A Pitli
A svéd acélipar remeke kés formájában rezgett az asztal lapjában, amikor Fokföldi Tivadar százados úgy döntött, hogy inkább lenyeli a szájában lévő pikáns mexikói pulyka ragút, mintsem kiköpje. Mert egyrészt volt gyerekszobája, ami ugyan egy látáscsökkenést okozó függönnyel volt leválasztva a konyha egyik részében, másrészt kifizette az ételt, vagyis kifizeti illetve majd egyszer ki fogja fizetni. Mert a Józsi, aki a tulaj és a szakács egyben, aki elrettentő példa az ÁNTSZ-nél, kegyetlen tud lenni, ha nem fizetnek. Amúgy csendes, rendes és sokak által embernek mondott jelenség.
A kerület „büszkesége” volt a ZABATÁR nevű intézmény, ami Józsi szerint étkezde, Fokföldi rendőr százados szerint kajálda, a polgármester szerint gyalázat. Az egykori Győzelem út, ami később Haladás utca, majd gróf Sztrenyák Adalbert út néven volt ismeretlen és most újra Határ út lett, a kerület fontos közlekedési útvonala. Rengeteg autó ment erre, amelyek rendszeresen több adót fogyasztottak, mint benzint. Magyar sajátosság. Ennek az útnak egy zöldellő kis ligeténél, háttérben egy több ember befogadására is alkalmas bányatóval, állt a ZABATÁR. Egy bódé, ami részben épület, részben engedély nélkül engedélyezett kalyiba, amit Józsi konyhának nevez. Rajta kívül ezt senki nem teszi. Előtte ponyva alatt asztalok, székek, időnként kitéve az esőre, mert van itt takarítás is. Tény, az illatok, amik onnan jönnek, egy tálib zászlóaljat megállítanának az afgán hegyek között. A tálibok szerencséje és a világ nagy baja, hogy Józsi nem ott főz. Akik ismerik a ZABATÁR kínálatát, étlapját, amit mindenki megszemlélhet Józsi aktuális atlétáján, azok előbb utóbb rájönnek, itt érdemes enni. Mert az étel az kiváló. Kiszolgálás, az nincs, mert az asztalra csapott, hirtelen mozdulattal hátsó fertályban megtörölt evőeszközök nem tartoznak a felszolgálás kategóriába és azt kísérő:
-Zabáljatok! – felszólítás sem a vendéglátás csúcsa.
A kaja viszont fantasztikus, főleg ha a tányér nem ragadt az asztalhoz. Igaz, Józsi mindig azt mondja:
-Ide enni jönnek, nem takarítani! – ami egy bölcs meglátás.
Az is tény, hogy Józsi kinézete, az nem étkezésre ösztönöz. Majd két méteres göndör fekete vagy barna esetleg mosatlanszőke haját a szél sem tudta tépni, nem hogy a fésű, ami amúgy is ismeretlen fogalom a derék szakácsnak. Télen-nyáron atlétát viselt, amit a testét sűrűn borító szőrzet indokolt. Fokföldi főhadnagy úr, akit akkor éppen lefokoztak valamiért, egyszer megemlítette, hogy eladhatná pulóver alapanyagnak a bendőbundáját, ám a következő ételében egy macskaeledeles konzervdobozt talált, ebből rájött: Józsi nem ért vele egyet.
A derék szakács amúgy nagydarab volt. Aki már találkozott vele két slampec leosztása között és a mentő megérkezése előtt, az tudta, abban a karban olyan izmok mozognak, amit inkább elkerülni kell, mint megtapasztalni. Sosem jelentett jót, amikor Józsi két telefonpóznát helyezett az asztal szélére a valamit hiányoló vendég elé, amiről később többen eskü alatt vallották: a karjai voltak. A derék szakács szeme félig nyitva volt vagy félig csukva, ez nézőpont kérdése. Rendszerint egy cigaretta fityegett vaskos szájában, amit vagy borosta vagy sörösta keretezett, ez utóbbi szintén Fokföldi főhadnagy találmánya volt, amit sokan értékeltek, kivéve Józsit, aki a cigaretta mellől köpött egy litereset:
-És ez az én barátom, bakker!
Ezen Foki azaz Fokföldi főhadnagy lepődött meg a legjobban és nem szólt semmit. Ennek a legfőbb oka volt, hogy Józsi barátságosan meglapogatta Foki hátát, amitől a főhadnagynak pár percig tartó eszméletvesztés volt az étlapon, a borzas kacsa helyett. A változatosság könyöröghet!
