Székely Nagy György:

Vivinyufi

Szerkesztette: Olláry-Horváth Andrea

1.

-Gyula kérem, az egy kakas.

-Nyufi.

-Nem, Gyula, az egy kakas. A nyulat már látta. Az a nagyfülű, szőrös állat.

-Nyufi.

-Igen. Mondjuk inkább nyuszi. Tudja most húsvét van és sok nyulat ajándékoznak a gyerekeknek. Pedig higgye el, a tepsiben is jól mutat.

-Nyufi!

Hámori Balázs sóhajtott. Ami nem megy, nem kell erőltetni.

A Margitsziget az áprilisi verőfényben pompázott. Régen ritkaság lett volna, hogy húsvét hétfőjén több mint húsz fok és lengedező szellő fogadja azt a pár ezer embert, aki a Szigetre látogatott, de most mikor hivatalosan nem volt klíma változás a valóságban meg nagyon is, senki nem lepődött meg, hogy a legtöbb ember rövid ujjú ingben vagy pólóban sétált. Hámori Balázs is ezért döntött a Margitsziget mellett, hogy az újpesti panellakások által kínált minden előny ellenére idejöjjenek. BMV-vel. Busz, Metro, Villamos. A pesti szentháromság, amibe néha a trolibusz bezavar. Főleg, ha tolni kell, mert nincs áram. Se. Balázs legjobban a Kisállatkertet szerette, ezért is mentek arra.

-Azt nézze Gyula! Az, egy kacsa.

-Az egy liba, maga szerencsétlen!

Hámori Balázs egy termetes asszonyságot látott maga mellett olyan sértődött arccal, mintha önmagát nézte volna egy tükörben.

-Én a kerítésen belüli szárnyasra gondoltam, hölgyem.

-Szemtelen fráter! – rikácsolta nő és kicsit rántott a kardigánján, amitől heves hullámzásba kezdett a teste.

-Ne nézze, Gyula, mert kijön a gyümölcsleve. Kár lenne érte.

-Mégis mit képzel?! És hogy beszél az unokájával? – kiabálta a nő.

Páran már figyelték az eszmecserét.

-Nem az unokám. A fiam. Azt hiszem. Remélem – bólogatott Hámori Balázs.

-Na ne vicceljen! A plüssnyuszin kívül ki az, aki lefekszik magával?

-Remélem nem ön, hölgyem, mert akkor már nem élnék.

-Kikérem magamnak, hogy dagadtnak nevez! – kiabálta a nő.

-Ki nem ejteném a számon. Még elhinné.

Többen hangosabban nevettek az illendőnél. A nő vörösen állt és érezte tennie kell valamit.

-Mégis, hogy beszél maga egy kétéves gyerekkel?

-Mármint a sajátommal?

-Ha a sajátja! Meglehet rabolta, hogy aztán mit tudom én mit csináljon vele. Nincs itt egy rendőr? Halló! – rikácsolta a nő.

Egy fekete ruhás biztonsági őr lépett közelebb. Rádió adó-vevő volt nála és akkora izmok, amiket Hámori Balázs kiárusításon sem látott.

-Mi a hézag, emberek?

-Ez itten- mutatott a nő Balázsra – aláz engem. És magázza a gyereket. Amit valószínűleg ellopott. Ráadásul butaságokat mond neki.

A biztonsági őr megnézte a férfit. Tipikus olyan fickó, aki egy nő nélkül úgy öltözködik, hogy beesik a szekrénybe és ami rajta marad felveszi. Egy STONEHENGE feliratú piros baseball sapka után egy zöld mellény következett, ami egy lila Újpest mezen feszült. Egy jobb mosógépet látott farmer, kicsit félretaposott fekete cipő, amiből egy vérvörös zokni villant elő. Szatyor az oldalán, I love Kunpalotás felirattal látáscsökkenést okozó kék színben vibráló piros betűkkel. A jó százhetven magas borostás férfi halál komoly képpel állt. Előtte egy babakocsi, amiben egy kétéves forma, fekete nagy hajú kisfiú ült, kanárisárga overálban, valószínűleg színes dolgokkal egybemosott valaha fehér pólóban, egy világoskék sityakban KISFIÚ felirattal. A cipője fordítva volt rajta. Az egyik fűző hiányzott. Barna plüss nyúl volt a kezében, azt mutatta a biztonsági őr felé:

-Nyufi – mondta tájékoztatásul.

-Nagyon aranyos – mosolygott az őr.

-Mutatkozzon be Gyula – hajolt a kisfiúhoz a fickó.

-Gyufi – rikkantotta a kisfiú.

A biztonsági őr kicsit megtorpant. Ez valami húsvéti tréfa. Biztosan.

-Karcsi – mutatott magára.

-Nyufi – ragaszkodott hozzá a kisfiú.

-Látja mit tett azzal a gyerekkel? Szegény kisfiú miken mehetett keresztül – szipogott a nő.

-Még mindig jobb, mintha maga ment volna keresztül rajta – morogta a biztonsági őr.

-Szemtelen fráter! Mégis ki maga? Ahelyett, hogy meglocsolna egy hölgyet húsvétkor…

-Otthon hagyta a vödröt – húzta fel a vállát Balázs.

A kitörő nevetést után a nő dühösen elrobogott. A biztonsági őr megrázta Balázs kezét.

-Remek műsor. De ha megkérhetem, legyenek csendben, mert kicsit arrébb egy élő tv adás van. Ne zavarják.

-Persze, bocsánat. Tudja Gyulának mutattam meg a Kisállatkertet. Szereti az állatokat.

-A tehenek kivételével – nevetett a biztonsági őr, aztán a szája elé tette az ujját.

-Még nem látott olyat, de most már el tudom mondani neki, milyen. Tudja, képzettársítás.

-Oké. Amúgy miért magázza?

-Soha nem figyel rám. Ha rendesen mondok valamit, mintha nem értené. Amikor azt mondom, Gyula kérem, akkor legalább egy kiezahülye nézést kapok – magyarázta Balázs.

-És akkor megteszi, amit mond?

-Nem hülye, gyerek. Tehát nem.

A biztonsági őr megint nevetett.

-És miért nyufi?

-Ez volt az első állat, amit látott. Aztán a kedvence lett a plüss figura, ami…

Lenéztek a kocsiba. Gyula nem volt sehol. A nyúl sem. Még ha nyufi, akkor sem.

2.

-Nyufi!

Vermes Viktória leeresztette a kezében lévő jegyzeteket, amik a műsor rendet mutatták és kipillantott szemüvege mögül. Egy két év körüli kisfiú állt előtte. Mosolygott és mutatta a plüss nyulat. A sapkáján a KISFIÚ felirat döbbenetes volt.

-Szia. Viki vagyok. És Te?

-Gyufi.

-Mármint Nyufi Gyufi?

A kisfiú a fejét rázta. Ki ez a gyerek, nézett körül Viktória? Valamelyik stáb tagé? Vagy szereplő lesz a műsorban? Még húsz percig adásban lesznek. Semmi ilyesmi nincs a tervben, de Paláznaky Levente, a modern média mogul mindenre képes. Még arra is, hogy egy gyereket a nyakába sózzon. Húsvét hétfőn a Margitszigeten, egy élőadásban.

-Gizikém – szólt a mindenes asszisztensnek Viki.

-Igen művésznő?

Erről nem tud leszokni – sóhajtott Viki.

Gizi nagyot sikoltott.

-Segítség!! Egy gyerek!

-Ne rémüldözzön Gizikém. Egy kisfiú. Semmi más.

-Lehet, hogy terrorista? Vagy a másik csatorna kémje? – meresztette szemét a lány.

-Mivel élő adás, biztosan kém. Egy gyerek. Nem tudja kié?

-Nem az enyém. Én tisztességes lány vagyok.

-Értem. Esetleg küldte valaki? – próbálkozott Viki.

-Nincs rajta feladó?

Vermes Viktória nagy levegőt vett és halkan fújta ki. Két órás élőadás után ez egy kicsit vastag. Mert rendben, hogy sokat senki sem vár el Gizikétől, de ez visz mindent.

-Nincs. Viszont itt van.

-Kidobjam? Szólok a biztonságiaknak – húzta a mikrofont a szája elé az asszisztens hölgy.

-Jó szóljon nekik. Ne dobja ki.

-Na de felesleges. Meg koszos is – nézte száját lebiggyesztve Gizi a kisfiút.

-Nyufi – kiáltott rá a plüss nyulat előre tartva a kisfiú, amitől Gizi sikoltva hátraugrott, hanyatt esve az ott lévő monitorban.

Végre csend lett. Viki felkapta a kisfiút, aki mosolygott rá. Az unokája talán pont ekkora lehet. Auckland-ben, Új-Zélandon. Odáig menekült a fia. Előle.

