százai a netre. Mosoly, elégedettség instaboldogság. Sonka, tojás, ajándék. Sok. Mindenből. Mondjuk a szeretet, meg Jézus és a hit kicsit háttérbe szorult az ajándékok tömegében, ám az idők változnak, az emberek egyre inkább a közösségi médiának élnek egy művilágban, mint egymásért egy valósban. Hétfőn ugyan már nem locsoltak, de sokan kerestek fel reménybeli hölgyeket, mert ugye a kapu váratlanul is feltárulhat. Mikor az egyik boltban vett pár dolgot magának reggelire, látta mások hegyekben viszik a sonkát, meg a piát.
-Miből viszik a legtöbbet? – kérdezte csak úgy a pénztárosnőt, aki még véletlenül megmaradt az automata kasszák mellett.
-Óvszerből. Isten nevében – mondta komolyan a nő.
Ez a mai világ. Langer őrnagy nem jó alvó pár éve, ezért úgy gondolta korán bemegy a kapitányságra, ott leadja a tegnapi eset jelentését. Azért ma és nem tegnap, az események után, mert akkor már látja a Kardos mit írt. Akár másolhat is belőle. Mert minek ezt túl bonyolítani? Bement, elintézte a papírmunkát, ami már gépen ment és néhány jól elhelyezett sablon szöveggel megoldható. Kicsit szépítve a dolgokat, mert pofon helyett „váratlan és korlátozott testi érintkezés” szerepelt, valamint a fickó lepofozása a mozgólépcsőn a „szemetestartály tartalmának véletlenszerű elhelyezkedése okán történő egyensúlyvesztési állapot következménye” kifejezést kapta. Így kell ezt. Kávét akart inni, ám eszébe jutott, hogy a kapitányságon FMS kávé van. Fog Mosásra Sem. Gondolta a Café Freiben, a Széchenyi úton iszik egy valóban jó kávét, egy igazi bécsi kapucínert, ahogy csak itt készítik. Két sorrentói citrom meringue szelettel. Meg egy mentes víz. A citromos krémet szinte érezte a szájában. A Szentpáli utcánál állt a pirosnál, amikor eleredt az eső. Havas eső, mert ugye húsvét van. Április közepe, a hó belefér. Manapság minden. A Vitara ablaktörlője nyikorogva elindult, Langer őrnagy megint megfogadta, hogy megolajozza vagy egy kis WD-40-et fúj a forgó részekhez. Már tavaly is ezt mondta. Befordult a Széchenyi útra és lassan ment a kávézó felé. A havaseső belehúzott, az emberek igyekeztek fedett helyre menekülni.
Ekkor látta meg a fickót. A Libri Miskolc könyvesbolt előtt ült, a bőröndjén. Úgy nézett ki, mint akit ott felejtettek. Napszemüvegben, egy sapkával a fején. Lába keresztbe vetve. És olvasott. A szakadó hóesésben. Néha lapozott. Langer őrnagy kis híján belement egy szabályosan, tiltott helyen parkoló taxiba. Aztán pislogott párat. Ez valami kandi kamera lehet, esetleg húsvéti marketing előadás. Aztán a fickó alatti bőröndből nyuszik jönnek elő és szponzorált csoki tojásokat fognak osztogatni. Mondjuk reggel kilenc van és húsvét előtti szombat. Ráadásul a könyvesbolt tízkor nyit. A férfi újra lapozott és pár oldal a földön végezte. Langer őrnagy kotorászott a kesztyűtartóban és egy viseltes sapkát vett elő, amin RENDŐRFÉNY felirat ékeskedett, bizonyítva, hogy igenis van a rendőröknek humoruk. Ezt például még Pesten kapta a harapnivaló Steyer Viktória hadnagytól. A Puch Vikitől, ahogy mindenki becézte. A férje a kommandósok főnöke, többszörös karate bajnok, Steyer alezredes ennyit engedett. Meg amikor elrakták Borsodba az akkor még alezredes Langert, egy ölelést és két puszit.
-Ha nem szeretném a férjemet, akkor jó lenne, ha te tennél tönkre Imi.
-Sosem hagynálak ott, Puch Viki.
-Jaj, dehogynem. De tudom, a taxit fizetnéd.
-Bármikor – csókolt kezet az akkorra már csak őrnagy Langer Imre.
Magára kanyarította a hátsóülésen mindig ott lévő esőkabátot, ami ugyan rózsaszínű volt, de most jól jött.
-Jó napot uram. Mit csinál itt?
A férfi felnézett. PERRANPORTH CORNWALL feliratú fekete sapka. Napszemüveg, borosta, beesett, sápadt arc, őszes haj. Kicsit elálló fül, szürkés ajkak. Szebb havakat látott farmerdzseki, egy zöld pulóver, alatta egy elve gyűröttnek készült ing, a gallérja kicsit kopott, nem mai darab. A pulóver ujjából csöpögött a hólé, egy sötét farmerra és egy bőrtáskára, ami már szinte fekete volt a kor miatt. Aztán egy magasszárú barna cipő ázott csendesen. A vérvörös zokniból keveset lehetett látni. Egy adag könyvoldal érkezett az akkor már csatakos utcára.
-Hall engem? Mit csinál itt? – kérdezte újra az őrnagy, mert attól, hogy valaki hülye, még lehet nagyot halló.
-Olvasok.
-Látom.
-Akkor minek kérdezi? Rendőr és ennyi esze sincs – csóválta a fejét az olvasó és a havas víz beterítette az őrnagy lábát.
-Ismerjük egymást? Találkoztunk már valahol? – vonta össze szemöldökét Langer.
-Régen. Örülök, hogy láttalak, Herceg- mondta a könyvből fel sem nézve a férfi.
