187. BRISTOLT LÁTNI ÉS A MINDIG | Székely Nagy György

Mert mi mindig szabadok akarunk lenni. Harcolni érte. Vérünket adni. Inkább, mint megcsinálni. Mert minket mindig elfoglaltak, elnyomtak, mert meghalt Mátyás oda az igazság. Nem a kopasz, a Király. Mi mindig az igazságért teszünk mindent. Főleg, hogy ki ne derüljön. Mert akkor cselekedni kellene. Együtt. Olyan mikor volt?

Mindig voltak zászlóink. Amit vagy kibontottunk vagy felemeltünk. Illetve Valaki kibontotta és elmondta, hogy a Mindenki zászlója az miért is az övé és ez az igazi zászló és tessenek mögéje állni, a kassza jobbra. Aztán jött egy másik ugyanolyan zászlóval és azt mondta az az igazi zászló, a másik egy csaló, aki rosszat akar nektek, meg becsapni és bezzeg ő majd ad ezt meg ad azt és a kassza balra van. Vajon hányan vették észre, hogy a zászló ugyanaz? Teljesen. Sőt még a szöveg is, mert a lényeg benne van: a kassza. Hogy merre, az mindegy, mert ahogy anno mondták:

-Ha az uraság azt mondja Jó napot! azt is magának akarja!

Ez nem változott. A zászló sem. Nagy kereszttel, amire a Megváltót feszítették, mert itten nincs semmi megváltani való, majd mi megmutatjuk, elintézzük, tessenek hinni bennünk, mert mi aztán és oda tessen tenni a petákot. Aztán lobogott a zászló és haltak alatta sokan feleslegesen Isten nevében, aki az egészről semmit sem tudott. Nem azért van.

Aztán emelték a zászlót nemeseink Pro Libertate felirattal, mert ők a magyar szabadságot akarták. Mert az osztrák az elnyom minket és a szabadság az kell. Akiket kikergettek harcolni ezt nem értették, nem is azért voltak, csak tessenek elhunyni a fejedelemért, meg a nemesek jó létéért, amit a labancok adókkal tesznek tönkre, mert Bécs az ellenség és majd jönnek és támogatnak, sokan, mások. Na jó, hát nem értek ide. Velünk voltak. Kicsit messzebb, mint kellett volna. Az a drága szabadság!

Aztán jött egy másik zászló, amit már sokan emeltek. Botor módon és harcosan. Az ország nagy része hitt benne, mostan aztán az a Bécs megtanulja, hogy milyen a magyar virtus! Mert az mindig van. Az kell. Gondolkodás kevesebb és bukás még több. A lelkesedés megvan ez fontos. A pozíciók leosztva, még fontosabb. És a kassza, amibe te beteszel, ők meg kivesznek. Mindig. Aztán majd jön a segítség kintről, meglássátok futni fog az osztrák, Bécs majd megtanulja, aztán a zászló lobogni fog. A szabadságért! Pedig mindig voltak, akik szerint nem lehetünk mi itt középen függetlenek. Mert gyengék vagyunk és erősek akarunk lenni. Az meg kinek jó?  

Nem is lett jó. Nekünk. Vagy talán mégis, mert aztán változott sok minden. És csak azok nem értették meg, hogy így kell lennie, akik nem itthon éltek és azt hitték a parázsra csak rá kell fújni és lobbanni fog a láng. Pedig még gyufa sem volt.

Aztán voltak nagy zászlós vonulások úgy négy hónapig. Nagy vörös zászlók, a nagy zűrzavarban. Amikor mindenki elvette a magáét, a magyar nemesek, akik tapsoltak a háborúnak, mert a pénz ott csillogott benne, aztán csak pislogtak és nem tettek semmit. Egyedül a maréknyi hadsereg indított offenzívát arra északnak és eredményeképpen maradtak még területek, amiket vinni akart az oláh meg a tót. Mert nekik ígérték messze. Csak, amit nem harccal vesz meg az ember, az mindig csak kölcsönben van. Mert sok baj okozója marad, ami után mindig romok jönnek, könny és gyalázat, vér és mocsok, árvák és özvegyek. Virágeső és pusztulás. Mindig. Olyan zászlót, ami mögött fegyver van, hogy emeljék, nem lehet soká tartani.

Aztán volt itt kérem nagymagyar zászló. Mert ha már a régi ország nincsen, legalább nagy zászlók legyenek. Lobogjanak, igaz hitelből, de nem számít. Nem, nem, soha! Borneó és Celebesz, magyar volt és magyar lesz. Ugyanazok emelték a zászlót, akik annak idején milliókat küldtek saját érdekükben a halálba. Mert ők sosem mentek, csak gazdagodtak, az a kassza, az ott volt akkor is. Mindig. És emelték a zászlót, megmutatva az az igazi, mert azt mondom.

