Biztosan tudjátok, honnan van a felkiáltás, London baby! Tuti. Oké, segítek: Joey. Így se? Mit néztek ti a tévében? Jóbarátok? Ugye, ugye. Amikor Ross esküvőjére Londonba érkeznek a barátai, Joey kiabálja mindig azt, hogy London baby!
-Azért, hogy te Joeyhoz hasonlítod magad… – csóválta a fejét KZS bristolszakértő.
-Csak kiabálásban.
-És nem hívtál el. Csak úgy mondom – vette fel a morc arcot.
-Ez nekünk egy ünneplés volt. Aliz névnapja, az én születésnapom. Városnézés, karácsonyi hangulat. Meg egyebek.
-Ja hogy volt egyebek? Milyen rendes vagy, hogy nem hívtál el, megrázó lett volna. Nekem. Is –bólogatott KZS bristolszakértő.
Visszagondolva, 2018-ban KZS bristolszakértővel és Barbival voltunk utoljára Londonban, mikor szavazni voltunk. Meglepő volt az eső ellenére is a remek hangulat, milyen jókat dumáltunk vadidegenekkel. Mindenki segített a Londonban tanuló egyetemistáknak, hogy meg tudják csinálni a felmérésüket a szavazásról, aminek az eredményét elküldték aztán annak, aki kérte, nekem is. Meglepő volt mennyire más volt, mint a hivatalos eredmény. Így megy ez!
A dolgok úgy alakultak, hogy eljött az idő, hogy egy merész ötlettel szabadságot kérjünk és elmenjünk két napra Londonba, egy kis karácsonyi hangulatot szippantani. Természetesen a születésnapomon nem mehettünk, az már foglalt volt, ezért előrébb hoztuk és Aliz névnapja után, az én születésnapom előtt tartottuk meg a hacacárét. Aliz intézett mindent.
-Miért nem Te? –mondta KZS bristolszakértő.
-Aliz perfekt angolból.
-Te meg kamuból. Értem. Én hagytalak volna vergődni, mint egy …
-Jó, jó. Beszélhetnék jobban is angolul.
-Beszélhetnél? Megszólalni se tudsz. Angolul. Mert egyébként… Szegény Aliz – sóhajtott KZS bristolszakértő és ivott valamit, aminek a látványától ha a nembeszélünkróla nem is károsodik, a retinám kiég.
Tehát Aliz foglalt szállást, egy éjszakára, megvette a busz jegyet a Megabus nevű cégnél. Úgy 30 font volt, odavissza. Ennyiből autóval nem úszom meg. A vonat úgy négyszer drágább. Jolán, mint Google map felajánlotta, hogy mehetek repülővel is, átszállással, ez nem volt olyan drága, mint a vonat, viszont teljesen értelmetlen vagyis angol. Egy hátizsákot vittünk magunkkal, hogy könnyebben tudjunk mászkálni és elég volt a cuccainknak.
Talán említettem, hogy eltalálni az időjárást, az itt egy fogadó iroda fenntartására elég. Először úgy gondoltuk, 12-14 fok, eső nuku, tehát mellény-pulóver kombó elég lesz. Aztán zordabb lett az idő, változtattunk, aztán megint és végül egy vastagabb kabátban mentünk el. Nagy hiba volt. Ez már az elején kiderült, a végére pedig teljesen bizonyossá vált. Az emberi ostobaság végtelen. Mint az köztudott.
Londonba úgy 11 óra felé érkeztünk meg. Dugó volt.
-Volt már olyan hogy Londonban nem volt dugó?
-Nem tudom, én még csak 60 éve élek itt.
