186. BRISTOLT LÁTNI ÉS AZ “OTTHON ELEGE” | Székely Nagy György

Sose hittem volna, hogy lesz olyan, amiben KZS bristolszakértővel egyből egyetértünk. Mert imádjuk egymást, ez az imádat a távolság növekedésével egyenes arányban nő, ám az egyetértés az nálunk nem igen van étlapon. Máshol sem. Mikor a Lidl parkolóban beszélgettünk, a dolog, amiben rögtön egyetértettünk, a pogácsa volt. Igen, Gyuri vagyok és pogácsa függő.

-A legjobb dolog, mikor hazaérsz és benyomsz egy igazi pogácsát. Mindegy milyen, sajtos, töpörtyűs vagy krumplis, csak…

-Sok legyen – nyeltem nagyot és KZS bristolszakértő bólogatott.

Egyetértettünk. Aztán felidéztük az almás pite összeomlását az ember szájában, a zsíros-olajos lángos csusszanását a kezünkben és egy sós kifli roppanását a fogunk által. Otthon vagyunk.

Azért senki ne higgye el, hogy csak ezért megyünk évente haza. Na jó, hát ezek nagyon komoly érvek, ám azért a lényeg mégis az, otthon vagyunk. Azokkal, akiket szeretünk. Ahol szeretünk élni, lakni. Egy olyan országban, ahol születtünk és felnőttünk, ahová annyi emlék és élmény köt. A gyökereink itt vannak. És még rengeteg gyökér, akik jobb lenne, ha nem lennének itt. Most ez az ország nem olyan, mint amilyennek lennie kellene. Szerintem. Ezért nem is élünk itthon, de hogy visszajövünk az, biztos.

-Megvagytok őrülve! Ide? Hát mit fogtok itt csinálni?!

-A beleteket kidolgozzátok majd semmiért. Ezeknek?!

-Tudod, te mi van itt?! Hogy milyen nehéz megélni?

-Túlélni akartok vagy élni?

Ez utóbbi kérdés a legjobb. Ezt kell eldöntenünk, időnk van rá. Az alap ugye az én nyugdíjazásom. Az egyik volt osztálytársamról hallottam a 45 éves érettségi találkozón, hogy nem nyugdíjba ment, visszavonult. Nem is tudtam, hogy hadsereg lett belőle, bár néha úgy viselkedett, mint egy vezérkar, fölényesen és elszakadva a valóságtól. Ő az, akiről az egyik magyar tanárunk azt mondta:

-Az az ember, aki azt, hogy szerénységem, csupa nagy betűvel írja.

Szóval 2024. november 24-én két dolog is lesz, ami három. Akkor leszek 65 éves. Elvileg. Ezután kaphatok nyugdíjat. Elvileg. És akkor jár le az útlevelem. Gyakorlatilag. A hazajövetel egyik oka. A másik Aliz, aki jobb szeretne otthon lenni, mint itthon Bristolban és neki mindent. A világ már csak ilyen. Persze megnézünk mindent, mérlegelünk, A, B és C tervet készítünk /a C nem a Cumi rövidítése/ aztán elindulunk. Előre, mert a jövő ott van. Mint az köztudott.

Amikor hazajövünk van pár dolog, ami meglep. Hol kellemesen, hol bántóan, hol agyvérzésileg. Ez Magyarország, tudom itt bármi lehetséges és annak az ellenkezője is. Ám nyolc év Britannia után az életszemlélet megváltozik: mindenben, de mindenben a jót nézzük, a jót keressük. Aztán amikor nem találjuk, akkor szomorúak vagyunk. Nem kicsit. Mert kérem voltak dolgok, amik régebben jobban mentek.

-Hogy áll most, Pista bácsi?

-Már csak ülök, fiam.

