Párizs és újra MI

“Ma csak szerelem van; átsuhanó érzelem;

Ma csak mi vagyunk és tündöklő két szemed;

Ma csak boldogság van, beteljesülés;

Semmi sincs rajtunk kívül csak Te meg Én!”

Frederico García Lorca: Mikor a szerelem… Somlyó György fordítása

– Mehetek elsőként a fürdőszobába, Tama?

– Mindig te mész elsőként a fürdőszobába, Lili.

– Mindig meg is kérdezem.

– Mindig feleslegesen.

A nő nem szólt semmit. Maga köré tekerte a plédet és felállt. Megrázta a haját, megkerülte az ágyat és elindult.

– Egyszer mi lenne, ha csak úgy á lá natúr suhannál zuhanyozni?

– Nem szoktam zuhanyozni.

– Egen – vakarta meg a fejét a férfi és felrémlettek azok az idők, mikor Lili még nem lehajtott fejjel, szemüvegét igazgatva talpig plédben ment a fürdőszobába ilyenkor, hanem kicsit riszálva azt a két tüneményes szépséget Tama előtt, aki aztán igyekezett elkapni őt. Néha közös pancsolás lett a vége, úszott a fürdőszaba utánuk. Régen volt. Akkor még ő sem takarta be magát. Most meg a hasát is. Ami mindig a legnagyobb ellensége volt. És megint, mintha nagyobb lenne! Francba. Nézte a falat, üres tekintettel konstatálta, szombat van, a hónap egyetlen szabad hétvégéje. Gőze nem volt, mit is fognak csinálni. Persze suttyomban hozott haza, illetve küldött át magának munkát a postafiókjára. Mert ő az, akitől a következő negyedév eredménye függ.  Bakó Tamás, logisztikai senior manager. A cím, kötelez. Viszont ha Lili észreveszi, akkor aztán… Hallotta, a nő végez.

– Mehetek? – kiáltotta.

– Ahová akarsz – volt a válasz.

– A francba – dörmögte a férfi és elindult zuhanyozni.

Megint nagyobb! – nézte a pocakját, aztán az ősz szálakat a mellkasán.

– Még ez is – sóhajtotta és megnyitotta a csapot.

A kádban tapadó hajszálakat szó nélkül mosta le. A zuhany után megtörölte magát, a fejénél mindig azt mondta, fésülködöm. Alig harminc éves volt, mikor kopaszodni kezdett. Fényképen vette észre. Aztán az események követték egymást. Végül egy idő után úgy döntött, hogy legyen inkább kopasz. Ja, nem. Lili döntött úgy, majd hazaállított egy hajvágóval és levágta a haját. Teljesen.

– Sokkal fiatalabbnak nézel ki.

– Mert már öreg vagyok?

– Néha aggastyán- fintorodott el a nő.

– Ezt most mire érted?

– Ahogy viselkedsz. Beszélsz.

– Persze. Szóval jobb?

– Más pasi lettél. Széttépnek majd a nők- horkantott halkan Lili.

– Higgyem is, mi?

– Higgyed. Mert ha ők tépnek, akkor én is.

– Szűcs Lili, a mindig higgadt képzési előadó, aki tudja, kiből mi lehet, hirtelen vérszomjas Istennő lesz. Azta! – adata a meglepettet a férfi.

– Képzési manager. És bár te már néha elfelejted, nő vagyok. És Isten is, hogy ezt még mindig bírom veled.

Tama kicsit mosolygott az emléken és nézte az arcát a tükörben. A homlokán ráncok. Az arcán csak borosta. Jó lesz ez itthonra, pedig Lili utálja, gyaluld le a képed, ha csókot akarsz adni, szokta mondani.  De mostanában már annyira nem akart. A nyaka az borzalom. Mint egy jobb teknősé. Aztán jön a legjobb rész, az izmok a mellkasán, a karjain. A katasztrófa övezet, a hasa. Már reggel ekkora, mi lesz később? Aztán az…az még nem katasztrófa, igaz már nem fénykorát éli. Az X –lábak. Elölről még csak-csak. Hátul a sok visszér. Vajon hány kilométert talpalt eddig össze az életében néha úgy harminc kilókat cipelve. Ötvenhárom lesz az ősszel. Megtámaszkodott a mosdó peremében. Jött a megszokott szúrás a hátában, baloldalt. Tudta mi az, nem foglalkozott vele. Fogat mosott, felöltözött. Mi a fenét fognak itthon csinálni?

– Egy szelet vagy két szelet?

– Tojás?

– Az. Szóval?

– Két szelet, négy tojás. Két pirítós- mondta Tama határozottan.

– Mást tetszik parancsolni?

– Kértem.

– Tényleg, akkor a kérem vagy a légy szíves kiröppent az ablakon.

– Jó. Légy szíves. Kérlek. Légy szíves.

Lili villámot szórt feléje, majd a már forró serpenyőbe betette a sonka szeleteket, alig fért el. Aztán amikor kész lett, egy meleg tányérra rakta és megcsinálta a tojást. Tama már az újságba temetkezve ült görbén a helyén.

– Húzd már ki magad!

– Honnan?

– Tama most komolyan. Olyan görbe leszel, hogy nem tudsz hanyatt feküdni.

– Mert érdemes lenne? – nézett szemüvege felett a férfi.

– Kapd be a bal bokámat.

– Nagyon lent van, szívem.

Tama elkönyvelte, Lili nincs jó hangulatban, mert a bal bokáját emlegeti, ami náluk, más testrészt jelentett. Mivel Szűcs Lili nem káromkodik, nem mond csúnyát. Előtte se tessenek ilyet tenni, mert ugyan szólni nem fog érte, de a nézése az ölni fog. Mindig. Lili elkönyvelte, Tama megint morcos, máskülönben nem hívná szívemnek. Pedig ma beszélni fog vele, aztán ott van a vasárnap, amikor kedvére moroghat. Hiába is kérdezné mi a baja. Semmi, mondaná a férfi. Hiába is kérdezné Tama, Lilinek mi baja. Semmi, mondaná a nő. Szokásos szombat reggel. Évek óta.

– Most hová mész?

– Már megint.

– Csak azt kérdeztem, hová mész? Megint  – tette le erélyesen a csészéjét Lili.

– A lakás 55 négyzetméter, két szoba van, konyha, előszoba és fürdőszoba. Nagy a választék – mutatott körbe Tama.

– Nem lehetne egyszer normálisan válaszolni?

– Ez miért nem normális válasz?

– Hová mész?

– Nem hiszem el. Leülök a fotelba. Megiszom a kávémat, amit a Csőrikében, ő a kapszulás kávégép és szeretem, tehát a Csőrikében fogok megcsinálni. Elolvasom a HVG végét. Aztán wc- re megyek, remélem eredményes lesz, mindenképpen jelentem majd. Mosakodni fogok, mindenhol, ahol kell.

– Nem kell közönségesnek lenned, Tama. Csak kérdeztem.

– Egen. Csak válaszoltam. Kiegyezünk döntetlenben vagy még folytatjuk?

– Utállak.

– Nem rossz eredmény.

A nő sóhajtott, bepakolt a mosogató gépbe és elindította. A férfi odanézett és tudta, most egy órát nem mennek sehová. Pedig Lili a piacra akart menni. Annak ellenére, hogy ő mennyire utálta a tömeget, Lili imádott a piacon bóklászni. Minek? Odamész, megveszed, fizetsz és hozod. Egyszerű logisztika. Aztán felrémlett benne, hogy Barcelonában a La Rambla mellett a piacon, a La Boqeiria – n egy órát mentek körbe körbe. Ő sonka falatokat evett, Lili kockázott mangót. És élvezték. A sokaságot, a látványt, a színeket, az illatokat, a zsivajt mindent. Egymást. Akkor nem is a szeme szerette az egészet, a szíve. Megtelt a várossal és azzal, hogy Lili mekkorákat nevettek. A nő mindig azt mondta, egy élmény a piacon vásárolni. Annyi minden van ott. Lili mindig megtalált, minden különleges helyet. Mint nemrég az apró boltocskát a felvágottak csodáival. A világ legjobb borjúmájasával. A bazsalikomos kolbásszal.

– Nem kell a piacra menni?

– Sosem kell. Csak ha akarsz.

Tama horkantott. Na persze. Aztán azt hallgatja estig. Pici szúrásokkal, amíg a nő abba nem hagyja. Szűcs Lili ebben is kiváló.

– Most akkor kell vagy nem?

