151. BRISTOLT LÁTNI ÉS KI VAGYOK ÉN? | Székely Nagy György

Nem terveztem, hogy ilyesmiről fogok írni. Nektek. Aztán mégis.

-Vannak dolgok, amik veled kapcsolatban nem igazán hihetők. Minthogy nem tervezel előre valamit vagy, hogy fehérre fested a hajad – nézett szigorúan KZS bristolszakértő.

-Ez most tényleg úgy jött…

-Menjél már! Végre jött egy téma és te lecsaptál rá, mint gyöngytyúk…

-Na!!

-A kukacra. Ne kamuzzál. Illetve, kamuzzál, csak akkor jó legyen a történet, nemcsak párbeszéd és max. hat hulla. Na mesélj!

KZS bristolszakértővel ilyenkor szoktuk megbeszélni azt, miről írok. Ő a tabletet letámasztotta az asztalra, Durmi, a macsek az ölében, egy bögre valami borzalmas egészséges lötty a kezében és nézett a kamerába. Nem tudom miért, ilyenkor, mindjárt kisebbnek érzem magam. Mert tény, KZS bristolszakértő a 40 kilót közelíti alulról, bögrével együtt, mégis nagyobb nálam. Mert mindig igaza van. Mint minden nőnek. Vagy én azt mondom nincs igaza és utána jön az apokalipszis és még azt is megbánom, hogy annak idején nem a ciános cumisüveget választottam. Szóval igaza van.

-Na akkor vetítőgép, ki vagy te?

-Szerinted?

-Én nem akarlak megsérteni, tehát nem, mondom.

-Azzal sértesz meg ha…

-Atyavilág! Dehogy. Pillanatok alatt megsértődsz. Aztán játszod, hogy nem is így van. Néha még én is elhiszem, csak ugye én, ismerlek. Azt gondolom Gyuri, te sem tudod ki vagy valójában. Bár komolyan, kacarászati délutánt tartanék akkor, amikor megsértődsz önmagadra – mosolygott a bögrébe KZS bristolszakértő.

Grecsó Krisztiánnal kezdődött. Aki egy remek író, néha kicsit divattá lett és sztárolt, ám ez nem von le semmit a tehetségéből. A Mellettem elférsz című könyvéről írtam a hetente kedden olvasható KÖNYVISMERTETŐ rovatomban. Arról, nekem hogy tetszett, mi tetszett, milyen benyomásokat keltett bennem. Mert sosem írok kritikát, hiszen nem tanultam, nem tudom mik a kritériumok. Szóval, amit érzek, semmi mást. Igen ritkán kapok kommenteket, sajnos /nem vagytok elég aktívak, csak úgy mondom/ de most jött egy hölgy és azt írta:-Ki maga, hogy Grecsóról mer írni? Hol van maga ahhoz?Amikor a szerzői oldalra ír valaki, arra mindig válaszolok. Most is megírtam, hogy ez a véleményem a könyvről és hogy szerintem Grecsó Krisztián ugyanolyan ember, mint én vagyok, csak ő jobban tud írni és sokan ismerik. Ő is valamikor szimplán Grecsó Krisztián volt és nem A Grecsó. Az meg, hogy én ki vagyok, elolvasható a honlapomon.

A másik dolog, hogy ki is vagyok tulajdonképpen, az akkor ért, amikor valaki felvetette, az EGY NYÁR című könyvemben szebben írok Bristolról és Cornwall-ról, mint anno Budapestről.

Akkor én most már odatartozom?Ezen már érdemes volt elgondolkodni. Szoktam. El sem hiszitek, mennyi időm van gondolkodni, mikor dolgozom. Mert ugye az nem agymunka, ezt a sok új párhétigmaradok angol munkatárs is bizonyítja. És gondoltam, megosztom veletek mire jutottam.Pesti vagyok. Ez tuti. Na jó, 24 évig a budai oldalon éltem a Márvány utca, MOM park és Déli környékén, melós gyerekként a gazdag emberek kerületében, volt már jobb párosítás is. Imádom Pestet és a legszebb városnak tartom. Minden baja ellenére.

-Mi magának a baja?

– A szülővárosom.