-Akarsz tévében szerepelni? – nézett a gyerekre.

-Nyufi – mutatta a plüss nyulat a kisfiú.

-Persze, jön ő is. Tudod a neved, vagy valamit?

-Gyufi – tárta szét a kezét a gyerek.

-Igen. Teljesen világos. Na menjünk – igazított a fogáson Viki és elindult a kamerák felé.

3.

-Hú, egy döglött sirály!

-Hol? – nézett az égre a biztonsági őr.

Ennyi elég volt Balázsnak, hogy berohanjon a lezárt területre, ahová az őr akkor sem akarta beengedni, mikor világossá vált, hogy a kisfia oda futott be. A mérges őr mögötte loholt. A stáb több tagja azt hitte, ez is része az élő műsornak.

-Bal kettőnél kellett volna bejönni, barmok – sziszegte Robi, az operatőrök főnöke és egy robot kamerát irányított a futó párosra.

Paláznaky Levente, az ügyeletes határontúli őstehetség tátott szájjal nézte, hogy a nemzet nagy színészével, Körtés Károllyal történő interjú alatt egy kukából szabadult fickó rohan egy lomha biztonsági őr előtt. Babakocsival. Most éppen feldönti a büfé asztalt. Aztán hirtelen visszafordul és egy fasírtos zsemlét töm a szájába. A biztonsági őr elcsúszik a kiömlött mustáron, megnyalja, nem ízlik neki. Körtés művész úr éppen azt magyarázza, mennyire nemes és lélekemelő dolog a húsvét szentsége, a pápa áldása a világnak, a Szentlélek ragyogása, amikor a biztonsági őr kiáltása bezavar:

-Állj meg, te spermaszégyen!

-Beteheted, ha utolérsz! – hallatszott a válasz a fickótól.

Körtés művész úr sértődötten távozott. Másfél perccel előbb. Vermes Viki, a nézők kedvenc Vikije integetett és Robi odarántotta a kamerát. Mi a fene van a kezében? – hunyorgott Palóznaky. Egy gyerek? Egy igazi? Az ő műsorában! Mi van itt?!

-Kedves nézőink köszönjük, hogy velünk voltak ezen a gyönyörű húsvét délelőttön. Kellemes locsolást külsőleg és belsőleg. Egy jó ebédet a családdal, sok boldogságot és mosolyt a gyerekekkel. Játszanak sokat és ne feledjék jobbnál jobb műsorokkal várjuk önöket. Ne hagyják ki! Mi is ezt tesszük -nézett mosolyogva a kisfiúra.

-Nyufi! – kiabálta a kamerába a kisfiú.

-Igen, Nyufival együtt. Köszönjük a figyelmüket. Köszönés – mosolygott a gyerekre, aki vigyorogva mutatta fel a középső ujját.

Paláznaky Levente lehanyatlott a székéből.

4.

Két fickó lihegett, kicsit háttal Viki előtt, aki éppen egy banánt majszolt. Ölében a kisfiúval, aki szintén ezt tette. Bár a banán javarészét az arcán és a nő ruháján terítette szét. A nyuszi is banános volt, mert hogy néz az ki, hogy ő ne egyen belőle. A két lihegő fickó között egy babakocsi árválkodott, a kisfiú integetett neki, régi ismerősök. A csapat tagjai közül kétségtelenül a babakocsi nézett ki a legjobban.

-Uraim, ha elmondanák, hogy mi is történt? – próbálkozott Viki.

A biztonsági őr felegyenesedett és integetni kezdett a másik férfi felé. Közben az égre mutatott, Viki is felnézett, mire a biztonsági őr széttárta a kezét. Közben lihegett. Mások levegőt vesznek, de ők nem kergetnek egy idiótát perceken keresztül. Babakocsival. Aztán rámutatott a másik férfira és a kezével cikk-cakk futást mutatott.

-Elszabott valamit? – kérdezte Viki, mert a dolog kezdte érdekelni.

A biztonsági őrnek ez egy kicsit sok volt. Ledobta a sapkáját és ugrált rajta. A kisfiú kacagott, Viki elmosolyodott.

-Aha. A sapkáját.

A biztonsági őr kicsit hörgött és a másik fickóra mutatott, aztán fenyegetően rázta az öklét.

-Értem. A sapka, amit elszabott, az övé. De miért dörömbölt? Nem engedte be?

A biztonsági őr az égre nézett. Megint. Viki felnézett. Megint. Semmi.

-Nem volt otthon? – húzta fel a vállát.

A kisfiú gurgulázva kacagott és a felesleges banánt a nő ruhájába törölte. Ha egyszer nem volt szalvétája. A biztonsági őr legyintett és lihegve elment.

-Nos, ezzel nem jutottunk sokra. Talán maga uram, tudna mesélni erről az egészről?

A másik férfi erre teljesen hátat fordított.

-Pofi! – rikkantotta a kisfiú és a férfi hátsójára mutatott.

-Gondolod az az arca? Mondjuk a modora alapján, igazad lehet. Uram! Legyen szíves! Megfordulna? – kiabálta Viki, mert ki tudja, hátha nagyot hall és a magyaroknak amúgy is szent meggyőződése, ha bárki nem érti, amit magyarul mondanak, annak kiabálni kell.

-Nem lehet – lihegte a férfi.

-Nem képes rá? Rohangálni egy lopott babakocsival, arra igen?!

-Az az enyém – jött az újabb lihegés.

-Komolyan? Elhiggyem, hogy abban ült és hajtotta magát?

-Jó ötlet. Nem. Az a fiamé.

Viki ránézett a maszatos gyerekre. Aztán egy smink kendővel letörölte az arcát. A kisfiú nyújtotta a nyuszit is, így Viki annak az arcát is megtörölte. Aztán ránézett a háttal álló fickóra. Valami felrémlett benne. Ismerős volt a hangja.

-Nem fordulna meg, uram?

-Nem.

-De így nem látom a szomorúbb felét.

-Pont azért.

-Vermes Viktória, de mindenki csak Vikinek hív – nyújtotta a kezét a férfi háta felé. A kisfiú a nyulat nyújtotta.

-Örvendek. Mindenki ismeri magát – mondta a férfi.

-Még háttal is?

-Még így is. A hangja. Az nem változott.

-Mert mi változott?

-Azért az évek tettek ide-oda egy-két dolgot, ugye – morogta a férfi.

Viki kiegyenesedett. A pofátlan jó mindenét! Már tudta ki a férfi.

-BAZSA! – kiáltotta.

-Rózsa – motyogta önkéntelenül a férfi és megfordult.

Vermes Viktória szája kicsit remegett. A férfi zavartan állt. A kisfiú le akart szállni a székből.

-Kérem Gyula maradjon ott. Magasan van leesik. Mondtam – sóhajtott Balázs és felvette a kisfiút, aki orcára hullott.

-Nyufi! – kiabálta és a plüssállatra mutatott.

-Természetesen kérem – hajolt le a férfi és felvette a nyulat.

Közben végignézte a nőt. A betyárját! Vermes Viktória az ötvenes év kapujában. Asszonyosan szép. Mindenhol megvan, ami kell. A keze gyönyörű, a hosszú ujjai, aztán a gömbölyű válla. A nyakán az a mély ránc, ami ilyenkor jönni szokott. Kerek áll, a szája az persze kifestve. Pár kiló smink. Nevető árkok a szem körül. A zöld szemek. Az észtveszejtő zöld szemek. Aztán festett, besütött szőke haj. Nagyon nem passzolt a kettő.

-Hámori Balázs. A mocskos szemét, Hámori Balázs – sziszegte a nő, ami a nem tette szebbé, igaz nem is kellett.

-Gyula ne figyeljen oda. A néni csúnyán beszél.

-Én néni vagyok neked, te mocskos disznó?!

-Kérem a gyerek előtt…mégis.

Viki elvette a gyereket a férfitől, leültette. Megsimogatta, aztán a feléje nyújtott nyuszit is. Megfordult és leosztott egy ötös terítéket. A Stonehenge feliratú sapka lerepült. A kisfiúnak tetszett. Balázsnak nem annyira.

-Most ezt…

Megkapta a másikat is. Hámori Balázs füle csengett. Közben próbálta végig venni, miért is kaphatta. Egy két dolog felmerült benne. Aztán még pár. Viki üvöltött vele:

-Otthagytál! Csak úgy! Még csak nem is beszéltél velem!

-Írtam levelet.

-Komolyan? Kinek? A Mikulásnak?

-Neked, Viki.

-És feladtad?

-Akkor mindent – mondta halkan Balázs.

A nő remegő kézzel igazgatta a ruháját.

-Leléptél. Rajtam röhögött mindenki. Elmentem hozzád. És tudod ki nyitott ajtót?!