– Majd megyek. Andi azt mondta, tíz után jön a friss tyúk.

– Nekem hozol egy friss tyúkot? Milyen figyelmes vagy Lili.

– Aztán mit kezdenél vele? Tyúkhúsleves lesz. Már csütörtökön elmondtam. Tyúkhúsleves – nézett közömbösen Lili.

– És?

– Mit és?

– Mi lesz utána?

– Pogácsa, ami már készen van. Tegnap este sütöttem. Amikor aludtál a film alatt.

– Sosem alszom egy film alatt. Csak hosszan pislogok.

– A hülyeség, az megy, Bakó Tamás. A kamu. A vetítés. És még el is hiszed. Mi volt a jeled az óvodában? – csapta a pultra a konyharuhát a nő.

– EZ most hogyan jön ide?

– Szerintem a vetítő.

– Milyen vetítő?

– Mondanám, hogy dia, de az nem te lennél. Valami komoly filmvetítő. Például cinemascope.

– Nem tudom, miről beszélsz.

– Igen- bólintott Lili és mosolyogva ingatta a fejét- Kamugép.

Nézte az ablakban magát. Milyen fakó lett a szeme, kicsit reményvesztett, ahogy Zsuzsi a barátnője mondta. Kellene valaki, aki megfényesíti. Na persze. Az arca nem ráncos. Negyvenhárom múlt még szép, hogy nem az. Igaz van egy egyéni arckrém kúrája. Koreai krémekkel. Saját kísérlet, bevált. Nincsen hosszú ín a nyakán. A bőre halovány, pár szeplő. A mellei még jók, nem kell tartani igazából. Lehetne nagyobb. Minek? Kinek? A hasa bezzeg. A sok futás, az új mánia, Meddig tart majd szívem? mondta Tama azzal a pofátlan vigyorával, de kifizette a futócipőt, a sok futás meghozta az eredményét, a hasa végre olyan, mit szeretett volna, mindig. A lába. Igen. A futástól még jobb lett. Eddig is kapott pár önbizalom növelő pillantást, most azonban izmosabb, a feneke is kerekebb. Kinézett a kertbe.

Az a rohadt macska megint a virágágyásba kakál! A fenébe!

– Tama!

– Hm?

– A nyaralás.

– Most kell megbeszélnünk? Nem ér rá? – morrantotta a férfi.

– Nem. Május van. Tedd le a könyvet, légy szíves.

– Azta! Szóval komoly. Hűha, Házi Pálesz is kézben van. Akkor TE már tudsz mindent, csak én nem vagyok képben.

– A HP az nem… – kezdte Lili.

– Vettem. Bocsánat. Hova megyünk? Mikor? Mennyibe kerül? Tudod, hogy…

– Más normális családok boldogok, mikor a nyaralásukat tervezik. Te meg ezt is elrontod. Mert az iskolakezdés az fontosabb. Ami miatt évek óta nem megyünk nyáron nyaralni!

– Jobb is, akkor sokan vannak és meleg van.

– Nem mondod?! Talán éppen ezért NYÁR!! – nézett csodálkozva Lili.

– Szeptemberben is meleg van még. Akkor Olaszország, tengerpart?

– Nem. Hogy ott horkolj a napernyő alatt, három kötetes könyvet olvassál, csorogjon a nyálad a monikinis csajok miatt, ne beszélgess velem és mindennap pizzát együnk? Nem. Város.

– Lisszabon? Amszterdam – majd felült a fotelban – Berlin!

– Párizs – mondta egy sóhajjal Lili.

– Párizs – nézett rá Tama és felvette a könyvet.

Aztán a szemüvegét újra levéve megnyomorgatta az orrnyergét.

– Most mi bajod van?

– Semmi, szívem, semmi.

– Ha te szívemet mondasz, akkor bajod van. Tehát – mondta határozottan a nő.

– Megbeszéljük.

– Egy rossebet! Most. Megbeszéljük. Mi.

– Mondom…

– MOST!

– Nem szeretem, ha erőszakos vagy – morogta férfi és tudta, ebből csak előre mehet ki.

– Muszáj. Találtam egy csomagot.

– Leadtad? – vigyorgott a férfi.

– TAMA!!! LÉGY SZÍVES!!! Egy csomag. Kedden reggel megyünk, szombaton este jövünk. Majd öt nap. Szálloda, reggelivel. Közel az Eiffel toronyhoz, metróhoz. Transzfer a reptérről oda- vissza. Szeptember 10- én reggel 7-kor indulás, 14-én éjjel 11-kor érkezés.

– Azta! Képzelem, mibe kerül.

– Olcsóbb, mint Lisszabon.

– Ne már! Két hónapja Lisszabon simán kijött a tervezett pénzből. Most?

– Most drágább, mint Párizs – mondta Lili és a férfi felé fordította a gépet.

A férfi nézte a számokat, nehezen, de elhitte. Tényleg jó ajánlat. Csak hát Párizs. Lili álma. A marketing város. Ahogy Tama mindig hívta. Persze sok látnivaló, meg szép város, csak valahogy díszletnek tűnt. Mindenki úgy mondja ki, olyan áhítattal: Pááárizs,óh! Pedig szerinte nem lehet nagy szám. Eiffel torony, Louvre, Diadal ív, Notre Dame, ami megmaradt belőle. Ennyi. Egekbe nyomott árak, kutyapiszkos járdák, tömeg, bagette- tel vágnak pofán, mindenhol sorban állni, ha látni akarsz valamit és egy olyan hely, amit nem lehet szeretni. Mert mű az egész. Világtrend. A szelfik paradicsoma. Annyira odavannak érte. Ezért nála soha nem szerepelt a megnézendő városok listáján, Rómával együtt.

– Na? Szerinted?

– Te szeretnéd Lili? – nézett rá megint a férfi.

– Most nem arról van szó, ÉN mit szeretnék. Együtt megyünk, úgy tudom.

– Ha szeretnéd, akkor felőlem..

– Tamás! Együtt érted?! EGYÜTT!

Most haragszik, nem kicsit – gondolta a férfi, mert Ő csak akkor Tamás, ha valamivel felhúzta a feleségét.

– Lisszabon nem. Oké. Amszterdam?

– Az még drágább.

– Párizsnál drágább?! Ne már.

– Nézd meg – vágta az ölébe a laptopot a nő és kiviharzott a szobából.

Tama ölébe vette a gépet és nézte. Hm. Berlin?

A nő meglepetten látta a Sárit, amikor kijött a munkahelyéről. Gyorsan végigpörgette a fejében, mára milyen teendői vannak, mit kell csinálnia. Tama nem volt benne. Az meg, hogy kocsival jön eléje délután öt órakor, amikor hétnél előbb nem végez, az főleg. Sári, a grafitszürke Citroen Xsara Picasso tényleg ott állt a parkolóban, ám Tama nem volt benne. Baj van. Valami nagy baj. Máskülönben nem jön át a város másik feléből, főleg nem kocsival a délutáni csúcsban. Anyámék? Vagy a lakás?

– Szia Lili – hallotta maga mellől.

Tama állt ott. Rózsacsokor volt a kezében, egy kis ajándék tasak és egy bagett, érezte az illatát. Megint zabál!

– Mi van? Ki beteg? Mi történt? Mondjad már?!

– Én is örülök, hogy látlak.

– Mi baj van? Anyáék? A lakás? MI VAN?! – nézett idegesen a nő.

– Csak akkor jöhetek, ha baj van?

– Elém?! Kocsival, délután ötkor? Szerinted?

A férfi arca zordra váltott. Odaadta a virágcsokrot, az ajándékot és a bagettet.

– Ez a tiéd, kedves Szűcs Lili.

– Szerencsétlen, nincs most se névnapom, se születésnapom. Megjegyezhetnéd. Egyszer legalább, Bakó Tamás.

Amikor egymás teljes nevét mondták, akkor voltak a legtávolabb egymástól. Mindig harag volt mögötte. Tama néha felvetette:

– Nem vetted fel a nevem.

Lili erre mindig azt mondta:

– Miért? Leejtetted?

Tama odalépett a kocsihoz.

– Igyekszem tenni a dolgomat – mondta fahangon a férfi és nyitotta az ajtót.

A nő nem értette. Virág? Minden hónapban a fizetéskor kap egy csokrot. Most hó közepe van. Ajándék? A bagett? Belenézett a tasakba. Párizs útikönyv, Marco Polo kiadás. Aztán papírok, látta a légitársaság emblémáját. Egy száz eurós. Kis cédula „ Ne kőcssd el egysszerre!” A bagett!! Úristen! Odafigyelt, hogy friss bagette- t akar enni igazi camembert sajttal. És ott a kedvenc sajtja is!

