MAGYARORSZÁG MA REGGEL, NEKEM
Magyarország: vészhelyzet. Mert ugye már nem köztársaság, hát hová is vezetne ez. Nincs már Alkotmány, csak Bírósága van, csupa olyanokkal, akit odatettek, hogy azt tegyék, amit mondanak nekik. Vészhelyzet van. Folyamatosan. Állandóan. Mindig harcolunk. Bárki ellen. Úgy lovasan, nyilazva az ellent sorosan vagy párhuzamosan. Nagyon vigyázva arra, hogy soha, senkit el ne találjunk. Ott kint. Itt bent meg győztes csatákról szól az egyetlen média. Mert van másik. Csak azt alig olvassák. Meg olyan is. Körbe-körbe lovagolva hős és legyőzhetetlen csapataink harcban állnak. Csirke farhátért vagy cukorért. Drága gázért, mert nekünk az az olcsó. Megmondták a Hét Vezérek, aki Egy.
Itthon örülnek, hogy micsoda egy nemzet vagyunk, azért van sok szövetségesünk is. Csak ott kint, már alig van belőlük. Na de itthon ez sem látszik. Nem is kell. Itthon győzelem van, harc, a legjobbak vagyunk bárhonnan nézzük. Elhisszük. Vészhelyzet ország lettünk. Ahol a hétvégi rántott hús meg a net a legfontosabb. Ahol lassan egy millió szavazat elég a kétharmados többséghez, hogy Legalább A Mieink Lophassanak. Ezt szeretjük. Langyos a sör, de van. És mi vagyunk a kuss. A világ meg nem érti, hogyan lehet négyszer ugyanazzal a hazugsággal nyerni. Nem is érthetik, ők nem magyarok. Mi azok vagyunk. És harcos népünk győzni fog! Csak saját magát nem fogja legyőzni sosem. Mert minek?
Meg hát kérem ugyan kivel is győzhetnének azok, akik még valami félreértés miatt nem látják a Rendszer nagyszerűségét? Ami pedig egyszerű, ahogy az Egy csővezetéket, Ödön? című írásban mondja Báró Keresdy Ödönnek a Gyopárossy Berci:
-Boldog, ország, boldog nép, boldoguljunk!
Boldogulnak. Ők mindig. Közben potyogtatják a morzsákat és abból jól él az, aki az ellenzék szó mögé bújik. Velük akarnak nyerni? Mikor egymás gyilkolása mindennél fontosabb? Komolyan? Egy a tudatlanságban egyre lejjebb csúszó országban laptop mögül hirdetve a Nagy Semmit. Nem értik meg, nem is akarják, hogy így nem lehet. Nem ismerik a saját választóikat. Az embereket. Az alaptételt:
-Magyar vagyok, mindenki más hibás, csak én nem.
Azokat akarják változásra bírni, akik ezer szállal függenek a mostani hatalomtól. Úgy, hogy olyasmiket ígérnek, amit nem lehet megtenni. Csak nekik nem hiszik el. És már elhitték párszor, aztán ez lett belőle.
Magyarország volt. Mindig. Ígéret. A bokréta a kalapon. Ami kicsit elhervadt és mivel kalapot már senki sem hord, legfeljebb a bokréta hiszi fontosnak magát. Szabad ország sosem volt már régóta. Szabadságot szerető nép vagyunk. Azt mondják és elhisszük. Langyos a sör és látjuk a hűvös párát az oldalán, mert azt mondják ott van. Elhisszük. Nem vágjuk le az aranytojást tojó tyúkot, de elhisszük, hogy van. És majd jobb lesz. És utolérjük. Hívő ország vagyunk. Marxista-leninista harcosoknak elhisszük, hogy ők bizony naponta áldoznak. A jövőnket a jelenben. Templomba járnak jó pénzért.
A nyuszi alól kilopják a csokitojást, aztán a nyuszit is, majd elhitetik az emberekkel ott van mindkettő. És elhiszik.
Hinni könnyű. Tenni nehéz. Szemben a butasággal. A kényelemmel. Ahogy egy okos ember mondta:
-Ez a szórakozás kora, nem a tudásé.
Ezt ők nagyon tudják. Meg is adják. A dolgok nem változnak. Csak átalakulnak. Nem biztos, hogy neked jó, de tenni nem fogsz ellene. Te se, én se. Olyan sincs, aki odaállna és azt mondaná elég, gyerünk tegyünk valamit. Együtt. Ez Magyarország. Itt az EGYÜTT-ből mindig hiányozni fog egy betű. Aztán kettő. És marad az EGY. Mint a magyar olimpia, ahol csak három karika van, mert a többit már ellopták.
Magyarország egy ellopott ország. A jövőjét, a jelenét most már a múltját is ellopják. A rengeteg pénzt, amiből ORSZÁG lehetnénk. Ehelyett maradunk lehetőség. A sok okos emberrel, akikből lassan nem marad az országban egy sem. Elmennek. Nem messze, csak ott lehet. Persze mindig idegen lesz ott kint, ám a tudása miatt már otthon is az. Mert itt nem lehet, csak HA…Ott kint nincs ha. És nincs egy társ, akivel osztozni kell. Mert az a társ tudja elintézni azt, hogy ami jó, az jó is maradjon. Ezért aztán drága az a jó. Rengeteg pénzt adott a Nagy Csapat. Hogy legyünk valakik. Azok a pénzek nem az embereké lettek. Egyes embereké. Akik már elfelejtették milyen embernek lenni. Talán majd egyszer újra azok lesznek. Most nem azok. És akik azt mondják, mi leváltjuk őket, már ők sem azok. Nem is lesznek.