-Aki otthon volt? – találgatott Balázs.

Viki keze újra meglendült. A kisfiú tapsikolt. Balázs szelíden megfogta. A kisfiúnak ez annyira nem tetszett.

-Viki. Ne csináld. Több mint huszonöt éve történt. És itt a gyerek – mutatott a kisfiúra.

-Az unokád? – kérdezte Viki.

-A fiam. Azt hiszem.

-Hogy mi van?!

A férfi sóhajtott. Ezt egyszer el kell mondani. Tök mindegy mi jön utána. Viki szemében haragot látott. Kíváncsiságot. És talán…na ne már. Ennyi év után? Ugyan már. Még mindig fogta a nő kezét. Aztán közelebb hajolt és megcsókolta a nőt. Nem ért célba, mert Viki meglendülő térde lerombolta a vágyait és a férfiasságát. A kisfiú kacagva nézte a lassan földre hanyatló férfit, aki egészen érdekes hangokat adott ki magából. A nő visszaült a székbe és az ölébe vette a kisfiút, aki ezt örömmel fogadta. Viki megmutatta, hogyan kell tenyerüket összecsapva csülkös ötöst adni. Persze a nyuszinak is. Hámori Balázs összegörnyedve gondolkodott. Hányjon vagy ne hányjon? Az érzések alapján a legbölcsebb és leglogikusabb az lett volna. Na de mégis Viki előtt? Annyi év után? És ha emlékei nem csalnak így kezdődött minden annak idején. Mikor a lányt meglátta a Budai Park színpadon egy koncerten, amit a hirtelen jött zápor megszakított. Ráadta a dzsekijét. Mert ő ilyen úriember. Közben megsimogatta az előnyöket. Mert ő ilyen fiú. Akkor a lány megköszönte és tökön rúgta. Valamivel gyengédebben. Aztán ettek egy fagyit a Móriczon. A körtéren.

-Na most Hámori Balázs mesélj egy kicsit. A fiad? Azt hiszed?

-Mert olyan könnyű innen beszélni – nyögte a férfi.

-Van ott egy szék. Vizet találsz az asztalon.

-Valami erősebb?

-A másik térdem – mosolygott a nő.

Balázs feltartotta a kezét. Elég volt egyszer is. A kisfiú egy szelet csokit terített szét a környezetében.

-Gyula kérem. Ne maszatoljon. Mire tanítottam? – mondta Balázs a gyereknek.

-Jobb, ha nem derül ki. Láttam, a középső ujját tudja használni – nevetett Viki.

-Gyula kérem. Megmondtam, hogy olyat csak akkor, ha nem látják.

-Erre tanítod az unokádat? Amúgy a kamerába mutatta.

-Az más. Az tényleg olyan, mintha nem látnák -legyintett Balázs és felküzdötte magát a székbe.

-Köszönöm, hogy ennyire semmibe veszel a műsorommal együtt, Bazsa!

-Majd kivágjátok, Viki.

-Élő műsor, oktojgli!

Balázs nevetett a régi neve hallatán.

-Akkor téged vágnak ki. Amúgy a fiam. Nem az unokám.

Vermes Viktória szája kicsit kinyílt és úgy maradt.

-A fiad? Hogy lehet az?

-Nos kedves Viki, ha nem emlékszel dolgokra, ne ijedj meg, az a korral jár. Nem dobál! Az én korommal, jó?

-Nemsokára ötven leszek – motyogta Viki.

-12.50? Mármint pontosan – nézett az órájára Balázs.

-Te sosem leszel százas.

-Nem is voltam.

-Szóval a fiad? Hihetetlen.

-Nos nekem is az volt. Talán nem is az enyém, mert történt ez-az.

Viki közben szárazra törölte a kisfiút és a babakocsiból szerzett üvegből megitatta. Elégedett büfi jött utána.

-A te fiad -bólintott a nő.

-Hasonlít nem?  Mondjuk profilból.

-Lényeget. Mert eddig zseblámpa – simogatta meg a kisfiú haját Viki.

-Hogy micsoda?

-Vetítés, világítás, kamu. Vagyis te.

-Egy komplett életrajzot akarsz? Itt? Most?

-Na jó. Átöltözöm, aztán jövök. Sétálunk és te mesélsz. Abban mindig jó voltál.

-Csak abban? – kérdezte Bazsa.

-Nem csak abban. De abban a legjobb.

-Oké. Akkor elmondom, hogyan kerültem igazán nagy trutyiba.

Vermes Viktória megemelte a gyereket, kicsit szaglászta majd Balázsnak nyújtotta.

-Meglehet mégis a te fiad. A trutyi már megvan. Ha jól érzem.

5.

Amikor Viki kijött az öltöző kocsiból, azt látta, hogy két férfi, Bazsa és a biztonsági őr tevékenykedik az asztalnál. Amiről mindent leraktak. A babakocsi üres volt, tehát akkor a kisfiúval van valami. Mondjuk elég szépen telepakolta a pelenkáját, ha pelenka van rajta, de azért annak kicserélése nem igényelne két férfit. Legalább négyet. Túl jó véleménye ez ügyben nem volt a férfiakról, KőJoe, egykori férje ugye sosem segített. KőJoe, vagyis Klasztenics József, a gitáros, akivel bosszúból együtt viháncolt, amikor kiderült, hogy Bazsa meg az a jól fejlett tehén ugye… Aztán együtt is maradtak. Négy évig. Akkor jött a gyerek és később KőJoe lelépett. Tehette, mert a Csak az emlék című száma híressé tette, egyéb képességei hírhedté és egy pár évvel idősebb média személyiség, kölcsönös alapon támogatta a karrierjét. KőJoe megadta, amit a hölgy szeretett volna, ő pedig megkapta, amit akart. A férfi híres lett, koncertek, lemezek és egyéb celeb dolgok. A pár évvel idősebb hölgy maradt, igaz most már csak menedzseri minőségben és KőJoe életében jöttek mentek a nők. A fiát egyszer sem látta, mindig azt mondta, nem az övé. Így aztán Viki egyedül nevelte Ákost. Mondjuk a kisfiú a Mama szót Sacikának mondta, a szomszéd asszonynak, aki rendszeresen vigyázott rá, mert Vikinek akkor már beindult a karrierje. Műsorokat vezetett, aztán egy csomó hakni, amiből egy kis ház lett Fót mellett. Amikor volt ideje foglalkozott a fiával és azt is tudta, hogyan kell pelenkázni. Ez, amit látott, még a közelében sem járt.

-Igazán nem akarok zavarni, de ha elárulnátok mi a jó fenét csináltok azzal a gyerekkel, hálás lennék! – mondta mérgesen, mert meglátta a kisfiút.

A gyerek úgy nézett ki, mint akire csomót kötöttek deréktájon. A kertésznadrágot akarták ráerőltetni, ami ugye nem ment, mert a pelenka helyett valami textil tömeg terpeszkedett. Viki kezdte összerakni a történetet.

-Bazsa nem hoztál tartalék pelust.

-Hoztam. Csak mikor a Karcsi kergetett, elhagytam. Esetleg nem hoztam és elhagytam. Az is lehet…

-A Karcsi az maga? – mutatott Viki a biztonsági őrre, rövidre zárva a dolgot.

-Én vagyok. Kézcsók, művésznő.

Viki lehunyta a szemét. Ezt nagyon utálta. Művésznő. Mikor Kovács Patríciával beszélt meg egy műsort egy neves kávéház teraszán és égett a pofája, mert őt felismerték, az igazi művésznőt meg nem. Akkor vette az ötletet és változtatott a civil kinézetén. Bejött.

-Mit tekertetek a gyerek köré?

-Volt itt valami sál vagy mi – morogta Balázs, aki még minden figyelmét a nadrág taszigálására fordította.

-Mintás, virágos, krémszínű? – suttogta Viki.

Balázs rápillantott Karcsira, aki megvonta a vállát.

-Lehet. Pont jó lett, Viki.

-Az az én kedvenc sálam! Anyámtól kaptam! – kiabálta a nő.

-Szuper. Köszönjük. Jó lett.

-Ez – mutatott a hatalmas gombolyagra Viki – szerinted jó? Na engedjetek ide. Itt volt egy sapka…azt is?

Karcsi köszörülte a torkát, Balázs felegyenesedett és az öle elé tette a kezét. Mert Viki ilyenkor így intézte a dolgokat.

-Nem hiszem el, oktojgli. Senki nem olyan hülye, hogy… – a nő elnémult, mert a látvány döbbenetes volt.