Valahogy így. Aztán a világ legszebb városa, Budapest mindig változik. Eltűnnek dolgok, épülnek dolgok, szebb lesz, jobb lesz. Vagy pont nem. Mikor összehasonlítom Bristollal több dolog ötlik fel. Budapesten nagyon sokan dohányoznak az utcán. Persze dobálják a csikket mindenfelé. A rendes cigi, sokkal több, mint az elektromos. A nők még mindig a legszebbek. Igaz, nem annyira jól öltözöttek, talán mert itt drágább vagy nem jut rá pénz, nem tudom. Kevesebb a bojlertestű britekhez hasonlító olyan két markos, hovátegyemnemlátom hölgy. Budapest Wales-hez hasonlított, ahol minden kicsit kisebb, szürkébb, szomorúbb volt, mint Angliában. Kevés nevető embert láttam. Nem hallottam egyetlen új pesti viccet sem, pedig nekem aztán minden az lenne.

-Mik a rövid távú tervei, Pista bácsi?

-Ne felejtsek el levegőt venni.

-És a hosszú távúak?

-Hogy ki is engedjem, fiam.

A tömegközlekedés még mindig klasszisokkal jobb, mint Bristolban. Itt is sok az autó, amiknél jól látszik az, ami a magyar társadalmat jellemzi: sok drága és vadonatúj van, legalább annyi nagyon öreg és drága. Amiből kevés van, az a kettő között lévő autók. És emberek. Néha azt hittem két Magyarország létezik. Talán így is van.

Ami döbbenetes, nekem: az árak. Persze nálunk Bristolban is nyomja az infláció a bérek értékét lefelé, az árakat fölfelé, ám ott a jövedelem még mindig elég arra, hogy normálisan megéljünk. Itt néha csak pislogtam. A 70 forintos zsemlén, a 90 forintos tojáson, a majd 1000 forintos kiló kenyéren. Mikor a Harangvirág cukrászdában, Újpesten négy süteményért és két kávéért 5000 forint felett fizettünk. Jó, mondjuk a Rákóczi túrósért bármennyit, a 890.-Ft azért kicsit elvett a cukortartalomból. Az 500.-Ft-os gombóc fagyi pedig elbizonytalaníthat sokakat, vacsora legyen és este egy nyalás, vagy nincs vacsora, csak a nyalás, mint magányos élvezet. Nehéz kérdés, a család békéje múlhat rajta.

Amikor kimentem a szüleim és nagyszüleim sírjához a temetőbe, megpucoltam a szemüvegemet, mert azt hittem rosszul látom a virág árakat. Egy akkora csokor, ami egy hörcsög sírját se takarná el, 1900-Ft., amiben rózsa volt, az a duplája. Ha már hullott a szirma az még drágább, mert ugye az már 3D mozgás, többe kerül. Magában egy szál sárga rózsa majd 2000- Ft. Nem vagyok egy végtermék csámcsogó alak, főleg nem a temetőben, de azért ez igen komorrá tett. Aztán láttam egy vödörben szép nagy fehér virágot.

-Gyuri vagyok és te? – mutatkoztam be, de nem válaszolt.

-Krizantém – morogta egy férfi és kicsit hátrább lépett, mert ő virágárus, nem ápoló.

1000 Ft volt rajta, mondom kérek egyet. Én azt hittem annyi egy csokor. Az árus tudta, annyi egy szál, így az ő álla nem esett le, csak az enyém. Köszöntem, nem kértem. Na akkor az árus:

-Most minek csinálja? Máshol is ennyi. Hiába megy arrébb. Vegye már meg ha már itt van, na!

Ez szokatlan volt, mert ilyennel Bristolban nem találkoztam. Persze volt már olyan török és egyéb fátyolos igazhívő, aki rá akart beszélni pár olyan dologra, amire semmi szükségem nem volt, de szerinte okvetlenül meg kell vennem, de nem így. Ja kérem a kultúra. Ami nem szálanként van. És nem ennyiért.

