FELICITÁ
-Ez egy rakás trutymó! Semmit nem lehet kihozni belőle. Felejtsétek el. Léptem – viharzott ki Karl a vágószobából ott hagyva Stefano-t és Helgát.
Egymásra néztek, majd a vágómasina képernyőjére, ahol ott mosolygott a 71 éves Rolf Bantle, a piroskék FC Basel mezben. Egy olyan történettel, amit kitalálni sem lehet. Amihez a Schweiz am Sonntag lapból jutottak hozzá. Helga találta meg és felhívta Stefano-t.
-Mit szólnál ahhoz, hogy elmész egy meccsre Milánóba, eltévedsz és tíz évig ott élsz.
-Ki van csukva, Helga. Egy jó kis novellát összehozhatsz belőle. Mi tévések vagyunk.
-Ez megtörtént Steff. A pasi, Rolf Bantle és itt él Bázelben az Arany Alkony idősotthonban. A Schweiz am Sonntag írt róla.
-Már ott is vagyok!
Egy óra múlva Helga erkélyén egy bögre kávéval, jegyzetfüzettel és két lekváros fánkkal felszerelkezve hallgatta a nőt.
-Tehát 2004, Inter-Bázel Milánóban. Bajnokok Ligája visszavágó. Az első meccs itthon 1:1 lett, aztán a lemostak minket 4:1-re. Rolf nagy rajongó, a „Bebbi” a mindene.
-Van egy nő is? – nézett fel a férfi.
-Steff! Itt élsz Bázelben és nem tudod, a „Bebbi” az a csapat beceneve? Mint a „RotBlau” a piroskék? Mindegy. Külön vonattal mentek. Aztán Rolf kicsit többet ivott, elment wc-re, rossz szektorba ment vissza. Ott is maradt, aztán kifelé a San Siro-ból, nem Steff, az nem templom, az a stadion, eltévedt. Pár euro meg svájci frank volt a zsebében. Bevitték a városba. Se telefon, se semmi. Segítettek neki. Aztán megtetszett neki és annyira jól érezte magát, hogy ott maradt. Tíz évig! – mondta diadalmasan Helga.
-Ez bitang jó. Készítünk egy etetőt…
-És beadjuk Karlnak.
Másnap Karl, a dokumentum osztály vezetője elolvasta a sztorit, átfutotta a rögtönzött szinopszist, majd hátradőlt, feje mögött összekulcsolta a kezét és kinézett az ablakon.
-Tíz év borzalom Milánóban – mondta.
-Tessék?! – kérdezte Helga.
-Ez lesz a címe. Kidomborítva, hogy a digók mennyire utálják a külföldieket. Mennyit szenvedett, hányszor alázták meg, éhezett. Sok közeli kell majd, könnyes szemek, pár seb. Aztán milánói képek a mocsokról, szennyről, pár igazi maffiózó arc. Olyan Borzalom Városa kinézet. Oké srácok! Megvettem. Beszéljetek a fickóval, próbáljátok meg ingyen. Aztán irány Milánó. Két nap. Vonat. Másodosztály – végzett velük Karl és a telefonjáért nyúlt.
Helga akart valamit kérdezni, de Stefano megszorította a kezét. Az irodából kifelé már hívta az idős otthont.
Rolf Bantle ült a fotelban, mosolygott és nem értette, miért is érdekel valakit az, hogy Ő mit csinált Milánóban. Boldog volt. Mi ebben az érdekes? A szőke hölgy hozott süteményt, meg kávét. A magas vékony fiú megkínálta cigarettával, aztán elmondták miről szeretnének beszélni vele. Még szép, hogy mosolygott.
-A tévének lesz? – kérdezte Rolf.
-Igen, Herr Bantle. A Tele 1-nek – mondta Helga és keresgélt a tabletjén.
-Rolf. Jó az. Vagy Rolfo. Kint úgy hívtak. És mit mondjak?
-Én kérdezek, aztán bármit elmondhat, Rolf. Bármennyire is borzasztó vagy rossz emlék.
