Pofád, az van!

-Azt a cifferblatter mutterját nekije!

Vera ijedten kapta a fejét a hang irányába. „Ugye az nem lehet, hogy itt van?” nézett az ülések közti folyosóra. A légiutaskísérő lány bájosan mosolyogott rá.

-Igazán sajnálom, hölgyem, de egy kicsit túl foglalták a járatot, ezért az elsőbbségi helyekre is ültetünk utasokat. Megértését köszönöm!

-Nem, kedves…- leolvasta a lány nevét, Elizabeta – Elizabeta. Nem értem meg. Sokkal többet fizettem, pont azért, hogy nyugodtan utazzam. Ne ültessen ide senkit.

-Értem asszonyom, ám a kapitány utasítása. És a szerződés 42.pont b bekezdés szerint, Ő dönt ilyen alkalmakkor. Köszönöm a megértését! – mosolygott továbbra is a lány.

-Meglehet nem voltam világos. NE ÜLTESSEN MELLÉM SENKIT!

-Rocska. Állj le – hallotta az ismerős hangot, amit a pokolba kívánt, úgy hét éve.

-Na pont Te ne szólj bele, Marci – sziszegte a férfinek.

A volt férje. Aki miatt felborult az élete, elölről kezdett mindent, harmincnégy évesen. Jó. Harmincnyolc. Akkor is. Mester Márton. Micsoda név! Milyen jól néz ki?! Lebarnulva, rövid hajjal, a kék szemével, a gödörrel az állán. Fogyott. Izmosabb lett. Atyavilág! Egy tetkó a karján! A síró bohóc, amit annyira szeretett volna látni rajta, de Marci makacs volt, ebben is. Aztán megcsalta. És vége volt. Mindennek. Most meg itt mosolyog rá, a csomagfedelet támasztva, miközben az izmai játszanak a karján és neki, a megcsalt, tönkretett volt feleségnek az jut eszébe, hogyan tudta ez a kar ölelni, szorítani, amikor…

-Ülj máshová! – kiabálta Vera.

A férfi bólintott, és a lány felé fordult:

-Ha van esetleg egy kevésbé huzatos hely a szárnyon? Vagy nekem adja az egyik mosdót, Elizabeta? Hm? Vagy az ön helyét és legfeljebb az ölembe ül? Nagyon kényelmes. Igaz, Rocska?

A lány kicsit pirult, mosolygott, egy gombot kipattintott, hogy teljesen feleslegesen megigazítsa a sálját. Ne már!!! –nézett Vera.

-Ne hívj Rocskának, te mocsok! Az akkor volt. Most meg nem ülsz ide! –sziszegte mérgesen a nő.

-A szemed tudod, ahogy villámlik, mint akkor, Rocska. Mikor a legjobbak voltunk –sóhajtott Marci, majd az értetlenül álló Elizabetának mondta már angolul: – tudja Hölgyem, ő a volt feleségem. Magyarországon. Már elváltunk. Szabad vagyok.

-Az jó dolog. A szabadság. Is. Akkor helyet foglal, uram?

-Az ön ülése esetleg? – mosolygott Marci egy James Bond féle félig felvont szemöldökkel.

-Nem, uram. Azt nem lehet – húzta ki magát a lány – ITT nem lehet – súgta még és tovább ment.

Vera elképedve nézte a jelenetet. Nem lehet igaz! Itt flörtöl a volt férje, az a szemét állat, aki megcsalta. Aki tönkretette! Megalázta. Megsebezte. Aki…Nahát! Egy alig húsz körüli műcickós csajszival! Ne már!!!

Marci közben leült és becsatolta magát. Nézte a volt feleségét. Sokat változott. Nagyon sokat. Rövid haja lett, eredeti fekete. Van egy kis hasa, ami kifejezetten szexis. Barnára sült lába, karja. Izmos. Nem petyhüdt, mint akkor. Mély barna szeme villogott a szemüveg alatt, ami végre nem egy nagyapámévoltésmegtaláltam típus. Nagyon finom alapozó, minimális rúzs. Sima az arca. Kis nevető árkok futottak a szeme sarkából. Az az izom az arcán, akkor is megvolt. Rángatózik, mint mikor a fagyasztó teljes tartalmát vágta hozzá. Precízen, apránként, gondosan célozva. Negyvenöt éves és szebb, mint valaha. A kutyamindenit!

-Nagyon szép vagy Rocska – mondta Marci őszintén.

-Pofád az van!

-Komolyan mondom. Végre tudsz már rendes melltartót is választani. Ez igen.

Ami sok, az sok! – gondolta Vera.

-Fejezd már be! Ülj a seggeden és csend legyen. Nem vagyok már Rocska. Felfogtad? – magyarázta mérgesen a nő – az az idő már elmúlt!

-Még visszajöhet – mosolygott Marci.