Jelen esetben a svéd acélipar remeke kés formájában abbahagyta a rezgést, Fokföldi százados pedig az ebédjét. Kicsit hátrébb húzódott a székével és próbálta követni a Józsi szájában jobbra-balra vándorló fogpiszkálót.
-Már nem cigizel Józsi? – kérdezte barátságosan Foki.
-Nem cikizlek főhadnagyok szégyene! – morogta a derék szakács és a svéd acélipar remeke késformájában ismét rezegni kezdett, mert most álljon ott dolog nélkül?
-Százados vagyok. Azt hiszem!
-Hinni a csúcsosban, hadnagykám!
-Jó, ellenőrzöm – intett Fokföldi százados és elővette legendás Nokia 3310-es telefonját, amivel több mindent tudott elintézni, mint a modern kor lényei a modern kor csodáival, az okos telefonokkal.
-Fokföldi – szólt a telefonba – igen az Ibolya. Vagy Büdös Állat. Ugye hogy megismer őrmester! Az ügyeletest kérem – letakarta a telefont – mindjárt kapcsolják – magyarázta Józsinak, akinek kezdett az a kellemetlen érzése lenni, hogy most éppen, hülyére veszik.
-Nekem itt ne cibolázzal, Tivadar!
Fokföldi most éppen százados nem mutatott érdeklődést Józsi a magyar nyelvet bővítő új szaván, mert rendszeresen közölt ilyeneket, amit rendszeresen nem értett senki. Ha akarja, elmondja mit jelent, a vége mindig az:
-Egyházasmordízomadtán a nagyanyám így mondta. És ha ő így mondta, akkor így a jó. Világos?
Mivel az utolsó szónál a karokon lévő hajókötélszerű izmok már vitustáncot jártak, hát mindenki helyeselt.
-Fokföldi jelentkezem. Igen. Kocsmáros százados asszony? Lujza az egész szoba veled van tele? Ez kedveskedés volt. Hogy mennyire jelentős személyiség vagy. Széltében – Foki figyelmesen hallgatta a vonal másik végén lévő százados asszonyt- Lujza én még százados vagyok? Hogy fél órát még biztosan? Az elég. A Józsi nem hitte el. Meg én se. A ZABATÁR Józsija. Hogy mi? – Foki arcán őszinte döbbenet látszott – EZT mondjam meg neki? Akkor megöl. Ja hogy ez a lényeg. Mindmeghalunk – mondta a százados és döbbenten nézett Józsira.
-Józsi. Ne haragudj, de a Lujza, a Kocsmáros százados asszony azt üzeni neked, hogy késik, küldjed.
-Hú. Elfelejtettem. Na, majd elintézem – bólogatott szeppenten Józsi.
Fokföldi százados nem értette. Tudta, hogy az életével játszik, de megkérdezte:
-Mivel késel, te Józsi? És mi az, hogy küldjed?
Józsi sóhajtott egyet, Foki visszatette az üres tányért és a poharat az asztalra..
-Egyszer késtem Tivadar, úgy huszonhárom éve és még fizetek érte, csak elfelejtettem. Világos?
Nem volt az. Pedig Foki az ilyen teljesen eszement szólásokat át tudta tenni valós idejű érhető dolgokká. Most semmi.
-Későn vettem ki- próbálkozott suttogva Józsi.
Fokföldi Tivadar százados igyekezett komoly képet vágni. Későn vette ki? Mit? Valami sütemény lehetett? A Lujzával? Aki most akkora darab, hogy húsz csillag is elférne a vállán. Érintkezés nélkül. És huszonhárom éve fizet miatta? Megfulladt a Lujza, de feltámadt? Későn vette ki?! KI!?! Azta!!
-Mindmeghalunk – egyenesedett ki Foki – lány vagy fiú?
-Lány. Az anyjára hasonlít.
Foki megesküdött volna, hogy egy mosolyt tűnt fel Józsi arcán. Igaz nem volt összehasonlítási alapja, ilyet még sose látott. Mi a jobb a gyereknek, ha az anyjára vagy az apjára hasonlít? Mindkettő katasztrófa.
-Szóval te meg a Lujza… izé…
-Nem izé volt. Kemény menet, aztán elvesztettem az eszem. Is.