Találtam végül olcsóbban, négy szál 3200.-Ft. Ez akkor is döbbenetes. Meghalni mindig drága dolog, már csak azt a rengeteg elfecsérelt vizet nézve, amit könnynek hívnak és akkor még az olyan dologról, mint koporsó szegély/!/ nem is beszéltem. Emlékszem, mikor anyám temetését intéztük, akkor a listán volt egy ilyen tétel:

-Harangszó, 20 másodperc 950.-Ft+áfa.

Aztán kaptunk egy magnóról valami olyan távoli harangszót, hogy kis híján elnevettem magam. Szóval drága, mert kell. És ami muszáj, az sosem olcsó. Személy szerint felháborítónak tartom, hogy egy szerettünk elhunyta vagy egy végre eltávozott vegetáció végső nyughelyre helyezése egy családot anyagilag romba tud dönteni. Ez borzasztó.

-Lefele tették a koporsót a sírban?

-Már miért tettük volna?

-Atyavilág. Akkor kiássa magát.

Az emberek viselkedése kicsit hasonlít a bristoli emberekére. Főleg az új Z generáció, amelyik szórakozni szeret, és minden olyan, ami ebben gátolja az nem szeretem dolog. Lásd még munka címszó alatt. Pár találkozásom a valósággal, ami hozzájárult ahhoz, hogy a címből eltűnt az M betű és maradt az „otthon elege”.

BKK jegyiroda Kőbánya Kispest. Tök üres, két hölgy ül és néz ki a semmibe. Perdülök befele:

-Kézcsók! Egy tízes gyűjtőt szeretnék.

-Sorszámot nyomott?

-Tessék?

-Sorszámot nyomott?

Egyedül álltam bent. Azért körülnéztem, mit lehet tudni egy kisebb kínai csoport belopakodott mellettem és nem vettem észre.

-Egyedül vagyok – próbálkoztam.

-Sorszámot nyomott?

Köszöntem és kijöttem, mert biztos voltam benne itt valami átverés van, mert ugyan minek sorszám, ha nincs sor? Anyósom felvilágosított, a szám azért kell, hogy azzal azonosítsák az eladást. Ami ott van a gépben, miután fizettem. Abroncsot.

Az a drága Jóisten megáldott engem a vesekő nevű igen szórakoztató állandó műsorszámmal, amitől olyan mozgásom van néha, hogy simán megnyerném vele akármelyik tehetségkutató műsort. És akkor a homlokomról induló Niagara vízesést nem is említem. Ennek van gyógyszere, ír gyártású, recept nélkül kapható. Ez kérem nagyon fontos, mert ellenkező esetben a felhőbe kellene tenni. Egy orvosnak. És ahhoz TAJ szám kell. Ha nincs szám, nincs felhő és a gyógyszerész nem látja. Csak úgy megjegyezném, ha a gyógyszerek a felhőben vannak, akkor az áraik is. Világos nem? Szóval ebből nagyobb mennyiséget viszek magammal Britanniába. Ezért a gyógyszertárban mindig úgy kezdjük:

-Mennyi Rovatimex van?

És visszük az egészet. Nos a mostani vásárlásunkkor a Körúti patikában a hölgy mondta négy dobozzal van.

-Kérjük mind – mondta Aliz.

-Mind? Ennyire beteg valaki?

Aliz szerintem mondta volna, hogy még jobban, ha a fejéről van szó a betegnek, csak ott voltam mellette és nem hagytam kibontakozni. Így megy ez.

Mindig elmegyek könyvesboltba. Örök szerelem. Igaz, mostanra már nem annyira jó bemenni, mert ez már nem az igazi. Mióta nekem is jelent meg könyvem, főleg. Nem az a része, hogy:

-Elnézést Székely Nagy Györgytől találok valamit?

-Ha itt hagyta a valamit, esetleg.

Vagy a másik:

-Van Székely Nagy könyvük?

-Az kicsoda?

Mert ugye minden hülyét senki sem ismerhet, legfeljebb láthatja. Naponta.