Viszont hat éve Bristolban élek, Angliában. És meghiggyétek ezt a vidéket lehet szeretni. Persze itt is vannak olyan részek, amiket csukott szemmel, napszemüveggel sem nézek meg, de ilyen mindenhol van. Csodás egy vidék, minden zöld és mindenhol autók parkolnak, olyan helyen találkozhatsz kamionnal, amiről azt hiszed, te se férsz el, kóbor biciklis bármikor fel tud tartani akár húsz/!/ autót is, nincsenek árkok csak a víz és néha patakokon keresztül visz az út, minden valamire való városban vagy faluban van egy kastély vagy kúria, a golf klub sűrűbben található, mint fogászat vagy könyvtár. Csuda vidék. Volt idő, amikor úgy gondoltam én itt fogok végleg élni, mondjuk George Picking néven. Aztán megváltoztak dolgok. Nagyon. Az angolok, angolok maradtak, csak most már nyíltabban á lá Brexit. Aztán a másik változás az Pesten volt. Mert most először a hat év során először úgy jöttünk haza, hogy jobb volt otthon, mint itthon. Na kérem ez valóban nem egyszerű. Tehát hogy pesti vagy bristoli vagyok-e nem kérdés. Pesti. Sosem leszek más. Mert ott születtem. Az az én városom. Hiába Barcelona, Edinburgh vagy Párizs. És Bristol. Pest marad. Ahol tudom, hol lehet a legjobb Rákóczi túróst enni, ahol megmutatkozik, mit tud egy autó a Dohány utca és a Dob utca sarkán, mikor befordulna, ahol lenézek a Várból és látom a várost, ami él és ragyog, ahol a Váci úton tudom melyik sávba kell sorolnom, hogy kiforduljak a Körútra, ahol a Margitszigeten órákig lehet bóklászni és mindig valami szépet látni, ahol megszülettem és felnőttem. Pest az Pest. Az első és az Egyetlen.

Dacára érettséginek és két diplomának, én melós vagyok. Ja van egy szakmunkás bizonyítványom is. Amikor még a könyvesbolti eladó még szakma volt és nem algoritmus. Mindezek dacára életem eddigi 44 munkával töltött évében fizikai munkát végeztem.

-Téged kibírni, mint munkatársat az sem egy üdülőközpont nyugágyas programja tejeskávéval és apró süteménnyel, Gyuri – jegyezte meg KZS bristolszakértő.

Elképzelhető, hogy néha a sütemény elmaradt. Van ilyen. Ezen évek javarészében szerettem dolgozni. Néha olyat is csináltam, amit kifejezetten akartam. Aztán valamivel több olyat, amit nem. Apám szerint ugye van tisztességes és tisztességtelen munka, az utóbbi jobban fizet, az előbbitől jobban lehet aludni. Nos, nekem volt részem mindkettőből. Igazán az alvást nem befolyásolta, az anyagi helyzetemet inkább. Tény, tisztességes munkával sosem leszel gazdag ember. Ahhoz nagyon nagy tudás kell, még nagyobb szerencse és semmilyen költséges hobbi, bármilyen vágykeltően is tud nézni. Használtam én a fejemet, ám sokszor nem volt elég. Volt, mikor rá kellett jönnöm, magasabb szinthez nem elég. Maradt a két kezem, még jó, hogy egymás mellett és mindig tudtam használni. Maradt az örök maximalizmus, mindig a legjobbat tenni. Amúgy olyan igazi suszter igazság volt bennem. Moldova szerint a pékek meg a suszterek hajlamosak az abszolút igazság hirdetésére. Én nem voltam suszter, ám a családom három taggal is képviseltette magát a halkan kopácsolók táborában. Mind tudtuk az Igazat.

-Tudod, miért nem mondja el az igazat a suszter?

-Na miért?

-Mert a szájában van a faszeg.

Ugye a faszeg az egy apró fadarab, amivel régen a varrás előtt rögzítették a talp rétegeit és mivel sok kellett belőle, amíg a bórer vagyis a fúró megcsinálta a lyukat, addig a suszter szájában pihent. Aztán egy darab a lyukba, két koppintás, újabb lyuk fúrása. Én rájöttem, azért mondtam mindig hangosan az igazamat, mert nem vagyok suszter. Ezért faszeg sincs a számban. Ráadásul, minél inkább csak hittem az igazam annál hangosabb voltam. Így megy ez!

Realista vagyok!

-Ez akkora kamu Gyuri, hogy közlekedési dugót okoz Kingswood-ban! Te pesszimista vagy – intett a bögréjével KZS bristolszakértő, miközben elhűlve néztem, hogy az a valami, amit megivott felfelé! mozog a bögre falán.

Erről nem vitatkozom. Talán pesszimistának tűnik az én realizmusom, de nem az. Angliai tartózkodásom legnagyobb eredménye, hogy az optimizmus kezd teret nyerni bennem. Az itteni életfelfogás ezen része nagyon tetszik. Be is jön. Az optimizmus másik táplálója Aliz, aki a realizmusomat gyökerestől irtaná ki.

-És akkor veled, mint gyökér, mi lenne?