Langer Imre őrnagy teljesen lebénult. Lassan vagy egyévtizede nem hallotta senkitől, hogy Herceg. Amikor a hatkerben élt és egy ottani gimibe járt az egyik haverja a mindenkitmegdugok Szabó Tamás hívta így. A Bimbi. Aztán mindenki. És nem gúnyból, tiszteletből. Mert mindig úgy viselkedett. Mint egy herceg. Ahogy öltözött. Ahogy kinézett. Amikor megvédte a gyengéket. Amikor nem engedett sok mindent, amit lehetett volna, ám nem való, ezt mondta. Amikor azt mondta, neki a felesége lesz az első nő az életében. Senki sem nevetett. Aztán úgy is lett. Judittal. Akitől később elvált, mert beleszeretett egy orosz nőbe, akit aztán ukrán tulajdonosa nyolc darabban jutatott vissza hozzá. Langernek eszébe jutott, Judithoz és egykori anyósához hétfőn megy locsolni Gyöngyösre, mert ez hagyomány. Előtte egy kedves ismerősével ünnepel Pesten. Reméli. Ki a fene ez a fickó?
-Doktor Langer Imre rendőr őrnagy, megyei kapitányság. Ön kicsoda?
-Azta. Doktor? Nőgyógyász?
-Jogi. Kicsoda…
-Ha nem ismersz meg Herceg, tök mindegy. És ne álld el a fényt. Ne tud meg milyen nehéz napszemüvegben olvasni. Ilyen fényben – mutatott a szürke felhőkre a férfi.
Langer látta a jobb kézen a gyűrűs ujjon mélyedést. Valamikor ott hosszú ideig karikagyűrű volt. Aztán a kisujj hiányzó ujjpercét. Amit ő vágott le anno a Rózsák terén, mert összezúzódott egy kockakő által, amivel éppen az illető pofáját akarta szétverni csak a Bimbi, a Szabó Tamás arrébb húzta a leendő áldozatot, így a kisujj morzsolódott szét. Aztán már Langer vágta le, nehogy vérmérgezés legyen a vége, mert egy kutyavízjelében történt meg a zúzás. Ott a templom előtt, a padoknál. Mert ez a pofa ott beszélt a Judittal. Az ő egyetlen Juditjával és fogta a kezét. Amikor rákiabált, hogy takarodjon a nőtől, akkor az amúgy puding fickó, aki mellesleg haver volt, nekiugrott és bevert egy nagyot. Aztán még egyet. Langer most is érezte a dühöt. Ami elborította az agyát és aztán érezte a kockakő melegét a tenyerén. Meg messziről Bimbi kiabálását. És aztán ütött. A fickó arcán rémület, meg könnyek. A kisujj felső perce szétzúzódott. Látta, hogy le kell vágni, mert fertőzés jöhet. Megtette. A fickó akkor is csak nézte őt. A rémület mellett kis büszkeség, megcsinálta. Amúgy azért beszélt Judittal, mert ő vette meg azt az ajándékot, amit Langer kapott. Egy ritka lemezt, francia dalokkal. A dolgok ilyen egyszerűek.
-Nagy Gabi – suttogta.
-Lebuktam – tárta szét a kezét a férfi és a fél könyv kihullott a kezéből.
Langer nagyot nyelt. Mikor utoljára látta vagy huszonöt éve a Gabit, a KamuGabit, ahogy hívták, éppen nősült és boldognak látszott. Magas, kicsit olyan mindenrelustavagyok srác. Puha. Amikor a Herceg mellett állt, látni lehetett mi lehetne a KamuGabiból, ha… Aztán el is felejtette, hogy van. Most meg itt ül a havasesőben, egy bőröndön, napszemüvegben, könyvet olvas, ami lassan teljesen szétázik. Valahogy olyan semmilyen lett. Eldobott nagykabát a sarokban. Pedig egyidős Langerrel, ötven körül. Hogyan? Miért?
-KamuGabi.
-Herceg -pillantott fel a férfi.
-Én…te most… hogyan…
-Már látom miért fokoztak le. A húsvéti nyuszi jobban makog nálad. És – emelte fel a kezét KamuGabi – még répája is van. A kezében.
Langer őrnagy önkéntelenül is elnevette magát. Anno KamuGabi nélkül nem lehetett bulit tartani. Mert két feles után kinyitotta a poén ládát és akkor ami a csövön kifér. Szék nem maradt szárazon. Mindig dürrögött a lányok körül, nyomta a szöveget, ritkán sikerült valakivel összejönnie, ám hosszútávon, ami mondjuk két nap, egyik sem bírta vele.
-Gabi ezt nem lehet. Tüdőgyulladást kapsz.
-Ja kérem, én elhittem, amit meteurológusok mondtak: vizelet nem várható. Erre tessék, mégis. Ráadásul vegyes!
-Gyere, iszunk egy kávét itt – mutatott a nem messze lévő kávézó felé.
-Ha én most elmegyek innen, akkor nem én leszek az, aki találkozik vele és nem mondhatom meg neki, amit akarok – magyarázta KamuGabi.
-Kinek akarsz és mit megmondani?
-Itt fog dedikálni. Neki – felelte határozottan a férfi és eldobta a borítót, mert már csak az maradt meg a könyvből.
-Figyelj Gabi. Kilenc tíz van, a könyvesbolt tízkor nyit. A kávézóból egy perc alatt ideérünk. Ha akarod, odaviszlek hozzá – mondta Langer.
-Kihez?
-Mit tudom én? Aki dedikálni fog.
-Bilincsben?
-Szeretnéd? Amúgy ki jön?
-Leiner Laura. Ellopta a könyvemet – remegett KamuGabi hangja.
Langer őrnagy nem értett semmit. Ki az a Leiner Laura? És mit lopott el? A Gabi más lett, nagyon más. Szorosabbra húzta a rózsaszín esőkabátot. Amit még Margitka hagyott ott, aki kiképzésen volt a megyei kapitányságon fentről, egy Nagy Ember Kislánya és Langer vitte valahová Edelénybe, a három számmal nagyobb esőkabátja bent maradt a kocsiban. A lány elmondta: ilyen esőkabátot akart, de nem volt kisebb, hát megvette. Amúgy sosem hordta, mert túl nagy. Mai lány.