A Victoria busz állomásnál régebben volt egy francia nevű cukrászda a világ legjobb mandulás croissant-jával. Ez megszűnt. Egy erősen fátyolos tulajdonosra hajazó cég lett, egyszerűbb és tele fátyolos vendégekkel. Az a fantasztikus itt Angliában, hogy hány helyen lehetünk kisebbség! Itt is így volt. A hely egyszerűbb lett, a mandulás croissant viszont ugyanolyan remek, kicsit drágább. A kávé, az szégyen. Mostanában errefelé a forró kávé, mint fogalom sem található. Langyos lötyi. Inkább. Ez sem volt kivétel. És ugye a munkaerőhiány! Az angol „pincérek”-nek azért nem rendeznek hosszútávú futóversenyt, mert egyrészt senki sem indulna el rajta, másrészt pár napig nem lehet lezárva tartani utcákat. Mint az köztudott.
-Elmentetek, igaz?
-Az nem akkor volt. Előtte…
-Gyuri! Megint beráncigáltad Alizt stadiont nézni. Tuti- mutatott rám KZS bristolszakértő.
Nem volt igaza. Mert elmentünk a White Hart Lane-re, a Tottenham Hotspurs, az ÉN lúzer angol csapatom otthonába, két metró és egy busz segítségével, de a fejenként 44 fontos túrát kihagytuk. Észak London nem egy „világos” hely. Világos?
Tény: kettő teljesen betépett vegetációt láttunk. Mindkettő fehér volt. Az egyik egy pizsiben volt és alufóliából –bevásárlószatyorból készült topánkában játszotta, hogy kirohangált a kocsik közé majd vissza és vihogott. Kifejezetten rendes volt tőle, hogy időnkét visszahúzta a gatyáját és ami lobogott, volna, az fedésbe került. A másik a 249-es buszon magyarázott valamit nagyon a mellette lévőnek. Igaz ott nem ült senki, ám ez őt nem zavarta. A lényeg a stadion. Az első olyan volt az életemben, amit nem lehetett körbejárni. Egyrészt le volt zárva, másrészt az egyik oldalában szó szerint házak vannak. Majd látni fogjátok a fészre feltett képeken, miket lehet kapni a hivatalos shopban. Hihetetlen. Ott kérdeztem, hogy mikor meccs van, akkor hogy megy a közlekedés a stadion előtti úton. A fekete srác pislogott és nem értette:
-Közlekedés, amikor meccs van? Miért lenne közlekedés?
Az új stadion úgy épült, hogy a régiben még meccseket játszottak, amikor már a fele készen volt. Aztán fél év szünet jött, ekkor a Spurs a Wembleyt bérelte ki. A Liverpool elleni győztes meccsük tartja a Premiere League néző rekordját 92000 nézővel. A Spurs 1978-ban lett a kedvencem, mikor is Osvaldo Ardiles a világ egyik legjobb középpályása ideszerződött Argentínából. Amúgy a Tottenham egy igazi lúzer csapat. Mint én. Én is kiadok egy csapatra valót. Bárkit le tudnak győzni, bárkitől ki tudnak kapni, mint idén a Liga kupában a negyedosztályú Wycombe búcsúztatta őket. Mindig valami nagyot szeretnének. Sosincs rá pénzük. Mindig van EGY remek játékosuk, akit aztán el kell adni, mert nincs pénz. A stadion amúgy 860 millió fontba került. EZ mind magánpénz, befektetés, 600 millió kölcsönnel. A mostani bajok egyik forrása. Átlag 50-60 ezer néző meccsenként, a jegyek ára úgy 130 és 340 font között. Hm. Mindent összevetve egy élmény volt. Legalább láttam, és nem értem, hogy lehet, hogy egy ilyen pukkant környéken két fantasztikus dolog is született, mint a Spurs és Adéle az énekesnő. Így megy ez.