Vera lecsapta a kezében lévő könyvet. Tapodi Brigitta: A hajtű, nézte Marci. Nem ismerte. Azt viszont tudta, kiváló könyv lehet, mert a volt neje könyvekben tévedhetetlen.

-Marci. Soha. Érted, soha! Én akkor talán Verocska voltam neked, néha Rocska. Aztán az egészet elfelejtetted Ilonka miatt. Ha jól emlékszem, ugye.

-Nem. Ildikó volt és véletlen – magyarázta Marci.

-Véletlen? Ott volt rajtad!! Véletlen?!- kiabálta Vera.

-Véletlen. Mert neked ugye akkor nem otthon kellett volna lenned. Mint az köztudott – tárta szét a kezét Marci.

Vera arcán rángatózott az izom, úgy érezte szétrobban ekkora pofátlanság hallatán. Látta maga előtt a hangosan mozgó párt, a nő hatalmas fehér hátát, rajta egy pillangó tetoválással. Egy könnycseppje elindult. Megremegett a szája. Kinyitotta a könyvet és pár sor után, nagy levegőt véve megnyugodott. Mert egy igazi könyv ilyesmire is képes.

Vagy fél órája repültek, mikor Elizabeta és kolléganője megérkezett a szervízkocsival és kávét, üdítőt, szendvicset kínált.

-Önnek uram? Valami különlegeset? – mosolygott Marcira.

-Azt mondta hölgyem, itt nem lehet.

A lány elpirult kicsit, kolléganője fejét lehajtva nevetett, hogy ne lássák.

-Kérek egy kávét, tej nélkül. Bélelje ki egy kis whiskyvel – mondta Marci és nyújtotta a kártyáját.

-Béleljem ki? – nézett kolléganőjére Elizabeta.

-Hogy ne lötyögjön ki – mondta morcosan Vera – minden nőnek ezt mondja.

-Ó. Önnek is? – kérdezte Elizabeta.

Vera ránézett a lányra, aki szó nélkül készítette az italt.

-Nem kérsz semmit, Vera? Meghívlak.

-A halotti torodra, Marci –mondta Vera.

-Az milyen koktél? Még nem ittam.

A nő arcán újra rángott az ideg. Pofátlan szemétláda! Mint mindig. Mit képzel?!

-Elizabeta, drága, bocsásson meg. Van ír krémlikőrjük? – kérdezte szinte búgva Marci.

-Van, uram.

-Akkor azt legyen kedves. Kávéval, egy kis tejszínnel. Egy cukorral – sorolta Marci és kezet csókolt a lánynak.

Elizabeta zavartan pakolászott, amíg a kolléganője rá nem szólt, hogy majd ő megcsinálja. A kész italt Marci nyújtotta Vera felé.

-Huh –mondta aztán.

-Mi az, hogy huh? – kérdezte Vera.

-Azt hittem rám öntöd.

-Ez nem húsleves Marci – emelte meg a poharát a nő – amúgy köszönöm.

-Szívesen Ro…Vera. Amúgy mindig meg akartam kérdezni tőled.

-Mit?

-A húsleves után rám borítottad a cérnametéltet, aztán a leves zöldséget. És az aprólékért kimentél a konyhába, majd azt is. Miért?

-Teljes körű kiszolgálás, Marci. És akkora pofád van, hogy elfért rajta – kortyolt az italába Vera.

-Bakker, erre nem gondoltam – rázta mosolyogva a fejét a férfi.

Vera érezte a krémlikőrös kávé illatát, amit először a The Cake Caféban ivott Dublinban, ami könyvesbolt is volt, lelket betöltő hangulattal és mosollyal, Saint Kevin’s-ben, a Pleasants Place-en. Amikor még boldogok voltak. Élményeket gyűjtöttek a világot járva. És sokat dolgoztak. Nagyon sokat. Utólag jó kérdés, megérte-e az a tíz nap varázslat azt, hogy előtte napi 13 órát güriztek, heti hat napon át. Talán ott romlott el minden. Mikor már nem figyeltek egymásra, mert a másik úgy is ott volt. És ha nem, akkor majd megjön. Aztán egyre inkább távolabb kerültek egymástól. Ágytól, asztaltól. Amikor külföldön voltak, minden visszajött. Újra szerették egymást, néha csak sóhajokkal, néha kiabálva. Néha csak Marci vállára hajtotta a fejét és nézték a naplementét, mint Perranporth szikláinál Cornwall-ban, egy üveg sörrel a kezükben. Érezte, hogy Marci őt nézi.

-Mi van? – mordult rá.

-Sosem volt utána olyan jó senkivel, mint veled – mondta állát támasztva Marci.

Verának elállt a lélegzete! Még van pofája EZT mondani?! Amikor… és hogy…Hát mit képzel?!

-Nekem volt jobb. Sokkal jobb! – emelte fel a poharát a nő.

