Akkor és ott

Szabó bácsinak egy ideig kilátszott a keze, az orosz gránát által lerombolt Huba utcai ház romjai közül. Nem takarították el, megvárták a többi romot, a még álló, emelet magas homlokzati rész bármikor ledőlhetett. Később a kéz eltűnt, megették a kóbor kutyák, macskák és más állatok, amelyek el tudták kerülni az éhes emberek fazekát, tepsijét. Szabó bácsi, egy emelettel lakott alattuk még a Kisgömb utcában, mindig kedves volt Valihoz, próbálta elterelni a figyelmét arról, ami körülötte volt, a háborúról. Ezért Vali mindig került a romos ház felé és integetett Szabó bácsinak, aki mindig ott maradt Vali szívében.

Valinak gyerek létére sok dolga volt. Gyuri, az apja talán a város legjobb susztere, aki folyamatosan várta, hogy majd kliensek tömegei fogják megismerni egykori mondókáját:

-Három igaz szó, Székely cipő jó!

Nem kereste a munkát, mindig várta, hogy majd az megtalálja. Vali anyja, a kis törékeny asszony, aki keményebb volt minden vasnál, hátán vitte a családot. Mindenki szerette és a házban Katica néninek hívták, aki pár fillérért ment mosni, takarítani, régebben uraságokhoz főzni, mert kérem ő szakácsné volt a francia követségen, míg meg nem esett a város talán legjobb cipésze által és az élete megváltozott. Küzdelem lett, örökös küzdelem. Jött a gyerek, akit senki sem várt, akit senki sem akart. Amikor ránéztek, saját hibájukat látták benne. Egy lányt, aki miatt csak a szükség jöhetett. Vali megszületése után sokáig csak éltek, napról napra éltek, mint mások, mert amit Katica néni megspórolt és ha nem dugta el jó helyre, Gyuri, a férje eljátszotta lóversenyen. Ahol húsz év alatt egyszer nyert, azt emlegette azóta is. Akkor még a Szondi utcában laktak és saját vécéjük volt, ami bizony szép rang. Aztán valahogy egy mosolygósabb nap után úgy kilenc hónappal megszületett Ilona, akit az akkor hét éves Vali, gyanakodva fogadott. Az aranyhajú kislányt mindenki szerette, mindenki csodálta, mindent megkapott, amit Vali annak idején sosem. A fekete hajú, fekete szemű néha cigánylányra hajazó Vali, pont ellentéte volt a húgának, akit már kiskorában Pipinek hívott mindenki, a ház lakói szívesen vitték magukkal, csodálkozásokban marasztalva, kikkel találkoztak.

-Te leszel majd a Pipi cselédje – mondta mosolyogva az anyja Valinak és ezzel a dolog családon belül el volt intézve.

Vali vadóc lány lett. Bárhol is laktak, mert sokat költöztek attól függően, hogy apjának éppen hogy ment az üzlet, hamar vezérré vált vagy csak rántott a vállán, mikor nem vették be a többiek. Pipi gyönyörű kislány volt, Vali egyre nagyobb lány, az Eszék utcai Iparostanonc Iskolába járt, akkor már messzebbről, Angyalföldről, a Kisgömb utca 13-ból, mert csak arra volt pénz. Még két szoba, az egyik csak egy pici alkóv, a WC a folyosón, nem messze, ám a csap még a lakásban csöpögött egy kissé rozsdás, felejtett fazékba, mert az anyja nem hagyott pocsékba menni semmit.

Vali cipőfelsőrész készítőnek tanult, apjának ott volt egy ismerőse, Szakácsiné, aki elintézte, hogy nem túl fényes alsó iskolai eredményei ellenére a „csodáskezű” Gyuri lánya bekerüljön. Vali imádta leendő munkáját. Szakácsiné már az elején elmondta nekik:

-Maguk kérem, nem lábbelit varrnak, hanem cipőt álmodnak az emberek lábára. Ezt értsék meg, vagy ne csinálják, hanem menjenek segédnek a Julius Meinl-be és mérjenek törmelék csokoládét tízért.  