A sapka az édesanyja kendőjével volt a gyerek fenekén rögzítve. Persze a vállkendőt nem erre találták ki, ezért a két férfi hihetetlen leleménnyel, össze vissza tekerte a gyereken, aminek az lett a következménye, hogy a nadrág nem fért rá. Meg amúgy semmi. Vikinek remegett kicsit a keze és elkezdte rendbe tenni a dolgokat. A kisfiú mosolygott rá és mutatta a plüssnyulat.

-Nyufi – közölte és a játékkal puszit adott Vikinek, akinek kicsit nedves lett a szeme.

Balázs nézte a nőt. Barna rövid haja, kockás bő nadrág, egy csodás vajszínű blúz, egyszerű gyöngysor, semmi smink, fáradt arc, csillogó zöld szem. A füle, amit mindig szeretett kicsit a szájával megrágni, óvatosan. Ott a kis anyajegy is. A nő ötven év szélén szép volt. Balázsnak ugyanolyan szép, mint akkor, amikor huszonévesen egymásba gabalyodva élték az életüket. Viki a bizonyíték arra, hogy egy lányból, aki szép ugyanolyan szép nő is lehet. Akit még mindig szeret. Ez már biztos. Bakker! A szőke borzalom sörény akkor paróka. Sokkal szebb így Viki. Igaz neki mindenhogyan szép.

A kisfiú alól kikerült pár dolog, több réteg papír zsebkendő és pár oldal a forgatókönyvből. Viki egy palackból vizet öntött egy zsebkendőre és lemosta, amit kellett. Aztán a már ismert sapkával becsomagolta és a kendővel megkötötte, a maradékot a gyerek vállán vezette át. A kertésznadrág pont felment rá. A két férfi ámultan nézte a tevékenységet.

-Maga miket tud, művésznő!

-Karcsi. Viki a nevem. A Básti Juli, ő művésznő, nem is akármilyen. Én nem vagyok az – szögezte le Viki.

-Művésznő ismeri ezt az alakot? – kérdezte a biztonsági őr Balázsra mutatva.

-Sosem ismertem meg igazán.

-Na ja. Sok oldalú vagyok – bólintott Balázs.

-És mindegyik a rossz oldalon – jegyezte meg Viki.

-A férje volt?

-Na még csak az kellett volna! – mondta egyszerre Viki és Balázs.

Aztán egymásra néztek. A múlt szép lapjai peregtek a szemükben. A közös öröm, a közös bánat, a veszekedések, a kibékülések, a nevetések, csókok, ölelések. Emlékek. Sok emlék. És a szerelem. Első rúgásra. Mert az volt.

-Kellett volna – suttogta Balázs.

Viki csak bólintott és felemelte a kisfiút, aki morcosan pillantott az apjára és a plüssnyuszival meglegyintette:

-Nyufi! – közölte vele.

Szomorúan toporogtak. Balázs úgy gondolta ideje menniük ezért, hogy oldja a feszültséget azt mondta:

-Azta! Egy döglött sirály!

Három szempár meredt az égre:

-Hol?

Ez mindig bejön – mosolyodott el Balázs.

6.

Húsvét hétfőn, mikor a nap süt, lágy szellő lengedez és száz méterenként sört lehet kapni, meg jégkrémet és betontörésre is alkalmas perecet, a legtöbb ember kikapcsolódik, mert úgy gondolja elege van a tömegből. Ezért olyan helyet választ, ahol tömeg van. Szentségel, amikor araszol a parkoló felé azzal a szent meggyőződéssel, hogy csak neki, de lesz hely. Aztán nincs. Ekkor megnézi hová lehet letenni az autót, mondjuk a fűre, egy autó nem számít. A több száz másik autós ugyanígy gondolja. Ezért aztán a mosolygó rendőrök szórják a büntetést, mint politikus az ígéreteket és kaszálnak.

Bármerre is megy az ember, mindenhol sokan vannak. A Nagyréten is egymásba érnek az emberek, a gyerekek nem tudnak játszani, nincs hely. Minden büfé, étterem tele van, bejutni csak jelentős összegért lehet, igaz nem érdemes.

Viki és Balázs a tömeggel együtt sétált, a kisfiú elégedetten terpeszkedett a kocsijában és a plüssnyúlnak magyarázta a látnivalókat, akit ez nem érdekelt. Viki rövid barna hajjal, napszemüveggel egy átlagos nő volt és nem a szőke hajú istennő, Vermes Viktória. A hangjára néhányan odakapták a fejüket, de a látvány nem passzolt azzal, amit a képernyőn meg a neten láttak, ezért mentek tovább. A digitális élet hihetőbb nekik, mint a valóság. A nő ezt akarta elérni a parókájával, sikerült. Balázs rápillantott Vikire. Huszonöt év. Megváltozott. Asszony lett.

-Amúgy miért változtál meg ennyire, Viki? Mármint külsőleg.

A nő sóhajtott és újra azt érezte, mint régen, ez az alak kibírhatatlan. És mégis…

-Mindig ilyen hülye vagy, Bazsa?

-Nem az a lényeg, hogy milyen hülye vagy, hanem hogyan tudod hasznát venni.

-Bölcs mondás. Honnan loptad?

-Saját.

-Nem is olyan jó – mondta Viki és a szemével kereste, hol tudnának leülni.

-Talán a lépcsőknél lesz hely – mondta Balázs.

Viki mosolygott. Régen is kitalálta mit szeretne. Nem kért sosem virágot, Bazsa mégis pont akkor hozott sárga rózsát.  Nem szólt sosem, hogy enne egy pisztáciás fagyit, Bazsa mégis ott termett egy adaggal. Annyira együtt voltak. Olyan nem tudok nélküle élni, vele meg főleg nem, dolog volt ez. Teljesen egyek, mégis külön. Mindig két könyvet olvastak. Mindig más mozit akartak megnézni. Mindig máskor akartak együtt lenni. És mindig kiegyeztek. Azt, hogy szeretlek, egyetlenegyszer mondták csak, mikor a nevezetes tökön rúgás után a Móriczon fagyit ettek. Egy órával a találkozásukat követően. Később nem. Mert tudták.

-Fogadjunk, hogy nincs nálad semmilyen kaja, Bazsa.

-Van. Vagyis volt. Csak az üldözésnél kiesett. Vagy nem volt és kiesett.

Viki sóhajtott. Egy büfékocsit látott, méteres sorral. Homlokára tolta a szemüvegét és odament a kocsihoz.

-Viki lepofoznak, ha soron kívül odamész.

-Majd megvédsz.

-Úgy nézek ki, mint a Nőtanács?

-Kicsit borostásan, de igen – vonta meg a vállát Viki és odalépett az ablakhoz.

A tömeg felhördült.

-Szabadulj el onnan kisanyám, mert ha én szabadítalak fel, akkor nézheted magad folytatásokban a Blikkben – kiabálta egy szép darab, emberre emlékeztető fickó a sorból.

-Csak úgy odamegy? Mit képzel hol van? Mi meg sorfalat állunk? – rikácsolta egy nő.

Vermes Viktória elővette a legszebb mosolyát és pont úgy integetett, mint a tévében szokott. Bólogatott és az előtte álló nő vállát megfogva mondta:

-Teljesen igazuk van, csak meg akartam kérdezni, kaphatok-e tejet majd a kisgyereknek – mutatott a kisfiúra, aki ott állt mellette.

-Nyufi – rikkantotta a gyerek és többen elmosolyodtak.

-Maga olyan, mint a Viki a tévéből, de az szőke. Maga meg nem az – morogta egy férfi.

-Milyen jó megfigyelő. Paróka tudja – mosolygott a műsormosollyal Viki.

-Aha! A szőkére rárántotta ezt az ótvar barnát? Figyu, ez tök gáz – rázta a fejét egy sminkben jó lány.

Viki nyelt egyet és leszorította a kezét, mert már lendült volna.

-Amúgy a maga gyereke? – kérdezte a büfékocsiból a kiszolgáló.

-Biztosan. Pár hónapja kövérebb volt, aztán nem volt egy darabig, az övé lesz az – legyintett egy jól értesült, telefonjába kapaszkodó hölgy.

-Aztán ki csinálta neki? Az a hülye bohóc, a reggeli műsorból?

-Fenéket. Az az ifjú titán gyerek, akinek a térdét fogta. Mást is sikerült – göcögött egy férfi és a nevetés átterjedt a többiekre.

-Az unokám – csikorogta Viki és Balázs bólogatott.

-Az a nullamuki a férje? – mutatott valaki Balázsra.

-Az ipa vagyok – mondta Balázs.

-Az apja? Nem is látszik.

-Akkor maga dédnagyapa? – kiáltották hátulról.

-Kérem. Az unokámnak szeretnék tejet, meg ha lehet két- Balázs meglökte – négy szendvicset, meg két vizet. Hm. Egy vizet meg egy sört – nézett mérgesen a férfira Viki.