A helyi lakosok derekasan készítették a fotókat a két furcsa pasasról, elárasztották a netet, mik vannak Miskolcon. Egy pasas, aki ott ült a havasesőben a bőröndjén és egy könyv borító van a kezében, aztán a magas férfiról rózsaszín esőkabátban, aminek egy szív volt a hátán, csak ezt az őrnagy nem tudta, és a sapkáján a RENDŐRFÉNY felirat virított. Még a rendőrségnek is jelentették, akik a CCTV-n keresztül megnézték a dolgot. Meglátták a koros, piros Vitarát és legyintettek:
-Nem kell foglalkozni vele, a BéPé az.
Vagyis a Bukott Pesti, akit ideraktak, miután belebukott a maffiás dolgaiba, drog, fegyverek meg nők, az egyiket tizenhat felé vágta egy zsebkéssel. Azt mondják. És ha azt mondják, könnyebb elhinni, mint cáfolni.
A havaseső bedobott egy rész hajrát és nem lehetett az utcán átlátni.
-Gabi az isten áldjon meg, mit csinálsz? Komolyan!
-Herceg – nevetett KamuGabi – mikor voltam én komoly?
-Soha – ismerte be az őrnagy.
-Amúgy az egyik könyvemben van. A Mici nevű lány ül az esőben, könyvet olvas napszemüvegben és Kristóf meglátja, aztán minden megy a maga útján. Szép rész lett.
-Milyen könyved? – lepődött meg Langer.
-Tudod vannak könyveim. A gyerekeim.
-Nem láttam sehol sem Nagy Gábor könyvet – mondta az őrnagy.
Egy sóhaj jött, meg egy kis hó a sapkáról, ahogy lerázta KamuGabi.
-Nem is láthattál. Szabó Nagy Gábor. Így?
-Várjál. Ezt már láttam valahol. A facebookon mondta valaki, hogy egy idétlen barom.
-Látod, ismernek. Csak nem olvasnak
-Mert rossz, amit írsz?
KamuGabi levette a napszemüveget és felállt. Kicsit megtántorodott és Langer megfogta. Nagyon vékony volt a karja. Közelről teljesen fakó barna szemekkel nézett a Gabi. Nincs bennük élet. Ez volt Langer első érzése. Aztán, hogy a ruha lötyög rajta. Mi történt vele?
-Tudod Herceg, még azt sem tudom rossz vagy sem. Senki sem mondja meg. Nem vagyok trendi. Nem úgy írok, ahogy kellene.
-Te soha semmit nem csináltál úgy, ahogy kellene – mosolygott Langer.
-Milyen igaz. Na szóval most kipróbáltam, milyen lehetett Micinek.
-Abban a könyvben.
-Igen. SZÉP NYÁR a címe – mondta halkan kicsit akadozva KamuGabi és elmosolyodott.
Langernek úgy tűnt az nem is sóhaj, csak nem kap rendesen levegőt.
-Te nagyon hülye! Most húsvét van és havaseső!
-Aj de régen mondták már ezt nekem- vigyorgott Gabi.
-Azt, hogy havaseső?
-Azt.
A kávézóba belépve a pincérnő rémülten nézte a lassan, de biztosan gyarapodó tócsát a férfi alatt, mellett. Az őrnagy letette a kabátját, a sapkáját már kint lerázta.
-Alinka drága, szép napot! Kérek egy felmosót két vödörrel – mondta a pincérnőnek.
-Itt fogyasztja?
KamuGabi elismerően bólintott. Ez egy klassz hely.
-Odaüljenek a sarokba, őrnagy úr…
-Annyira nem voltunk rosszak -mondta Gabi – hoz kukoricát is a térdepléshez?
-Tessék? – kérdezte értetlenkedve a pincérnő.
-Viccelt. Mindig viccel. Amúgy Nagy Dumás Gábor. Gabi. Ő pedig Tóth Alinka. Egy csoda és a legjobb pincérnő – mutatta be őket egymásnak Langer.
-Nem is ismersz más pincérnőket, fogadjunk Herceg. Kézcsók hölgyem – csókolt valóban kezet Gabi.
-Hozok pár takarót. Meg forró kávét.
-Van itt kávé? Ki hitte volna? – adta a meglepettet a csöpögő férfi.
-Hm. Hozom – indult el a nő.
-Bocsásson meg hölgyem. Meg tudja oldani, hogy ne lötyögjön ki? A kávé.
Alinka értetlenül nézett a mosolygó őrnagyra.
-Azt kérdezi valami erősebb alkoholt tud-e bele tenni – magyarázta Langer és Gabihoz fordult – itt nincs alkohol…
-Megoldható, kedves Gabi.
-Örök hála és bankszámla – intett a férfi és elégedetten nézte az őrnagy leesett állát.
-Ilyen még… mindegy. Ülj le. Aztán kicsit regéljél magadról. Meg erről az egészről, amit itt csinálsz. Eső, meg, ülsz a bőröndön, meg a többi. Húsvétkor. Miért pont húsvétkor?
-Most fog itt dedikálni. Azért. Hoztam piros tojást is – mutatott a bőröndre Gabi.
-Meglehet változott pár dolog, de a piros tojást nem az adja, akit meglocsolnak?
-Pontosan. Meglocsolom, abban nem lesz hiány, bízd rám – ült a pokróc halomra Gabi és hálásan szimatolta a gőzölgő kávét – valódi konyak.
-Nem hiszem el – suttogta fejét fogva Langer.
-Kóstold meg.
-Azt nem hiszem el, hogy te egy dedikáláson locsolni akarsz. Szombaton, mikor azt hétfőn kell.
-Tudom.
-Akkor?
-Hétfőn nem dedikál. Ennyi – kortyolt a kávéból Gabi.
-Világos – kavargatta a közben megérkezett bécsi kapucínert Langer és bánatosan nézte, ahogy KamuGabi behabzsolja a süteményeit.
-Te Gabi. Hogy lettél te író? És mikor?
-Ezt tojta a nyuszi. Amúgy ezt te mondod egy húsvéti novellámban – mutatott citromhabos ujjal az őrnagyra Gabi.
-Hogy mit csinálok?!