KZS bristolszakértő közbevetésére nem válaszolok. Bár. Mégsem. Habár… Igen voltam gyökér egyszer. Párszor. Jópárszor. Hatvankét évbe sok minden belefér. De az vesse rám az első akciós hitelre vett követ, aki még nem volt. Olyan is előfordult, hogy akkorát égtem a gyökérségem miatt, hogy a tűzoltók ki se jöttek, hagytak hamuvá lenni.

Szóval realista, pesszimista és optimista. A realitás az, hogy míg Aliz képes hinni abban, hogy az angolok logikusan fognak dönteni vagy gondolkodni, legalább egyszer, én ezt nem tudom megtenni. Példa.Újra beérkezett a céghez a Piel de Sapo nevű különleges dinnye. Olyan, mint a sárgadinnye csak teljesen más. Már több éve az a koreográfia, hogy bejön, nem kap kódot, nem kerül rendelhető állapotba és a végén kidobjuk. Ez évek óta így megy. Mondtam, idén is így lesz. Realizmus. Erre Aliz, idén más lesz! Optimizmus. Neki lett igaza. Mi vettünk egyet, kapott kódot. Mivel dolgozói rendelésben vettük, ezért nagybani kódot nem kapott. Vagyis a végén egy kivételével, amit mi vettünk meg, kidobtuk. Én tehát realista voltam, hogy nem változik semmi. Aliz szerint ez nem realizmus, az én pesszimizmusom is hozzájárult a dinnyék halálához. A sertések, akik megkapták, mind a négy csülküket megnyalták utána.

Régi vicc, hogy a pesszimista azt mondja: – Ennél már nem lehet rosszabb. Mire az optimista: – Dehogynem. Maradok tehát realista. Igaz bitang jó lenne nem előre tartani dolgoktól. Mikor még csak előveszem a kenyeret nem azon aggódni, hogy vajazott felével lefelé fog esni. Minek? Egyrészt tuti úgy fog leesni. Másrészt ráérek akkor aggódni. Én ezt mindig előre hozom. Mert ugye a türelem és én nem vagyunk azonos hullámhosszon. Néha belegondolok az angolok javarészének „egyszerűsége” egyben e nép nyugalmának a biztosítéka is. Nem tud semmit, nem is fog izgulni miatta. „Ki tudását gyarapítja, bánatát öregbíti”. Mint az köztudott.

Aztán férj vagyok. Vagy legalább is ügyesen játszom. Persze képes vagyok olyanokat is tenni, amiért a nejem a kedves Bububól, Vérbubuvá válik és egyből torokra megy.

-A fejeddel semmit sem érek – mondaná a nejem.

Aki alapból lusta, az kedvesség címszó alatt lapulva sem fog megváltozni. Ilyen vagyok. Elfelejtek dolgokat. Elindítani a mosógépet. Válaszolni feltett kérdésekre. Erre az, hogy rosszul hallok lehet mentség. Csakhogy! Amikor sokkal messzebbről kérdezik:

-Kérsz csokis kekszet?

És én vágom rá, hogy négy darabot, akkor az kérem halászmadár. Olyan bukó. Mindig megpróbálom ilyenkor elviccelni. Na ja ! 13 év után azért már annyi új dologgal nem tudok előállni. Néha előülni sem. Sokszor megállapítom, a nejem egy sokkal jobb férjet érdemelne. Tény. Az is tény, hogy olyat, akivel ennyi dolga lenne, mint velem, úgyse találna, mindig unatkozna. Ismerve a pragmatizmusát, nem is keresne. Ha valaki, Ő megérdemelné, hogy a hamvaimból legyen neki egy homokórája, amiben végre rendesen tenném a dolgomat: peregnék. Mindig lefelé, mert ott tuti nem tudnék kamuzni. Bár….

Író vagyok? Nem. De igen. Négy könyvem megjelent az elmúlt két évben. Húsz évvel ezelőtt is volt kettő. Mondjuk A RÖPPENCS címűről vagy jót vagy semmit, tehát semmit. /Tervben van, hogy átírom az egészet A GÖBZI címmel, ahogy egy óvodás társam hívta a repülőket még 1964 körül, gőzöm nincs honnan vette ezt a szót/. Meg írtam megrendelésre pár könyvet, aminek a címét se tudom. Mert ahogy Moldova mester mondta:

-Amatőrnek ihlet kell, profinak előleg.