A tömeg bólogatott és mutatták kérje csak. Viki hálásan nézett.

-Igazán köszönöm. Ugye nem fogják elárulni, hogy unokám van? Hálás lennék.

-Nem, nem, dehogy, mi aztán nem – harsogott a kórus és közben mobilok tömegén ment a kép és a szöveg a Vermes Viki a Margitszigeten eteti az unokáját.

Mert ez Magyarország. Mint az köztudott.

7.

A kisfiú tapicskolt a vízben, a Duna szélén és lelkesen gyűjtötte a kavicsokat, amiket először a plüssnyúlnak, majd az apjának mutatott meg. A két felnőtt az alsó lépcsőn ült és ette a szendvicset. Időnként ittak az italukból. A napsugarak szaladgáltak a folyón, néha egy-egy hajó csorgott lefelé. Csendben voltak. Azt várták a másik megmondja: miért?

-Ákossal mi van? – kérdezte Balázs.

-Új-Zélandon él. Tanár egy középiskolában, Auckland mellett. Felesége van. Egy kínai lány. Nagyon szép. Három éves a kislányuk, Sue.

-Nem láttad csak fényképen.

-Igen – válaszolta csendben Viki.

-Videó, messenger vagy Skype?

A nő a fejét rázta. Balázs letette a maradék szendvicset és magához húzta. Viki hálásan simult az ismerős vállra.

-Milyen öblítőt használsz, Bazsa?

-Van egy flakon, amit beleöntök, valami mozaikpadló van rajta…

-Padlófelmosó, oktojgli – sóhajtotta a nő.

-Nem mutatkozott be.

-Már olvasni sem tudsz?

-Írni inkább. Ha tudok- vonta meg a vállát Balázs.

Viki végre úgy érezte, jó helyen van. Akkor is ezt érezte, régen, aztán Balázsból jött valami iszonyat marhaság és kezdődött minden elölről. A nevetés, aztán a morgás, a vita, a kiabálás és a csók. Csókok.

-Elmenekült a fiam. Előlem, Bazsa. Sosem voltam jó anyja. Sacika az anyja inkább. A szomszédasszony az aranyszívével, türelmével. Képzeld Ákosnak már saját kis helye lett kialakítva. Egy ágy, játékok meg minden. Én, mikor kellett volna, sosem voltam ott. Vele. Ballagás, élő műsor. Diploma osztó, megbeszélés. Nyert valami díjat, nem is érdekelt. Csak azt kaptam, amit érdemeltem, Bazsa. Csak annyira fáj, tudod – fogta meg a férfi kezét Viki.

Balázs simogatta a haját és apró csókot adott rá. Amit lehetett, tudott Vikiről. A kapcsolatokat, amik mind félresikerültek. KőJoe és hogy nem ő az apa. Nagy bulvár műsor lett körülötte pár olyan képpel, ami nem újságoknak készült. KőJoe kaszált vele. Aztán egy focista, aki úgy gondolta, Viki majd eltartja őt. Meg a barátnőit is. Egy rendező, aki rögtön lelépett, mikor valaki jobb akadt, aki támogatta. A híres színész, akinek fedősztorinak kellett, mert a férfiak jobban tetszenek neki. Az irigyelt Vermes Viktória, a képernyők királynője, sok nő vágyakozó sóhaja. Magányos és boldogtalan nő. Talán attól olyan szép. Mindig szép volt. Mindig.

-Én is azt kaptam, Viki. Megérdemeltem.

-A NORBI DOKI könyved, az siker volt. Még jó is a tetejében. Aztán a filmsorozat. A csapból is te folytál. Meg a Takácsi Tamara. Bazsa, hát milyen nő az?

-Bitang jó nő, mármint úgy. Persze minden ment. Celeb műsorok, meg estélyek, pofavizitek. A gyerek egy hirtelen jött dolog, mikor…

-Nem baj, ha ezt kihagyod – horkantott Viki.

-Jó. El akarta vetetni. Azt mondta, nem is az enyém.

-És?

Balázs megvonta a vállát. Mert akkor már Tamika összejött pár senkivel, aki azt hitte magáról, hogy valaki. És a nézők azzá is tették őket. Ő akkor úgy döntött, kell a gyerek.

-Aztán?

-Aztán jött a filmsorozat, az ERZSÉBET HÍD. Több generációs történet, nagy előleg. Bele kellett volna írnom valami dicsőítő baromságot ezekről. Azt mondtam nem. Két nap múlva törölték a filmet. Meg engem. Kérték a pénzt. Sok pénzt, Viki. Addigra nem volt meg. A többi sem. Az autó sem. A Land Rover. Aztán Tamara sem. Otthagyott minket- nyelt egy nagyot Balázs.

Viki nézte az önfeledten játszó kisfiút. Aki pakolta a kavicsokat, a plüssnyulat nem engedte el.

-A nyulat az anyjától kapta?

Balázs csak bólintott. Mert eleinte nem hitte el, hogy képes ilyesmire egy anya. Ha az. Próbált beszélni vele, de az a nagy ember, akibe szerelmes lett, ahogy minden lap megírta, küldött pár alakot, akik elmagyarázták, hogy a dolognak vége. Írja alá a papírokat, hogy a kocsi, a bankszámlák, a jogdíjak mind Takácsi Tamarát illetik, önként lemond róluk. A második gyomros után meg is tette. Aztán kapott még a nyomaték kedvéért, órákon keresztül feküdt a saját mocskában. Meg akart halni. Aztán a gyerek sírni kezdett. Nem tehette. Az a kisember élni akar, akkor neki is kell.

-Anyámnak Újpesten, a Rózsa utcában van egy kis lakása. Lakótelep, meg minden. Odaköltöztünk. Aztán anyám meghalt másfél éve. Én meg próbálok apa lenni. Baromi rosszul csinálom. Hülyéskedek és néha tényleg megy a dolog. Mondjuk a főzéskor még néha odaég a tészta…

-Hogy micsoda? – pillantott fel Viki.

-Most már tudom egy kanál só és sok víz, nem fordítva. Meg a Gyula kisgyerek. Javarészt ilyen gyerekkaján él. Bár a kutyatápot is megeszi.

-Van kutyátok?

-Volt. Megszökött. Teljesen jogosan. Én meg is haraptam volna magam. Oszkár inkább lelépett -bólogatott Balázs.

-Oszkár? Az milyen név? Mindegy – legyintett Viki – Miből élsz?

-Szellem vagyok. Láthatatlan, de hatékony. Dolgozom ide-oda. A Keselyű Viktor neve ismerős?

-Ó, egy jó író, népszerű, jó humora van, igaz a kérdéseket egyeztettük, mert nagyon szégyenlős szegény – mosolygott Viki aztán látta Balázs arcát.

-Ugye nem. Bazsa! Ugye nem?!

-Viki meg kell élni valamiből. Én írom a könyveit. Van ez így. A kérdéseidre azért volt szükség, hogy ne mondjon hülyeséget. Mert mindig egyformát kell hazudni.

-Emlékszem, Bazsa.

-Na most ugye ezt nem kell szó szerint venni, mert én neked csak füllentettem.

-Bazsa!

-Néha kicsit. Néha talán egy picit nagyobbat. Hm. Aztán csinálok mást is. Dolgos Döme.

-A komikus. Hirtelen nagyon jó lett. Azt mondta valami önismereti tréningen volt, azóta…na ne!

A férfi bólintott. Egy ismerős vitte el a rehabilitációs klinikára. Ahol próbálták az alkoholról lehozni Dömét, aki még egy kis port is szippantott, hogy ne legyen lámpaláza. Aztán összehányta a színpadot, majd azt mondta: vicces mi? Nem ítélték annak. Azok, akiknek sok pénzük állt a srácban, bedugták egy horvát klinikára. Odavitték Balázst. Először azért, hogy legyenek egy új Hacsek és Sajó, Hofi és Koós. A srácnak azonban már ötletei sem voltak. Ekkor került képbe, hogy Balázs írja a szövegeket, amit egy pici fülhallgatón keresztül egy asszisztens mondott Dömének. Dolgos művész úr kicsit lefogyva visszatért és egyre jobb lett. Külön vigyáztak arra, hogy józan maradjon. Egy izomkolosszus gyámolította. Most már, mint a párja. Balázsnak pedig amikor szóltak, küldenie kellett a műsort. Igazítva az adott közönséghez.

-Miért csinálod, Bazsa?

-Miatta – mutatott a térdig vízben tapicskoló kisfiúra – Gyula kérem most már jöjjön ki onnan, mert vizes lesz.

-Nyufi! – kiáltotta a gyerek.

-Legyen szíves, ne kelljen odamennem.

-Nyufi – mutatott a plüssnyúlra a kisfiú és felvonta a vállát.

