Ma 35 éves a fiam. Ezért ez az írás neki szól. És mindenkinek köszönöm, hogy elolvassa.
-Ez engem is érdekel György, mondja – intett Tomka Miklós tanár úr, majd papírt és tollat tett maga elé.
Én viszont akkor komolyan azt éreztem, valami nagy dolog történt az életemben. Persze az is nagy dolog, hogy egy olyan kiváló tanár az egyetemen, mint Tomka tanár úr, érdeklődést mutat a „harcos egyház” elméletem iránt egy szombat délben történő vallás szociológia kollokviumon. Ám akkor, 35 évvel ezelőtt, ezen a napon, 13.05 perckor egy sokkal nagyobb dolog történt. Megszületett Tamás fiam.
50 centi és 3100 gramm. A mai napig nem tudom, miért is álltam meg akkor Desmond Tutu és Augusto Romero érsekek összehasonlításában, oldalról bejátszva Makariosz ciprusi püspököt. Csak az érzés volt meg. Mert reggel telefonáltam egy fülkéből, ugye akkor még nem volt mindenkinek telefonja, a kórházba, ahol mondták, hogy a feleségem, Anikó, a szülőszobában van, legyek nyugodt. Így mentem vizsgázni. Nyugodtan. És arra gondoltam hamarosan megszületik a lányom. Én egészen addig hittem ebben, amíg meg nem láttam, hogy fiunk van. A fiú nevet a nejem választotta ingadozva a Péter és a Tamás között. György biztosan nem lett volna. Az akkori családomban velem együtt négy György volt. Jaj!!! A lány nevet én mondtam rögtön, mikor április 13-án megtudtam, gyerekünk lesz. Barbara. Ez sosem volt kérdés nálam. A nejem tett néhány hevenyészett kísérletet, aztán nem mondta tovább. Így lett Tamás, legtöbbször Tomi. Mindig azt hittem, hogy én jó apa leszek, amolyan haver meg ilyesmi. Mesélni fogok neki esténként, mert nekem sosem mesélt senki. Mert mindig dolgoztak. És veszekedtek a pénzen, amiből sosem volt elég, mindig spórolni kellett. Aztán nem lettem jó apa. Mindig azt akartam, legyen pénzünk, mert az megold mindent. Ehhez azonban sokat kellett dolgozni. Meg még egy kicsit. Meg tanultam mellette. A két állásom mellett. Ezért hétvégén nem a családdal voltam, hanem könyvtárban. A fiamnak, hogy elaludjon, Kant: A tiszta ész kritikája című könyvéből olvastam vagy Allport: Az előítélet művéből. Kornai János: A hiány, kötete volt az, amitől rögtön elaludt. Ott az ölemben. Aztán volt egy rövid időszak, mikor meséltem neki. Amit éppen kitaláltam. Mosoly tündérről, meg a Mindentelvisz Rossz tündérről. Ezért Tamás az összes matchbox autóját a párnája alatt tartotta. A kedvence az akkor futó Hupikék Törpikék sorozat volt. Ezért azt meséltem neki, utánozva a figurák hangját. Duli Fuli volt a kedvence. Több száz mesét mondtam neki, ahogy éppen kitaláltam. Aztán más munkáim miatt ez abba maradt. Négy évesen volt először külföldön, Bécsben, hat évesen az Adriában fürdött Bibionéban. Én 32 voltam, akkor láttam először tengert, azóta is az Örök Kedvenc. Azt hittem ez így jó, mindene megvan. Mondjuk apja nem volt. Csak nyomokban. Mint húslevesben a hagymafej, néha felbukkant. Az anyja volt vele, intézett mindent, ment vele sokfelé. Tehát minden olyan dolgot megtettem én is, amit nagyon nem szerettem, mikor én voltam gyerek. Igaz, nem volt veszekedés a pénz miatt. Nem ütöttem meg, csak egyszer a fiamat. Nálunk ez nem így volt, apám a hitt a pofon erejében és nevelő hatásában. A konyha-gyerekszoba-nappalinkban, ami olyan széles volt, hogy 13 évesen nem fértem el benne keresztbe /tény 181 centi voltam/, apámtól kaptam egy méretes lódítás után egy fülest, amitől zárral együtt nyitottam ki az ajtót. Az új zár árát levonta zsebpénzemből. Én ilyet nem tettem. Mai napig rossz visszagondolni arra a pofonra. A fiam szemére. Megérdemelte és mégsem. Ilyesmire nincs bocsánat. Aztán jött a Nagy Szerelme, a számítógép. Amit három hónappal azután, hogy részletre megvettük neki, a betörők elvittek, sok minden mással együtt, kezdhettük újra összeszedni az életünket. A számítógép vitte még messzebb a fiamat, mindig azt mondtam. Pedig én nem mentem vele.
Húsz éves volt, mikor elváltunk. Sokan azt hiszik, egy gyereket húszévesen a szülei válása nem visel meg. Kamu. Tamás rosszul élte meg a dolgot. Hiába maradt neki egy lakás, ott ahol felnőtt. Sokáig, évekig nem is találkoztunk. Közben Tamás élte az életét, megtalálta, amit szeret csinálni, igazi mester lett a munkájában és egy közösségben már olyan helye van, ahol meghatározó lett. Boldog a saját életében. Mióta Britanniában élek, évente egyszer tudunk találkozni. Pár órára. Két éve ez sem jött össze. Nem voltam sosem markáns része az életének, ez az én hibám. Pótolni nem tudom. Hogy mi lett volna, HA én tovább mesélek neki akkor és ott vagyok mindenhol, ahol egy apának kell, naponta megkérdezem, hogy megy a suli vagy mi van a haverjaival, nem úgy esek be egy tárgyalásról a ballagására, megbeszélem vele, hogy ne menjen főiskolára, mert nem neki való és semmit sem ér, aztán még sok minden , nem tudom. Nem is fogom már megtudni.A fiam ma 35 éves. Hihetetlen. Sosem gondoltam, hogy ilyen valaha is lesz. Amikor a nem a legjobb állapotban lévő anyjának azt mondtam szerintem viccesen:
-Ha vársz még vagy tíz órát egy napon lett volna születésnapunk a gyerekkel! És erre egy másik nemrégen szült hölgy úgy vágta rám a kórterem ajtaját, hogy még ma is rezeg a fal a Bajcsy kórházban, akkor is hihetetlennek tűnt az egész. És én mentem megnézni még egyszer a lurkót, aki nem volt boldog attól, hogy felébresztették.Tamás azóta, felébredt. Éli az életét. Mindig azt kívánom neki, hogy LEGYEN BOLDOG! Mert ez a legfontosabb. Mindig.Ezért is szólt a mai bejegyzés róla. Mert ez a legfontosabb ma. Mindig.
ISTEN ÉLTESSEN SOKÁIG , FIAM!
Ez volt a tizenkilencedik nap!