-Én megértem, hogy már csak hülyébb leszel, bár őszintén meglep, hogy van hová hülyülnöd, DE! Dögmeleg lesz a jövő héten és Te Londonban akarsz caplatni, szellőzésnélküli metróval csalinkázni és 6 fontért langyos kávét inni. Jól értem? Nem értem – hüledezett KZS bristolszakértő, mikor elmondtam neki, a nyaralás hol fog lezajlani.
-Ez maradt.
-Aha. Indult Amszterdammal, majd Párizs, Lisszabon, Mallorca és Ciprus után London. Amúgy EZ, csak nálad logikus – kapcsolt ki KZS bristolszakértő.
Pedig annyira egyszerű a dolog. Mindenről a Könyvhét tehet. Mert eredetileg szeptemberben lett volna.
-Ez már nem is logikus. Ez Gyuri – morrantotta Barbi, pedig abban bíztam, Ő megérti.
Nem így lett. Elmagyarázom, ne, ne meneküljetek, teljesen érthető leszek. /Ez itt a kacaj helye./ Tehát úgy volt, a Könyvhét az szeptember elején lesz. Le is foglaltuk a szabadságot arra az időre és a többit hozzá igazítottuk. Így lett a május közepe és kis betűkkel mellé írva: lisszabon. Mivel összesen 21 nap fizetett szabadságunk van, be kell osztani. Csak úgy mondom, hogy itt Britanniában mindig a szerződésed határozza meg van-e fizetett szabadságod és ha van, akkor mennyi. Nekünk jó szerződésünk van, van fizetett szabadságunk.
-Mennyi szabadságra van szüksége?
-Úgy tíz napra.
-És ha nem fizetem?
-Akkor semennyire.
Aztán jött a meglepetés, Könyvhét júniusban. Bakker! Mehetett a kuncsorgás, hogy akkorra tegyük át a szeptemberi szabadságot. Nagy szerencsénkre az az angol „munkaerő”, aki ott lett volna nyaralás alatt, kilépett, mert számon kérték rajta, hogy nem dolgozik! Ami egy angol munkaerőnél teljesen természetes. De hogy számon kérni?! Hát hol élünk?!
Így sikerült a júniusi szabadság, a májusi maradt. Húsz nap a kettő között a különbség. Persze volt úti cél, ami a nembeszélünkróla óta felhalmozódott. Előkerült újra, talán negyedszerre, Lisszabon. Megint belenéztem az útikönyvbe, terveket készítettem mikor hova meddig. Aztán költségvetés. És ekkor derült ki: valakik elvetették a sulykot, ami az árakat illeti. Mert kérem, az életben mindig két dolog van: az álom és a valóság. Matekra lefordítva, ami nekem a kisujjamban van, amikor az álom egyenlő valósággal, az a boldogság. Amennyiben egy kis nedvességet kap egy edényben ideiglenes tárolt fölös csapadék mennyiségtől, akkor a valóságot is álmodtuk. Van ilyen. Edény. Nekem is volt.
A lényeg, négy nap három éjszaka Lisszabon úgy 1000 font (450.000 Ft) lett volna. Ha nem eszünk semmit. Ez pedig azért nem valószínű. Sóhaj Aliz részéről, némi elnyomott káromkodás részemtől, lapozzunk. Én azt mondtam Amszterdam. Aliz úgy negyedóra múlva:
-Az 1360 font és még csak a reptéren vagyunk.
Szép teljesítmény! Akkor Aliz jött, hogy Párizs. Tíz perc után kiderült egy százassal gyengébb, mint Amszterdam, igaz akkor már a városban vagyunk. Én jöttem azzal: Berlin! Az utolsó város a listámról, amit még látni szeretnék, mert New York már nem jön össze.
-Ha elintézed, hogy senki nem beszél németül, rendben – szögezte le Aliz.
Tény, tudok pár negyedet Berlinben, ahol nem beszélnek németül, ám az nem turistáknak való, legfeljebb ha egy kis „tudást” akarnak szippantani. Így tehát Berlin elesett, nem először, úgy tűnik utoljára. Morózusan ültünk és néztük a tévét, amiben éppen azt mutatták hogyan épült az új, Erzsébet metróvonal. Erre azt mondtam:
-London.
-London – nézett egy óuramkihezmentemhozzá nézéssel a nejem.
