A héten nem beszéltem KZS bristolszakértővel. Nem is tudom volt-e ilyen, mióta itt élek? Még a múlt hét szombaton, mikor azt mondta kár a biteket pazarolnom a blogom miatt, megjegyezte havazni fog a jövő héten. Erre én mondtam valami mélyértelmű, komoly megjegyzést, amire már nem emlékszem. Kedden aztán valóban volt némi kósza havazás a farmon, ezért írtam egy üzenetet KZS bristolszakértőnek:
-Itt volt a hó. Keresett téged, hogy hol a Bath-ban vagy? Mondtam neki, hogy otthon, de azt felelte oda ő nem megy. Így jártál.
Nos azóta csend van és péntek. Mondhatnám pofára estem, mert KZS bristolszakértő beszólásai, útmutatásai mindig jól jöttek, sokat segítettek abban, hogy miről ne írjak. És most ez van. Zsebkendőt!!
A pofára esés az nálam állandó jelenség. Mondhatni, életem része, mert mit is csináljak unalmas óráimban? Több oka is van ennek például az egyensúly elvesztése. Hogy mindig bízom emberekben, akikről kiderül, hogy csak vegetációk. Hogy mindig hiszek abban, amit Csill, a patikus mond a Tündér Lala című Szabó Magda remekműben:
-Az emberek is tündérek, csak nem hagyják, hogy azok legyenek.
Ez kérem aztán igazi alapja lehet egy jó pofára esésnek. Ami persze csak annak szomorú, akivel megtörténik, a többieknek roppant szórakoztató. Aztán mint kifogyhatatlan forrás, a nők következnek. Mint az köztudott.
A legutóbbi pofára esésemért egy hülyét lehet okolni, aki nem képes figyelni, ezért orbitális ostobaságokat csinál. Vagyis engem. Vasárnapi szedés során történt, hogy négy darab Watercress, vizitorma levélkék, helyett egy szép lendülettel négy darab Watermelon, görögdinnye, indult útnak a vevőnek. Water az water, a többi meg ízlés kérdése. Ez elő szokott fordulni. Na de hétfőn együtt röhögtem Chris haverral, aki mutatta, mekkora balfityegők vannak, akik nem tudnak 60 deka watercress-t megkülönböztetni 16 kiló dinnyétől. Én is ott kacagtam, addig, amíg meg nem láttam a címkét : 135 gyorgv. Ez én vagyok. Azért nincs második y a nevemben, mert úgy gondolták, az tévedés, amúgy is ilyen név a környéken nincs. Ezért maradt a v betű. Meg az, hogy a GYÖRGY kiejtése megoldhatatlan feladat a Birodalom Uralkodó Népének. Nos a mosoly hervadt. Nálam. Viszont növekedett másoknál, mert ugye ha lehet valakin nevetni, az gyorsabban terjed mindennél. Mire a raktárból visszaértem a szedőterembe, már csak George, The Melon /György a dinnye/ néven emlegettek és nevettek. Nagy kérdés, hogy a Watercress vagy amit bekaphattok nem éppen shakespeare-i adaptáció meddig lesz műsoron. Azért el kell ismerni, szép munka volt.
A pofára esés egyik sima formája, fokhagyma és tejföl nélkül, az egyensúly elvesztése. Ennek alkoholos változata többször szerepelt ifjúkorom programjában. A legtöbbször ilyenkor mosolyogva ültem egy pesti járda szélén és mindenáron népdalokat akartam énekelni, pedig nem ismerek népdalokat. Igaz ők sem engem. Ettől még néha énekeltem. Különszám volt, hogy közben aludni is tudtam. Ja a tehetség! A legnevezetesebb „Egyensúlyom mondd meg nékem!” helyzet, egy Duna menti település tanyáján történt, ahol is egy haver meghívására úgy három napot töltöttem el. Jobbára alkoholos állapotban, nem volt terhes.
-Te pesti, te azt se tudod a vazsvella melyik részivel hánnyák a gyüvetet.