– Tama… én… azt hittem nem is figyelsz…és

– Nem érdekes –mondta a férfi tört hangon.

Lili betette az ajándékokat az ülésre, becsukta az ajtót és átment a másik oldalra, kicsit igazítva a ruháján. Maga felé fordította a férje fejét, átölelte a nyakát és megcsókolta. A férje aztán szintén átölelte és összeforrtak, eggyé lettek. Mint valamikor, amikor csak szerelem volt. Lili kollégáinak füttyögésére váltak szét.

– Köszönöm!

– Nincs mit. Repülünk Lili!

– Repülünk Tama! Egy harit? – nyújtotta később a férfi felé a bagettet.

– Mit harit? A felét.

– Ne kapd be egyszerre.

– Miért? Beférne, nem?

– Gusztustalan.

– Szeretem, amikor romantikus vagy Lili- bólintott Tama és beindította az autót.

Tama dühösen ütögette a bőröndöt, hogy beférjen az ülés fölötti térbe. Valahogy nem ment. Még jobban nyomta. Aztán kihúzta és látta a hátizsákot. Azt a rohadt hátizsákot, amit az a szemét spinkó, nem akart a gépre felengedni, mert nincs benne a jegy árában! És hiába volt minden, a szenvtelen, unott nő nem engedett. 20.000 forint pótdíj, mert, ahogy mondta: több üzemanyag kell a pótsúlyhoz. Tama akkor tátott szájjal nézett, majd elővette a kártyáját és fizetett. Mondta a nőnek szívesen hoz egy kanna kerozint és odaadja a kapitánynak, hogy mikor bajban van a gép a hátizsák túlsúlya miatt, legyen mit felhasználni. Borravalót akart adni, mert, ahogy fennhangon mondta: ekkora emeletes baromságot még nem hallott, jutalmat érdemel. Lili lökdöste arrébb és elnézést kérő mozdulatot tett, a nő megértően bólintott. Kettő kiló az a nyavalyás hátizsák! Ha csak két utas nem végezte el a dolgát még ma, pont annyi! 2999 forintért vette azt a vackot!! És most 20.000 fizet a semmire! Hogy jöjjön rájuk a szapora dugás közben! Aztán keresgélt.

– Nem hiszem eeel!!-  csikorogta mérgesen.

– Mi bajod van már megint!

– Bakker! Otthon hagytam a könyvemet!

– Melyiket? – kérdezte Lili, bár nem érdekelte.

– A logisztika digitális forradalma.

– Nyaralásra pont ideális. Bőröndökről is szól?

– Ó, itt egy másik –vigyorodott el a férfi.

– Krekó Péter: Tömegparanoia. Tama, te hülye vagy.

– Sosem titkoltam.

– Nem is lehetett volna.

– Mégis engem választottál, kedves Szűcs Lili.

– Én választottalak?!

– Mindig a nő választ, kedves Szűcs Lili.

A nő kicsit elmosolyodott. Tényleg így volt. Akkor még egy cégnél dolgoztak. Valami kosár meccs volt az áruházak között. Most mellékes, hogy Szűcs Lili labdaérzéke vetekedett egy krikettező síelni tudásával, igaz, arra nagyobb esély volt. Viszont a Srácok- Lányok mentek, ment ő is. A férfit észrevette. Magas volt, kicsit puha, a szeme meg a mosolya az a helyén. Aztán a férfi ránézett és akkorát esett, mint egy nagykabát. Utána többször észrevette, őt nézi. És nem jött oda a piszok.

– Nem jöttél oda akkor, Bakó Tamás.

– Mikor akkor?

– Amikor először láttál és elestél, úgy néztél.

– Kicsoda?! ÉN??!!

– Te. Így volt?

– Nem emlékszem – morogta a férfi és bekötötte magát elrendezve hosszú lábait, ami miatt mindig többet fizettek a repülőjegyért.

– Persze-  mosolygott keserűen a nő, majd elővette a saját könyvét egy véletlenül szembejött Tapodi Brigittát.

Másfél óra nyugi. Csak a felhők és a napsugár az égen. A végtelen kékség. Mint a tenger, amit Tama annyira szeret. Képes volt Angliában, Dorsetben egy órán keresztül ülni és nézni a Durdle Door nevű sziklákat, ahogy hullámok csapkodtak körülötte. Teljesen más volt akkor. És utána is. Régen volt. Annyi minden volt régen. Most mindjárt mondani fogja mit olvasott. Pedig őt nem érdekli. Ezt Tama is tudja, mégis mondja. Nem hiszi el, hogy az, amit ő olvas, az valóban NEM ÉRDEKLI a nőt.

– Figyu Lili, képzeld azt írja ez a nemsemmicsávó, hogy…

Lili elengedett egy kis sóhajt, kezdődik.

– Ez Párizs! A te Párizsod Lili! Fél órája nyoma sincs a transzfernek! Az a nyavalyás mobil nem találja a szolgáltatót! A turistainfó pultnál a csokilányka nem beszél angolul! Ez nagyon kellett!

– Ne legyél már idegbeteg. Még infarktust kapsz itt a hisztid miatt.

– Ott és akkor kapok infarktust, ahol és amikor akarok! Tetű egy hely!

– ÉN imádom ezt a várost! Meg fogod szeretni – mondta kissé remegő hangon Lili.

– A norma életben nem jártál itt. Olvastál róla, láttad a filmeken. Ennyi.

– Ez pont elég.

– Húzzunk a francba! – csapkodott Tama és nem is vette észre, ahogy Lili letöröl egy könnycseppet, aztán elindul.

– Most hova mész? Beszélsz Macronnal, vagy mi?

– Ritka nagy bunkó vagy haver.

Tama odanézett és egy hátizsákos fiatal srácot látott, aki jégkrémet evett.

– Te magyar vagy?

– Nem csak beszélek magyarul.

– Mit szólsz te be nekem? Kölyök – horgadt fel Tama.

– Tudod öreg az, hogy te most bunkó vagy, az nem kor kérdése.

– Szöveg leáll. Fene se kérdezett.

– Nem. Viszont. Te nem vagy egy bunkó típus. Most mégis bántod ezt a remek nőt harapott nyugodtan a jégkrémből a srác.

– Kit? A feleségemet? Remek nő? Vedd már le a napszemüvegedet.

– Ő egy remek nő. Ezt te is tudod. Hülyeségek miatt vagy mérges, szívod magad, mint egy agyatlan pióca és bántod azt, aki az életed.

– A nejem az életem? – nevetett erőltetetten a férfi.

– Az. Látszik. Direkt bántod. Ő most az álmai városában van. Azzal, akit szeret. Mindent megtesz azért, hogy te is elengedd magad. Fogadd a szívedbe ezt a várost. Megtaláld önmagad. Valahol ott lent. Amikor boldogok voltatok. Együtt. Amikor csak szerelem volt, most meg nem tudod mivel pótolni, ezért bunkó vagy –tette el a pálcikát a csomagolásba a srác.

– Ezt te mind látod mi?

– Igen. Figyu öreg. Komolyan. Nem tudom, meddig lesztek itt, de legyél újra önmagad. Engedj el minden mostani szarságot. A meló eszedbe ne jusson. Semmi. Ma szerelem van, semmi más. És holnap is csak az legyen. És szeresd ezt a nőt. Nagyon. Mert fantasztikus.

Tama nézte a szakállas srácot, aki az ujját nyalogatta a jégkrém után. Honnan tud ez ennyit róla? Belelát? Ki ez a jégkrémes Coelho utánzat? Talán igaza van? Tama tudta, hogy igaza van. Mert akkor ott a tömegben, hangzavarban ez a szakállas gyerek kimondta. Amit mindig is tudod, csak… Na de ha…

– Tedd meg öreg. Életed élménye lesz. Ne bántsd azt a nőt. Fantasztikus. Meg se érdemled, pedig ő téged választott.

– Ezt mondtam én is neki. Már akkor tudtam, mikor megismertem. Figyelj most komolyan, mit tegyek? Komolyan.

A srác felállt, felvette a hátizsákot és a helyére rázta.

– Legyél önmagad, öreg. Vele foglalkozzál. Azzal, amit ez a város ad neked. Be fog költözni a szívedbe. A nejed szívében már ott van. Engedd el, ami nem ide tartozik. A boldogság: ez az egyetlen cél. Csak szerelem, öreg. A nő és a város. Na, szia!