A Líra boltjaiban még érzem azt, amit régen, könyvesboltban vagyok. Ugyanez a Librinél nincs meg. Tökéletes, szép, a számítógép mindent tud, az ott lévő alkalmazottak, akik között alig van könyves, kedvesek, udvariasak és remekül kezelik a billentyűzetet. A varázs hiányzik, hogy találok valami új élményt, nem olyat, amit a marketingkommandó az orcámba nyom naponta. Beléptem az egyik boltjukba és az újdonság szigeten minden ott van, ami a bookline.hu szerint és jó pár Libri könyvekkel jól ellátott blogger szerint a legjobb most. Mert ők mondják meg. Csak mondjuk Tapodi Brigi vagy Mörk Leonóra könyve nincs ott. Farkas Anett-et vagy Benyák Zolit ne is reméljek. És még jó pár nem sztárolt magyar íróé. Gondoltam talán a magyar irodalom polcon. Ott is hiába. A szokásos sikerlistás könyvek. Ezekre nem lehet azt mondani, hogy nem jók, mert rossz könyv nincs, csak nem nekem írták, ám ekkora figyelmet szentelni nekik túlzás. Értem, a pénz kevés a piacon, akibe milliókat fektettek, hát azt nyomják. Világos. Az esély sincs megadva és ez rossz. Hogy valakiknek ott a futópálya, mutassa meg hogyan megy a 400 sík, a másiknak is ezt mondják, csak a futópálya zárva van. Esetleg jó pénzért résnyire nyitva. A kínálat nagy, az idő kevés, a digitális agymosás végtelen. Ezért az a jó és siker, amiről sokan mondják az és te elhiszed. Így van ez a boltban is. Főleg, amikor a Szórakoztató irodalom két szigetéből másfél az Álomgyár kiadó által odazúdított nyújorktájmszbesztszeller könyvekkel van tele. Fogalmam sincs mekkora pénz van a kiadó mögött, milyen megállapodása van a Librivel, esetleg mennyit fizet neki vagy tulajdonképpen a Librié az egész. Még egyszer. NEM a könyveik ellen van kifogásom, nem az én könyveim, nem olvasom őket, más meg szereti, hanem az nem tetszik, hogy kiváló magyar írók könyvei nem tudnak szem elé kerülni, mert az álomgyártott könyvek mindent eltakarnak és a Libri a saját könyveit nyomja. Ezt is megértem. Azt sosem fogom megérteni, hogy a verseny miért halt meg ebben az országban. A független könyvkritika. Hogy egy blogger ne úgy kezdje, hogy egy asztalnyi könyvre rámutat és azt mondja:

-Nahát mivel lepett meg az XY kiadó!

Mert onnantól nem vagy hiteles pajtás. Sajnos. Nincs mérce, nincs ítélet, nincs függetlenség, bookline.hu lista van és bloggerek a könyvcsomagokkal és ki tudja még mivel. Én is írtam könyvekről, mind megvettem. Mert az úgy az igazi. Szerintem. Még egy dolog könyv ügyben. Az árak. Lassan luxus lesz könyvet venni. 5-7000 forint még egy:

-Úgy rakta be nekem, hogy fröcsögtem tőle, éreztem John szeret engem!

típusú könyv is. Az idézet egy álomgyártott könyvből való, amit megvettem, hátha megértem miért szeretik. Ez a jelenet egy léggömbön játszódik és a hőlégballon kezelő elfordítja a fejét közben! Én is a 87. oldal után. Szóval drága. Ami meg a villanykönyvet illeti, 27% áfa egy vicc. Az, hogy egy villanykönyv 200.-Ft-tal olcsóbb, mint egy papíralapú, arra ösztönöz, hogy ne vegyél villanykönyvet, ne is foglalkozz vele. A XXI. században. Szomorú és dühítő. Nekem.