-Volt az a drog ügyed. Vagy két éve. Tele volt vele a média. Tavaly arról szólt a húsvéti novellám. Név szerint benne vagy.
-Név szerint? Megkérdeztél egyáltalán? – hajolt előre bosszúsan az őrnagy.
-Nem kell Herceg. Ott van az elején, szabvány szöveg, minden a véletlen műve. Világos?
-Egy francokat. Miket írogatsz te a nevemben?!
-Nem a nevedben, neveddel. Egy tök jó figura lett. Szeretik. Már az a pár ember, akik olvassa.
-A feleséged mit szól hozzá?
-Semmit – mondta halkan Gabi.
-Semmit. Mert még nincs?
-Már nincs.
-A régi az…
-Na az volt. Az új meg… már mindegy. Vissza kell mennem a bolthoz, hogy számon kérjem az írónőt…
-Állj. Kamu. Nem akarsz te semmilyen írót sem számon kérni. Te sírni akarsz egy sort, hogy megsajnáljanak, mert akkor könnyebben érsz célba. Annyira hülye vagy, hogy ezt el is hiszed – mondta keményen Langer.
-Nagyon jó volt találkozni veled Herceg, jó látni, hogy te milyen szép családban élsz. húsvét szombatján egyedül jössz egy kávézóba és boldog vagy, mikor piti tolvajokat pofozhatsz egy plázában. Láttam a fészen – állt fel Gabi.
Langer bosszúsan csapott a pamlag háttámlájára. Mert KamuGabinak igaza volt. Csak él a világban. Sodródva. Semmiként. Van egy hölgy, akivel néha összejön és akkor jól érzik magukat. Közben Maffiózókat vagy Szívek szállodáját néznek, vacsorát csinálnak, ágyban reggeliznek és amikor kedvük támad akkor…Semmi más nincs köztük. Annyit tud róla, hogy Erzsi és gimnáziumban tanít francia nyelvet. Valahol errefelé, Miskolc környékén. Egyedül élő férfi lett. Nincs gyereke, annyira nem kegyetlen, hogy bármilyen háziállatot tartson. Véletlenszerű ügyeket old meg, senki nem szereti itt, tartanak tőle. Nincsenek barátai, még ismerősei sem. Pár hely, ahová eljár és kedvelik, mint itt a kávézóban. Lassan ötven lesz. És már most felesleges. Újabban olvasni szokott. Villanykönyvet, ahogy egy internetes ismerőse Müller Peti könyvművész írta. Igazi könyvet csak akkor vesz, ha nincs más megoldás. Mint most a Bakker bácsi könyvet.
-Nem pofozok, csak ha muszáj – morogta Langer – amúgy igazad van. Semmim sincs, semmi célom, semmi jövőm. Semmi és senki az életemben.
-Üdv a klubban.
-Hogy baltáztad el a nejeddel?
-Te hogyan, Herceg? – kérdezett vissza férfi.
-Az…az szerelem volt KamuGabi. Belém csapott és én mindent borítottam Tányáért. Elmondtam Juditnak. Elengedett. Azért a nőért mindent megtettem. Még csaltam és hazudtam is.
KamuGabi kezében megállta a pohár. Az nem létezik. A Herceg az mindig a becsület és egyenesség mintaképe volt. Juditnak megmondta, hogy ő még soha nővel nem feküdt le. Talán ettől még jobban szerette. Azt is megmondta a hat rakodómunkásnak a Nyugati pályaudvarnál, hogyha nem hagyják békén a barátját, történetesen KamuGabit, aki ígért valami vastagot a nagy pofájával, meg a puding alkatával és vékony vércsík lett az orrából, akkor kénytelen lesz megverni őket és nem tudja garantálni a fogazatuk épségét. Nem is maradt meg mindegyiknek. A Hercegnek sem, plusz bordatörés és pár napig nem látott a bal szemével egy kifejezetten szép színes szélesvásznú daganat miatt. Mert a Herceg ilyen. És ez a szerelem miatt megváltozott? Hihetetlen.
-Herceg, te nem hazudsz. Gondolom azért lapátoltak ide a trágyadomb tetejére. Borsodba – mutatott az utcára KamuGabi.
-Nagyjából. Mert a jog és az igazság az teljesen más dolog. Tudod én is azt hittem, ez mindennek az alja. Csak, amikor itt élsz és látsz, nem csak nézel, akkor rájössz micsoda emberek vannak itt. Naponta harcolnak, hogy egy kicsit jobb legyen. Ezeknek az embereknek, mert elment innen minden. Ipar, bányászat, mezőgazdaság. Maradtak azok, akik sehová sem tudnak menni. És nincs itt semmi. Érted? Nem arról van szó a legtöbb esetben, hogy nem akarnak semmit dolgozni, nincs mit dolgozni. Ide nem jön ipar. Kutatóintézet. Itt még a turizmus is nehéz, mert rögtön az jön: Jaj Borsod. Láttad Miskolcot?
-Három órája jöttem. Húsz év után. Szerintem sokat változott és ez nem kamu – vonta meg a vállát KamuGabi.
-Na ez az. Egy klassz város. Mondjuk vannak helyek, ahová ne menj. Mindenhol vannak. Bánhidi Lilla: Sorsod Borsod. Egy remek könyv, még ha a rendőrségi vonal az ugye…mindegy. Olvasd el.
-Esetleg az orosz hölgy, Herceg.
-Egy ukrán drogvezéré volt. Illetve az alvezéré. Meg akartam menteni, mert ő lett az életem. Komolyan, Gabi. Ezért én lenyúltam egy szállítmányát.
-Hogy mi? Elvetted a táskányi port?
-Kamionnyit – morogta Langer és óvatosan körülnézett.
-Hogy lehet…és te…Herceg ez…
-Igen. Bűn. Pontosan. Most ne gyere azzal, hogy hogyan lehet ilyet csinálni ebben az országban. Itt mindent lehet. Következmények nélkül. Csak legyél jó helyen vagy fizesd meg. Megegyeztünk, hogy szállítmány tovább megy a célja felé. Mint műtrágya. Mindegy. És visszakapom Tányát. A vezér beleegyezett. Az alvezére akkor már rég megölte a lányt. Odaadtam a cuccot. Tánya nem jött. És szerintem a Bimbi keze benne van – csapott az asztalra Langer dühösen.