Fokföldi századosnak eszébe jutott valami, ám inkább azt mondta:
-Lapozzunk Józsi. Mi ez a kés, ami nem kell a kajához?
-A Lujzának van valakije?
-Ha van is, eltakarja.
-Ne fucérozzál Tivadar! Komolyan!
– Nem tudom. Velem csak átkozódni szokott. Te most féltékeny vagy Józsi?
-Nem tudom mi az Tivadar! De majd érdeklődőm.
Józsi kihúzta magát és a késre mutatott.
-A Pitli, Tivadar.
Fokföldi százados észjárása messze földön híres volt gyorsaságáról, most mégse értette hogyan függ össze a svéd acélipar remeke kés formájában az asztal lapjában, a Pitli nevű étteremmel, a kerület központjában.
-Világos. Azért ha mondanál…
Józsi szemmagaságba emelte a századost, aki értékelte az erőt, az Eau de Nature szagot viszont nem. Józsi böfögött egyet, megigazítva Foki nem létező frizuráját, ami jobbra lett volna fésülve.
-Te ott zabaltál, b…meg!
-Igen. Véletlenül. Csak úgy beestem, mert magas a küszöb.
-Tivadar. A Pitli az egy halálos hely.
-Azt hittem étterem – motyogta Fokföldi százados.
-Nem. Az neked, egy halálos hely.
-Mert?
-Mert ha még egyszer ott eszel, akkor megöllek. Utána meg kitiltalak a ZABATÁR-ból – sziszegte Józsi.
-Biztos, hogy jó a sorrend?
-Nem csuperászolsz, hallod-e? – engedte el a századost a derék szakács.
-Azt se tudom mit jelent- próbálta emlékezetből összerendezni magát Fokföldi Tivadar százados.
Józsi leült Fokival szemben. Nézte. Ettől a századosnak kellemetlen érzései támadtak. Egyedül voltak, segítség sehol.
-Nem volt egy nagy szám, Józsi – próbálkozott a százados.
-Nekem ne kraponáld azt a helyet. Az egy kiváló étterem. Hogy a rossebb egye meg.
Fokföldi századosban ekkor valami bevillant. Józsi valamiért becsüli azt az éttermet. A szemét elnézve, már ami látszik belőle: ez szakmai féltékenység! Ne már!! A Józsi?
-Mit ettél? Mesélj! – csapott az asztalra Józsi, majd a maradékot arrébb rúgta a lábával.
-Nos egy sör volt…
-A kaját, Tivadar!!!
-Leves volt, tárkonyos ragu, tejföllel, pici csipetkével, mintha kiskanállal…
-Mokkás, te setétség – morogta Józsi.
-Igen. Nos a gomba az nem sima csiperke volt, hanem…
-Vargánya.
Fokföldi százados meglepődött. A Józsi tudja. Honnan?
-Aztán egy igazi bécsi szelet volt, rósejbnivel. Én még…khm. Szóval ettem már nálad jobb sült krumplit is.
-Kizárt, Tivadar. Te sosem ettél nálam sült krumplit, mert egyszer megmondtam neked, mivel teszem sárgábbá az olajat.
Fokföldi századosban felrémlett valami az ebédjével együtt. Mert a sárgára emlékezett.
-Jó, jó. Viszont Józsi. A füstös panírodat ellopták. Mert az tuti az volt.
-Hm. Egy kis bors a lisztbe és más íze lesz – nézett a távolba Józsi.
-Ja. És az uborkasaláta. A tejföl! Pirospaprikával volt összekeverve és egy pici…
-Bazsalikommal?
-Nem. Oregano. Ráadásul rétegesen volt a tálban. Te Józsi az… az…Jól vagy?
Józsi arcán folyt valami folyadék. Mások azt mondták volna könnyezik, akik ismerték tudták, az nem lehetséges. Pedig.
-Sosem leszek olyan jó Tivadar. A rottyantott redves ragyába! – hajtotta le a fejét a derék szakács.
-Józsi te vagy a legjobb. Komolyan. Senki nem tesz a pörköltbe fogpiszkálót, hogy legyen tartása. Vagy a tejfölös doboz tetejét vashiányra, még ha az nem is vasból van.
-A ZABATÁR sosem lesz olyan jó, Tivadar, mint a Pitli. Desszert.
Fokföldi százados nyelt egyet. Most mit mondjon? Hogy a meggyes rétes olyan volt, hogy nehezék kellett rá, nehogy elrepüljön? Az almás pedig olyan ízeket produkált, hogy két szalvéta kevés volt Foki nyálának felfogásához?