Szakácsiné akkor látta meg a lány tehetségét, mikor először tette a nevezetes balkaros gépre, ami egy nehéz dolog, a csizmák hátsó illesztését varrták rajta, kemény kézzel kellett „alátartani”, hogy varrás egyenletes maradjon. Finomabb daraboknál pedig vigyázni kellett, nehogy begyűrje a bőrt, ezért feszíteni kellett hozzá. Szakácsiné szerint ott dőlt el, hogy valakiből csak tűzőnő vagy cipőfelsőrész készítő lesz.

Sokáig a háború nem jelentett neki semmit. Sosem éltek jól, csak megéltek, a kevesebb étel megszokott volt. Ruhát csak szükségben vettek, kivéve Pipit, aki mindig szép ruhában pompázott, igazi fodrász vágta a haját a Szent László utcában, míg Vali vastag hollófekete lobonca két copfban vagy egy lófarokban végezte. Pipire neki kellett vigyáznia. Hozni-vinni az iskolába, ha játszani akart az utcában, akkor oda is vele kellett menni. Vali csak azt vette észre, hogy kevesebb ember van az utcán, egyre kevesebb férfi és az a pesti nevetés, mosolygás, ragyogás eltűnt. Mikor 1944. március 19-én a Lehel utcában, a Tábori Sütödénél kenyérért sorban állva először láttak német katonákkal teli teherautókat elrobogni, Vali csak érezte, ez nem jó.

-Sose bízzál meg lányom egy katonában – mondta akkor hazafelé Szabó bácsi.

-Magyar vitézben sem?

-Egyetlen katonában sem, lányom. Mert amikor katonák, nem emberek. Érted-e?

-Nem. Katonák, védik a hazát. Ezeréves határainkat, a visszakapott országot. Minket, magyarokat.

-Szép volt Vali, jól megtanultad. Háború van. A katona sosem tudja, holnap is élni fog vagy már halott lesz. Ezért, mikor él, olyat is megtesz, amit nem engedne neki a böcsülete.

-Akkor miért teszi, Szabó bácsi?

-Mert katona lett, lányom. Szólok anyádnak vágja kurtára a hajad.

-Akkor fiús leszek – morogta Vali.

-Jobb az most, lányom, jobb az.

Vali haja rövidebb lett. A jegyre osztott étel kevesebb. Néha a rádión jött a riasztás, néha csak a sziréna bődült el gyomrát rántva mindenkinek és akkor irány az óvóhely, ahol a göthös Lakházi volt a légóparancsnok, aki minden este körbe járta a házat, hogy fény ne szökjön ki semerre, mert az „ámerikaiak” meglátják fentről és odaköszönnek egy bombával. Éveken keresztül gyakorolták, aztán júniusban, mikor lent voltak a gyertyafényű dohos pincében, tompa robbanásokat hallottak, a föld kicsit remegett alattuk.

-Ideértek, az anyjuk keservit – gyújtott rá Lakházi, majd köhögött alig valami tüdeje miatt.

1944. szeptember 17-e vasárnap volt, mikor este még szürkületben megszólaltak a szirénák és az összekészített batyuval a család lement az óvóhelyre, pont a Karsaiék után és a Pochlerék előtt, ahogy elő volt írva. Aztán jöttek a robbanások. Egyre hangosabban. Egyszer csak Lakházi felemelkedett, nézett nyitott szájjal, és akkor a bomba eltalálta a ház hátsó részét. Órákig tartott, amíg kiásták őket. Akik még éltek. Ott álltak és nézték a füstölgő semmit, ami valaha a Kisgömb utca 13 volt. Az ő lakásuk megmaradt. Életveszélyes, nem mehetnek fel, mondták nekik. Egy napig ott voltak a romoknál, majd jött egy keménykalapos ember és adott egy papírt, Tüzér utca 15, a Malomházakban kapnak ideiglenesen lakást. Volt, akiket a Hétházakba irányítottak, a Visegrádi utcába, Szabó bácsi a Huba utca sarkán, a Kármelhegyi Boldogasszony templomtól nem messze kapott egy szuterént. Aztán katonák és tűzoltók jöttek, amit tudtak kimentettek a semmivel határos lakásból. Katica néni szerzett egy kézi kocsit, arra tettek mindent, mit érdemes volt. Felmászott a romokon, mert Pipi babája ott volt és az akkor már nyolc éves lányka ott toporzékolt érte. A katonák szentségeltek és Valit nézték néha, aki gyilkos tekintettel válaszolt.