Egy hullám ekkor borította fel. Balázs bevágtatott a vízbe, megbotlott és a gyerek mellé hanyatlott. Egyszerre ültek fel csurom vizesen. Egymásra nevettek.

-Nyufi – tartotta magasba a plüssnyulat a gyerek.

A plüssnyúlról csepegett a víz és nem nevetett.

8.

A kisfiú békésen szunyókált Viki kardigánjában. Balázs csendesen csepegett és próbáld száradni. A nap sütött, a rendezvények zaja leért hozzájuk. Mindketten tudták, a miértre még nem válaszolt egyikük sem. Ami akkor történt. Amikor megbeszélték, Balázs jön Vikiért és elmennek Óbudára egy kerthelységbe ebédelni, majd később valami mozi és utána, ami jön. Balázs nem jött. Nem is telefonált. KőJoe meg jött. Tetszett Vikinek. Mert olyan magas, férfias, hosszú szőke hajjal, deltás alakkal, meg a gitárjával. Ahogy pengetett, annak híre volt. Aztán az a dal, amit neki írt. Amivel híres lett egy tehetségkutatón. Csak az emlék.  Viki most is sóhajt, ha meghallja.

Csak téged néztelek, nem láttalak;

Csak kiabáltam, hogy halld hangomat;

Csak álltam és vártalak;

Csak csókolni akartam ajkadat;

Tudtam elveszítelek,

Csak az emlék marad;

Az emlék marad.

Aztán megtörtént. Mert a KőJoe mondta, a Bárdos Jutka napozik a teraszon, napszemüvegben, a Bazsa meg néha kijön hozzá. Meg néha a Jutka be. A kannáival! Elhitte. Talán el akarta hinni. És a Bazsa nem jött. Aztán már soha többet.

-Otthagytál- mondta hirtelen Viki.

-Én nem hagytalak ott. Éppen mással szolmizáltál- morogta Balázs és dühösen felállt.

-Otthagytál! – kiáltotta a nő.

-Mert te meg éppen a hímzés szabályait magyaráztad a KőJoe-nak?

-Ott-hagy-tál! – sikította Viki és ökölbeszorított kézzel állt Bazsa előtt

-Viki mikor odaértem hozzád csak azt hallottam, dédúr,dédúr! Aztán ciszmoll! A gitárossal voltál! – kiabált Bazsa.

-Te meg a mindenre nyitott Bárdos Jutkánál órákon keresztül. Tudjuk miért, ugye? – tette csípőre a kezét Viki.

Bazsa odapillantott, keskenyebbre emlékezett. Ruha nélkül főleg.

-Akkor írtam meg a Bárdos Jutka esszéjét, hogy hétfőn beadhassa, mert nem mehetett volna kollokválni. Olyan csaj, hogy hülye is csak akkor tud lenni, ha van hozzá leírás és felolvassa valaki!

-Jó duma! Látták akkor a Bárdos Jutkát kijönni a teraszukra. Napszemüveg volt rajta.

-Sütött a nap, május közepe volt Viki! – magyarázta Balázs.

-Komolyan? És az nem zavart, hogy más nem volt rajta?

-Engem nem. Téged ezek szerint igen.

-Igen! Egy pár voltunk és Te erre…azzal a tyúkkal – morogta Viki.

-Állatokkal soha. Néha állati jól, azt igen. Amúgy…

-Na tudtam, hogy most jön a kimagyarázom magam a trutyiból szöveg -legyintett a nő.

-Kimagyarázni? Én? Mikor megérkeztem a Jutkához, te már legalább Esz dúrnál tartottál! A gitáros egy órája pengetett nálad. Akkor ki is a hunyó?

-Nem üzentél! Nem telefonáltál! Semmit sem csináltál. Velem. A Bárdos Jutka bukkanói…

-Viki! Soha nem mondtam, hogy mellesleg kicsit szűkebb vagy az átlagnál. Bár mostanra azért…

-Egy pofátlan mocsok vagy, tudd meg – ütötte mellbe a férfit a nő.

Balázs az égre nézett. Sosem fogja megérteni. Mert nő. Viki a zord arcú férfit nézte. Sosem fogja megérteni. Mert férfi.

-Az előző este is veszekedtünk, mert hülye voltál, Bazsa.

-Sosem voltam normális és nem is ígértem – emelte fel az ujját a férfi.

-Azt sem, hogy mindig hülye leszel.

-Én mindig hülye leszek, ebből élek.

-Minek jöttél akkor? A Bárdos Jutkától? Szakítani akartál?

-Igen, Viki.

-Tudtam, tudtam! A Jocóval sokkal jobb volt, mint veled, tudd meg!

-Ez kicsit óvodás a te korodban.

-Te ne foglalkozz a korommal! Szakítani akartál! A Jocóval négyszer is megvolt! Tudd meg! – kiabált Viki.

-Akkor te is tudd meg. Pénz kellett. A Jutka meg fizetett az esszéért.

-Két nagy kannával.

-Készpénzben. Kellett. Aztán mentem hozzád, hogy szakítsak azzal, amit addig csináltunk – mondta haragosan Balázs.

-Igen? És hogyan?

-Meg akartam kérni a kezedet – mondta halkan Balázs.

-Melyiket? – nyögte ki Viki.

-Megtaláltad a lényeget.

Amikor egy 2 éves gyerek nem tud megoldani egy problémát a megszokott eszközökkel, bekakil, akkor jön az érzelmi ráhatás: sírni kezd. Ezt a hatás kedvéért jelentős hanggal adja elő: bömböl. Az eredmény: csak rá figyelnek. Ennyit a tanult pszichológusok módszereiről. A két felnőtt riadtan lépett a gyerekhez. Viki felvette, Balázs a plüssnyuszit tartotta felé és azt mondta:

-Gyula kérem ezt ne csinálja, ez olyan gyerekes.

-Mert ő egy gyerek, oktojgli.

-Most, hogy mondod…

Viki már nyitotta volna száját, mikor látta a kisfiú vigyorog. A kis rafinált tojógép! Mint az apja.

-Nyufi – mondta nevetve a gyereknek.

A gyerek kacagott. Végre valaki megértette a lényeget. A plüssnyuszin kívül, mert ő tudta.

9.

-Barna haj, Viki?

-Így nem ismernek fel. Mindenkinek a vállig érő szőke van az eszében.

-Festett?

-Kicsit – vonta meg a vállát a nő.

-Az milyen. Hígabb a festék?

-Bazsa, te egy pofátlan mocsok vagy. Tudod?

-Csak ezt. Biztosan.

-Tudod szeretek például piacra járni. Aztán főzni.

Hámori Balázs kicsit tovább tartotta nyitva a száját, a kisfiú utánozta. Később a plüss nyúl is, neki sikerült a legjobban.

-Ha jól emlékszem régen azért főzted negyedóráig a tojást, hogy igazán lágy legyen.

-Tudod, Bazsa, mindig is voltak pillanatok, amikor meg akartalak fojtani.

-És?

-Nem sikerült – tárta szét a kezét Viki.

Sétáltak a kavicsos úton, a kisfiú mutogatta a plüssnyulat, amit több kutya felhívásnak vett és Balázs időnként vitába keveredett az ebek tulajdonosaival. Viki szerelte le ilyenkor őket, mert elmondta, ünnepeken kihozhatja szegény testvérét az intézetből és amúgy ártalmatlan, csak kicsit zavart, azért is magázza az unokáját, nem, nem fogja a cuclimunci icipici kutyulit bántani, főleg mert az egy rottweiler.

Viki már évek óta nem érezte ilyen jól magát. Mikor a kisfiút ölében tartva pisiltette egy fánál, ami nem mindenkinek tetszett, ám szólni nem mertek, mert egy látáscsökkenést okozó öltözékben lévő fickó időnként vakkantott és hörgött, később egy bottal a szájában szaladgált. Ez a kisfiút is úgy meglepte, hogy eleredt a kis sugár és mindenáron rá akarta venni a nyuszit, hogy ő is végezze el a dolgát. A plüssnyúl nem igazán lelkesedett.

Viki tépelődött. Tényleg meg akarta kérni a kezét? Nem volt pénze és az a tíz literes Bárdos Jutka fizetett az esszéért. Igen, Balázs sok hallgatónak segített. Talán egy tanárnak tűnt fel, hogy a stílus az hasonló. A többit nem érdekelte. Ez sem. Mit mondjon most? Hogy mindig is azt szerette volna? Ezzel a dilis fickóval veszekedni egy életen át? Most komolyan, mit lehet erre mondani? Így az ötven küszöbén. Na jó már egy évvel felette, csak ezt nem kell reklámozni. Az ősz hajszálakat se. Mert ő a Vermes Viki. A tv csatorna sztárja. Arca. Kérdés meddig. Mindig jönnek újak. Feszes mosolygó pofival, bokáig dekoltált textil darabban. Már most ráncvarrottan, mikor még a ruhájukon sincs ránc. Ha van rajtuk ruha. Viki sóhajtott. Milyen klassz lenne csak így sétálni néha. Ezzel a kisfiúval meg a kicsit nagyobb kedves mocsokkal. Tartozni valakihez. Aki talán még szereti is. Megkérte volna a kezét? A Bazsa? Amilyen hülye.