-London, baby! –folytattam Jóbarátok szinten.
-London – mondta lemondóan Aliz még bízva abban, hogy visszatérek a normalitásba. Hát ugye…
-London. Eső, rossz kaja, ronda nők, kiba…ot Mary Poppins – nevettem tökéletesen utánozva Dennis Farinát, aki Avi-t a new york-i gengsztert játsza a Blöff című remekműben.
Aliz nem értette, ezt én értettem, mert Ő ilyen filmeken szokott elaludni, aztán mikor megébred, csodálkozik, miért van két gyereke az alvás előtt még fogócskázó leánynak? Megtalálta, megragadta, ez lett belőle, nem bonyolult.
-Ha egy olyan ágyba fekszem, amiben egy férfi szokott aludni, lehet gyerekem?
-Hogyne kisasszony. Ha a férfi is benne van. És nem alszik.
Tény a London dolog maradt a placcon. A Megabus nevű társaság ülésfoglalással együtt 30 fontért visz minket oda-vissza (Bristol-London). A szállás. Ez a nagy kérdés, mert mióta a nembeszélünkróla már nem téma, Londonra újra ki lehet tenni a megtelt táblát. Nem olcsó. Mert egy JÓ szálloda az árban NEM JÓ. Nekünk. Három éjszakára 970 font reggeli nélkül, az kicsit vad dolog, nekünk. Ami olcsóbb az bizony olyan is. A Barry House nevű 3 csillagos hely legalább nem volt drága. Később megértettük miért. Foglalás. Hurrá, irány London!
Ilyenkor szoktam úgy órára lebontott tervet készíteni mikor hová megyünk, mennyi idő, mikor eszünk, mikor iszunk, mikor van minden más. Általában ragaszkodom is ehhez. Nosza, hol nem voltunk még! Greenwich. Hajóval. Szuper, nem is olyan drága, lefoglalva. Mikor visszajövünk, akkor csavargás: Covent Garden és ami a lábunkba belefér. Következő nap, Camden Town, majd keskeny hajóval Little Venice! Aztán a National Gallery, van Raffaello kiállítás. Remek.
Az első bökkenő. A National Gallerybe az első időpont, amikor menni lehet július 22. Ne már! De bizony! Ki hitte volna. Sebaj nézzünk mást. Buckingham Palace. Egy fokkal jobb, csak szeptemberi időpontok vannak. Hm. Annyira már nem voltam lelkes. Kensington palota. Úgy 60 font a belépő kb. 28000 Ft. Hm. Viszont láthatom Diana hercegnő sálját azon a széken, ahol fésülték volna, ám mivel maga csinálta, azt a széket nem használta. Lenyűgöző. A lelkesedés lejjebb, az árak felfelé mentek.
Eljött a hétfő, indult a buszunk. Fél órával előbb, mint ahogy a papíron volt, amit a mosolygó sofőr meg se nézett. Elég volt egy:
-London?
-London – és már tette is be a bőröndöket.
Szerintem az nem a mi buszunk volt, ám ez rajtam kívül senkit sem érdekelt. Londonban mindig dugó van. Negyed kettőkor értük el a város szélét és remek teljesítménnyel fél háromkor már a metrónál töltöttük fel az Oyster Card-ot, amivel utazni lehet a kilenc metróvonalon és a buszokon. Ez a kártya már húsz éves, még mindig működik és nagyon hasznos. A londoni metró az egy fogalom. Egyrészt ugye mindenhová el lehet menni vele.
Másrészt mész az Oyster Card-dal érintesz, kapu nyílik, utazhatsz. Amikor kijössz a metróból, érintesz, kapu nyílik és mehetsz, az utazás viteldíját eszerint vonják le a kártyáról. Nagy könnyebbség, hogy bármilyen érintős bankkártyával, okostelefonnal is meg lehet ezt csinálni.
