Hogy kinek az ötlete volt  Egyházasmordízomadtán szilveszterezni, azt most ne firtassuk, mert mindenki tudja, hogy ahol asszony van, ott Ő dönt. Olcsó volt a szállás, csendes a környék, jó a konyha és nem voltak haverok, ismerősök és a kis macák sem /Kartalherczeghyné őnagysága meghatározása azokra a hölgyekre, akikre férje rápillantott/. Azok a nők, akikkel eddig találkoztak a pókhálósbukszájú lidércnyomás kategóriába tartoztak, ami Kartalherczeghyné őnagyságát nagy megelégedettséggel töltötte el.

– Add fel a levelet Lujza néninek – dobta a borítékot férjének, aki Uramisten! megint olvasni merészelt.

– Ráér szívem otthon is.

– Már hogy érne rá.

– Mi olyan fontos benne?

– Ez egy recept.

– Gyógyszer?

– Sütemény.

– És mikor akarja megcsinálni?

– Húsvétkor.

– Akkor tényleg fontos – tette le könyvét megadóan Aurél és ment öltözni.

Mikor teljes glédában ott állt, megkérdezte:

– Elsőbbségivel?

– Amilyen hülye vagy úgyis elfelejted.

– Milyen igaz – bólintott és elindult.

– Aurél! – hallotta a sziréna szót.

-Tudom sapka – mutatott a fejére.

– Nem tudod. Czizma – mutatott Kartalherczeghyné őnagysága papucsos lábára.

– Nincs olyan hideg – mutatott az ablakra Aurél, ahol már két órája ült az ágon egy rigó, mivel odafagyott.

Végül sikerült elindulnia. Nem kért útbaigazítást a portástól, mert úgy gondolta egy ekkora faluban, ahol egy féldecivel átkerekezik bárki, csak megtalálja a postát. Egy olyan faluban, ahol a pohár feneke az egyetlen látnivaló, nem csoda!

Ment a ropogós hóban, de a posta csak nem jött szembe. Szembe jött viszont egy kucsmás illető, aki biciklijét tolta. Aurél nem igazán értette  mi szükség erre, de aztán rájött, anélkül eldőlne az ember.

– Jó napot!

– Adjon az Isten pálinkás, meg minden.

– Kérdezhetnék valamit?

– Nyugottan – bődült el a férfiú és tovább vitte biciklijét.

Aurélt nem törte le a kudarc. Házas ember volt megszokta, hogy sosincs igaza. Szerencséjére egy újabb falubeli jött feléje hol jobbról, hol balról, mikor hogy tudott. Igaz a demizson cövek egyenest állt kezében.

– Jó napot! Kartalherczeghy Aurél vagyok.

– Nagyon sajnálom.

– Mit?

– Ilyen hosszú nevet én tíz után meg nem tudok jegyezni.

– Nem is kell.

– Akkó mé mondta?

– Bemutatkoztam.

– Kinek?

– Magának!

– Má nékem?

– Igen.

– Itten-e?

– Igen.

– Ismerem én magát?

– Nem.

– Aha – mondta a jóember és ő is tovább ment.

– Ne figyüljön rá hülye ez, mint a postás ló.

– Miért az milyen?

– Én bakter voltam, honnan tudjam.

– Kartalherczeghy Aurél vagyok.

-A köcsögit neki. Erre egy gyors befuthatna.

Aurél körülnézett.

– Az utcára?

– Ne mán! A nevire. Gyuri bácsi!

– Az ki?

– Az én vagyok.

– Gyuri bácsi!

– Maga is?

– Nem. Maga.

– Én Gyuri bácsi.

– Na! Gyuri bácsi.

– Szóval mégis?

– Mi mégis?

– Mégis Gyuri bácsi?

– Maga Gyuri bácsi!

– Dejszen tudom.

– Én Aurél vagyok.

– Mi közöm hozzá?

– Mihez?

– Hogy alul rém!

– Aurél. A nevem.

– Na mi a neve?

– Gyuri bácsi – legyintett Aurél és ment tovább.

Találkozott egy asszonysággal.

– Jó napot!

– Ha magának jó!

– Néném!

– Rokongya vagyok tán?

– Nem.

– Akkor hogy legyek nénéje?