Ami igazán megcibbantotta az idegeimet és száműzte az M betűt az otthon melege címből, az szombat reggel történt velem, mikor is fél kilenckor, hajnali fél kilenckor úgy döntöttem, hogy reggelizni fogok. Budapesten, a Krisztinaváros szívében. Nos az, hogy én úgy döntöttem az kevésnek bizonyult. A Krisztina körút és Magyar Jakobinusok tere sarkon van egy Lipóti, azt kinéztem magamnak. Már szinte a számban éreztem a túrós táska vagy lekváros bukta esetleg kakaós csiga ízét. Belibbentem, egy srác törölgette unottan a pultot. Pillantás a kínálatra:

-Jó reggelt!

Törölgetés haladt tovább.

-Akkor kérek egy lattét, itt fogyasztom.

-Nincs kávé! – nyimmantotta a srác.

-Latte nincsen? – próbálkoztam.

-Nincs kávé! – jött az újabb velős válasz.

-Akkor köszönöm, viszlát – mondtam.

A törölgetés ment tovább. Szerencsére tudtam, hogy egy hasonló műintézmény van arrébb. Azért mivel mindig tanul az ember, itt már rutinos voltam.

-Jó reggelt! Kávé van?

-Hát van, de aki főzni is tudja, az csak 9-re jön – csipogta a hölgy a pult mögött és a fejét húzta le a műszempilla.

Ez kicsit vastag volt. Mert ha már 7.30-kor nyitnak és egy olyan kávégépük van, amit a NASA is napokig vizsgálna, mint lezuhant idegen űrhajót, akkor tessen már beosztani egy olyan személyt, aki ért hozzá. Na de sebaj! Át a Moszkva téren. Ami Széll Kálmán tér. Talán a világ egyetlen országa vagyunk, ahol egy ország legsikertelenebb miniszterelnökéről teret neveznek el. Irány a Széna téren lévő Starbucks. Kész csoda, hogy nem lett még Szalma tér. Nagy lendület, nagy koppanás. 9-kor nyit.

Na ekkor volt az a pillanat, amikor száműztem az M betűt és maradt az „otthon elege” a címben. A Starbucks nyitás után szuper volt. Igaz a hölgy kicsit álmos lehetett, mert:

-Egy Grande Latte és két áfonyás muffin lesz.

-Már kérte a kollégámtól?

-Tessék?

-Hát, hogy lesz.

-Nem. Most kérném.

-És akkor mi lesz? – mosolygott a leány ceruzavékony szemekkel.

Komolyan Bristolban éreztem magam, ahol mindig kétszer kell elmondanom milyen kávét kérek, aztán nem azt kapom. Na de ott ugye Dolores és Jesus helyett Mike és Mary van, tehát érthető. De itt?  Nagy levegő, elmondom, fizetek, jó kis sarok asztal fotelekkel, jöhet Tamás fiam. Várom a kávét, másokkal együtt. Én ahhoz vagyok szokva, hogy mikor készen van, akkor azt kiabálják:

-Latte for George! Latte George-nak!

Itt más volt. A gömbölyded lányka levágott vagy négy papírpoharat meg három bögrét és azt kiáltotta:

-Itt van!

A történet vége is itt van. Nem volt jó időnk, szinte mindig esett, állítólag azért, hogy igazi angol időjárásunk legyen, miközben Bristolban végig napsütés és 20-23 fok volt. Kellett nekünk eljönni! Kellett. Jól éreztük magunkat, mint mindig. Ami nem lett világosabb: mennyiből lehet itt normális szinten megélni, hol lehet találni nem embertfacsaró munkahelyet, ahol annyit lehet keresni, ami elég lenne. Ezekre majd lesz válasz. Jövőre ez lesz a fő célja a hazajövetelnek. Meg a pogácsa. Amiből egy helyen vettünk 10 dekát. 790-forintért. Hm.

Barbi lippaiszabós bölcsessége:

-Ha nem teszel a bőröndödbe jó időt, nem is tudod kivenni onnan.

See you later!

2.