-Az jó – bólintott a férfi – meg is érdemelted. Mindent, mi jó neked. Én nem tudtam megadni. Sajnálom.

Vera egyhajtással megitta a maradékot. Miért kell ezt előhozni?! Miért? Ő lezárta. Teljesen. A fenébe! DE akkor miért kezd szűkülni a torka!?

-Inkább olvass Marci. Jó a borítója. Mi az?

-Bakker Gyuri: A slag. Annyira hihetetlen, hogy már hihető. Eszement marhaság, szét röhögöm magam rajta. Ilyen kell mostanában.

-Egy rendes könyvre nem futja?

-EZ miért nem rendes könyv, Vera? Persze senki sem ismeri, nincsenek egymást kergető dicséretek a körön belül, meg nagy marketing. A pasi maga csinálta meg, mert nem volt, aki kiadja. Aki elolvassa, az az alatt az idő alatt minden bajt elfeled. Tuti.

-Neked való. Csak semmi komoly – nézett mérgesen Vera, miközben a hátlapot olvasta.

-Igen. Semmi komoly. Tudod, meló után nem fogok Immánuel Kantot olvasni. Utazáshoz sem. EZ – emelte fel a könyvet – tökéletes. Neked sem ártana. Később kölcsön adhatom.

-Te sose adsz kölcsön könyvet, Marci. És nincs később. Az már elmúlt.

-Csak az múlik, amit elmulasztunk, Rocska. Sosem kérdezted meg.

-Mit? Mit kellett volna megkérdeznem?

-Hogy miért tettem? – mondta a férfi és csak nézte a mély barna szemeket.

Na, ami sok az sok! Megcsalt! MEGCSALT!! Tönkretette az életemet! Mindent ott hagytam, amit addig elértem! Újra kellett kezdenem mindent. Mindent!! És ezt mondja? EZT!?!

-Nagyobb mellek. Készséges száj. Fiatalabb. Szőke. Kékszemű. Soroljam, Marci?

A férfi a fejét ingatta. Vera valami nagy szomorúságot látott a szemében.

-Neki fontos voltam. Szüksége volt rám. Mint férfira, mint barátra. Akivel együtt tudott örülni, nevetni egy filmen, sírni egy színdarabon, elámulni egy kiállításon. Amit veled is megvolt. Aztán ott hagytál. Te akkor már annyira messzi voltál. „Zoknit is betetted? Holnap mosok!” aztán már aludtál is.

-Mert sokat dolgoztam. A Csákvári kitaposta a belem. Mindent rám lőcsölt. Rohannom kellett, hogy készen legyek. Semmire nem volt időm, Marci! Semmire!

-Rám se.

A gép zökkent egyet egy légörvényen. Vera mondani akart valamit, aztán nem szólt. Közös életük utolsó fél évében valóban nem törődött mással. Munka, háztartás. Munka. Aztán munka. És Marci meg hagyta, nem szólt.

-Rád se – mondta halkan Vera – te meg hagytad.

-Igen. Látod az az én hibám, hogy hagytam.

-Meg hogy az Ilonka rajtad lovagolt- jegyezte meg élesen Vera.

-Ildikó. És nemcsak lovagolt.

-Helyben vagyunk. Marci. Zárjuk le. Te is, én is megtaláltuk az új életünket. Igaz?

-Ami a munkát illeti, igaz. Tök jó meló. Szeretem csinálni. És te is megvalósítottad az álmod. Kiadóknak dolgozol. Kéziratok, írókat istápolsz. Amiben a legjobb vagy.

-Ebben vagyok a legjobb? – mosolyodott el Vera.

-Nem. Másban. Ám azért pofon vágnál – mondta Marci.

A nő nevetett. Igen. Jók voltak együtt. Mindenben. Talán újra…

-Marci. Ne gondolj arra, hogy mi újra. Mert…

-Ragasztott csészéből nem lehet teát inni – mondta Cu-Mi kínai bölcs mondását Marci.

-Igen. Mindig az a látvány jutna közben eszembe. A hangotok. Meg …minden. Nem lehet, Marci. És most, ha lehet, fejezzük be.

A férfi bólintott. Mert szerette volna a régi életet, a régi boldogságot, a régi érzéseket, ám tudta, hogy nem lehet. Soha többé.

-Kér még valamit, uram? – szólalt meg a lány mellette.

-Köszönöm nem. Egy mobil szám jól jött volna a kávéhoz – mosolygott ellenállhatatlanul a férfi.

Vera átnyúlt és megfordította a férfi kezében a poharat. Egy E betű volt ott és egy telefonszám.

-Köszönöm, asszonyom – mosolygott Elizabeta és tovább ment.

Marci nézte a lány fenekét, majd a volt feleségét. Micsoda nők!

-Köszönöm, Rocska. Nagyon kedves tőled.

A nő beljebb húzódott, felvette a könyvet.

-Pofád az van!

-Az is – mondta vigyorogva a férfi.