-Megkapod apád kis kabátját, jobb lesz úgy – mondta az anyja látván, a nővé serdülő lánya fejlettsége másoknak is feltűnt.

Gyötrelmes napok jöttek. Hol volt étel, hol nem. A bombázások egyre rosszabbak lettek, már nappal is zúgtak a szirénák. Pipi sokat sírt és ilyenkor az apja énekelt, bohóckodott egy sort. Néha táncra penderítette Valit és az Ida regénye című filmből énekelte Fényes Szabolcs slágerét, a főszereplő Jávor Pált utánozva:

-Oda vagyok magáért; A fekete hajáért; Egyetlen egy szaváért; Mosolyáért.

Vali nevetett, ilyenkor szerette az apját. A legtöbbször azonban nem szerette, mert csak volt. Cigarettázva, sokat beszélve. Nem csinált semmit. Néha cipőt, csizmát javított, mit éppen hoztak. Aztán csak legyintett, hogy mennyi lesz? és a felesége egyezett meg az árban. Mert a férje ezt se csinálta.

Amikor az első orosz berontott a pincébe, az egyik férfi egy csomagot adott neki. A begyűjtött órákat, néhány gyűrűt, nyakláncot, köztük Vali egyetlen kincsét egy pici arany láncot, kereszttel. Kenyeret, egy darab szalonnát. És egy üveg pálinkát. Hátha akkor nem lesz az, amiről annyit hallottak. A férfiakat lelőtték vagy elvitték. Minden nőn erőszakot tettek, többen is, mindegy milyen idős is. Az orosz katona köpött egyet, megnézte a batyu tartalmát, harapott a kenyérből, majd meghúzta az üveget, bólintott:

-Harasó! – intett a batyuval és tovább ment valamit kiabálva a társainak.

Akkor megúszták, nagy sóhajjal jött el a háború vége. A háború elment, a félelem itt maradt. Pusztítóbb mindennél. Semmi sem volt. Se étel, se rend, se biztonság. Az oroszok azt csináltak, amit akartak. Estefelé bandák jártak csoportosan és vittek mindent. Nappal kicsit jobb volt, az emberek élelmiszert kerestek, néhányan már dolgoztak és a romokat kezdték elhordani. Néha feltűnt pár ember RENDŐRSÉG karszalaggal, mint Pista bácsi is a Tüzér utcai házból. Minden hír aranyat ért, Katica nénit szerették, így sok mindent tudott, mit hol lehet kapni, indul-e vonat vidékre, hogy cserélni lehessen ételre ágyneműt, ruhát, kinek mi volt. Sokszor az életüket kockáztatták, sosem tudták visszatérnek-e valaha vagy ott fekszenek majd valahol legyilkolva, kirabolva. Aki éhes az enni akar és mindig eljön az a pont, amikor nincs kockázat, csak az éhség.

-Holnap Katica lesz kenyér a Táboriban. Korán kell menni – suttogta Veresné, miközben mostak az udvaron semmi szappannal téve tisztaságot a jeges vízben.

Katica néni keltette Valit, induljon a kenyérért.

-Itt a pénz, vigyázz rá. Próbálj meg kettőt venni. Mosolyogjál, az mindig jó, lányom.

-Miért nem apa megy? – kérdezte álmosan a lány.

A pofon most is jött, mint mindig. Vali gyilkos fekete tekintete láttán az anyjában támadt némi lelkiismeretfurdalás, ami gyorsan elmúlt. Mert a férje a minden és Pipi. Vali meg csak úgy van.

-Menjél. Vigyázz, ha oroszokat látsz, fussál. És ne menj a Huba utca felé. A Szabó bácsi már nem él. Gyere haza, dolog vár – noszogatta a lányát.