– Szia! Várj egy kicsit. Képesek leszek rá? – kérdezte szeppenten Tama.

– Öreg. Egyszer már képes voltál rá és azóta is veled van. Akkor? – mosolygott a fiú majd elindult a vonat felé.

– Te amúgy ilyen lélek izé vagy?

– Borász vagyok. Elzászban. És tudod öreg a világ legjobb bora is csak akkor jó, ha szívvel készül. Benne van a szíved. Csak szerelem. Adjál pár percet magadnak, hátha megtalálod azt a régi pasit. Húztam.

Tama állt és rengeteg emlék rohant végig a fejében. Valamiről kezdett lepattogni sok évi közöny, sok évi jóezígyis érzés. Az utóbbi percek. Aztán a tavalyi Barcelona nyaralás. Lili csak azzal törődött, hogy neki jó legyen. A Nou Camp- ba is elment vele és hagyta fél óráig ülni Pep Guardiola helyén a kispadon és szó nélkül adta a zsebkendőt annak a görbedt hátú kopasz kölyöknek, aki negyven éve azt álmodta egyszer ott fog ülni. Koktéloztak a szálló tetején nézték az éjjeli vibráló, ragyogó gyöngyszemet. Sétáltak többször is a La Ramblán. Nevetve fizettek 20 eurót egy afrikai srácnak, aki mesterien sózott rájuk egy gagyi karkötőt. És Anglia. London. Ahol Lili három évig élt. És mutatta a várost. Camden Town. Covent Garden. Oxford Street. Tower, London Eye, The Globe. A kis utcákat. Egy hagyományos angol, Shields and Swords nevű pub- ban ettek  beef and ale pie- t, fish and chips- et és angol sört ittak. Evett vele apple pie- t, pedig Lili nem szereti. Ott állt vele 7.50- kor a Budgens- ben egy üveg ausztrál semilion- chardonnay- vel, mert 8 előtt nem lehetett alkoholt venni. Mindenki őket nézte. A hülyesége, a makacssága miatt. Bitang rossz bor volt. Aztán Devon. És Cornwall. Az imádnivaló és az örök. Elment vele Hastings- be megnézni az 1066-os csata helyszínét. Pedig Tama tudta, a nőt nem érdekli. Még is ott volt, mert Tamának az a Bakancslistáján volt. És állt mellette a csepergő esőben és nézte a dombos füves semmit, ahol Anglia megszületett, ahogy Tamától úgy hússzor hallotta. Sosem szólt érte.

 Na jó, de én is…-  gondolta a férfi. Aztán csak járt az agya és nem jutott eszébe semmi, de tényleg semmi,  amikor is ő lemondott valamiről Lili kedvéért. Igen, kimegy vele a piacra, JOY napokon plázákba. És… Ennyi.

– Tama mekkora egy síkvízi bunkó vagy – mondta magának.

– Egyetértek –mondta Lili, aki egy arab gyerekkel állt ott –Ő Dzsamal a sofőrünk. Mehetünk. Kis félreértés volt. Rosszul írták fel a kapuszámot. Már húsz perce keres minket.

– Thank you!

A fiú Lilire nézett.

– Köszöni szépen.

A fiú bólintott aztán franciául kérdezett valamit. Lili könnyedén válaszolt, majd nevettek. Tama csak állt és lassan dőlt össze benne sok minden. Ami meglehet, nem történik meg, ha nem jön el Párizsba. Elfelejtette. Hogy a felesége beszél franciául. És nem ez az egyetlen, amit elfelejtett. Amire rájött ebben a zajos váróban, ahol egy burkolt család hat gyerekkel törekedett a pult felé, három bődületes kocsival. Ahol orosz menő csávók szilikon tüneményekkel suhantak a saját pultjuk felé. Egy csapat fekete vitatkozva száguldott, nehogy lekéssék a gépet. A nők szigorúan mögöttük. Laza, gesztikuláló francia család, már most unatkozó gyerekekkel ment a csarnokon keresztül. A nő megáll és kiabál valamit. A férfi odalép, megfogja a nő arcát és megcsókolja. A nő vissza. És mindenki mosolygott. Két fiatal hátizsákkal, elveszve egymás szemében, aztán ölelve egymást, ahogy lassan szétcsúszott a kezük és az ujjaik még megrebbentek egymás felé, majd mentek két különböző irányba, egy érzéssel.

A férfi csak nézett. Volt, amikor ő is ilyen volt. Mikor megszakadt a szíve, mert Lili két hétre Münchenbe ment. Amikor csak, hogy mondta a srác? Csak szerelem volt. Sosem hagyott magának fél órát, húsz percet, na jó tízet, hogy egy kicsit végig gondolja: hová jutottál Bakó Tamás? Mivé lettél Bakó Tamás? Milyen jó életed van egy csodás nővel, Bakó Tamás? Nézte az embereket, a zajos, nyüzsgő Charles De Gaulle repülőtér 2D terminálját. Ahol Tama egyszer csak úgy érezte, ez bitangul el van cseszve. Ráadásul ő cseszte el. Még szidni sincs kit. Bakker!

– Tama gyere már légy szíves, van dolgunk, nem?

– Igen. Van, Lili. Megyek- indult el és átesett a lábához tett hátizsákon. „Ilyen nincs” gondolta.

Állt a franciaablakban és a harmadikon lévő szobából nézte a Rue de Lourmel forgalmát, amely a Boulvard de Grenell felé törekedett. A szálloda, igazi kis szálló, Hotel Eiffel de Paris. Ha jobbra nézett látta is az Eiffel tornyot. Na jó, a tetejét, mert a pénz erősebb volt és egy gusztustalan toronyházat raktak a kilátásba. A szoba kicsit kopott volt, viszont az ágy nem nyikorgott, a kislámpák is le voltak törölve. Poharak, vízmelegítő, kis hűtő, teák és instant kávék.

– Tök jó a szállás!

Lili csodálkozva nézett a férjére. Azt hitte, most jönnek a kifogások. A szurkák, hogy ha a kukában turkál jobbat is talál. Hogy belátni szemből. A metró zaját hallja, amit amúgy nem lehet, de Tama biztosan hallja, mert hallani akarja. Miközben a jobb fülére keveset hall. A balra, meg ha nem akar, semmit.  Aztán jön a többi. Pedig a kisbuszban, ami a reptérről hozta őket, teljesen más volt. Majd a nyakát törte, hogy lássa az Operát. Aztán a Lafayette áruházat. Amikor a Louvre üvegpiramisa balról feltűnt, Tama száját egy őszinte Aztat! hagyta el. Nem is emlékezett rá, mikor mondott ilyet. Talán a Trafalgar Square- en. Aztán Sümegen, mikor az ablakból látták a várat, felhőben. És mikor először látta őt, csak úgy. Most kicsit a régi Tama volt. És aztán az Eiffel toronynál már kisgyerek volt. Eiffel torony! Eiffel torony!- ismételte vigyorogva.

– Azt hittem nem fog tetszeni a szállás.

– Lili! Ez egy igazi klassz, párizsi hotelszoba. Sőt! A legszebb Párizsban.

– Komolyan? Aztán mitől?- állt értetlenül a nő egy törölközővel a kezében.

– Tőled – mosolygott Tama és megcsókolta.

– A táskát is uram.

– Azt kéri, tedd oda a hátizsákot. Átvilágítás – magyarázta Lili.

– Ó persze. Pardon – vette le Tama a hátizsákot és rátette a tálra.

– Merci.

Az Eiffel torony tövében voltak. Rengeteg ember, szinte mindenki felfelé nézett, csodálta a vasmonstrumot. Hihetetlen volt közelről. Olyan igazi francia. Karcsú, magas, gőgös, büszke saját magára, mintegy megengedi, hogy csodálják. És emberek milliói csodálták. Mert egy Csoda. Emberi csoda.

– Oda kell állnunk, mert csak húsz perc múlva mehetünk.

– Oké.

– Semmi mi a tökömnek, meg ne már?

– Nem. Ez a rend, be kell tartani. Egyszerre nem mehet annyi ember a toronyba. Normális. Logisztika. Abban jó vagyok. Nem kétséges.

– Az a kétséges, hogy TE normális vagy- e?

– Sosem voltam. Nem is kezdem el – vigyorgott Tama, majd derékon kapta és bedöntve egy hatalmas puszit nyomott az arcára.