Igen, valamikor zsenge ifjúkoromban író akartam lenni. Sikeres, meg híres, meg gazdag, akinek kocka Wartburgra is futja! Ez nem változott csak annyiban, hogy kocka Wartburg már nincs, kocka Land Rover-re meg nem futja. A könyveimből meg főleg. Makettre se. Jelenleg az egyetlen cél: minél többen olvassák, amit írok és minél több embernek tessen. Én úgy érzem, hogy van egyéni stílusom, amit talán romantikus kalandregénynek lehetne mondani. És van egy másik stílusom, ami jövőre éri el csúcspontját. Ez a gyuriság. Ami egy „gyuriembertől” a minimum. 1994-ben ilyen gyurisággal kezdődött, a STAR WHY című könyvvel. És most kicsit visszatérek arra is. Mondhatjuk, hogy két író van bennem. Jól elférnek. Van hely bőven. Igazából író vagyok, aki ezt hobbi szinten űzi. Az is valami.

Ilyenkor irodalmi tankönyvekben az áll: összegzés. Barbit is megkérdeztem: ki vagyok én?

-Egy rendes pasi, aki azért, mert pasi, tud szemét is lenni. Az arány dönti el, beszélek vele vagy sem.

-Akkor én?

-Beszélek veled. Még.

Szóval arra jutottam egy pesti vagyok erőteljes Bristol behatással. Melós vagyok, mi meló engem elviselni, azt elképzelni se tudom igazán. Realista vagyok, ami a pesszimizmus cukros-habos változata, jobban eladható. Nagyjából közepes férj vagyok, aki találkozott azzal a talán egyetlen nővel, aki a legjobbat és legtöbbet hozza ki belőle. Na ezt sosem lehet meghálálni. Mindig félek valamitől, olyasmiket tervezek, amik sosem fognak megvalósulni. Olyasmiktől félek, néha nem alszom miattuk, amiket aztán könyvben leírva nevetségesnek tartok. Azért is írom le. Nagyon tudok örülni más boldogságának is, néha feledve az enyémet. Nagyon tudok bánkódni, szomorkodni, ebből kreatív sajnáljuk magunkat tanfolyamot indíthatnék. Egyszer azt mondta egy nagyon kedves hölgyismerősöm, hogy végletek között vagyok. Vagy nagyon fent vagy nagyon lent. Próbáljak a kettő között maradni.

-Azt teszem – vigyorogtam rá.

-Nem vettem észre – nézett ő.

Sokszor mondtam, hogy erre a kis időre nem érdemes megváltoznom. Mióta Aliz van és Anglia van, már tudom, akár fél órára is érdemes megváltozni. Nem másokért, önmagamért. Mert akkor tudok másokért is tenni. Sok mindent kellene legyőznöm magamban és akkor másoknak is jobb lenne. Ezen vagyok és ezen leszek. Idén is és jövőre is. Amíg vagyok. A legnagyobb ellenfél, a lustaság. Úgy, hogy harcra fel!

December 2-án jön a PÁRIZS ÉS ÚJRA MI című novella, a honlapomon. Két ember Lili és Tama a főszereplő, és a város Párizs, amit igyekeztem úgy leírni, ahogy éreztem. Még Virginie-nek, az Igazgatómnak, akivel nagyokat harcoltunk, ugyanazon cél érdekében más-más oldalról, mondtam:

-Párizs az csak egy marketing város.

-Légyél ott Gyúúríí és meglátod, megváltóztát!

Virginie-nek sokat köszönhetek és ezt szemtől szembe sohasem mondtam el neki, ez egy nagy adósság. Pedig ebben is igaza volt. Mert Párizs az egyszerűen… na majd olvassátok el. Írjátok fel, ki ne maradjon.!

Közben kreatívulok, esek egyik meglepetésből a másikba. Írok is. A karácsonyi novella már készen áll, amit a fa alá kaptok. Sőt! A szilveszteri gyuriság is készen van. Betty halad az útján a GURUL A PIRULA könyvben. Talán lassabban. Mert közben egy éjszakai nem alvás következtében egy fejezet elkészült egy másik könyvből. Meg egy fél egy olyan akármiből, amire nem is gondoltam. Mert tudjátok egy író, mindig ír. Gondol vagy lát valamit és megírja a fejében. Aztán a legtöbbje mehet a kukába. Van, amikor jegyzetel, mondatokat ír, vagy hosszabb értekezéseket. Csak érzéseket, amikor nagyon szomorú vagy nagyon vidám. De ír. Mindig.Ilyen vagyok. Azt hiszem. Többnyire. Akinek van, segédfogalma arról milyen vagyok, ne tartsa vissza, írja ide kommentben!

Barbi már elmondta szerinte milyen vagyok. Én mindig azt mondom, ideje lenne eldöntenie mi is akar lenni igazán? Ő mindig azt mondja, ideje lenne a lustaságomat eltemetni valami mély és messze lévő helyre, mert akkor ugye….A Barbi Bölcsességek új darabja is az alaptémához kapcsolódik:

-Azt, hogy ki vagy, nem megtalálni nehéz, elfelejteni.

See you later!