-Borzasztó? Életem legnagyobb bulija volt, kedvesem.
-Akkor azt – mosolygott Helga – Kezdjük. Kedves Rolf! Hihetetlen történet az Öné. Elmondaná hogyan indult?
-Apám kivitt hat évesen a meccsre. Akkor én rotblau, piroskék lettem. Kikaptunk a St. Gallentől. Aztán minden meccsen ott voltam. Mikor volt még feleségem, ő is jött. Kötögetett a meccs alatt, mert nem érdekelte – göcögött Rolf.
-Miért ment mégis Önnel?
-Mert szeretett. Amíg el nem ment. Aztán egyedül jártam. A legfontosabb volt az életemben, az asszony után.
-Ön is kivitte a fiát, Rolf?
-Nem lett gyerekünk. Pedig tettünk érte, becsülettel. Aztán én maradtam, meg a „Bebbi”.
-Hogyan került Milánóba és ott mi történt?
-Különvonattal mentünk. Végig röhögtük, piáltuk az utat. Nem volt kétségünk, hogy az Inter röstlit csinál belőlünk. Lereszel, összegyúr, megsüt és megesz minket. Csak tudja hölgyem, a remény, az mindig ott van, ahogy a magyar foci Isten Puskás mondta, a labda mindenkinek gömbölyű. Szóval jó volt a hangulat, az olaszok söre piszok drága, de finom volt, ezért kimentem egy gyors kígyótekerésre.
-Pisilni – morrantotta Stefano – majd kivágjuk.
-Ja. Aztán visszamentem, már 3:1 volt az Internek. Csupa ismeretlen éneklő figura volt, mind olasz. Én meg Bázel mezben. Megörültek nekem, ölelgettek, két sört is adtak. Ott maradtam. No, a végén meg sodródtam velük, gondoltam csak látom a haverokat valahol.
-És nem találta őket?
-Nem Hölgyem. Nem voltam már olyan állapotban. Aztán valami pályaudvarszerűn kötöttünk ki és lassan ott álltam egyedül. Nem tudtam hol vagyok, telefonom se volt. Húsz euró és tizenöt svájci frank. Egy holland pár kérdezte, jól vagyok-e. Persze, hogy jól voltam, bemákolva.
-Berúgott – jegyezte meg Stefan.
-Vidám voltam! Mikor mondtam nem tudom, hol alszom, nincs pénzem, adtak egy hálózsákot. Aztán egy csendőrtől kaptam fél doboz cigit, meg gyújtót. Kimentem a térre és kerestem egy csendes kapualjat, ott aludtam – nevetett Rolf.
-Másnap elment a konzulátusra? – kérdezte Helga.
-Azta! Van olyan is? Nem. Egy igazi mamma ébresztett és pergő nyelven pörölt velem. Mondtam neki, már megyek is, bocsánat. Anche tedesco! mondta és az égre emelte a kezét.
-Ráadásul német – fordított Stefano.
-Aztán tisztáztuk, non tedesco, svizzero! Nem német, svájci. Akkor mosolygott és visszajött valami itallal. Grappa. Nagyon jól esett. Monica Tedelli volt a neve. Az övé volt a Trattoria di buon muro, a..
-Jófalat trattoria – mosolygott Stefano.
-Az bizony! Aztán beszélgettünk…
-Ön tud olaszul, Rolf?
-Én? Akkor egy szót se – nevetett a férfi, köszönettel fogadva az újabb cigarettát.
-Hogyan beszélgettek?
-Ó hát tudja mindenféle képpen. Ciao, azt tudtam, aztán birra, sör, pizza. És Felicitá. Tudja a dal –mutatott a nőre.
Helga nem értette, ám ekkor Rolf karcos hangján megszólalt Romina Power és Al Bano dala. Aztán Stefano csatlakozott és együtt énekelték:
„Felicitá é tenersi per mano andare lontano, la felicitá”
-Magunkhoz öleljük a boldogságot, hogy messzire jussunk vele, boldogság, nagyjából. Az egész dal a boldogságról szól – mondta Stefano.