Magyarország kettészakadt ország. Akik a Háló felett vannak, egy másik Magyarországon élnek. Egymás közt, jól megválogatva, ki léphet be közéjük. Nincs kilógás, kifelé duma, mert a Hálóból kiesni az a vég. Még annak is, aki a legjobb haver. Most meg senki. És az is marad. Van egy ország ott alattuk, aminek egy dolga van: biztosítani a Háló felettiek jólétét. Gazdagodását. Hogy Neki legyen mivel játszania. A hatalom érzése meglegyen. Ahogy Móricz írta:
-Milyen szép kövérek az urak!
Cirkusz kell, előadás. Bitang drága kenyér, amit olcsón adnak. Nem így van, de elhisszük. Nekik igen. Mert nem hallasz mást. Ahogy Bödőcs írta, sok cirkusz kell, az meg lényegtelen, nézik-e az előadást. A pénzt elveszik rá. Mindig. A nagy igazság Magyarország tulajdonosáról egy mondatban, Bödőcs mestertől:
-Ezt is én építettük – mutatta büszkén Luigi.
Magyarország most Ő. Aki valaha ember volt. Talán jó haver is. Most van egy országa. Ameddig akarja. Nem fog változni. Az emberek megszokták. Elhiszik. Ezt hallják. Mint mikor Kádár beteg lett és az emberek sutyorogtak, ha az Öreg leteszi a fasírtos zsemlét, ki lesz az Urunk? Mert ez a lényeg. Mi egy olyan nép vagyunk, akinek Vezér kell. Lovon. Esetleg hét vezér, mert az Egy. Csak hét költséget lehet elszámolni. Zabra, szerszámra, móringra, meg zsoldra. Így a jó. Elhisszük. Vezető kell. Kicsi és kopasz vagy kicsi és guruló. Rossz öltönyben mindig. Mert azt nem tudjuk megtanulni. Nem is akarjuk. Jó az nekünk. Mint az ország úgy ahogy van. Mert az jó. A Vezér megmondta, úgy van. Elhisszük. Mindig.
Magyarország lehetőség. Mindig is az volt. Mindig is az lesz. Közben süllyed a középszerűségbe. Aztán lejjebb. Nagyon jól tudják mi kell hozzá. Oktatás nem. Tudás nem. Az csak a kiválasztottaknak. Mert majd ők vezetik a népet. Mert úgy jó. Megmondták. És lassan már nem is gondolnak bele, lehetne ez másképpen. Csak nekünk így is jó. Langyos a sör, de a pohár oldala az párás. Azt mondták. Elhisszük. Úgy isszuk. Senki sem fogja azt mondani:
-Bakker itt rézsút köpnek szembe!
Vannak, akik mégis. Aztán elhallgatnak. Mert a mocsok az ragad. És ott marad akkor is, amikor azt mondják, lemostuk. Mit nem fognak soha mondani: bocsánat, tévedtünk. Ilyet ne várjon senki. Nem is fog. Van más dolga. Életben maradni. Mert agyon dolgozza magát, aztán a pénz kell az egészségére. Ami tönkremegy. És fizetni fog az ő kórházaikban érte. Sokat. Mert a másik kórház az nem gyógyításra van, az a halálé. A sok jobb sorsra érdemes orvossal, nővérrel, dolgozóval. Akik hisznek abban, ők azért vannak, hogy az emberek gyógyuljanak. Aztán a villanyszámla, a csöpögő csap, vagy a bedöglő húsz éves robotgép rádöbbenti őket, mást kell csinálni. És elmennek. Mert a gyereknek cipő kell. Az ő kórházaikba, rendelőikbe. Vagy külföldre. Elviszik a tudásukat, a társadalom legnagyobb vagyonát. Mert menni kell, élni kell. Ott, ahol hagyják. Emberként.
Magyarország egy álom. Álom ország lehetne. Apám mindig azt mondta: a második Svájc. Hitt benne. Pedig EGY győztes van. EGY Svájc. A mi kis országunk mindig valakié volt. Már több száz éve. És akik tehettek volna ellene, inkább a saját vagyonukat gyarapították, mint a nemzetét.
Az sohasem mindegy: Valaki a nemzeti oldalon áll vagy a Nemzetén.
Magyarország volt. Nagy kérdés lesz-e ismét. A legvidámabb Barakk után a Legvidámabb Puszta. Mert ennyi marad. Amíg el nem fogy. Lehetőségek voltak. Számosak. Nem éltünk vele, mert mi magyarok vagyunk. Alkalmatlanok arra, hogy az eszünk alapján éljünk. Szerte a világban csodákra vagyunk képesek, csuda emberek születnek itt. Csak élni nem lehet itt úgy, ahogy kéne. Nekik sem. Akik még gondolkodnak. Látnak, nem csak néznek. Még hisznek abban, lehet másképpen. És mi majd…
Ígéretek voltak, vannak, lesznek: persze segítünk. Aztán maradunk mi. Mi egymagunk. És vesztünk megint. Mindig. Talán ez a magyar sors. Az egyetlen nép, ami a semmit szereti és csodálja. Úgy hívják: puszta. Nem változunk. Langyos a sör. Elhisszük, nem az. Bűn? Nem. Tulajdonság. Hungarikum.
Magyarország a legszebb. Mindig a Haza marad, bárhová is mész. A szívében mindenki magyar marad. Bármit is harsognak páncélozott járművekkel érkező lepedőnyi kokárdás vegetációk. Ők magyarok, te magyar vagy, én magyar vagyok. Mindenhol. Csak otthon nem, amikor azt mondják.
Magyarország volt. Messze egy távoli galaxisban. Talán újjászületik. Igazi párával a sörös pohár oldalán. Azt mondják. Elhisszük.