-Mindig az vár. Maga mindig talál nekem valamit. Mindig. Nekem – dacoskodott a lány, felkapva egy számmal nagyobb bakancsát, amit az anyja szerzett még tavaly decemberben, ki tudja honnan.

-Kaphatsz még! – emelte kezét.

-Kezcsókolom – morogta Vali és indult a Lehel utcába a Tábori pékség felé.

A tavasz kezdett már becsordogálni Pest gyalázott utcái közé, Angyalföld szomorú házai is kaptak némi napfényt. Vali persze elment a Hubai utcai leomlott sarki ház felé, ahol Szabó bácsi volt a romok alatt. Integetett, a templom láttán keresztet vetett, ahogy tanulta és ment vissza a Tüzér utcába, majd a Csángón ki a Lehel útra. Egy villamos csörömpölt előtte. Igazi sárga villamos, amit már oly régóta nem látott. Egy teherautó húzta, de ment. Mosolygott és boldognak érezte magát. Ha már van villamos, akkor más is lehet a városban, mehet a Lovag utcába dolgozni a Szatmárihoz, de jó!

Két órát állt sorba, gyorsabban ment, mint gondolta. Egy kenyeret adtak és már lökték is arrébb, sokan vártak. A kenyeret betette a hasa elé, hogy ne lássák, mert ilyen helyen mindig figyeltek rossz emberek és mikor lehetett elvették azt, mi kellett nekik. Most azonban három ember sétált a RENDŐRSÉG feliratú karszalaggal, kettőnek puskája is volt. Pista bácsi biccentett Valinak, aki rámosolygott.

– Menj egyenest haza! Kerüld a Huba utcai házat, te lány. Veszélyes az!

-Tudom, nem vagyok gyerek – rántott a vállán a lány és a nevető Pista bácsi előtt nőiesen lépkedett.

A Csángó és a Tüzér utca sarkánál hallotta meg a trappolást. Aztán a fütyülést. És borzalmas szót:

-Gyévúska! Kislány!

Hátranézett és négy vagy öt orosz katonát látott, fél utcányira tőle jobb oldalon, pont onnan jöttek, amerre ő menni akart. A szíve a torkában dobogott, szája kiszáradt, önkéntelenül nyúlt a hasát melegítő kenyérhez. Dermedten állt, a katonák közeledtek.

-Nem adom! Nem adom! – mondogatta, aztán futásnak eredt felfelé a Csángó utcán.

-Náhuj! B’meg! – hallotta a káromkodást, de csak futott.

A csizmák dobogása elnyomta hangos lihegését. Hirtelen a Csatos Manci jelent meg előtte, aki az ostrom után, február végén az egyik este tépetten véresen esett be a kapun és a ház asszonyai próbáltak segíteni neki. Alig maradt ruha rajta, véres volt a combja és egykor szép kontya tépetten hevert a vállán, szeme a semmibe révedve, arcán vérrel keveredett valami fénylett.

-A kurva oroszok, az anyjuk úristenit – morogta az apja.

-Ne szidja az Istent – kiáltotta Karsainé – ő vigyáz ránk!

-És hol volt mikor meggyalázták a Mancit? Hol? – kiabált az apja akkor.

Valit csak rémülten állt és akkor a Manci, a szép Csatos Manci ránézett és Ő azt a tekintetet sosem feledte többé. Mikor a Manci leugrott a harmadikról és meghalt, akkor sem.