-Az ki van zárva. Tény, ha két szabadon lengő természetes csomagolású tejhordozó bármekkora méretben felbukkan a látóterében, akkor azt akarja. Mindegy, hogy hol van. Mindegy, hogy esetleg férjes asszony, menyasszony az oltár előtt csokorral vagy bármi. De hát ő a Bimbi – mosolygott KamuGabi.
-Neki kellett volna Hollandiába vinnie Tányát. Megbeszéltük. A nagy mocsok Szabó Tamás inkább beárult a rohadt ukránoknak- sziszegte Langer őrnagy.
KamuGabi csóválta a fejét. Szabó Tamás egy holland pénzügyi cég magyarországi igazgatója. Rengeteg pénze van. Még a Mieinkkel is jóban van. Sok mindent lehet róla mondani. Hogy ilyet tegyen, az kizárt.
-Beszéltél vele, Herceg?
-Az eset után. De nem találtam el.
KamuGabi kezéből csörömpölve hullott ki a kávéskanál.
-Hogy mit csináltál?!
-Le akartam lőni, de nem találtam el. Megmondtam neki utoljára, hogy legközelebb találkozunk, a saját kitépett belét tömöm a szájába.
-Tudod Herceg, ez kamu. Bimbi nem tesz ilyet. Ez biztos. Az életem teszem rá.
-Na Gabi a te életed – legyintett Langer úrnagy.
Aztán látta a megroskadó férfit magával szemben. Akivel akkora bulikat csaptak, hogy hetekig beszéltek róla. Mikor vagy negyedszázada elmentek locsolni egy lányhoz. Nagyon menő volta csaj és azt mondta, ha tűzoltó autóval jönnek egyszál bugyiban odaáll a kapuba. Akkor KamuGabi meg a Cinke Sanyi hozott egy tűzoltó autót. A csaj persze nem jött elő. Ott voltak, az egész banda vagy harmincan. És KamuGabi egyszál pöcsben állta a vízsugarat és még a kórházban is vigyorogva mesélte:
-Háromcenti hideg volt a víz.
Egy hétig kezelték tüdőgyulladással. Aztán az a nevezetes gimnáziumi szalagavató, ahol megkérték KamuGabit csináljon egy kis hangulatot. Csinált. Egy húsz perces darabot, amiben az összes tanár benne volt, majdnem eredeti hanggal, mozdulatokkal. Totális siker volt. Tapsorkán és füttyök és röhögés. A végén közölte:
-Búcsúzóul egy távozó dal. A címe Fingdal.
Mindenki lefagyott egy pillanatra, majd Gabi karaoke változatban elénekelte a Most múlik pontosan nótát és elő is adta. A végén egy hatalmas eresztéssel. Külön engedély és tiltakozó akció után engedték csak érettségizni. Azóta is bármikor meghallja Langer a számot ez jut eszébe. „Engedem hagy menjen” és KamuGabi engedte.
-Igen, Herceg az én életem. Ami jó élet. Sok minden sikerült. Sokszor volt szerencsém, sokszor jókor, jó helyen máskor rosszkor, rossz helyen álltam. Dolgoztam. Sokat. Néha még szerettem is, amit csinálok. Pár helyen jó lehetett volna, csak nem engedték jól csinálni. Azt tenni, amit nem is szeretsz, de muszáj, mert az a rohadt villanyszámla az mindig jön, na az egy rakás… Sosem hittem magamban. Sosem hittem el: ezt megtudom csinálni. Sosem tettem eleget érte. Mindig megmondtam másoknak mit hogyan kell tenniük, hogy szebb és jobb életük legyen. Én nem tudtam megcsinálni. Sokszor belevágtam és nem csináltam végig. Csak úgy Nagy Gabinak kellett volna lennem és nem azt várni, hogy na most aztán Nagyon Nagy Gabi leszek. Így megy ez, Herceg. A nők meg. Mindig szerettem valakit. Ahogy tudtam, aztán az elég volt valamire. Ott sem hittem magamban. Az első nejemnek egy idő után nem kellettem. Mondjuk igaza lehetett. Csak ehhez is két ember kell, mint a húsvéti locsoláshoz. Az egyik locsol, a másikat meg locsolják. Vége lett. Most meg az írás. Az is…Nem hittem el. Csináltam, szerettem. Látod mikor végre elhittem, tudok írni és jó dolgokat írok, abból nem lett semmi. Páran szeretik és ismerik a dolgaimat. Siker kellett volna. Üzemanyag, hogy ez – kopogtatta meg a mellét – működjön. Aztán csak sorvadt. Csináltam. Mindennap. Most meg…
-A Réka, akit kihagytál, megmondta, hogy tenni kell, nem csinálni. Pedig a Réka…
-Mit pedig?
-Nagyon hülye. Tökre bejöttél neki. Te meg csak nézted. Még a kezét se fogtad meg, pedig lehetett volna mást is – mondta Langer.
-Vittem volna a táskáját?
-Pontosan – nevetett keserűen az őrnagy.
-Nyomtam a dolgot. Fész, insta. Pályázatok. Meg hasonlók. Szinte semmi. Videók, felolvasások. Részletek meg hasonlók. Naponta, hetente, havonta. Mániákus lettem. Hogy majd most és akkor… Nincs akkor, Herceg. Vagy van valami vagy csak azt hiszed. Bakker!
-Gabi arra nem gondoltál, rosszul csinálod? – vetette közbe Langer.