Lili nevetett és nem értett semmit. Nem is akart. Már megszokta, hogy minden apróságnak is örüljön. Mikor az új munkahelyére került, akkor változott meg. Mindig te döntöd el, milyen napod legyen – mondta az új főnöke Csilla, akit pedig tépázott a sors mindennel. Azóta mindennap úgy kel fel, ma jó napom lesz. Mindenben csak a jót látni, alapfilozófia lett. Nagy meló, de működik. Főleg Tama mellett, aki a pesszimizmus élő szobra. Igaz, mindig azt mondja, Ő realista. Francokat. Amikor összejöttek, akkor Tama is belevetette magát minden hülyeségbe. Hogy szerette ezt benne. Közösen csináltak mindent. Prágában voltak először nyaralni. A mai napig a legjobb. Ahogy múltak az évek, úgy kicsit porosabb, szürkébb lett minden. Mint mikor megy egy lány és egy fiú, vidáman lóbálva a kezüket, aztán már csak fogják szorítva azt. Elmúlik a szorítás és az ujjak is engednek. A nő és a férfi a végén mennek egymás mellett és vigyáznak ne érjen össze a kezük. Ezek lettünk Tamával- néz a férfira Lili. A férfi, aki mióta megérkeztek, más lett.

– MFS kávé. Még Fogmosásra Sem! 14 euró. Azta! – mondta a Café Gustave asztalánál, ahol azt a Lili által mindig emlegetett kávét itták, nézve a torony látható darabját, ahogy álmaiban szerepelt.

– Vigyázz mikor leülsz, olyan kicsi a szék, hogy becsusszanhat – mondta Tama teljesen komolyan és Lili nevetett.

A szék, az asztal parányi volt. A szemüveges pincér igazi fehér köténnyel, udvariasan, profin, fecserészett Lilivel. A pincér megfogta a nő kezét, mondott valamit és megcsókolta.

– Mit mondott neked az a pasi, hogy mosolyogsz?

– Mosolygok Tama? Azt mondta, milyen csinos vagyok, igazi párizsi nő.

– Erősebb szemüveg kell neki.

– Neked meg egy igazi szív.

– Milyen igazad van – bólintott Tama és lapozott az útikönyvben, amíg a nő meglepetten nézett.

A kávé szépen szervírozva érkezett. Langyos volt és borzalmas ízű. Drága. Piszok drága. Zsuzsi mondta is, hogy jó kávé nincs Párizsban, csak drága. Megtalálták. Lili felkészült rá, hogy Tama robbanni fog. Ehelyett letett 17 eurót, megköszönte és mosolyogva hagyta a pincér újabb kézcsókját. Mi történt vele? Most is nézte, mikor már a tömeggel kanyarogva ott álltak a torony második szintjén. Biztos volt benne, hogy Tama előveszi a Tériszonyom van, meghalok! monológot. Ehelyett nagy levegőket vett, fényképezett, szokás szerint nézte a nőket, kifejezetten feltűnően.

– Micsoda nők! Olálá!

– És micsoda sármos pasik! Látod?

– Szerinted én pasikat nézek?

– Szerintem neked tök mindegy- legyintett a nő.

– Igaz, mert a legszebb itt van velem.

– Jól vagy, Tama?

– Mit mondjak, ami magasabb egy sámlinál, az nem a kedvenc helyem, viszont neked tetszik.

– Ha nem akarod, nem kell felmennünk a tetejére.

– Viccelsz, bolondozol? Most vagyunk itt, most kell felmenni. Van fent orvos? – érdeklődött aggodalmas arccal a férfi.

– Pszichiáter?

– Rendeltél nekem? Milyen figyelmes vagy.

És Lili nevetett. Úgy, mint régen, amikor végig tudta nevetni a Körutat Tamával az Oktogontól a Nyugatiig. Aztán a torony tetején kinyílt a város. Tama gyomrából törekedett fel a kávé és egy magyar vándort adott elő a rácsokba kapaszkodva. Egy nő kérdezett valamit Lilitől, aki válaszolt, majd együtt nevettek.

– Azt kérdezte rosszul vagy- e, mert ő orvos. Mondtam, hogy csak bolond vagy, mire ő azt mondta a legjobb helyen vagy. És hogy örüljek egy bolondnak, mert izgalmas életem van mellette.

Tama bólintott, megkereste a nőt, meghajolt előtte, aztán derékban bedöntve megcsókolta. Amit a nő egy idő után viszonzott. Hatalmas taps kísérte a produkciót, csak azt nem értették az I Love Cornwall sapkát viselő pasi miért egy másik nőhöz megy oda, aki majd megszakadt a nevetéstől.

– Ezt most miért Tama?

– Nehogy csalódjon abban, amit mondtál. Engedj a rácshoz, könyörgöm!

Aztán eljutottak ahhoz a ponthoz, ahol háttérben a Diadalív állt. Tama pont azt érezte, mikor Barcelonában körbe nézett a Kolumbusz szobor tetejéről. Persze le akart esni, ahogy az szokott lenni. A Szépség maga! A város már lopódzott be a szívébe. Érezte. Aztán látta Lili arcát. Mindig is szép volt. Most ragyogott. Mint az esküvő napján, amikor annyira szép volt, az anyja által varrt ruhában, hogy Tama megijedt. Biztos nem jön hozzá. Biztos nem. Amíg az igent ki nem mondta, addig éveket öregedett. Most ragyogott. Amikor eléri valaki az álmát, vesz egy nagy levegőt és élvezi. Minden percét, pillanatát. Mert tökéletes pillanat egy tökéletlen életben. Ez az volt. Lilivel és Párizzsal.

– Csinálok egy képet, háttérben a Diadalívvel.

– Elesel vagy…

– Nem érdekes. Soha szebbet nem láttam még. Ez kell. Nekem. Neked. Nekünk.

Lili odaállt a rácshoz. Nem mosolygott. Sugárzott. Nem értette miért lett ilyen Tama. Mint régen. Akkor ilyen volt. Amikor csak szerelem volt, semmi munka, rezsi meg pénz. Szerelem. A férfi csinált vagy három képet. Aztán egy fickót megkért készítsen róluk is.

– Jók lettek. Persze azt hiába várom, hogy egyszer normális legyél- mutatott Lili a közös képre, amin Tama olyan képet vágott, mint akinek éppen sürgősen menni kell, egy helyre és nem biztos, hogy odaér.

– Hiába. Te is tudod. Viszont lenyomod Párizst a képen.

Lili nézte a férjét. Őszintén mondta, kis mosoly vagy pofavágás nélkül. Mert így hiszi, érzi.

– Köszönöm.

– Szebb vagy, mint Párizs. De Párizsban vagy a legszebb Boszi. Meg a karomban – mondta mosolyogva Tama.

A nő szemét elfutotta a könny. Boszi. Tizenkét éve nem hívta így. Amikor csak szerelem volt. Párizs köszönöm!

Az esti zajok beszöktek a szobába. Keringtek kicsit, aztán visszakúsztak az ablakon keresztül. Egy káromkodás ugrott be, aztán valami afrikai öblös szózuhatag, majd arab torokhangok garmadája. Egy üveg pezsgő állt a kis szekrényen, alig volt már benne.

– Olyan igazi boszis voltál, Boszi – súgta Tama a nő fülébe, majd kicsit az ajkai közé vette.

– Nincs muncsing – nevetett Lili.

– Elfogyott? Nálam még van.

A muncsing Lili fülcimpájának puha kényeztetése volt. Régen. És most újra. Amikor kijött a fürdőből egy hosszabb áztatás után, ahogy mondani szokta. Aztán odaállt az ablakba, a langyos szélbe. És akkor Tama a háta mögé lépett. Lágyan átölelte és levette róla a törülközőt.

– Hülye vagy? Belátnak?

– Fizetnek érte, megadtam a számlaszámom.

– Ne már Tama…

– Boszi. Most én jövök.

És jött. Aztán együtt voltak. Mint már évek óta sosem. Lili magában kipipálta: szexi éjszaka Párizsban. A férje Tama volt. A régi. Felkönyökölt és nézte.

– Inkább a pánorámát kizskezcsókóm! Ne ezt a rándá pofát má! – vette romásra Tama.

Lili nevetett és biztos volt benne, most nem fakó a szeme, csillog, mert boldog. Csak így egyszerűen, boldog. A férje felpattant. Most nem érdekelte a pocakja, az iksz lába, a görbe háta.

– Öltözz asszony!

– Hogy mi?

– Paris by night! Nyomás!

– Hajnalban keltünk Tama!