A londoni közlekedésről sok mindent mondanak. Pedig remek. Mindenhová el lehet jutni metróval vagy busszal. Mi a metrót használtuk egy-egy 15 éves Oyster Card-dal. Ez egy kártya, amire a minden megállónál megtalálható automatáknál pénzt lehet tenni, aztán mehetsz a beléptető kapuhoz, érintesz, nyílik, mész. Bármi gond van, mindig van pár segítő. Nem mondanám, ha nem így lenne. Mivel zónák vannak, ahol más a viteldíj, ezért mikor kijössz a metróból, akkor újra érintesz, nyílik, mész és ezután vonja le a pénzt a rendszer. Ami a legjobb, ha nincs Oyster Card, mindenféle kártyával is működik, amit vásárlásra használsz, hitelkártya, bankkártya. A tök alsót nem próbáltam. És persze a telefonnal való érintős fizetés is megy. Bliccelni nem igen lehet. A londoni metró javarésze nem mostanában épült és nem ennyi emberre méretezték. Néha teljesen szűk folyosókon kell menni. Levegő még kölcsönben sincs. Dögmeleg volt mindenhol, mert ugye a szellőzés sincs megoldva. Az állomások javarésze nem volt éppen egy ékszerdoboz, vagy ha az, akkor évekig volt valami szennyvízgyűjtő alján. Aztán a vonatok. Kicsi az alagút, kicsi a metró. Vagyis…
-A te nagy pofád nem fért be – kacagott KZS bristolszakértő szívből.
-Szerinted?
-Komolyan? Egyszer sem? Le se tudtál hajolni? Guggolva menés? Négykézláb? Hernyókúszás? Semmi? –és ekkor már rázkódott a nevetéstől, ám az az izé a poharában meg se rezdült.
Tény: talán többször fejeltem le a metrókapaszkodót, mint kellett volna. Az is tény, igazából kétszer akartam fejjel tágítani rajta, nem sikerült, pedig nem volt rossz kísérlet. A legrosszabb az volt, hogy a belmagasság az 190 cm. Ezért egyenesen állni se tudtam. Főleg a lábamon. Amikor leültem meg kellett nézni ki ül szemben velem, mert ha 160 centi felett volt, akkor összeért a térdünk, nem romantikusan.
A busz ezért jobb volt. Ott is érintesz a vezetőnél lévő panelen és mész beljebb. Mindenki elől száll fel és a középen lévő ajtónál pedig le. Amit én láttam, aszerint középen senki nem akart felszállni. Mik vannak! A buszon bemondják a megállókat, és hogy ez a busz melyik is. Ezt ugyan fényfeliratok is mutatják, ám a londoni közlekedés halad a korral és az állampolgárok elhülyülésével, ezért inkább mindkettőt alkalmazza:
-This is line Two Four Nine. Ez a Kettő Négy Kilenc vonal.
Errefelé így mondják a kettőszáznegyvenkilencet, elég furcsa. Viszont logikus, ami azt jelenti, nem angolok találták ki. Tuti.
A stadion után elmentünk az Alexandra Hotelbe a szállásunkra, nem messze a Paddington állomástól. Sussex Garden. Ezt gyorsan megtaláltuk. Mindenhol szállodák voltak, az amúgy szép környéken. Talán tíz percig mászkáltunk jobbra-balra és nem találtuk. Igen, jól gondoljátok. Ott volt a hátunk mögött. Mint az köztudott. A portás igaz angol szakember, mikor meghallotta Aliz nevét, SZABO olyan utálattal nézett ránk, hogy minden brexiter megtapsolta volna. A szoba. Az pont arra volt jó, hogy egy éjszakát ott aludjunk. Angliában nem divat a légkondi, mert sosem volt szükség rá. Most már lenne, ám az apró házakba beépíteni nem egyszerű és nagy kérdés, bírná-e a hálózat, ami néha már most is rogyadozik. Volt igazi felhúzható ablak! Úgy húsz centire ment fel. Nem lehetett rögzíteni, igaz az egyensúly megvolt, mert lecsukva bezárni se lehetett. A kilátás a londoni háztetőkre, az remek volt. Egy unott macska pofozgatott egy madarat, amit a madár nem nagyon élvezett, főleg mert már nem élt.