Rolf megtörölte a szemét és nevetett. Hálásan intett a fiúnak.
-Aztán mi történt, Rolf? Hogy maradt tíz évig Milánóban?
-Ó hát Monica kimosta a ruhámat, meg ettem is. Aztán segítettem kicsit neki. És múltak a napok, nagyon klassz srácokkal találkoztam. Nem akartam hazamenni. Boldog voltam. Senkim nem volt itthon. Se rokonom, se ismerősök. Semmi. Egy kis lakás, szürke és sötét. Ott meg napfény, igazi színes élet.
-A szurkoló barátai nem keresték?
-Minek kerestek volna? Rolf. Ennyit tudtak rólam. Legfeljebb azt gondolták, mikor nem voltam ott a következő meccsen, hogy az öreg már a felhő szélén issza a sört – nevetett az öregember.
-Nem akart hazajönni? Ott idegenben mégis csak…nem bántották? Vagy inzultus nem érte?
-Ott? Ott mosolyogtak. Ittunk. Beszélgettünk. Felicitá. Boldogság. Hölgyem ott az életem az volt, boldogság.
-A rendőrség vagy mások nem bántották? Egy idegen, egy hajléktalan?
-Nem, sosem volt ilyen.
-Miért jött mégis haza, Rolf.
A férfi arca most először bezárult.
-Köszönöm. Ennyi volt. Elfáradtam –mondta és kisétált a szobából.
A Milano Cadona pályaudvar mellett lévő Piazza Virgilio- ról nyílik a Via Vincenzo Monti. Pár lépéssel beljebb találták meg a Trattoria di buon muro-t és Monica-t. Aki egy asztalnál ült és újságot olvasott. Mikor elmondták neki miért jöttek, akkor könnyes lett a szeme. Aztán megölelte Helgát és csókot cuppantott Stefano arcára. Örült, hogy hall a férfiről. Vágóképeket csináltak, Monica örömmel engedte, Ő is üzent Rolfonak. És mesélt. Sok mindenről. Közös karácsonyokról, a boldogságról, hogy Rolfo milyen jó ember volt. Az igazi életről. Mennyit segített és a végén igazi milánói lett. A tíz év? Az elmúlt, elillant. Mi maradt? Az emlékek, a mosolyok, felicitá. Boldogság.
-Monica, miért ment Rolfo haza? – kérdezte Stefano olaszul.
-Tudja Carlo elment. És ő nem akart így járni.
-Carlo a barátja volt?
-Ó, mamma mia! Mindenben! Még a barátnőjük is közös volt – vetett keresztet a nő – és persze kitartottak egymás mellett, egymásért. Carlo magyar volt. Aztán gyenge lett, haza akart menni, hogy otthon legyen vége. Már nem várta meg, hogy segítsünk. Akkor Rolfo azt mondta: Monica hazamegyek. Mondtam: mindig ott legyél, ahol boldog vagy. És nem láttam többé. Mondják meg neki, ne cigizzen. É cosí puzzolente! Az olyan büdös! – intett a mamma és bement a trattoriába.
Nézték a mosolygó Rolf-ot a vágómasina képernyőjén. És valahol irigyelték. Megtalálta a boldogságot Milánóban, hajléktalanként, még is mindene megvolt. Barátok, ismerősök. Vidámság, szeretet, egymással törődés. Felicitá.
-Felicitá – suttogta Helga.
Stefano ránézett és széles vigyor terült el az arcán.
-Megcsináljuk. Ez lesz a címe. A legfontosabb dologról fog szólni.
-A boldogságról! – mondták egyszerre.
A Tele 1 svájci tévé dokumentum filmjét, a Felicitá-t több mint hatvan országban játszották le. Több neves díjat is kapott.
Rolf Bantle még mindig mosolyog és örül, ha a Bázel győz. Ha nem, akkor is, mert a „Bebbi”, az maga a boldogság.