-Az úgy volt…
-Tudom Tivadar. Rétes – legyintett Józsi és megvárta, amíg elül a por.
Fokföldi százados jobban szerette, ha tud valamit, mintha csak sejtené. És bár az életét kockáztatta, megkérdezte:
-Te tudod ki ott a szakács? És még életben van?
-Az anyám.
Fokföldi Tivadar századost kevés dologgal lehetett már meglepni, itt élt Magyarországon, ahol minden úgy változott, ahogy a legjövedelmezőbb volt. Egyeseknek. Most azonban ledöbbent. Eddig kizártnak tartotta, hogy Józsit anya szülte. Egy mosatlan petri csésze és egy elkóborolt lombik véletlen találkozásának tartotta a derék szakácsot. Erre most kiderül, anyja van. Aki jobban főz, mint a Józsi. Aki A Pitli nevű étteremmel csodát tesz. Akire a Józsi féltékeny! Komolyan féltékeny!
-Miért nem csináljátok közösen? – kérdezte Foki.
-Azt nem lehet. Nem bírom az anyámat!
-Jó, jó. Mikor beszéltél vele utoljára?
-Húsz éve – motyogta Józsi.
-Aha. Min vesztetek össze? – ment át rendőrbe Foki.
-A rakott pörköltön.
-Világos – bólogatott a rendőr, mert ebből semmit sem értett.
-Mert, hogy lehet olyat csinálni, hogy előbb a marha, aztán a csirke és végére a sertés? Hát hogyan, Tivadar? HOGYAN?!?
-Jó, nyugodjál meg, Józsi, még infarktust…
-Te ne sajnálj tőlem egy ricskázott infarktust! Az az enyém!
-Oké, oké. Szerinted hogyan jó az a rakott pörkölt?
-Megfőzöd a tésztát. Nagy kocka, lebbencs vagy széles metélt. Jó levesesre megcsinálod a három pörköltet. Elmorzsolod a túrót és felkevered a tejfölt, tesztel bele egy kis borsot…
-És bazsalikomot.
-Ki a löttyedt zacskójú herevertyós vigyorábrándod kérdezett, Tivadar?
-Nem szóltam – susogta a százados.
-Hm. Aztán a tepsi aljába teszel szaftot. Tésztát, kevés túrót, rá a MARHA pörköltet. Tejföl. Tészta, túró, SERTÉS pörkölt, tejföl. Tészta, túró, CSIRKE PÖRKÖLT, kicsontozva, mielőtt belepofázol. És sok tejföl. Sütő előmelegítve, 180 fok 15 perc.
-Ez baromi jól hangzik. És anyukád másképpen…
-A tetejére a marha, komolyan, Tivadar? Hogy lehet valaki ilyenre képes? Hogyan?!
-Józsi. Te féltékeny vagy az anyád szakácsművészetére.
Fokföldi százados lehunyta a szemét és várta a halált. Mert most az jön, biztosan.
-Nem vagyok féltékeny. Illetve…talán. A lényeg: nem beszélek vele. Ezek után.
-Ez marhaság Józsi.
-Ez az! Marhasággal kezdeni a rakott pörköltet?! Hát hol élünk, Tivadar?
-Jobb, ha nem is tudjuk. Szerintem, beszélnetek kéne.
Józsi nevetett egy öblöset, amitől a madarak áthúzódtak a kerület másik végébe, jobb a biztonság.
-Soha. Semmivel nem tudsz rávenni, Tivadar.
Fokföldi százados mosolygott.
-A végrendeleted végrehajtója vagyok, Józsi.
A derék szakács nem értette. Mi köze ennek ehhez?
-És akkor, Tivadar?
-Én foglak eltemettetni.
A homály még mindig ott volt Józsi agyán.
-Lesz egy jó napod. A francot hablatyolsz itt, Tivadar?
-Józsi. Beszélsz anyáddal, mert különben…
-Különben? –magasodott Fokföldi százados fölé a derék szakács.
-Különben, anyád mellé temetlek.
Madárdal szólt volna a csendben, de ugye a madarak elhúztak nyugodtabb helyekre. Ezért csak az autók morgása és Fokföldi százados fogainak vacogása hallatszott. Józsi megroggyant, mint egy szilárd költségvetés az első lenyúlás után. Majd nézte Fokit. Hosszan.
-Add azt a telefont, Tivadar.