Lepakoltunk és mentünk Aliz egyik kedvenc helyére, a Camden Town negyedbe. Jó volt látni, hogy az élet már visszatért és tömeg volt, színes és nem kicsit szagos egyéniségek mindenfelé. Elhatároztuk, igazi étteremben fogunk mindkét nap enni. Így is lett. A Camden Town közepén lévő Punjabshire-i emberek által irányított KFC egy igazi étterem volt. De mindenképpen igyekezett annak látszani. Egy jó kis csavargás utána, emlékek felidézése stb. Aztán már sötét volt. Ez az!
Oxford Street a bevásárló utca. Ez már az igazi londoni karácsony volt. Rengeteg ember, kivilágítás mindenfelé. Tény a Hurry! vagy a C’mon helyett többet hallottam a Yalla! Yalla! vagy a Gzsankai! kifejezést, ám ez már az új London. A gazdag fátyolosok és kínaiak visszatértek, orosz Adidas ruhásból kevesebb volt. Bementünk a Selfridge’s áruházba kicsit „tunkolni” ahogy mondtam. Fantasztikus volt, a szerzői oldalamon láthattok videókat. Élmény volt! Visszafelé a gazdagok útján jártunk, a Regent Streeten le a Piccadily-ig. Fény, csillogás, sok ember. November 17-e volt, mindenki úgy vásárolt, mintha másnap karácsony lett volna. Szép este volt.
A szálloda reggelije, az a Sóher Konyha című kézikönyv hatodik oldaláról lett kimásolva. Az addig higítsd az ananászlevet, amíg már át lehet látni rajta, az biztos benne volt. Mint a vegyél hat darabos zacskós croissant és öntsd a tálba. Bármilyenbe. Ha pirítóst kérnek, akkor mindig csak pár darabot tegyél ki, mert megeszik. Sajtból, felvágottból a legolcsóbbat. Vagy esetleg leárazottat, hátha nem szagolják meg. A kávé vetekedett az IKEA FMS /Fog Mosásra Sem/ tökönrúgott szamár vizeletmintájával megegyező „kávéjával”. Az idő még jobb lett, a nap ragyogott, a télikabát veszettül meleg volt. Még egyszál pólóval is.
A Covent Garden egy csuda hely. A metró azonban egy adott helyre van beszorítva, ezért csak lifttel lehet felmenni a normál szintre. Vagy lépcsőn. Mondtam Aliznak, csak a puding angolok állnak sorban a liftnél, lépcsőn megyünk. Nem volt annyira jó ötlet. Vetekedett a vegyünk fel vastagabb kabátot, nehogy ráfázzunk, ötlettel. Egyrészt azt gondoltam, nem vagyunk annyira lent. Másrészt, simán felmegyek, mintha az előző napon nem 10 kilométert gyalogoltunk volna. Harmadrészt, nem gondoltam arra, hogy a tüdőm ennyire lemarad mögöttem. Tisztára a Sacre Couer kupolájába való felmászás érzésem volt. Utólag kiderült, a „jó ötletem” 193 lépcsőfokot jelentett. Felfelé. Meg még suttyomban 14-es, amíg a kijárathoz értünk. És persze a meleg kabát ajándék volt. Amikor kiléptünk az utcára, még várni kellett a tüdőmre, nem keveset. És amit a lábaim mondtak?! Hogy kitől tanulták a csúnya beszédet?! Hát ugye?!
Maga a Covent Garden tényleg csuda hely. Meglehet nem reggel 10-kor, mikor minden 11-kor nyit. Az épületek, a rengeteg étterem, színház azonban így is szép látvány volt. Végre ittunk egy rendes kávét! Langyos volt. A forró dolgok kimentek a divatból. Sajnos. A langyi az mostanában arat. Mindenfelé. Aliz amúgy is Ginger bread lattét ivott, ami higított mézeskalácsra emlékeztetett. Az íze is, az állaga is. A hőmérséklete tökéletes volt!!! A The Strand-en elmentünk a Trafalgar Square-re, ahol nagyon klassz karácsonyi vásár volt. Vettünk is két új igazi fából készült díszt a karácsonyfára, majd meglátjátok a karácsonyi videón. Jópofa dolgok voltak, nevettünk sokat, fizettünk:
-Thank you – mondtuk.