Most sem mikor kiért a Fóti útra, kicsit tépelődve, merre tovább? Akkor felkelepelt a géppisztoly és hangos SZTOJ! ÁLLJ! csattant mögötte. Vali átszaladt a törmelékkel szegélyezett széles úton. A katonák káromkodtak, de most már mérgesen mentek a lány után. Akarták. Mindannyian. Vali rémülten futott, előtte a Manci szeme lebegett, a könnyei között meglátta a templomot. Az oroszok újra lőttek és Vali sikoltott, de futott. Az életösztön nagyobb volt, mint a félelem. Haza KELL vinnie a kenyeret! A templom kapuja zárva volt. Vali kétségbe esett. Hátranézett és látta az elől futó katona nevetve lassít. Próbálta a kaput újra. A katonák csak lépkedtek és vállukra vették a fegyvert. Az egyik már a derékszíjját csatolta. A Manci szeme rémlett fel újra. Mert a végén csak megtudta mi lett a lánnyal. És ő nem akarta. Haljon meg inkább, de azt ne! Neki haza KELL vinnie azt a kenyeret. Nagyot lökött a kapun, ami kicsinyét mozdult. Vali bepréselte magát a támadt résen. Még a kenyérre is vigyázott, ne nyomódjon össze. A templomban alig volt fény, csak ami a törött ablakokon szűrődött be. Próbálta visszanyomni a kaput, az oroszok nevetése egyre közelebb volt. Hallotta már, hogy a ruszkiknak nem számít sem a templom, sem  az oltári szentség, sem a papok. Akkor hirtelen valaki benyomta a kaput, majd rászólt:

-Az oltár mellett balra kimehetsz a sekrestyén keresztül. Siess!

Vali nem köszönte meg a férfinak, akiről azt se tudta kicsoda, csak szaladt. Amikor kilépett egy ház udvarára ért, ahol nem volt kapu, már rég eltüzelték. Hirtelen szél kavarta a port és mocskot. Óvatosan ment a bejárat felé. Egy zöld színű puffadt test hevert a lépcsőháznál, Vali rémülten lépett ki az utcára.

-Gyévocska! Hehej! – hallotta az oroszokat.

Vali akkor ledermedt. Nem volt hová futnia, utolérik, ha a Váci út felé megy. A Fóti út felé elállták az utat. A sarkon Szabó bácsi leomlott háza volt. Ösztönösen ment arra, talán abban bízott, segít neki. Az erős szél port fújt a szemébe ezért nem látta, csak hallotta. Először csak egy kis recsegést. Aztán egy suhanást, majd a hangos dördülést, ahogy az életveszélyes homlokzat lezuhant két emelet magasan, beborítva a Huba utcát. Mintha kiáltottak volna. Aztán csak a por, pár tégla darab ütötte meg, az egyik az állánál megvágta. Csend volt. Vali az első hangokra összekuporodva bújt meg egy ház kapualjában, ahol zárva volt a kapu, nehogy be tudjon menni, nyomában az oroszokkal. Óvatosan törölte téglaporos arcát. Nedves volt a keze, látta a vért. Aztán érezte a fájdalmat az álla alatt. Kinézett és az ember magas törmeléket látta, a lassan oszló porfelhőt, amin keresztül a nap próbált átsütni. Az oroszok sehol. Hová lettek? Elbújtak. Biztosan azt várják, hogy előjöjjön. És akkor… A Manci szemét látta. Megint. Három alakot a porban. Ijedten nézett az utcára. Már csak a Váci út felé futhat, esetleg majd lefordul…Elindult. Futott, a kenyeret szorítva. Mert az KELL. Várják otthon.

-Ne fuss te lány! Nem érlek utol – hallotta az ismerős hangot.

Megállt, megfordult. A Pista bácsi a házból. És a két rendőr vele. Vali megállt. Akkor az oroszok…

-Ott vannak – mutatott a téglahalomra Pista bácsi – jó ott nekik. Hallottuk a lövéseket, siettünk megnézni, mi van? Aztán a szél megnyomta a homlokzatot, leomlott. A legjobbkor.

-Engem… engem… -nyögte Vali.

-Igen, te lány. Ez az élet. Most. Ügyes voltál és bátor – mosolygott Pista bácsi és lesimította a lány fejéről a port.

-Talán most már megmondhatnád ki is vagy te a Tüzér 15-ből?

Vali kihúzta magát, nagy fekete szemével nézte a Pista bácsit és szinte szavalva, büszkén mondta, mint aztán később mindig, egész életében:

-Székely Nagy Valéria!

A kép 1952-ben készült Székely Nagy Valériáról, az ÉDESANYÁMRÓL.