-Azta! Tényleg – képedt el Gabi – a francokat nem. Csak nem volt, aki megmondja, mi, miért és hol rossz. Mert azt mondani vagy leírni egy neves könyvesoldalon, hogy szar, így szó szerint, az könnyű. Megmondani miért vagy hol, az nehéz. És persze felelősség. Azt meg ebben a világban már senki sem vállal. Nem divat. A digitális homályból köpködni, a tömeggel együtt ugatni, az lájkolni való. Odaállni, ahogy te tetted Herceg, az nem. Az elmúlt. Tudod Herceg, a pénz ment, én meg maradtam. Talán picikét előrébb mentem. Hajtottam és mérges voltam, morogtam, csapkodtam, többet írtam. Akkor mániákusan hittem: az embereket érdekli, amit írok. És még jobban nyomtam. Mindig mikor időm volt. Aztán emiatt egyedül maradtam. Újra. Teljesen jogos, hogy egy nő nem azt akarja látni, hogy a párja robotol a semmiért és költi a pénzt a reklámokra. Sok pénzt a büdös nagy semmire. Amikor ideje van ott görbed a laptop előtt egy rakás papír között. Akivel nem tud elmenni sehová. Elment. Egyedül, hogy ne legyen egyedül. Én meg elengedtem.
-Nem kellett elengedni, igaz?
-Igaz – felelte halkan KamuGabi.
-És mi van ezzel a lopással? Hátha tudok segíteni.
KamuGabi kihúzta magát. Kicsit kapkodta a levegőt.
-Nem kell segíteni. Nekem, nem. A Bimbi is ezzel jött. A kő gazdag Szabó Tamás. Hogy van egy marketing istennő ismerőse. Barbócz Brigitta. És ő fizeti és csináljuk meg rendesen ezt a Szabó Nagy Gábor dolgot, vannak emberei, még film is lehet mondjuk a NORBI DOKTOR könyvemből.
Langer kiegyenesedett.
-Azt én olvastam. Egyetlen ügyelet alatt, mert ott volt az asztalon. Az egy klassz könyv. Nagy igazságokkal. A kedvencem, mikor útlevélhez kér ajánlást a személyzetistől a fickó úgy a nyolcvanas évek táján. Apám, az fenomenális – nevetett KamuGabira az őrnagy és most először egy kis boldogság csillant meg a megtört tekintett helyett a szemekben.
-Köszönöm. Csináltam egy könyvet. Más néven. Mert szerettem volna egy olyan igazi humoros cuccot. Kis magyar valósággal. Meg ilyesmi. Saját pénzből. Hittem benne. Hogy elolvassák és elterjed, mekkora buli. Azt annyira szerettem. Mindent beleadtam. Kevés lett. Kurva kevés. Tepertem, mint kígyó a cipőboltban. Ugyan annyi eredménnyel.
-Mennyit buktál rajta?
-Két millát.
-Az szép – mondta Langer.
-Nemcsak az én pénzem. Visszaadtam, amikor elment. Aztán jött egy nagy ötlet. Na mondom, ez ütős lesz, szuper. Az utolsó.
-És?
-Tudod, Herceg, mindig érdekelt, hogy mások miért sikeresek. Az jött ki belőle, valakit ismertek, valaki segített, jókor kezdték. És mindegyik azt írja, amit elvárnak mostanában. Angol néven, máshol játszódó tucattörténetek. Dugás dögivel. Röfi-böfi poénok. Esetleg olyan csakcsajokértikegymásközött mosolyok. Vagy szegény szenvedő anya, meg zaklatott gyerekek. Én meg nem ilyeneket írok. Aztán bejött a képbe a Leiner Laura.
-Ő kicsoda?
-Herceg, te nem ismered a Leiner Laurát?
-Ha azt mondta ő ismer engem, akkor füllentett – emelte fel a süteményes villáját az őrnagy.
-Nagyon jó vicc. Szóval ő már tizenegynéhány éve ír. Szent Johanna gimi?
-Én nem oda jártam, Gabi.
-Reménytelen vagy. Az volt a sikerkönyve még anno. Aztán több ilyen ifjúsági könyv. Mindet szerették. Most karácsonykor vettem meg az új könyvét, mert kíváncsi voltam rá: miért? Miért olvassák sokan? Mit tud adni, mondani, ígérni? Nekik. Vagy mondjuk nekem.
-Tini könyvekbe menekülsz? Ez valaminek a kezdete… – kérdezte óvatosan Langer őrnagy.
-Neked a vége lesz, az biztos. A mostani könyve már nem tini könyv, Nem egyszerű a címe. És tudod el kezdtem olvasni. Először felírtam, milyen filmekből vett ötleteket hozzá, Aztán úgy tíznél abbahagytam.
-Elfáradtál.
-Mondjuk, Herceg. Nem volt értelme. Mert friss és üde, sodrása van, visz magával. Persze van benne mese, az kell. Magyarországon játszódik igazi magyar nevekkel. Csanád, Iza, Dávid, Hajni. Ráadásul olyan poénokkal operál, mint én. Csak neki bejön. Bitang jó romkom.
-Akkor nem könyv?
-Herceg te hol élsz? Egy romantikus komédia. Amúgy filmben is jó lenne. Tudod a csajszi úgy ír, ahogy én. Csak jobban. És ez jó is. Meg bánt is. Benne vagy a történetben. Nem kívülről nézed. Látod a filmet magad előtt. Mint mikor úgy írod le a locsolást, hogy érzed a vödörből zúduló víz permetét. Nagyon jó írás. Komolyan. Aztán vettem egy másik könyvet tőle. Közhelyek.
KamuGabi ült és nézett ki a szakadó havasesőbe. Nagyon fáradtnak látszott. Mert az is volt. Langer szerette volna tudni, mit keres a vizes hópelyhek között. Mögött. Nem fogja elmondani. Azt se, hogy miért lett ilyen, aki pár perc beszédtől is elfárad és üres belül, szinte teljesen üres. Várt, mert tudta a lényeg most jön.
-Az a könyv, Herceg. Az a könyv… az nagyobbat ütött, mint a te kezed.
-Egyszer vágtalak igazán pofon, mert tapiztad a Juditot.
-Megfogtam a derekát.
-Elölről.
-Onnan volt hely – húzta fel a vállát Gabi.
-Hm.
-Szóval elolvastam. És nem értettem. Hogy a csajszi kicsit idősebb, mint a fiam.
-Állj. Neked van egy fiad? Komolyan?
-Nagyjából. András. Pesten él.