– Helyes! Akkor hajnalban fekszünk. Nem vagyunk ötvenes nyuggerek. Na jó, te nem vagy az.

– Berosálok! Gumikerekű metró. A világon nincs ilyen! Imádom!- mutogatta a Dupleix állomáson a szemben álló metró kocsit Tama.

Lili azt hitte, az est és az éjszakai álom elillan reggelre. Ehelyett egy instant kávéval ébresztette Tama, mondván, ha ezt meg tudja inni, akkor a halálfejes nejlon küvé rosé egy húszliteres kannából a Vörösmarty téren forralt borként, igazi ínyencség lesz majd karácsonykor.  Felöltözött. Egy fekete csíkos, egyszerű fehér ruhát vett fel. Halványkék kardigánnal, mert hűvös lesz reggel, Tama mondta. És azt a kék igazi bőr táskát, amit csendben vett meg. Illetve Csilla vette meg, mintha tőle kapta volna. Megvető pillantásokkal együtt. A reggelinél a tunéziai pincérnővel beszélgettek. Adott pár tippet, mikor elmondták hová készülnek. És most a metrón zötyögtek a Notre Dame felé, hogy legalább kívülről lássák. A Rue Saint Jaques és a Quai de Montebello sarkánál kérte Lilit:

– Sétálj úgy, mint egy igazi párizsi nő.

– Nem vagyok párizsi nő.

– Dehogynem. Most csak igazán.

– Most?

– A ruha, a kis utca, a macskakövek, a neked bókoló házak, a mosolyra tárt ablakok, az két teli szemetes kuka, meg minden. Sétálj! Megy a risza!

– Mint egy rosszlány?

– Voltál olyan is? Kár, hogy akkor nem ismertelek. Figyu! Három, kettő, egy..TESSÉK!-kiáltotta a férfi, mint egy rendező.

– Mi tessék?

– Boszi. Csak indulj el. Én meg felveszem.

Lili mosolygott. Még mindig varázslatos volt a Boszi, annyi év után. Minden varázslatos volt. A tegnap este. Aztán az éjszakai város. Amikor mentek egy kis éjszakái hajókázásra és két patkány futott át előttük, mire Tama felugrott egy padra, ő pedig majd eldőlt a nevetéstől. A hajóút csodás volt. A pezsgő drága és meleg. Mégis mindent megért. Aztán látni a kivilágított Eiffel tornyot és csókolózni a tövében. Nézni a rengeteg étterem teraszát, a beszélgető párokat, a sörözők zenéje lépett eléjük és Tama, akinek fejszéből faragott lába van, elkapta és táncolt vele pár lépést. Leültek egy kis presszónál, a Trocadero fénylett a Szajna túloldalán. Könnyű rosét ivott, Tama pedig normandiai calvadost, amitől aztán mindenáron franciául akart beszélni, de nem tudott. Aztán már beszélni se. És horkolt az éjjel.

– Három, kettő, egy…TESSÉK!

Lili könnyű léptekkel jött az utcán, kihúzva magát, jobbra balra nézegetve, Tama meg vette és szövegelt, amit Ő nem hallott.

– Bonjour Madame! Do you want a sleep with me? Le akar feküdni velem?

– Sals de gars! Mocskos strici! Legalább franciául!

– Tudni tudom, csak nem jut eszembe.

– Ezt is felvetted?

– Mindent Boszi. A legszebb menet volt. Mármint az utcán.

Lili nevetett és elindultak megtalálni Párizst, ami várta őket.

– Kőrözött!

– Quoi? Mi? – nézett az idős hölgy.

– A férjem azt mondja, ezt nálunk Magyarországon kőrözöttnek hívják. Juhtúróval készül.

– Itt is kedvesem, itt is. Magyar paprikás túrókrém. Szeretik az emberek. Szívvel készül, tudja?

A Rue de Rosies 27 szám alatt a Marais, a Zsidó negyed szélén áll a Finkelsztájn nevű cukrászda, pékség. Autentikus zsidó süteményekkel, bagell- lel és szendvicsekkel. Minden kóser és hagyományos. Lili nézte a nénit és közben mondta mit kérnek. Igazi flódnit, három ujjnyi vastag almás pitét, és magának egy friss salátával készült sajtos bagette- t, külön brie- vel, amit a néni ajánlott. Tama fizetett és közben beszélgetett a másik nénivel, aki pirulva mosolygott, parókáját igazgatva tette el a pénzt.

– Fűzted az öreglányt?

– Csak kedveskedtem neki. Nagyon szép a nyaka.

– Ezt mondtad neki? – képedt el Lili.

– Ha egyszer így van – nézett rá mosolyogva Tama és Lili azt érezte,a férfi itt Párizsban Picur lett. Az Ő Picurja. Újra.

– A néni azt mondta, azért szeretik a kőrözöttet, mert szívvel készül.

– Milyen fura! Pedig túró is van benne- harapott egy adag almás pitét Tama.

Aztán nézte az utcát, szemben a bolttal. Vagy két órája bolyongtak a szép házak, terek, sikátorok között. Magas, büszke házak, igaz zsalugáterekkel. Élhető, szerethető. Megérinti az ember szívét és nem adja. Ott marad. Nem veszed észre. Jön, mutatja magát és már elfoglalta a helyét. Minél tovább jársz benne, minél jobban ismered, annál inkább.  Bármerre néztek, mindig volt valami zöld. Virág, bokor, fa. És sehol szemét. Tama beszélgetett egy gaboni sráccal, aki egy dobozos sörért megmutatta, hogyan is működik az útszél söprése. Egy helyen kinyitotta a csapot és a csonkon keresztül víz zúdult és „csak” söpörni kellett a szemetet. Tama persze ezt is kipróbálta, a seprű nem állt jól neki, de Lili és a fiú jól szórakozott. Sütött a nap, enyhe szél fújt és a város tele volt elegáns nőkkel, akik attól voltak szépek, hogy természetesek és nem „akartak” szépek lenni, csak azok voltak. A férfiak olyan egyszerűen öltöztek, hogy Tama nem is értette hogyan csinálják. Itt mindenki friss és csinos volt.

– Pont illesz közéjük Boszi- súgta később a metrón Lilinak.

– Jó a ruha.

– A ruha semmit sem ér nélküled. Mert te viseled, nem hordod. És gyönyörű vagy.

– Így lent az aluljáróban főleg –mosolygott Lili és jólestek a férje szavai.

Meg a futó pillantások, elismerő fejcsóválások, egy- két kacsintás, nők lehúzott napszemüvegei mögül előbújó pillantások. Igen. Otthon érezte magát. Ahogy Pesten sosem tudta. Itt viszont a város átölelte és azt mondta:

– Menj, mert te idevaló vagy. Közénk. Legyél Te is a részem –és Lili ment, büszkén, szépen, egyenesen.

– Hunyd be a szemed- mondta Tama mielőtt felértek volna az aluljáróból.

– Komolyan?

– Komolyan. Aztán amikor mondom, nyisd ki.

Lili érezte, hogy fordítanak egy kicsit rajta. Aztán kinyitotta a szemét:

– Ó, atyavilág! – suttogta és remegett a keze.

A Champs- Élysees volt előtte. A kocsisorokkal, az üzletekkel, az emberekkel, a csodás épületekkel és fákkal. Napfényben fürdött minden és az a hang, moraj, ami betöltötte az egész utat, azt nem lehetett feledni. Még kislány volt, mikor egy filmben látta a Champs- Élysees- t. Azóta szeretett volna ide eljutni. Mennyit mesélt erről Tamának! És most itt van. A férfi hátulról ölelte át és ott voltak. Együtt.

– Meglepetés kettő – fordultak együtt meg és a Diadalív állt előttük.

– Tama ez igaz?

– Nem. Csak varázslat. Igazából Rétesszaggatón vagyunk, ez csak hologram.

– Leszel te egyszer valaha komoly?

– Egyszer az voltam. Valami esküvő nevű beugratás volt. Azt hiszem. Aztán ez lett belőle. Az én legnagyobb szerencsém az életben – nézte a feleségét Tama és megcsókolta.