Harmadrészt a metró kicsi, meleg, szűk és a légkondit úgy hívják: huzat. A metró kocsik gömbölyű tetejűek, vagyis egy 160 centis ajtóval nyitódnak és egy 185 centis középen lévő belmagasságban csúcsosodnak ki. Mindebből következik, hogy ülve jobban elférek. Na ez volt a poén. Ugyanis a két szemközti ülés között annyi hely van, hogy egy ember erőteljes fogyás után lapjával tudja nyomogatni a tepsimobilt. Vagyis, amikor leültem, akkor a szemben lévő tekintélyes mennyiséggel és minimális minőséggel rendelkező Kingstown Cityből származó hölgy rám kacsintott a három szemével és megpaskolta a térdemet. Aliz majd lefordult a nevetéstől. Fantasztikus dolog, mikor egyik vonalról mész át a másikra. Ha valaki ezt igazán élvezni akarja, akkor a Charing Cross vagy a Piccadily Circus megállókat ajánlom. A Charing Cross-nál 16 percig tartott, amíg átértünk a másik vonalra. Aztán még kettő, hogy a másik oldalra menjünk, mert az volt jó nekünk.
-Maga tudja melyik a bal oldala?
-Én tuggyam, maga a doktor!
A szállás a Paddington pályaudvartól nem messze volt. Igazi angolok, vagyis honosított indiaiak üzemeltették. Nem találták a foglalásunkat. Aztán a gépben megvolt, a papírok között nem. Aztán ott is meglett, Aliz Szabo helyett Rodrigo Fernandez név alatt. Elismerően néztem a nejemre, ilyen nevet kitalálni! A tető alatt volt a szobánk. 82 lépcsőfok. Hét kanyar. A lépcsők szélessége 80 centivel kezdődött és úgy 43 centi volt a végén. Komolyan. A szoba olyan igazi aludnijómertakkornemlátod típus volt. Azt a logisztikát, amivel a zuhanyozóba bepréseltem magam, főiskolán kellene tanítani. Nem baj, három éjszaka, ennyi.
Az első délután csavargással telt. És meneküléssel. Mivel két okos eszköz is azt állította nem lesz eső. Lett. Mert az eső nem tudta, hogy ő nem lesz! Hyde park, Oxford Street, Trafalgar Square, Piccadilly Circus. És 26 fok. Kicsit kopott volt az Oxford Street is, a Regent Street is. A legkevesebb a „kevésbé színes” ember volt. Remélem ez, nem sért senkit. A legritkább az angol beszéd volt. Illetve néha nem lehetett tudni, mert mikor kávét vettünk egy panjabshire-i sráctól, egy szavát nem értettük, pedig angolul mondott mindent. Állítólag. Sok üzlet volt bezárva. Nem szép látvány. Mindig figyelni kellett a mobiljukba merült vegetációkra, mert ők nem figyeltek senkire. Az új szokás, hogy tányérként a szájuk előtt tartják a mobilt és kihangosítva kiabálnak, nekem nem jött be. Szinte nem is láttunk olyan embert, aki hagyományos módon, a füléhez tartva telefonált volna. Ja kérem, az már a múlt.
Rengeteg új autó volt. Rengeteg drága autó. Sofőrrel. Mikor egy vadiúj Bentley megállt, kiszállt a sofőr és három fekete pattant be, akikről előtte azt hittem hajléktalanok. Másik változat. Hölgy, azt hiszem az volt, lőrésre vágott lepelben belibben egy kabrio Rolls Royce-ba, a füle mellé dugja az arany mobilját, csicsereg aztán minden jelzés nélkül bele a forgalomba. A csúcs. A Regent Streeten áll pár kisgyerek fátyoloséktól. Persze nyomogatták a mobilt. Aztán egy akkora Cadillac SUV állt meg, amilyeneket hangárban tartanak, mert garázsban nem férnek el. Kiszállt egy egyenruhás sofőr, a kölykök besorjáztak, autó tova. A hagyományos londoni cab, a fekete taxi megvan. Igaz már kínai. És elektromos. És csak kártyával lehet fizetni, GPS nélkül nem lehet taxizni. Angol nyelvtudás nem feltétel. Ránézésre ugyanaz. Aztán mégsem.
Bárhol ettünk, mindenhol mellbe vágtak az árak. Én megértem, hogy két év sanyarúság után be akarják hozni azt, amit vesztettek, de miért most rögtön? Oké, az energia árak, a kaja árak, növekedtek. Az a 95-ös benzin, ami Bristolban a Tesco-nál 1,65 font, az Londonban a Tesconál 1,77 font. Mert London. Valahogy az Aliz által „dollárszeműségnek” nevezett jelenség volt mindenhol. És az az őrült költekezés, mintha nem lenne holnap. Soha ennyire nem látszódott a különbség gazdag és szegény között. A lepukkant negyedek Londonban egyre beljebb kerülnek a központhoz és ez bizony ott sem jó.