Ezt akkor sem értettem, mikor Jancsi mondta, mert ugyan felfogtam néhány szót, a lényeg még messze volt személyvonat másodosztályon. A vazsvella egy idő után megérkezett, a gyüvet pedig egyértelművé vált a helyszínen, már a szaga is elárulta, arról van szó, ami kijön a tehenekből. Aztán megegyeztünk, elmegyek hozzájuk, hogy lássa, egy pesti is tud dolgokat. Traktorral jött az állomásra.
-Nem az a bunkó, aki traktorral megy a diszkóba, hanem az, aki nem csatolja le az ekét.
Igaz mondás, tessenek megjegyezni. Az a hat kilométer a traktor fülkéjében állva-guggolva-fetrengve élmény volt. Olyan sohatöbbéanormaéletben élmény.
-Te Jancsi, tök szar a rugózás –mondtam, miután koppant a fejem.
-Nem lehet az, te.
-Aztán miért?
-Mer nincs is rugózás.
Van ez így. Mire a tanyára megérkeztünk, rekedtre kiabáltam magam, mert a traktort munkára tervezték, nem társalgásra. Egy disznóölés utáni terített asztal várt, harapjá oszt gyere! felkiáltással. Azt a kolbászt azzal a kenyérrel nem lehet feledni! Utána melós ruha, gumicsizma és irány a falusi élet. Mit mondjak! Szokatlan volt. Főleg, hogy mindig volt mit csinálni! És mindig valami nehezet. Pár perc cigi szünet vagy egy harapás pogácsa, kenyér meg egyéb úgy, hogy közben Jancsi megnézi a kocát „ teli van-e?”. Mármint lesznek-e kismalacok. Estére kezem-lábam remegett, a gulyáslevest legszívesebben infúzióval vettem volna magamhoz és mindössze négy darab mákos rétest tudtam megenni, mire Jancsi anyukája csalódottan mondta:
-Egyszálbélű pöstiek.
Akkor éppen úgy 120 kiló voltam, nagyon alsó hangon. Nagyon. Komolyan úgy éreztem, csak egy percre hunytam le a szemen, mikor jött Jancsi, hogy vár a tehen üstöllést. Hajnali négy volt, a kakas már zengett, mint a magányos utcán az élén guruló lábos fedő. Egyébként is annyi zaj, ami a „csendes” vidéken van, nem létezik! Macskanyávogás, ugatás, néha tehénbődülés! Komolyan éjjel kell dumálnia mindegyiknek?
Szóval a tehen várt. Jött a fejés. Nem tanultam meg fejni, ganajozni kicsit és azt, amíg az állat nincs ellátva semmi sincs. Se kaja, se semmi.
-Karácsonykor vagy húsvétkor máshogyan van, Jancsi?
-Igen. Olyankor karácsony vagy húsvét van. A naptárban.
Minden tiszteletem a vidéki embereké. Jancsi elmondta, ez nem egy mosógép, különböző programokkal. Ez egy tehén, ami 0-24 órában működik, tehát 0-24 órában kell ellátni. A többi állattal együtt. Mert utána jöttek a disznók. Aztán a lábas jószág, amiről csak én hittem azért hívják így a baromfit, mert lábosba valók.
-Pöstiek, én jó Istenem – csóválta ilyenkor Jancsi a fejét.
Aztán az este fő attrakciója volt az én pofára esésem. Jött pár srác estére, jó kis duma parti kerekedett, nagy röhögésekkel, tenyérnyi pogácsákkal és olyan pálinkával, amit arrafelé Rozsdakergetőnek hívtak. Mert csak megmutatod a rozsdának, aztán magától elmegy. Tény, ha a Trónok harcában Daenerys Targaryennek ilyen pálinkája van, akkor nem a Sárkányok, hanem a Vegyigyümi Anyja lett volna a neve, a Demizson Királynője. És nem azt mondta volna a tűzokádás előtt, hogy Dracharis! hanem hogy Még egy üveggel!