A Sacre Coeur lépcsőjén jöttek le. Tama úszott az izzadságban, remegtek a lábai. Már minden vizet megívott, de kevésnek bizonyult. 300 lépcső felfelé. Lefelé se lett kevesebb. Néha csak meghajolva, lapjával menni. Aztán Párizs előttük terült el. Párásan, vibrálva a szeptemberi napsütésben. Nem lehetett nem szeretni. Tama akkor mindent elfeledett. A lépcsőket, a magasságot, mindent. Nézte Lilit, ahogy mosolygott, kicsit szétnyílt ajakkal nézte a Várost. A fehér, kissé krémszínű, gyönyörű várost, a sok zölddel és mindennel, amivel eggyé lehet lenni. Nem marketing. Valóság. Igazi élmény. Szívet, lelket betöltő. Mindent megért. Két összeillő lelket látni: Lilit és Párizst. Lassan, szó nélkül kapaszkodtak a Place Jean Marais felé. Mert nem tudtak szólni. Tele voltak a látvánnyal. Az élményekkel. Mindig azt mondták régen:

– Élményeket fogunk gyűjteni, mert azt el nem vehetik tőlünk.

Aztán változott pár dolog. Kocsi. Tv. Laptop. A lakás. Voltak élmények, csak már nem voltak annyira fontosak. Már egymásnak sem voltak annyira fontosak.

Kiértek a Place du Tertre- re. A Montmartre kapuja, ahol az igazi Párizs kezdődik, szinte hallja az ember a harmonika szót, amit egy borostás, sapkás férfi ad elő kopott hangszerén, szájában egy Gitanes füstölög és a szék mellett egy üveg vörös bor várja gazdáját. Maigret felügyelő pipájának a füstje száll és Edith Piaf néz szerelmesen égbe költözött kedvese után. A sok lépcső, szűk utca, megmaradt XIX. század és könnyű ruhás mélabús lányok, vidám asszonyok, megkeményedett szívű kurtizánok, csivitelő gyerekcsapat. A Montmartre. A csoda. Párizs legszebb része. Le a Pigalle- ig és tovább. Amikor Tama azt mondogatta Párizst járva, ennél nem lesz szebb, akkor mindig jött valami újabb varázs. Mint most ez a kis tér. Ahol egy sarki háznál tábla hirdette, itt született Luis Renault. És tele volt festővel. Mindenki elfért és alkotott. Nézték a színek pompáját. A vonalakat. A rajzokat, néha csak foltokat, amikből idővel teljes kép lett. Amikben ott volt Párizs egy pici darabja. Mert ez a város mindenkinek adott egy darabot, aki elfogadta vagy el akarta fogadni. Egy képnél Lili megállt és Tama látta, ez az. Amit szeretne. A nő része. Ajándék Párizstól. Nem volt nagy kép. Olyan 40×20. Esetleg 24. Olaj, gyönyörű színekkel, Georges Seurat, Paul Signac és Van Gogh stílusában.

– Kérdezd meg a pasit, mennyibe kerül?

– Tama nem vagy normális.

– Sose voltam.

– Legalább százötven euro – suttogta Lili.

– Remek. Lehet csomagolni.

– Ne hülyéskedj.

– Tetszik neked? Igen. Imádod? Igen. Megszólalt a szíved? Igen. Akkor visszük. Ez a szív városa, Boszi. Sorry, Sir. I don’t speak French..

– Száz, mert a hölgy tényleg a szívével látja – mondta a borostás mester magyarul.

– Na bakker. Illetve bocsánat. Bakó Tamás.

– Jean Tailleur. Szabó János. Józsefváros, Nap utca. Ha még megvan.

– Meg. Az anyám lakott ott. a 36- ban.

– Olálá.32.

– Azt lebontották. Már bocsánat, de…

– Száz. Kérik?

– Persze. Csak kártyám van.

– Non a probléme – mondta Szabó János és egy kis kávézóra mutatott, ahol a csupa szeplő, Tama szavaival „harapnivaló” pincérnő mosolyogva mondta :Jean? Oui felelte Tama, bár igazából a nőt nézte, aztán fizetett a kártyával, a pincérnő kilibbent mellette, a készpénzt a festőnek adta egy cuppanós puszival, Au revoir! intett még Tamáéknak.

Egy papírzacskóba tették a képet és Lili is egy puszit adott a mesternek.

– Mi a címe a képnek?

– Láss a szíveddel – mosolygott a festő és két pici ecsetvonást vitt fel az előtte álló képre.

Tama nézte a boldogságban fürdő feleségét. Mindig ilyennek kellene lenni. És ehhez ő, Tama tudja a legtöbbet adni. Hogy Lili, Boszi legyen. Mert akkor boldog. Ő is akkor boldog. Megálltak a Rue de Calvaire lépcsőjénél, ahogy Audrey Tautou Az Amelié csodálatos életében. Aztán ereszkedtek a város felé. A  Boulevard Rochechouard kis utcájában találták meg Jaques- ot, a Petit Caramel nevű kis boltjában, aki a világ legjobb macaron- ját csinálta. Be is faltak egy dobozzal, aztán vettek is.

– Mitől olyan finom ez?

– Szívvel készül, madame, igaz szívvel.

Ahogy a néni is mondta Finkelsztájnnál. Mert Párizs az a szív városa. Ezt már Tama is tudta. Lili meg mindig is tudta. Estig csavarogtak, Csak úgy cél nélkül. Végig a Szajna parton. A könyvárusoknál megálltak nézelődni. A város ott élt körülöttük, ott lélegzett, ott mutatta minden szépségét. Ültek egy étterem teraszán, egy apró asztal mellett, a Boulevard Saint Michel és a Rue de Saint Germain sarkánál. Boldog fáradtság sajgott bennük. Könnyű chablais- t ittak és egy faszénen pirított pisztráng volt előttük. Abból téptek időnként a villájukkal és ropogós bagett volt hozzá salátával. Komótosan ettek, mint az igazi franciák. Nem kell sietni semmivel, aminek el kell jönnie, az el is jön, biztosan. A másik asztalnál egy anyuka ette a salátáját, két gyerek nyűgösködött mellette. Lili mondott valamit a nőnek, aki először nem hitte, majd egy tündéri csupamaszat kislányt adott át neki. Lili beszélt hozzá. Colette volt a kislány neve. Aztán etette egy kicsit. A kislány feloldódott és nevetett. Tama néha eljátszotta, eleszi a halat előle. Colette még jobban nevetett. Akkor Tama odament és a nő öléből kivette a kisfiút. Grégory. Nagyon komolyan magyarul mesélt neki a pisztrángról, ahogy tátog a vízben. A kisfiú meglepetten nézte, majd a boros pohár felé nyúlt.

– Igazi francia vagy! Nem tej kell neked, bor!- nevetett Tama és egy másik pohárba töltött vizet egy csepp borral.

Aztán mintha koccintottak volna és a kisfiú nevetett, majd ivott a férfi segítségével. Aztán evett a bagettből, meg a maradék camembert- ből. Tama kínálta salátával is, de Grégorynak nem kellett:

– Ez az haver. Nyúl kaja. Még egy harit?- nyújtotta a sajtot.

Aztán mire az anyuka befejezte gyors vacsoráját Grégory ott aludt Tama mellkasán, ujja a szájában, Colette pedig elvarázsoltan hallgatta Lili meséjét, ami a János vitéz volt szabadfordításban. Néha átnézett a férjére, aki óvatosan simogatta a kisfiú szőke haját. Az anyuka nem győzött hálálkodni, majd a gyerekeket összeszedve távozott. Aztán ültek sokáig, csendben.

Másnap reggel a város napfényben fürdött. Enyhe szellő kergetett mosolyokat és friss baguette illatot, kávéval keveredve. Amikor feljöttek a metróból és meglátták az Opera hatalmas és lenyűgöző tömbjét, nem is emlékeztek rá, hogy ekkora. Mikor Dzsamal hozta őket a kisbusszal, a szokásos tülkölés, mutogatás, Merde! zuhatag közben, nem látták ekkorának.  Tama nézte a térképet, merre is kell menni. Volt ugyan offline térképük a mobilon, ám Ő jobban szerette az eredetit. Mindenben. A Rue de la Chaussée- n mentek le a Lafayette áruház felé. Ami egy legenda és nem akarták kihagyni. Mint Londonban a Harrods- ot.

– Nem veszünk semmit. Párizs egyik legdrágább helye- mondta Lili határozottan.

Tama bólogatott, de nem szólt semmit. A nő tudta, ez azt jelenti, nem ígér semmit. Már eddig sem tudta, miből kötöttek ennyit? Úgy tudta nincs ennyi pénzük és mégis. A vacsorák, az italok. A kép. Mindent megvettek, amit szerettek volna. Vagy amit Ő szeretett volna. És Tama szó nélkül fizetett, hagyott borravalót, ha kellett. A kártya! Lilinek ekkor tűnt fel. Nem a szokásos kék színű kártya volt.