-Megy a műsor odabent, Viki?

-Tudod megöregedtem, Bazsa. Tudod te milyen egy nőnek, ha megöregszik?

-Látom.

-Te egy pofátlan mocsok vagy!

-Látom, te nem öregszel – vigyorgott a férfi.

-Ettől még mocsok vagy. Csak kedves – lökte meg kicsit a férfit.

Balázs magához húzta és lágyan megcsókolta. Viki remegett, mert ugyanazt érezte, mint akkor. Fiatalon, vidáman. Vele. Aztán álltak, fejüket egymáshoz szorítva és hagyták a boldogság végig száguldjon a lelkükön. A kisfiú nézte őket, majd a plüss nyúl felé bólintott, aki vissza bólintott. Ez igen.

10.

A nyüzsgés nem lett kisebb. A parton is rengetegen voltak, sok gyerek és sok szülő. Mobil a kezükben, időnként kipillantottak a valóságba, aztán visszamenekültek a saját virtuális világukba, ahol minden tökéletes volt, ahol nem voltak egyedül, a nap szebben sütött, mindenki tökéletes és szép, boldog és beteljesült vágyakkal él vagy hamarosan eléri azokat. Nincs más csak az instaboldogság. Mulatságos mémek a locsolásról, az ünnepi terített asztalokról, amik csak dísznek vannak és nem azért, hogy a család odaüljön és egy jót beszélgessen, megöleljék egymást, egymás szemébe nézzenek. Digitális saját világ. A csoportjukkal.

A kisfiú éppen egy apró teljesen kutyának kinéző masnival ellátott valamit akart megsimogatni, amely inkább vinnyantott párat. A kisfiú nem adta fel és újra és újra leguggolt, hogy megismerje azt az izét. Amelyik most futott el megint.

-Pafi! – szólt mérgesen és az apjára nézett.

-Hagyja Gyula, majd közelebb jön, ha nem nyúl feléje- mondta Balázs.

Viki mosolygott. Ez a szeretnivaló mocsok a kitekert dolgaival. Magáz egy kétéves gyereket. Aki alig beszél. És akkor is furcsán.

-Miért hív téged pafinak? És mi ez a nyufi szöveg?

-A szomszédasszony, aki szerint mi egy pár lehetnénk, csak nekem nem igazán jön be a bajusza, tanította Gyulának, hogy papi. Mármint én. Na ebből lett a pafi.

-És a nyufi?

Balázs egy teljesen műanyát látott. Éppen szelfiket készített magáról, meg a kötelező tartozékáról a gyerekről. Tamika is ilyen volt, mikor rájött, a gyerek mekkora reklám neki és az oldalainak. Aztán kiderült, hogy túl sok szinglit veszít és egyik pillanatról a másikra, Gyula eltűnt. Jött helyette Hugó, akinek akkora a tehetsége, hogy alig bírja eltakarni. Tamika egyetlen hagyatéka a plüss nyúl, amit Nyufinak hívott és a kisfiú rögtön megtanulta. Ez maradt az anyjából.

-Tamara ezzel adta oda Gyulának. Itt van Nyufi, helyettem is. A gyereknek ő az anya. A szeretet. Ami kell neki. Nem is engedi el. Nem is lehet, szeretet mindenkinek kell.

-Igen. Az kell. Meg boldogság.

-Nincs magányos boldogság – morogta Balázs.

-Ezt Norbi mondja Melindának a könyvben. Azt nagyon szépen írtad meg. Szerelmes vagyok a Norbiba, tudd meg – mondta határozottan Viki.

Balázs mosolygott. Mert most mit mondjon? Hogy Norbi tulajdonképpen ő és mikor Melindától írt, akkor Vikit látta mindig? Igaz, Viki zongora tudása vetekedett az ő főzőtudományával. Ám a képzelet az mindig megváltoztatja a valóságot. Azt hiszi az ember, az szebb, pedig nem. Viki most is szép. Mint egy ötven környéki nő. És ezért szép.

-Lassan haza kell mennünk – motyogta Balázs.

-Elviszlek benneteket. Itt parkolok az uszodánál.

-Ott nem lehet.

-Jaj Balázs, sosem nősz fel. Lehet. Nekem. Persze ki tudja meddig – igazított a napszemüvegén a nő.

-Bajban vagy?

-Nem érdekes- legyintett Viki.

-Rólad van szó, érdekes. Nekem igen- fogta át a vállát Balázs.

-Nagyon kedves vagy. Még hazudtál is a lánykérésről…

Hámori Balázs megállt. Semmit sem értett meg a nő. Neki akkor véget ért az élete. Minden. Összeomlott. Visszament a Bárdos Jutkához és akkor tényleg vele volt. Vagy egy évig. Mindent kidobált, eladott, ami Vikihez kötötte. Azt a verset, amit Vikinek írt, eladta KőJoe-nak, aki lopott hozzá egy litván nótát és aztán híres lett. Csak az emlék marad. Nem maradt más. Meg az kis kék köves aranygyűrű, amit venni tudott a megszerzett pénzből.

-Én soha…

-Na na, Bazsa! – emelte fel az ujját a nő.

-Mármint soha nem mondtam azt, hogy néha, kivételesen, véletlenül…

-Meddig uram, meddig!?

-Viki. Nem hazudtam. Ebben nem. Most már nem is fogok. Szép vagy, igazi nő.

-Azt mondtad…

-Ez igaz. Szeretném, ha boldog lennél. Ezért, ha tudok, segítek.

A nő figyelte a férfit, akinek az idő kicsit ráncosra gyűrte az arcát, a bánat és a megpróbáltatások mély barázdákat vágtak bele. Halál komolyan nézett, igaz ezt akkor is tudta, mikor a köntösét széttárva azt mondta:

-Mindenematiéd!!

Viki megállt Balázzsal szemben.

-Miért? – kérdezte.

-Mert tudok segíteni és…

-Nem. Bazsa. Komolyan. Miért nem jöttél akkor? Még ha a KőJoe-val ment is valami.

-Valami?! A karmoll után jött a durmoll és menjek vissza? Mikor ő hatszor…

-Négyszer. Ne nyomd a rizsát. Miért?

A férfi a nőre pillantott. Aki várta a választ. Mert talán nem tudta, talán nem akarta tudni. Talán félt megtudni. És ha most megtudja…

-Féltem, Viki.

-Hogy micsoda? A nagy pofájú Bazsa, akitől szék nem maradt szárazon egy bulin? Aki odament a rendőrhöz és megkérdezte lakkozva van-e a fakabátja? Duma – legyintett Viki.

-Nem. A pofám nagy. Most is. KőJoe teljesítményével nem veszem fel a versenyt. És akkor azt gondoltam, elveszítettelek. Pedig tudtam, te vagy az egyetlen.

-Mondta valaki?

-Igen. Rád mutatott fent az égből és azt mondta: ő az fiam.

-Ezt a NORBI DOKI- ban mondja Norbi és akkor Melinda… – Viki megállt.

Melinda az ő a könyvben. Ahol Bazsa leírta az igazi nagy és végtelen szerelmet. Ahogy őt szerette akkor. Vagy szereti most is? A szemében mintha ez lenne. Ötven évesen szerelem? Ez a kedves mocsok, tud olyat egyáltalán? Mint akkor?

-És azt is mondta, hogy simogasd meg őket?

-Az magánszorgalom volt. Viki. Féltem akkor, komolyan féltem. Hogy KőJoe után én nem kellek neked. Hogy mikor azt mondom Vermes kisasszony felhúzná ezt a gyűrűt a kedvemért, akkor azt mondod, te lusta mocsok, még erre sem vagy képes.

-Mert ez lánykérés szerinted?

-Bíztató kezdet. Elmentem. Pedig ott voltam, hallottam…mindegy. Te sem jöttél – morogta Balázs.

-Én elmentem. Aztán. Hozzád. Tudod ki nyitott ajtót? A Bárdos Jutka. Tudod mi volt rajta? Az a póló, amit tőlem kaptál. A svéd hokimez. Akkor eljöttem. És utána bőgtem.

-Miattam?

-Lényegében. Leestem a lépcsőn és eltört a bokám. Bitangul fájt – mondta Viki.

-Elszúrtam, Viki.

-Elszúrtam, Bazsa.