A szállás meleg volt. Egy ablak, tenyérnyire nyitható. Egy ventilátor, ami hangja alapján a Star Wars összes járművét tudta utánozni. Fújni nem annyira. A tévé működött, igaz a kép annyira szét volt esve, hogy a puzzle mániások csöpögtek volna a gyönyörűségtől, én nem. Az olvasólámpa nem működött, tény kapcsolója se volt. Úgy könnyű. Viszont meleg volt. Piszok meleg. Az ágy kényelmes volt. Végre valami!
Nem kértünk reggelit, gondoltuk majd eszünk valahol. Ettünk, jó is volt, de hogy 30 font (14 ezer Ft) egy sima reggeli…Hm. A hajóút Greenwich-be szuper volt, itt se kellett a foglalás, látták, hogy papír van a kezünkben és nem arra használjuk, mehettünk. Sok érdekes dolgot mesélt a fickó, amikor poénkodott, nevetett. Csak Ő. Greenwich-ben persze álltunk egyszerre a keleti és a nyugati féltekén. Szép hely volt, megérte elmenni. Visszafelé hajó, egészen érdekesen kalkuláltak, 60%-al volt olcsóbb, mint az odaút. Mostanában kihasználjuk azt, hogy itt Britanniában 60 év felett már kevesebbet kell sok helyen fizetni. Kivéve a temetést. A hajóút így 2 fonttal volt olcsóbb nekem. Csavargás a Covent Gardenben, egy jó olasz kaja a Croydon kerületben, kivételesen igazi, forró kávéval. Nagy-nagy ritkaság! Aztán a Covent Gardenben a Crown and Anchor pub-ban egy pint Fuller féle London Pride sör. Ezt az épületet már régen kinéztem, évek óta szerepelt a listámon. Ez is megvolt, nagy élmény.
Camden Town az mindig egy látvány. Most is az volt. Az árak itt is feljebb mentek, nem kicsit. Most láttunk most először Amazon Fresh üzletet, ahol nincs pénztár. Egy appot töltesz le az Amazon számlád alapján, aztán azzal vásárolsz, mikor kilépsz az üzletből, akkor mutatja mit vettél és mennyiért. A kicsit szomorú jövő. Camden-ből mentünk keskeny hajóval a csatornákon keresztül Little Venice-be. Aki látta Peaky Blinders filmsorozatot /Birmingham bandái címmel ment Magyarországon/, az tudja, ezeken a csatornákon Birmingham-be vagy Manchester-be is el lehet jutni. Camden annak idején úgy 1870 körül egy raktár negyed volt, mindenféle áruval. 21 kikötő volt itt, naponta 120 hajó fordult meg. Szép teljesítmény. Tény a turisták az jobb üzlet. Little Venice egy darabka csend és szépség Londonban. Jó volt látni. Délután még séta, aztán egy hirtelen ötlettel- haza. Aludni egy jót és a ventilátort, vagyis a Felkelők harcát a Császáriakkal meghagyjuk másnak. Mint a 15 fontos fish and chips-et is.
Ettől függetlenül jó volt. Sok mindent láttunk, sok mindent megismertünk. Mallorcán eközben 20 fok és eső volt. Én kettő nap alatt lebarnultam. Londonban! Na ezt csináljátok utánam!
Alig 19 nap és megyünk haza, június 12-én találkozhattok velem bármilyen célból, 14 órakor a Vigadó téren a Marysol könyvsátránál. Bakker Gyuri bakkerol válaszolni, hol lesz akkor. Így megy ez!
Június 16-án érkezik AZ ESKÜVŐ című kisregény, ami nyaraláshoz nélkülözhetetlen és minden villanykütyün olvasható. Lehet letölteni, másolni, terjeszteni, ajánlani, kommentelni!
Barbi új munkahelyén szembesült azzal, hogy milyen sok régi arcot lát a volt munkahelyéről. Egyelőre képzések tömegén van túl és még vár rá néhány. Simán venni fogja az akadályokat. Ő olyan.
A nyaralásra való Barbi Bölcsességet is elküldte:
-Egy nyaralásnál nem az a lényeg mennyit költesz, hanem hogy mennyi élménnyel leszel gazdagabb. Ha meg tudod fizetni. Mint az köztudott.
See you later!