A lényeg, kimentünk páran dohányozni és hogy biztosabban billegjünk, a karámnak támaszkodtunk, az összesre amit láttunk. Aztán cigi, gyújtó. És persze közeledtem a láng felé. Az meg távolodott. Aztán placcs. Állítólag kívülről ez úgy nézett ki, hogy lassan dőltem a gyújtó felé, a többiek meg nevetni kezdtek, mert látták mi lesz a vége. Orcával a trágyába. Azt mondják, miután kihúztak, a gyújtó még a kezembe volt. Aztán pár vödör jó hideg vízzel lemostak. Nem kellett volna, mert akkor már éreztem a szagot én is. Utána egy remek alvás következett a szénában, mert azzal a szaggal zárt helységbe nem mehettem. Két nap múlva a kalauz javasolta jegykezelés közben, hogy a mosdás sok mindenen segítene. Micsoda víg napok voltak!
Pofára esés terén a Hölgyek szolgáltatták a legtöbb lehetőséget. Mert milyen vidám lehetett egy presszóból nézni, ahogy a szakadó esőben negyven percet vártam a Hölgyre, aki vígan volt a barátnőjével az ablak mögött. Nekem meg a lábujjamról is folyt a víz, volt ideje odaérni. Vagy amikor első randit megbeszélve álltam a Moszkva téren, pénteken délután ötkor egy szép fej vöröskáposztával a kezemben. Mert a hölgy szerint az olyan cuki lenne. A célért mindent, természetesen megtettem. Teljesen belesimultam a tömegbe. Két méteres, fekete hosszú hajú /volt ilyen is!/ kissé hirdetőoszlop alkatú fickó, szövetnadrág, ing, nyakkendő meg a vöröskáposzta. Az voltam én. Mint jelenség. Aztán egy óra múltán a káposztát odaadtam egy hajléktalannak.
-Francokat kezdjek egy focilabdával- morogta.
Ezért adtam némi pénzt is, szokásom ellenére és mindjárt rendes ember lettem. Milyen könnyen megy! Még lehetne sorolni hasonló dolgokat, de most nem könyvet szeretnék írni, csak úgy megjegyzem.
Pofára esés meló terén is sokszor ért. Még otthon, mikor megegyeztünk egy tárgyalás előtt, keményen fogunk harcolni a célért. Bólogatott mindenki. Valaki elkezdi. Senki. Jó, akkor én, aztán ti. És a tárgyaláson elkezdtem, úgy bátran neki a szélmalomnak. Mert jönnek a többiek. Aztán senki nem volt mögöttem, hirtelen mind szembe került. A Hogyan vágjunk magunk alatt fát? című oktató könyv mintapéldája volt.
A legnagyobb pofára esés a multis múltamban, egy januári értekezlet volt, ahol úgy éreztem, most aztán én is az osztályom is, a Lányaim is megkapjuk a méltó elismerést, annyira jók voltunk karácsonykor. És már előre mosolyogtam, hogy mikor majd viszem a tortát a Lányoknak elmondom, hogy a Nagy Főnökök is gratulálnak. Ez volt a terv. A valóság: A Nagy Ember közölte nagyon nem jó, hogy ennyire jók voltunk, mert elvettük a többi áruház kedvét, hogy jobb forgalmat csináljanak, kvázi, a mi hibánk, hogy gyengébb lett a karácsony cég szinten. Még most is hallom a csattanást, ahogy pofára estem. Tanítani kell mindenhol a Ne motiváld, törd le! tanfolyamon. Megnyugtató, hogy a Nagy Ember azóta még nagyobb lett. Én meg picker Angliában. A tortát megettük, jó volt, mint mindig.
És ha már Anglia. Itt aztán lehet pofára esni bőven. Két kultúra találkozása mindig hoz váratlan dolgokat. Persze most már tudom, az angolok nem európaiak, hanem Angolok és ez teljesen más. A logikátlan, nem hatékony, pazarló dolgok mindig is zavartak. Ez pedig errefelé bőven akad. Ha csak a sztereotípiakra gondol az ember, ahogy az angolokat ismeri filmekből, könyvekből. Aztán jön a valóság, mint jobbról az emeletes busz. Hogy hidegvérűek. Aztán rájössz, KZS bristolszakértő mondta jól: egyszerűek. Igen, ő erősebb szót használt, ám mivel már ő is brit állampolgár nem sértegetem az övéit. Hogy mennyire toleránsak. Igen, a született angolok, ám akik mondjuk Jamaicashire megyéből jöttek, vagy Mumbailand-ből, az már más. Aztán, hogy mennyire nem ildomos veszélyes szavakat használni, mint muzulmán, muszlim, arab vagy néger. Helyette a fátyolos és a fekete az életbiztos megszólítás, ennél csak az a biztosabb, ha nem szólsz hozzájuk. Egy ország, sok nép. Angolok. Ez nagy csattanás volt nekem. Mellesleg. Egyszer jó lenne, ha látná-hallaná valaki, mikor egy fekete egy ázsiai emberrel „beszél”. Nagyon csendben lenne utána minden emelt öklű.