– Csak kérdezni akarok valamit.

– Öreg vagyok én már ahhó – pirult el az asszonyság és odébb állt.

Kartalherczeghy Aurélnak kezdett kicsit az az érzése lenni, hogy ideköltöztették a megszűnt Lipótmező összes lakóját. Végre látott egy erősen emberre emlékeztető figurát, aki erősen fogta a gyalogátkelőt jelölő táblát vagy az nem engedte őt, ezt már el nem dönti senki.

– Jó napot!

– Azt.

– Kartalherczeghy Aurél vagyok.

– Mindenkit ver az Isten valamivel.

– Kérdezni szeretnék valamit.

– Aztat én is.

– Mit?

– Hol a bánatos borúsan barangoló bitang borfingos baromarcú béna bélaszerű búgatós bársonyfingú ménykűben vagyok én?

– Csizmában.

– Na magával is többen vagyunk – legyintett az illető és ezzel a mozdulattal el is dőlt a hóba.

– Felsegítsem?

– Jól fekszem haggyon csak.

Így aztán Aurél tovább ment a postát keresve.

Egy akkora ember jött vele szembe, hogy inkább néptánccsoportnak látszott, mint magányos falusinak.

– Jó napot!

– Aggy Isten, mán ha maga nem olyan nem hívő kódis, kifelé Isten házából, rugdossa a rossebb a valagát, ha már ilyen pofátlan dologra vetemedve köpködik szájából kifelé szókat.

– Kartalherczeghy Aurél vagyok.

– Apró Bálint, ha az Isten keresztjét nem bánja magára véve a nevembe hordozott bibiliai utalásokat Krisztus urunk születésének ideje után mikor es volt holtában visszagondulván mi előrébb vagyon az ő szent életiben mentem rögtön az apostolok mikor elhagyák, de nem szívükben.

– Apró?

– Az ám de mennyire apró az én hitem az Uramban ki meghótt értünk a kereszten és lelkivel adta pédáját, hogy jobban is élhetnénk a radai rossebb hasogassa mán ketté  pofáját ki mást mondana, mer sok álnok szószátyár ember toklászkodik szerte világban csak beszélve hülyeségek sorát, de megveri őket a Jó Isten meglássa bizton.

-Még szerencse maga nem ilyen!

-Hogy én-e? ÉN-e? ÉN-e? Fölös szó szájamon ki nem gyüve, csak dicsérni az én Jó Istenem, de azt is csak mértékkel, mer sok beszéddel nem ér semmit az ember, főleg ha nem is kíváncsi reája senki sem.

Aurél szó nélkül tovább ment. Félve közeledett a következő falusihoz.

– Jó napot!

– Jáj mán hogy lenne ez jó náp, a rák egye meg! Nem gyütt még a segély, jáj mi lesz a csáláddál!

– Nincs mit enniük?

– Jáj hát enni vóna mit, de színi!

– Az mi az a színi.

– Jáj hát honnan gyütt maga nem tudja mi az színi?

– Pestről.

– Jáj a drága Jaó Isten áldja meg mindkét kezivel nem lenne színi valója?

– De mi az a színi?

– A szájába veszi színi.

Aurél elvörösödött és dühösen ott hagyta kisebbségi honfitársát.

A posta még mindig nem volt meg!

A következő ember kicsit danolászva közeledett.

– Azt mondta az öreg Kis, ne csak igyunk, dugjunk is – és valóban bedugaszolta az üveget.

– Jó napot!

– Aggy Isten!

-Kartalherczeghy Aurél vagyok.

A falusi erősen pislogva koncentrált. Majd hátranézett.

– Mit keres?

-Ilyen névvel megvárom a jobbik eszem.

– Mi a baja a nevemmel?

– Szilveszterkor délután egykor ilyen névvel tömegeket oszlatnak.

– Akkor legyen csak Aurél.

– Legyen. Húzza meg, hogy megbánhassa.

– Mi ez?

– Na látja erre még én se gyöttem rá.

– Mert?

– Mert ha a garázsban jobbra nyútam, akkor fagyálló. Ha balra, akkor ablakmosó.

– És ha előre?

– Hja ha akkora garázsom lenne!

– Akkor hová nyúlt?

– Az asszony alá. Van vagy egy mázsa!