-És ezt miért…
-Nem érdekes. Azt is elbakkeroltam, Herceg. Abban jó vagyok. Ez is benne volt abban a könyvben. Az egy…egy olyan…könyv, amit kevesen tudnak így megírni. A világon. Az élet van benne. Igazi élet, nem ilyen húsvétraboldognakhazudommagam típusú. A munka van benne, hogy mennyire borzasztó tud lenni, teszed azt, amit nem szeretsz, mert az a rohadt villanyszámla mindig jön. A szerelem van benne, ahogy csak odalép melléd, ránézel és ott eldől minden. Mennyi idő igazán szeretni valakit és mennyi idő azt bírni. Mert szeretve lenni sem könnyű. A boldogság van benne, ami az élet. Az elmúlás, mert az is az élet. A másik vége. Hogy lehet az is olyan, mint egy szerelem. Csendes és megtelik tőle a szíved. Elmenni úgy, hogy itt maradsz, Herceg. Az bitang nehéz dolog. Megírni úgy, hogy ott maradjon a fejedben örökre, azt kevesek tudják. Én sosem tudtam. Amikor olvasod az életedet. Laponként jön elő, ami vagy. Amit nem mondtál el magadnak, csak szebbé hazudtál éveken keresztül mindent. És most meg itt a valóság. Akkor elhatározod, ezt megcsinálod. A Nagy Könyvet. Azt akartam…azt hittem majd most megírom, mert eljött az ideje. Én akartam elmondani, milyen volt, amikor én… Mert tudod eljött az ideje. Mindennek most jött el az ideje, Herceg. Elérni az emberek agyáig, az nem annyira nehéz. Elérni a szívükig. Az nehéz. A csajszi megcsinálta – suttogta maga elé nézve Gabi.
-És mit lopott el tőled ez a Leiner Laura?
-Ezt a könyvet. Én akartam ilyet írni. Már a fejemben összeállt. BANDRIS BÁCSI MEGMONDJA ÉS MEGHAL. Ez lett volna címe. Életről. Halálról. Munkáról. Szerelemről. Elengedésről. Elfogadásról. Tagadásról. Megértésről. És erre ez a csajszi megírja – suttogta bágyadtan az asztalon lévő csészéket nézve Gabi.
-Akkor nem ellopta csak megírta. És jobban. Igaz?
-Sokkal jobban. Elvette az életem utolsó igazi lehetőségét. Hogy megírjak mindent, amit igazán tudok. Amit el akartam mondani. Amíg lehet. Amíg tudom. Amíg mesélhetek. Magamról, az életről, szerelemről, boldogságról. A sok nevetésről, hülyeségről. Lássák a többiek, mit ne csináljanak és mit csináljanak. Ne legyenek olyanok, mint én. Nem érdemes. Annyira tudtam, Herceg, hogy mit akarok megírni, elmondani. Aztán csak olvastam és minden összeomlott bennem. Már semmi sem maradt. Semmi. Már nem írom meg. És most már nem is érdemes. Mert nem lenne olyan, mint az övé.
-És ezt akarod elmondani neki.
-Igen. Hogy amit írt, azt viszem magammal már mindig. És hogy köszönöm. Örök hála és bankszámla. Mindent megérdemel érte. Egy klassz filmet a könyvéből. Olyan igazit, amit ő is szeret. Én is szeretném és még sokan mások. A szívemet fogta meg, olyan itt vagyok veled módra, érted, Herceg? És ott is fog maradni. Nem leszek egyedül. Nagy dolog az. El akarom mondani a csajszinak. Tudnia kell. Meglehet tudja is csak nem mondja.
-Miért nem írtál neki? – kérdezte Langer.
-Herceg te minden villanylevelet elolvasol?
-Csak ha nem ráz. Tudod milyen emileket kapok?
-Képzelem. Pedig én sosem küldtem neked – emelte fel a kezét KamuGabi.
-Olyanokat, hogy: Elástam az anyósomat, ne siessenek.
-Igaza van. Akkor már minek?
-Meg hogy: Maguk a tó közepén nem találnák meg a vizet – horkantott Langer őrnagy.
-Látod. Gondold el a csajszi mennyit kap naponta. Ő a Leiner Laura. Egy igazi csajszi, aki neked ír. Mindig neked.
-Te Gabi. Azért egy harminc körüli nő, az nem csajszi – vetette közbe Langer.
-Vannak nők, akik mindig azok maradnak, amik ifjú korukban. Ez nő csajszi. A te Juditod mindig is egy istennő. Amúgy nem gondoltál arra, Herceg, hogy újra? Vele?
-Egyszer egy pofátlan szemétláda erre azt mondta: Ez nem töltöttkáposzta, ami melegítve jó. És azt is mondta: Ragasztott csészéből…
-…nem lehet forró teát inni. Igen. Én mondtam, de mégis, Herceg.
-Nem – felelte határozottan az őrnagy – Ennyi.
KamuGabi közben mutatta a régi, kopott telefonon Leiner Laura képét. Langer Imre bólintott. Csajszi. Tök jó pofa. Biztos cigizik, az látszik a mozdulatán. Film mániás, mert sok a filmes posztja. Látni, hogy mindig ír fejben. És mennyi mindent. És mit épített fel. A könyvei, a boltja. És minden képen egyedül. Mert talán egyedül van vagy ami a könyveken kívül van az az övé, oda ne menjen senki. A szerelmet nem mutogatni kell, hanem megélni. Mindig feketében. Gabinak talán elmondja, miért.
-Akkor nem akarod bántani, Gabi? – kérdezte Langer csendesen.
Egy fáradt mosoly jött válaszként.
-Meg akarom köszönni. Elmondani azt, amit neked. És hogy írjon még ilyet. Amikor úgy érzi. Mert ő tudja hogyan kell, megvan a szíve hozzá, a lelke. Amúgy, Herceg, én csak azzal bántottam nőt, ha nem lépett le időben egy ekkora hülye mellől, mint én – mutatott magára KamuGabi és Langer látta, remeg a keze.