Aztán a munkahelyen, amikor köszönsz és nem köszönnek vissza. Hogy soha nem lehet igazad, mert nem vagy angol. Bármit javasolsz, akkor sem. Mennyire látszik rajtuk, nem bírják az idegeneket. És igen, van kivétel, mert az mindig van, csak kevés. Én értem, hogy két nagy baj van velünk, európaiakkal. Az egyik, hogy dolgozni akarunk és nem csak úgy élni. A másik, nem tudnak megkülönböztetni minket a többi angoltól, talán csak amikor megszólalunk. Főleg én, mert Alizt már elkönyvelték skótnak. Ugye a Nemzetközösségi polgárokkal könnyű, rögtön látni kicsodák. Mert azért őszintén,a kanadai vagy az ausztrál nemzet tagja nem olyan gyakran fordul elő tartósan Britanniában, mint ahányszor Boris Johnsonnak az ŐSZINTE szóról nem yorkshire puding különleges változata jut eszébe. Az eredeti jelentését nem tanítják Eton-ben.
A legnagyobb pofára esés kétségkívül az volt, mikor St.George kerület Lidl üzletében én lettem fehérként az abszolút kisebbség. Valami torok köszörülős csulaelőtti nyelvet beszéltek a magamrakaptamalepedőt viselő hölgyek és a velük társalgó pénztáros. Az kérem elemi erejű volt. Később is találkoztam ilyennel, mikor mondtam az autószervizben Eszternek, mennyi pakisztáni áll az utcán, mire közölte azok románok és azért vannak annyian, mert csak fél óra múlva jön meg valamelyik segély utalása, utána egy szál sem lesz ott. WOW! Az angoloknak sikerült egy olyan szociális rendszert létre hozniuk, ami gyerekgyarapodásra ösztönöz, munkára nem. Mert ugye, ha munkával úgy havi 100 fonttal kereshetsz többet, mint munka nélkül, akkor lehet várni azt, hogy a fiatalok sokasága tolongjon Lancashire-ben karfiolt szedni. Pár pohár teát meg fognak inni, amíg ez így lesz, az biztos.
Legyen egy kis kellemes orcára hullás is. A húsvéti gyuriságot, a Sonka? Tojás? Húsvét! címűt nagyon sokan olvastátok, köszönet érte. Külön köszönet A magyar szerzőkért facebook oldalnak, amelyik megosztotta! Áprilisban két dologgal foglak zaklatni benneteket, a jövő héten már találkozhattok egy egyikkel, kérlek titeket, ne kerüljétek ki! A mese az kérem készül, az első része a hétvégén billentyűbe szökken. Aztán teszt üzemmód következik és a fogadtatástól függően elkészülhet utána a tervezett további öt mese. Előkerestem a mentett dolgok sokaságából a Betty történetet, aminek már két fejezete megvan. Tavasz végi, nyár elejei feladat lesz megírni. Szóval megy minden. Nem a tervek szerint, talán így kell lennie. Mint az köztudott.
Barbit kérdeztem a pofára esésről. Azt mondta mivel KZS bristolszakértővel nem beszélek, akkor ő sem beszél velem. Az okát kérdeztem, mire azt mondta azért, mert nem beszélek KZS bristolszakértővel. Próbáltam elmondani, hogy én beszélnék vele, csak ugye… Erre azt mondta:
-Sajnálom Gyuri, erről nem beszélek veled, mert te nem beszélsz Zsuzsival!
Ezek a nők ennyire összetartanak. Kontyszolidaritás! Körömlakk koalíció! Melír mozgalom! Komolyan. Tegnap azért elküldte a szentenciáját, Nézz tükörbe! üzenettel:
-Csak az tud pofára esni, akinek van pofája hozzá!
See you later!