-Magyarország hívő ország, mert mindig elhiszi azt, amit mondanak neki.

Isten vagy a Párt nevében, mindegy is. A zászló a lényeg. Álljatok alá, kassza mindig lesz. Aztán újabb zászlócsere egy elpusztult országban. Ahol elhitték emberek, jobb lesz. És látták, hogy mondjuk nem egészen lett az. Sej, a mi lobogónkat…Csak akkor már késő volt, a Nagy Vörös Zászlók mindenütt ott voltak. Éjjel csöngetve, nappal lobogva. Mindig. A félelem jött vissza, mint réges régen.

-Én félem az Istent – mondta Balduin, a jeruzsálemi király.

-Hát milyen Istened van, hogy félned kell tőle? – döbbent le Szaladdin, az arab vezér.

Aztán volt pár nap, amikor az emberek emelték a zászlót. Lyukat vágva rajta, hogy végre lássák kik vannak mögötte. Aztán jöttek sokan, emelni ők is, később már csak ők emelték, mert ők a kasszát is látták, amiből majd kivehetnek. Ők mindig. Hívő ország. Hitték, hogy jön majd a segítség és újra szabadság meg jó idők és majd tessenek megnézni, mert jönnek. És akkor mi aztán!

Nem jött senki. Nem is jöhetett, mert anno megegyeztek Magyarország kinek a játszótere. Maradt is. Kicsit vidámabban, kicsit másképpen. Lobogó zászlók. Már csak ünnepeken. Az van rája írva, éljen a szabadság. Csak hogy kié, az nincs ráírva. Azt megmondják. Mindig.

Kicsit nagyobb szabadság. Kicsit nagyobb lánc, de azért csörgött és vágott, ha kell. És fogva tartott. Mindig. Aztán a zászló is lejjebb ereszkedett, mert a világ is változott. Csak, akik lobogtattak, azok nem. Mások lettek. Kívül. Belül semmi.

-A rendszerváltás arról szólt, hogy ki kötheti a szalagját a húsosfazék köré.

Rengeteg zászló lett. Sokat bontottak ki. Drága zászlók, meg nagyok és ígéret zászlótenger. És mindenütt kasszák. Már nem egy vagy kettő. Mindenütt.

-Mutasson nekem bármit, amit nem tudok megadóztatni – mondta „viccesen” egy adókirály még anno mikor az Igazak először kanalazhattak a fazékból.

Aztán az adókirály eltűnt, mikor emlegetni kezdte, ő nem ilyen zászlót akart. Lett egy olyan zászló, amit „én emeltünk magasra” és évtizede lobog. Büszkén, hitelek hátán. Csak egy, amúgy demokratikusan. Nem kell több. Nagy legyen. Sokba kerüljön. Nekünk. Mindig.

-Bárki emeli a zászlót, azt nézd meg, mit akar eltakarni vele.

Az az egy zászló sok mindent eltakar. Sok olyat, amit el sem hiszel. Pedig ez egy hívő ország. Elhiszi, hogy jó neki. Mert hinni kényelmesebb, mint tenni valamit. A titán határontúli íróék verset írnak a tüntetőknek, akik az ablakuk alatt vonulnak. Nem mennek le közéjük. Mert abból nem lehet megélni. Majd, amikor abból is lesz pénz, mert ott lesz a kassza és fizet, majd akkor. Addig a laptop mögül támogatnak. Csak finoman. Mint a zászlót lobogtatók. Az Egyetlen Nagy Zászlót lobogtatók, akik mindig harcolnak, nyilaznak, megmutatják. Itthon. Aztán kint már mégsem. Úgy nyilazni, hogy senkit se találjunk el, ezt ők tudják igazán. A Nagy Zászló alatt. Ami mindent eltakar. És a hívők meg fizetik, mert a kassza egyre nagyobb.

Így megy ez.

Vannak nótáink, himnuszaink. Sok. Már a nagy keresztes zászló alatt is zokogva énekelték:

-Nincsen senki ki segítsen; Mi vagyunk egyedül; Meg az Isten!

És boldogan mentek, mert nótával könnyebb. Az élet is, a halál is. Mindig.

Aztán volt kurucos nóta a szabadságról, a virtusról, Csínom Palkóról meg azokról, akik aztán majd meglátjátok megteszik. Kesergők, mert mi más? Még tán ma is éneklik kevesek. Kik leragadtak a múltban és hisznek benne visszahozható. Egy virágot elültetni a betonba és várni, bokor legyen belőle. A hit számít, érted? Én nem. Pár millió igen és úgy is lesz. Most is.