-Nagyon hülye- paskolta meg a vállát az őrnagy.
-Tudod Herceg, ezt többször mondtad nekem, mint azt, hogy Gabi.
-Jobban meg is érdemelted – állt fel Langer -A bőröndben mi van?
KamuGabi kinyitotta a kis plasztik gurulóst. Aztán kérték megint a felmosót. Egy köntös valami felirattal. Egy szép képeslap, szétázva. A piros tojás inkább rózsaszínben. Egy könyv szétázva. Langer kezébe vette. A Bakker bácsi könyv. Ne már:
-Ezzel buktál két millát, nagyon hülye?
-Ezzel.
-Gabi ez egy bitang jó könyv. Rongyosra röhögtem magam rajta. Most vettem meg, és másodszor is nyerítek rajta. Hogy lehet ezzel bukni?
-Nem jut el oda, ahol még tudnak röhögni. Nem találod meg azokat, akik szeretik az ilyen történeteket. Hogy egy kis csónakot észrevegyenek az óceánon ahhoz sok pénz kell. Vagy jelentős ismerősök, akik megmutatják bitgazdagon, ott a csónak, azt nézd. És akkor azt nézik, mert Valaki azt mondja. Aki holnap talán már egy senki. Ajándékba akartam adni a Leiner Laurának. Ez se jött össze.
-Mondhatod neki, hogy eltojtuk, nyuszi – nevetett Langer őrnagy.
-Ez jó cím. Majd lenyúlom. Bár már mindegy. Megyek fizetni…
-Itt számlám van, Gabi.
-Akkor elköszönök Alinkától – húzta ki magát a férfi.
Nagyon sovány. Máskor inkább vastag volt, sohasem erős csak puha. Nézte a tartását. Mindig is görbén állt, mégis ez valahogy olyan tökmindegy állás. A nyaka, hát komolyan a teknős könyörög a receptrért. Ahogy megy. Kicsit sántít, a jobb lábával valami baj van. Viccelődik Alinkával, meg is locsolja és kézcsók. Ez a mániája. Meg mindig úgy köszönt el, Gabi voltam. Hozza a nagyjából megszáradt farmerdzsekijét. Ahogy veszi fel Langer észreveszi a csukló felett. Beépített kanül. Találkozik a tekintetük és mindent tudnak. Langer gyomrát összeszorította egy jeges kéz és olyat érzett, amit már évek óta nem. Könny gyűlt a szemébe. Az őrnagy nem kérdezett semmit, a férfi nem mondott semmit. Hogy akkor ez most mi? És meddig? A felesleges szavaknak nincs itt az ideje. Tudták.
Átballagtak a bolthoz. Páran már álltak ott. Langer előkészítette a rendőrigazolványát, mert KamuGabinak beszélnie kell azzal a Leiner Laurával. Akitől megkapta azt, amit talán ő nem lett volna képes elmondani saját magának sem, nemhogy másoknak. Mert igazat mondani saját magunknak, az kegyetlen dolog. Nem mindenki bírja ki, ezért nem is teszi. Aztán odapillantott a kirakatra. Plakát. Egy negyvenes csinos, szemüveges nő nézett vissza rá egy színes borítójú könyvvel a kezében. Felirat: Szombaton, 10 és 11 óra között Holy Evans dedikálja az Ahol az elefántok sírnak című könyvét. Megkérdezett egy izgatott nőt a sor szélén.
-Bocsásson meg, hölgyem. Leiner Laura nem ma dedikál?
-Ó, ő tegnap volt. Maradt délután háromig, én kettőkor jutottam be – mondta lelkesen.
-Köszönöm – mosolyogott Langer és visszament a kirakatot bámuló KamuGabihoz.
Megint a semmi, megtört üresség a szemében. Aztán egy fanyar mosoly.
-Eltojtuk, nyuszi – mondta az őrnagynak.
-Nem kicsit, Gabi.
A férfi fogta bőröndjét és elindult a buszmegálló felé.
-Most hová mész?
-Pályaudvar. Itt jár a busz. Biztos lesz egy vonat Pestre. Szia Herceg. Jó volt újra látni.
-Elvigyelek? Úgyis Pestre megyek – mondta Langer.
-Kamu.
-Az te vagy, Gabi. Juditékat locsolom hétfőn. Gyöngyösön.
-És addig hol laksz Pesten? Ja értem. Ismerős. Is.
-Eléggé. Na jössz?
Gabi bólintott, aztán a koros piros Vitara láttán megtorpant, a motorháztetőn ott virított a RENDŐRSÉG embléma.
-Ezzel megyünk? – mutatott a feliratra.
-Húsvéti ajándék. Úgyse utaztál még rendőrautóban, Gabi- nyitotta az ajtót és tette hátra a kisbőröndöt Langer.
-Ne legyél biztos benne, Herceg.
-Akkor ilyen hosszan nem utaztál.
Gabi rávigyorgott.
-Abba se legyél biztos. Viszont hálából, Imre.
Langer nyelt egyet. Olyan ritkán hívta Imrének. Csak, amikor valami komoly volt. Az meg ugye ritkán esett meg.
-Igen, Gabi?
-Amikor még azt hittem jó vagyok, egy ilyen sokbavan íróakadémián vettem részt. Nagyon jó volt, egy kis boldogság és írtam egy komoly novellát. Veled. Azt majd, ha gondolod olvasd el a holnapomon, novellák rovat. Az a címe: Volt egyszer egy kisfiú. Az a tiéd. És köszönöm.
-Elolvasom, Gabi. Melyik kórházba vigyelek vissza?
KamuGabi szívből nevetett. Ez a Herceg.
-A Hospice ház, Imre.
Langer szótlanul indította az autót. Most mondani kéne valamit. Megkérdezni hogyan, miért. Meg hogy minden jó lesz. Meg hogy az élet és ilyesmi. Semmi értelme. Mert a vége már itt van és ezt Gabi elfogadta. Már régen. Nem küzd semmiért. Várja, hogy megtörténjen. Szavak nélkül is tudtak mindent. Mint régen.
Ezt tényleg eltojtuk, nyuszi.