-Szívesen, boldog karácsonyt! – mosolygott vissza hölgy, mert a 11 millió londoniból miért ne egy magyart találjunk meg?
Sétáltunk és a Piccadily-n keresztül elértünk minden áruház, bolt, bármilyen market csúcsához: a Fortnum and Mason csodájához. Minden kirakatban mozgó díszlet volt. Bent meg rengetegen. Javarészt angolok. Tea hegyek. Sütemények. Csokoládé mennyország. Borok, pezsgők, whisky-k. Kék Johnny Walker 499 fontos akciós áron. Fortnum and Mason két decis pezsgő 19,99 fontért /kb.8000 ft/. Igazi Chateau Lafitte Rotschild vörös bor, fatokkal 760 fontért. És még sok csoda, köztük a világ egyik legjobb mince pies-a, amiből vettünk is karácsonyra egy 12 darabos mini luxury változatot. Ebből pont 84 darab Lidl mince pies jönne ki. Ám ugye a mennyiség nem pótolja a minőséget. Ez sok mindenre igaz, a süteményekre is. Mint az köztudott.
-Jaj Gyuri, megint a kamu. Egyrészt. Neked mindegy milyen a mince pies, csak legyen. Másodszor, azt mondják pasi vagy, tehát ha „mellesleg” mennyiséget látsz, akkor ugye…
-Az tiszta biológia minden pasinál.
-Nagyon jó duma. Volt már olyan nő, aki ezt elhitte? Na? Volt? Ott vagy még?- kérdezte KZS bristolszakértő.
Haladjunk. Nekem nem mindegy milyen egy mince pies. Igaz megeszem mindegyiket. És pont KZS bristolszakértő szokta mondani:
-Kis dudán is lehet nagy zenét játszani.
Ezt amúgy magam is tapasztaltam. Ám a nagyobbat vidámabban fújja az ember. Mint az köztudott.
A csodák garmadája után még sokat, mászkáltunk. A Carnaby Streeten találtuk meg a Shakespeare Head’s pub-ot, ahol igazi angol kaját ettünk Fish and Chips-et és Beef and Ale pie-t egy adag Apple pie-jal, almás pitével a végén. Az étterem pont olyan volt, ahogy mi szerettük volna, autentikus.
A két nap London tökéletes lett. Egy igazi lüktető, újra élő várost láttunk. Volt, aki viselt maszkot, volt, aki nem. Az emberek ugyanúgy éltek a városban, mint régen. Ami a nembeszélünkróla hatása volt, az a bezárt üzletek. Amik nem élték túl. Mint az Oxford Streeten a HMV, a His Master Voice lemez és video bolt, ahol mindig lehetett pár hírességgel találkozni és ami egy ikon volt. Üresen áll a Debenham négy emeletes épülete, a GAP boltja. Ezek nem jó dolgok. London azonban jó. És így két napra klassz is. Élni ott, azt nem.
December 2-án érkezik az ajándék novella PÁRIZS ÉS ÚJRA MI címmel. A borítót nemsokára közzéteszem.
December 23-án kapjátok a karácsonyi ajándék novellát AZ IGAZI AJÁNDÉK címmel, egy XIX. században játszódó kicsit más karácsonyi történet gróf Sasváhry Andrással a főszerepben.
December 31-én a Szilveszterre hangolódva érkezik báró Keresdy Ödön A KASZINÓ című 1934-ben játszódó novellában.
ÍRJÁTOK FEL ÉS OLVASSÁTOK EL!
Előre is köszönöm!
Barbi, miután elmondtam neki a londoni kirándulást egy Barbi Bölcsességet küldött:
-Egy rossz döntésnél egy rosszabb van: keseregni azon, hogy rosszul döntöttél.
See you later!