– Te jó ég!

– Nem akarom fegyútani. Pedig 40 liter zsírja meglenne, abbija!

– Nézze nem tudom mit iszik…

– Kóstulja meg má, hátha rágyön!

Aurél látta előbb szabadul, ha iszik. Olyan rezes kerítés szaggató csúszott le a torkán hogy percekig levegő után kapkodott.

– Mi ez? – hörögte.

– Ütős pájinka!

– Miért ütős?

– Mer aki megissza  az meg akargya ütni, ki adta.

– Miből van ez?

– Ne tuggya meg. Nem gyümőcsbő, az hót zicher!

– Tiszta réz.

– Úgy a! Mikor a Soponyai Vili bácsi meghótt aszondták egy kilincsre való réz vót benne. Kér e még?

Aurélnak ekkorra már elege volt.

– Adjon. Valamiben meg kell halni.

– Ne mán ez orvosság!

– Ez!

– Úgy a! Az öreg Takácsné is bekapott belőle oszt minden áron rúdra akart pattanni.

– Már kocsirúdra?

– Rossebeket mán. Valami kemény húsú rúdra.

– Például?

– Például a Miskáéra. Neki van a legtöbb pujája a faluban.

– Ő boltos?

– Nem. Ő csődör.

– És pólyát árul?

– Millen pólyát?

– Most mondta neki van a legtöbb pólyája a faluban.

– Nem pólya az, puja!

– Adjon még – intett Aurél, mert úgy gondolta így Ő is lehülyül a másik szintjére.

Az ital valamivel jobb volt.

– Szóval Miska?

– Úgy a! Hinti a magját szerte a résbe.

– Résbe?

– Málnás, bozontos, nyalóhely,cuppanós,szurdok, szárazvölgy,fertőtó,bokros, csalitos ki hogy híjja.

– Miről beszél jó ember?

– Hát a bukszáról, rombuszról,nyögetőről.

– Adjon egy kortyot.

Tán a réz tette, de Aurél nagy nehezen rájött, hogy Miska hová hinti magjait. Nem volt könnyű józanul. Na de ezzel a rezes borzalommal!

– Lenne egy kérdésem.

– Úgy a!

– Tudja merre van a posta?

– Én ne tunnám? Mikor megyen előre, látni fogja a Vak Fényképes házát. Na aszongya ottan emegy balra egészen a Demizsonos Jakab kocsmájáig. Ott jobbra sederedve a Disznó pék bótjánál megáll és mellette lészen.

– Nagyon köszönöm – mondta Aurél és elindult.

– Hová megyen?

-A postára.

– Oszt minek?

– Feladni egy levelet.

– Bajosan.

– Mert?

– Mer két éve bezárt.

Aurél kiragadta a butykost a másik kezéből és nagyot húzott belőle. Valami végigszáguldott benne, ami vagy alkohol volt vagy réz vagy Isten tudója micsoda, de elfeledtette vele a magyar valóságot és minden őrültséget, mit csak itthon tapasztalhat meg ki kedvet érez iránta.

– Nótázni tud-e?

– Úgy a! Megjött a kedve mi?

– Tud-e?

– Há én vótam a Röpülj Pulyka kör alapítója.

– És mi lett vele?

– Megettük.

– A kört?

– A pulykát.

Aurél ismét húzott a butykosból.

– Ezt ismeri?

– Má hógyne!

– Nem is énekeltem!

– Ja ha magának az is kő!

Aurél rázendített:

Megyek az úton lefelé,

Senki se mondja gyere bé,

Csak az én kis feleségem:

Gyere be te szerencsétlen!

– Jó napot!

Összerezzenve néztek az idegenre.

– Elnézést…

Elnéztek hát egy másik irányba.

– Bocsánat. Nem tudják hol a posta?

Majd meg haltak a nevetéstől.

– De.

– És hol?

– Máshol – mondták és arrébb billegtek.

Nótájuk, miszerint:

Alávágtam a Katinak,

Hancúrlőcsöm nagyon kivan, 

Nagyon kivan éhezve,

Jó lesz neki még este!

Messziről hallatszott az egyházasmordízomadtai estében.

Na így nem tudta feladni levelét Kartalherczeghy Aurél a levelét!

Boldog Új Évet!

És postát!