-Kossuth Lajos azt üzente…

Mindig azt üzente. A szabadság áldozatokkal jár. Mindig azok hozzák meg, akiknek semmilyük sincs. Sosem azok, akiknek lenne miből. Ami abból van, amit a senkiktől vesznek el. Szabadság. Pénz kell hozzá. Meg hit. Akik hittek benne, azok áldozatok lettek. Akik irányítottak a zászlók alól, azok meg nem. Azok kivették a kasszából, amit lehetett. Talán többet is. Mindig.

A himnuszok meg zengtek és mindig arról, amit a zászló megkívánt:

-Árpád apánk ne féltsd ősi nemzeted.

Nem féltette, mert nem tudta mi a nemzet. Énekelni jó volt. Azt mindig kell. Mikor a halálba masíroztak megfagyni a semmiért százezrek:

-Ugye gondolsz néha rám.

Mindig. A zászlókra nem, rátok mindig. Meg azokra, akik küldtek titeket. És aztán ágyban, párnák közt léptek egy másik világba. Zászlóerdős temetéseken. Vagy újra temetéseken. A kassza volt akkor is a lényeg. Csörögjön. Sokat. A legszebb nóta.

-Kicsiny hazám, szabad népem; Te már tudod élni jó; Boldogságra megtanított édesanyád; A Szovjetunió!

Kapott is az ifjú költő egy Kossuth díjat. Majd évtizedekkel később még egyet, mert akkor éppen mást zengett. Amit kellett. Amit a zászló megkövetelt. Fényes szelekkel fújva. Szabadsággal. Mert az van rája írva. Legalább a zászlón. Legalább a nótában. És közben csendben betiltottak egy dalt. Hogy híres legyen, más különben kit érdekelt volna:

-Ahogy lesz, úgy lesz; A jövőt nem sejtheted; Ahogy lesz, úgy lesz; Bárhogy lesz, úgy lesz.

Úgy lett. Pár napig egy ország hitt valamiben. Hogy lehet. És most. Mert a zászlón végre átláttak. Azon a lyukon. Amit aztán soha többé nem vághatott senki, semmilyen lobogóra.

A himnuszok, a nóták. Az én ifjúságom himnusza. Egy lemezen. Amit rossz öltönyös férfiak szedtek össze a boltokból. Mert olyat nem lehet. Ha én rózsa volnék, akkor elhervadnék miatta. Az ember sosem tanul saját hibájából. Elérték, megint, hogy mindenki ezt hallgatta zörgő hangú magnókon. Dúdolták, fütyülték. A mi himnuszunk lett.


Ha én zászló volnék, sohasem lobognék,
Mindenféle szélnek haragosa lennék,
Akkor lennék boldog, ha kifeszítenének,
S nem lennék játéka mindenféle szélnek
.

Aztán hittük, eljött az idő, amikor soha többé nem kell ezt énekelnünk, mert hát azok lettek a zászlót lobogtatók, akikkel együtt énekeltük. Hittel. Mert ez egy hívő ország. Csak a zászló drága, lobogtatni még drágább és a sok pénz a kasszában a legdrágább. Változtak. Sokat. Mindenfelé, de az, ami irányított, az a pénz volt. Van. És lesz. Mindig.

Magyar demokraták. Szabad demokraták. Fiatal demokraták. Aztán egyik sem maradt meg. A demokrata főleg nem. Akkora lett a lobogó zászló, hogy mindent eltakart. Aztán mások pénzén még nagyobb zászló. És már elég, ha csak páran hisznek benne. Páran lobogtatják a zászlót. Az is elég, hogy a kassza az övék legyen. A többieké meg a grund.

Álljunk bele, ha kell, bármi jöjjön is el
Legyen szabad a grund
Véssük ide ma fel, hogy megmarad ez a hely
Vagy egyszer belehalunk

És megint lesz himnusz. Saját nóta. Meg az az enyémittminden mosoly. Legyen tiétek a grund. Szabadon. Én emeljük a zászlót és enyém az ország.

Digitális világ jött el. Digitális zászlókkal. Már nem érdekes, ki lobogtatja. Nem is kell, mert bitek ezrei biztosítják, hogy lobogjon. Új algoritmus. Másfelé lobog. És nyomják neked fészen-instán-tiktakon. A lényeg: te elhiszed. Minél többször mondják, annál inkább. Mert ez egy hívő ország. Mindig. A digitális zászló akkora van most, amekkorát akarsz. Amennyit meg tudsz fizetni. Virítsd a lóvét! Féljetek mindennap és a kassza megtelik.

Zászlók és himnuszok. Mindig lesznek. Mindenhol. Magyarországon főleg. Mert tudjátok ez egy hívő ország. Mindig hiszünk. Mindenben. A szabad grundban is.

Az ország meg az övé. Most és mindörökké.

Mindig.