– Tama! Te az aranykártyát használod?

– Elképzelhető.

– Picur. Most komolyan.

– Igen, azt.

– Abból lett volna a Mac Book Pro. 700 ezer forint. És ötszáz már megvolt. Azt költöd?

– Azt. Nem kell másik laptop. Acer pajtás bírja még – hajtogatta a téréképet a férfi.

– Az volt az álmod. Az Apple Mac Book Pro.

– Lett másik álom. És az mindent megér.

– Komolyan? És mi?

– Nem mi. Ki? Te Boszi.

A nő nézte a férfit és most már elhitte: Tama újra Picur lett. Amikor csak a szerelem volt. És ők.

– Menjünk ki oda- mutatott az átlátszó beugróra az áruház legfelső emeletén Tama.

– És a tériszonyod?

– Jön ő is, ekkora buliból nem hagynám ki – kacsintott a férfi és kézen fogva kivezette a „semmibe” a nőt.

A Lafayette híres üvegpadlós benyúlója, fantasztikus látványt ígért. Tama megint azt érezte, le kell ugrania, de szorította a korlátott, és vetítette, ahogy Lili szokta mondani, minden rendben. Aztán nézegettek sok mindent az áruházban. És ott volt. Egy ruha. Tama állt meg először. Yves Saint Laurent. Eredeti. Az a ruha Lili volt maga. Látta a nőt is megfogta.

– Fel kellene próbálni, Boszi.

– Én?

– Én is megtehetem. Kicsit feltűnő lenne. És nem derülne ki, hogy állna neked.

– Most komolyan?

– Hát szoktam én viccelni? – tette a kezét a szívére Tama.

Lili nevetett, majd nagy sóhajjal odalépett a porcelán mosolyú kisasszonyhoz és megkérdezte felpróbálhatná –e a ruhát. A kisasszony végigmérte, természetesen asszonyom, mondta, majd egy perc múlva hozta a ruhakölteményt a megfelelő mérettel, amit egy pillantás után már tudott és elindultak a próbafülke felé. Aztán Tama csak azt látta, mezítláb előjön Lili. Vagy inkább csak lebegett. Mert egy tünemény volt. Ez a kisasszony szemén is látszott, mert tökéletes volt a ruha a nőn, összetartoztak, nem volt vitás. A méret, a szín, az anyag. És Lili.

– Perfect, sir. Tökéletes, uram.

– Of course. She is my wife. Természetesen. Ő a feleségem – mondta fölényesen Tama.

– Vedd meg azt a ruhát- mondta később Lilinek.

– Láttad mennyibe kerül?!

– Láttam.

– Mi lesz az almás penge laptoppal?

– Nem lesz. Ruha lesz. Mert az te vagy. Az pedig a legfontosabb nekem.

– Komolyan? Tudod mikor mondtad ezt utoljára?

– 2008 június 10. London, Covent Garden, ékszerész.

– Emlékszel, Picur? Tényleg? – nézett párás szemmel Lili.

– Az a nyaklánc te voltál. Ez a ruha is te vagy. Tudom, hogy nem az ára miatt leszel boldog vele, hanem azért, mert a részed lesz. És én minden részedet szeretem.

– Picur!

– 95%- ban.

A nő nevetett és egy gyors csókot lehelt a férfi szájára.

– Ha egyszer normális lennél, akkor tudom, hogy már nem élsz.

– Ott leszek akkor is, tudod a homokóra és lesni foglak.

– A szekrény aljában leszel, édesem – emelte meg tréfásan a férfi állát Lili.

– Mert eddig hol voltam? Menj, vedd meg!

– Tényleg megvegyem?

– Tényleg.

 Lili mosolygott és mondta a kisasszonynak megveszik a ruhát. A homokóra. Tama egyik nagy hülyesége. Hogy amikor már nem lesz, akkor csináljon belőle homokórát és ott melózna előtte mindig, mikor akarja. Később az ötletre alapítson vállalkozást.

Peregjen szeretettei szemei előtt!

Istenem, sose lesz komoly. Szerencsére. Tama elment fizetni, kis híján lenullázta a számlát, ám ez nem érdekelte. Annak a nőnek a boldogsága érdekelte, aki ott csevegett a kisasszonnyal, a ruha csomagolásáról. Mert az a boldogság volt a legfontosabb. Még ha el is felejtette egy időre.

– Örülünk Lili?

– Én nagyon! Nem tudom, hogyan…

– De tudod. Mindig is tudtad, Boszi. ÉN nem tudtam és ne haragudj.

– Néha fogok, biztosan. Ma nem –  ragyogott a nő.

– Nem rossz kezdett.

Sikerült valami rádióállomást beállítani a tv- n és most ott ültek a szállodai szobában az ágyon. Tama egy burgundi vörösborral, Lili egy kis üveg roséval. Zúgott a fejük. Párizs mindent adott, amit adhatott. Az épületeket. a tereket, utcákat. A párizsi zajt, amilyen csak itt van és aztán zene lesz.  Az embereket, akik együtt éltek a várossal. Tama itt érezte azt, amit Kis Tibi énekelt:

– Szeretet nélkül minden ház üres; Minden város lakatlan.

Párizsban érezni lehetett, az emberek szeretik a városukat és ezért a város is szerette őket. Mindennel, mit adhatott. A parkokat, mint a Jardin de Tuileries a rengeteg paddal, szökőkúttal és virággal. Épületeket, amik maguk voltak a történelem. A Palais Royal, a Louvre. A lakóházak a hatalmas tetőteraszokkal. A presszók, éttermek, cukrászdák. Egy újabb borzalmas kávé, a Champs- Élysees és a Rue de Bern sarkán. Aztán végig gyalog a luxus üzletek tövében a Concorde térig. Onnan egy kósza ötlettel vissza a Georges Pompidou központhoz. Ami modern volt egy szecessziós miliőben. Tama szerint náluk a Kettes Csarnok szebben mutat. Itt volt egy csapat martinique- i srác, akik zenéltek. Tama leültette egy padra Lilit, vett neki egy eper- citrom fagyit, majd odament a srácokhoz. Pénzt adott nekik. Aztán nézték a telefonját, majd a szaxofonos bólintott. Addig a UB- 40 Falling in Love with you számát adták elő és a nőre mutattak. Elhallgattak. A szaxofon szépen tisztán megszólalt és Lili a szájához kapta a kezét, Tama énekelni kezdte:

Nincs még egy pillantás, mi vérem szítaná,
Nincs még egy érintés, mi hangom fojtaná,
És úgy ringatna el, hogy könnyű álmot szór,
Olyan, mint Te, nincs még egy, tudom jól.

Aztán taps és sok euró hullott a kisbőröndbe. Tama átölelte és csak annyit mondott:

– Szeretlek Boszi. Mindig.

– Én is szeretlek Picur. Még ma is.

Ez volt azon a kis cédulán, amit évekkel ezelőtt írt a férjének, mikor távolodni kezdtek. Azóta is ott van a konyhában, a konnektorhoz tűzve. Csak már nem emlékeztek rá. Párizsban eszükbe jutott. Aztán a srácok visszahívták Tamát, aki beállt kongázni. Bűn rosszul csinálta, de ami műsort adott hozzá, az pótolt mindent.

Lili este, kezében a pohárral visszagondolva erre, kicsit nevetett az ágyban.

– Jó vicc volt?

– Remek Tama. A konga szólód. Nem is értem. Azt mondtad mindenkinek, azért Tama a beceneved, mert olyan klasszul játszol a TAMA dobon.

– Elhittétek.

– Kamu? Tényleg kamu? Most hová mész? – ingatta a fejét Lili.

– Csomagolok.

– Hogy mi?

– Ha elmondom miért lettem Tama, kidobsz. Ha mázlim van, az ablakon, mert akkor a kórházban lesz szállásom.

– Na mesélj. Aztán meglátom –támaszkodott az ágy végének a nő.

– Beleestem egy TAMA dobba.

– Tessssséééék????

– Mondjuk úgy táncoltam a Cilával. Nagyon menőztem. Aztán megbotlottam és bele a dobba. Fejjel. Fél évig fizettem. Ezért lettem Tama. Na repüljek?

Először csak a csend volt. Aztán Lili hason fekve nevetett. Nem tudta abbahagyni. Felnézett és Tama ott állt egy szál gatyában, kezében a bőrönddel. Sapka a fején. És ekkor már EGYÜTT nevettek. Újra együtt. Szívből, mert csak Párizs, a szerelem és ők voltak. Újra MI.