Lassan bandukoltak tovább. A nap melege alább hagyott, az emberek töretlen kedve, hogy húsvét hétfőjén akkor is jól érzik magukat, ha beledöglenek, az maradt. Viki örült, hogy most nincs egyedül. Ez a kedves mocsok Bazsa és a tündér gyerek mindent megváltoztatott, legalább egy kis időre. Viki megszokta, hogy senkiben sem bízhat meg. Nincs barátság, ismerősök vannak. Érdekből, meg csak úgy. Egyedül kell boldogulnia.

-Leveszik a műsoromat, Bazsa. Ősszel. A Vikimeséket. Júliusra vinnem kell egy ötletet, ami nagy nézettséget hozó műsor lesz. Máskülönben a csatorna más programba sem tesz be. Nincs ötletem, Bazsa. Nincs erőm sem, hogy aztán végig csináljam. Hogy verekedjek mindenért, hogy ne pofázzanak bele mások, hogy megmaradjon olyan, amilyennek szeretném. Vége.

-Aha. Mindennek egy a vége, kivéve a kolbászt.

-Igen. Ez nagy segítség – bólogatott Viki.

-Tudod néha írok szövegeket a másik csatornának. Smucig állatok, de azt ígérték…

-Jaj Bazsa!

-Oké. Átvernek. De ameddig azt hiszik átvernek, addig adnak melót. Mert hülye vagyok és ezt kihasználom. A másik csatornának nincs egy ütős műsora. Háziasszonyoknak.

-Atyavilág, indítsak egy Mónika showt?

-Viki Konyhája.

A nő megállt. A kisfiú felemelte a kezét és ő felvette. Balázsnak hirtelen valami beleszúrt a szívébe. Még sosem látta a fiát egy női kézben, ami úgy tartja, mintha a sajátja lenne. Viki úgy érezte igazából ezt szeretné csinálni. Ami kimaradt az életéből azt bepótolni. Ha lehet. Csak élni, ahogy a legjobb annak a mocskos kedves kibírhatatlannak. Meg a kisfiúnak. És persze a plüss nyúlnak.

-Jól vagy Bazsa?

-Nagyon szépek vagytok, így hárman – motyogta a férfi.

-Még szép! Mi vagyunk a legszebbbbbek- mondta Viki és a kisfiú utánozta, majd csülkös ötösre tartotta a kezét és persze a plüss nyúlét is.

Balázs ekkor már látta Viki új műsorát. Tisztán.

-Viki konyhája. Elmész vásárolsz a piacon, mint egyszerű halandó megintdrágábblettakeservesmindenit háziasszony. Aztán a konyhában összeraksz valami kaját, abból, amit vettél. Nem baj, ha nem ehető. Közben vicces vagy.

-Én – hökkent meg Viki.

-Igen. Aztán jön egy külön rész, Nyufi szereti címmel.

-Hogy micsoda? -pislogott Viki és látta a kisfiú magasra tartja a kezét nyufi! felkiáltással.

-Pont így. Ott lesz veled a Gyula, majd ezt megbeszéljük kérem – intett a gyereknek és a plüssnyúlnak – és főztök valami egyszerűt.

-Ugyan ki írna ehhez forgatókönyvet?

-Én megcsinálom neked. És ha Gyula belegyezik, akkor viheted. Persze csak a felvételek idejére – mondta Balázs.

Viki végigpörgette fejben a dolgot. A konkurencia műsorait. Sehol sincs ilyen. Nézte a kisfiút, aki vigyorgott. Balázst, aki annyira hülye, hogy csak szeretni lehet. Most is, ahogy kisimít néhány fürtöt a fiú homlokáról.

-Gyula kérem. Mit szólna hozzá, ha a hölggyel szerepelne a tévében? – guggolt le a közben lekérezkedő gyerekhez.

A kisfiú gyakorlott mozdulattal mutatta a középső ujját.

-Nem erre gondoltam, kérem. Figyeljen, legyen kedves. Hagyja már azt a kutyamakettet, Gyula!

A kisfiú ismét megpróbált megsimogatni egy rózsaszín pórázon vezetett kutyaszerűséget, amire az állat éles vakkantással válaszolt. A kisfiú nyújtotta a plüss nyulat, mert hátha vele szót értenek. A kutyautánzat elkapta a plüss nyúl fülét. Balázs odaugrott és egy határozott mozdulattal kivette az állatka szájából a játékot.

-Mondtam Gyula, hogy…

Ekkor felrántotta valaki. Hirtelen nem is látta a tömegtől ki az. Amíg rá nem jött, az a tömeg maga a férfi, aki most vállánál fogva tartja őt.

-Buzergálod Fifikét? – böffentette.

Sonka, tojás, mustár, tekintélyes mennyiségű sör. Igazi húsvéti kaja. Ez mind Balázs arcába.

-Nem ismerem a feleségét. Bocsánat, de…

-Nem-e? – hörrentette a fickó.

 És bevert egyet Balázsnak, aki ekkor egy éltre megtanulta, meglehet munkásosztály nincs már, de a vasököl odacsap, ahova köll. Jelenesetben az ő arcába.

11.

Balázs kinyitotta a szemét. Úgy rémlett neki, hogy valami farönknek ütközött, ami egy kéz volt. Esetleg fordítva. Sajgott az orra, nyilallt az arc csontja. A kötszer és a fertőtlenítő szaga émelyítő. Egy kórházi felsőrész volt rajta, az elszórt vérfoltokkal egészen jól mutatott. Kinézett az ablakon, már sötét ereszkedett az utcákra és a mentőautók villogó kék fénye látszott. Az ágy másik oldalán Viki ült egy fotelben, nyakát átkarolva a fia aludt, köztük a plüss nyúl. Annyira jó látni őket – mosolygott Balázs.

-Végre. Felébredtél. Csak csendben, a gyerek alszik- suttogta Viki.

-Lecsaptak?

-Mint világtalan az ivóedényt – bólintott a nő.

-Szép vagy – simogatta meg a nő karját Balázs.

-Főleg sötétben.

-Komolyan. Akkor én nagyot hibáztam, Viki.

-Én még nagyobbat, Bazsa.

-Ugye nem meséled el.

-Te egy pofátlan kedves mocsok vagy, oktojgli – jelentette ki a nő.

-Nagyjából stimmel. Mondjuk azért tudok pár dolgot.

-Például egy kis pofontól összeesni.

-Kis pofon? A Szeged expressz jött szembe!

-Makett formájában – nevetett a nő.

-Te nem veszel komolyan – sértődött meg Balázs.

-Áááá- legyintett a nő.

Balázs keresztbe fonta a kezét. Ezzel a nővel nem lehet semmit sem kezdeni. Sosem érti meg, hogy ő, Hámori Balázs…igen, szereti. Mindig is szerette. Azért is van meg a gyűrű is. Valahol. A fiókban. Vagy a bőröndben. Viki próbált nem nevetni és azt mondta:

-Na jó, akkor komolyan. Mondjál legalább egy locsoló verset, Bazsa. Húsvét van.

A férfi kicsit köszörülte a torkát, teátrálisan szavalni kezdte:

-Zöld erdőben hágtam…

Viki behunyta a szemét.

-Nem hiszem el. Valami olyat, amit csak nekem mondanál. Csak nekem – nézett melegen a férfira.

Bazsa megfogta a kezét, megcsókolta és szerelmes hangon szavalta:

Évek múlnak, de te maradsz

Szívemben az örök tavasz,

Mosolyod maga a boldogság,

Édes Viki, mindened locsolnám!

A nő mosolygott és megcsókolta a férfit. Balázsnak könny szökött a szemébe. Betört orra rettenetesen fájt. A kisfiú odaszorult Viki halmaihoz. Ránézett a plüss nyuszira és azt mondta:

-Cici!

Viki és Balázs egyszerre kezdett nevetni. A nő kicsit arcon legyintette a férfit.

-A te fiad. Most már biztos.

-Tanulékony, ez tény – megsimogatta a fia haját – Gyula kérem, szeretne ezzel a hölggyel több időt tölteni?

A kisfiú vigyorogva bólogatott. Emelte a plüss nyulat.

-Természetesen ő is ott lenne.

A gyerek letette apja kezébe a játékot. Aztán átkarolta a nő nyakát és egy puszit adott neki.

-Vivinyufi – mondta elégedetten.

Viki szeme könnyes lett. Ennél többet nem kaphat senkitől.

-Szerintem tök jó név – mondta Balázs.

-A legjobb. Esetleg a Hámori Vivinyufi jobban hangzana.

Balázs csuklott egyet. Mert ilyen jó eredményre nem számított. Hát ugye? Ezt tojta a nyuszi. Felemelte a plüss nyulat és együtt bólintottak:

-Nyufi!