Mivel annyi hangom maradt, mint kóbor malacnak a farkas pocakjában, ezért csak mutogattam KZS bristolszakértőnek, bízva abban, hogy megérti mit is adok elő.
-A tiédet – mondta morcosan és feszülten figyelte a képernyőt.
Nem szoktam mindent egyből feladni, ez alól a kötelező napi fésülködés kivétel, ezért neki veselkedtem és főleg kézzel, néha némi mimikával tudtára adtam: a szobánkban bitang jó légkondi működött Magalufban, amikor bedőltem az ágyba pont rám fújta a levegőt és emiatt megfáztam, fáj a tüdőm, köhögök, nem tudok beszélni.
-Na most, ha ez igaz, akkor egy szemét disznó vagy – dőlt hátra majd hozzátette – mindig is disznó voltál.
Pislogtam. Az még megy. Mondhatni lázasan pislogtam. Mi van?
-Azt mutogattad, hogy elkaptál valami spanyol donnát, megdöntötted, a szél fújt rátok, a szíved megszakad érte, és még valami pénzt is kiköhögtél neki, mert a két kancsal barnáért már nem nyílik az aranykapu. Hát mondhatom! És van pofád nekem elmondani! – majd hozzátette – mindig is volt pofád.
Gondoltam kihasználom, hogy író vagyok, valahol, ezért pár mondatban leírtam mi is a helyzet. KZS bristolszakértő bólintott:
-Értem. Így már nem olyan izgalmas. Most mesélni akarsz, Gyuri?
Hevesen bólogattam.
-Így, hogy nincs hangod?
Vigyorogtam.
-Akkor hajrá – intett KZS bristolszakértő és kilépett a vonalból.
Utólag belegondolva az a pár keresetlen szó, ami akkor eszembe jutott, és a nyomdafesték elsápadna miatta, teljesen feleslegessé válik, mert ugye nem tudok beszélni. Erre ékes példa a Lidl új alkalmazottja Cameron, akinek szép napot kívántam és felugrott ijedtében a székéről. Mert én ilyen is tudok lenni.
-Mennyire ijesztő a pasas?
-Most, hogy már nem él, kevésbé.
Még otthoni dolog, hogy az iskolaszezon miatt nyáron sosem mentünk nyaralni. Csak a visszárú után. Ez van, amikor még nem vagy annyira fent, hogy potyogtass valakire, de rád már hullik rendesen. Általában azok a kiváló vezetők, akik feletted voltak simán elmentek nyaralni, kétségtelenül így segítettek a legtöbbet. Szóval szeptember volt a mi nyarunk. Bevált, ezért mostanában is ragaszkodtunk hozzá. Mivel itt Bristolban, egyszerű melósként megtehetjük azt, amit otthon menedzserként nem, hogy kétszer megyünk nyaralni, ezért általában június végén egy hetet ellötyögünk itt Britanniában, egy hetet valahol Európában szeptember közepén. A legtöbbször már márciusban kialakul hová megyünk. Ez kivételesen most májusig tartott. Mert az eredeti célkitűzések egyre drágábbak lettek, vagy pedig nem találkoztak Aliz ízlésével lásd Berlin egy hét, mert ott németül beszélnek vagy Amszterdam mert ott bitang drága minden esetleg Lisszabon, ami már évek óta felmerül és egyre drágább.
-Egy olyan nem csinálunk semmit nyaralás lesz. Heverünk a tengerparton, koktél, olvasunk meg minden – mondta határozottan Aliz.
-Minden? – kezdtem gyanakodni, mert ilyenkor szokott becsúszni néhány kilométeres gyalogtúra vagy pár száz lépcsős toronymászás csigalépcsőn, garantált bélcsavarodással.
-Bizony – kacsintott a nejem és neki esett a tabletnek.
Belőttük a határt. Na most ugye „marosán” lett. Ő mondta az elégedetlen munkásoknak, akik szerint kicsi a zsemle:
-Nem a zsemle kicsi, a pofátok nagy.
A lényeg, abba az összegbe nem fért bele egy komplett hét, csak négy nap. Ennyit változtak az árak. Aztán jöttek ilyen morgás szerűségek, amikor a derék sárkány még nem tudja, hogy a még derekabb páncélos vitézt hol is kell megbontania, hogy utána vacsoraként elfogyassza.
-Kréta. Hülye időpontban van a repülő. Firenze, nincs akkor repülő és egy rablás, amit kérnek, Mallorca….
Ekkor már tudtam hová megyünk. Mert a nejem csak fontos alkalmakor hallgat el, ebbe az evés nem tartozik bele, mert az nem fontos. Neki. Pár perc múlva megvolt minden. Az EasyJetHolidays nevű oldalon egy remek ajánlat, félpanzió, medence, tenger pár lépésre, tengerre néző szoba erkéllyel. Repjegy, ingyen 23 kilós bőrönd, transzfer oda-vissza. Szuper. Előleg ment, aztán utazás előtt a teljes összeg.
-Mi lesz, ha nem lesz jó?
-Az lesz. Ki van fizetve – jelentette ki Aliz és én ilyenkor egyetértően bólogatok.
Ami kicsit meglepő volt, a reptéri parkolás, ami pont annyiba került most öt napra, mint májusban. Csak akkor 10 napra. Így megy ez. Ahogy Dugó Dani mondta:
-Mindig az kerül a legtöbbe, amikor áll az ember.
Ő csak tudja.
Mikor indultunk, vasárnap 3.40, hajnalban, 24 fok volt, mert valamelyik hülye Britannia egyik legostobább kormányából meleget rendelt, egy hétig rotyogtunk benne, volt nap, hogy melegebb volt nálunk, mint Mallorcán. Ezek az angolok!
A meglepetés akkor jött, mikor lettük Fruzsit pihenni, megígérve, Pinky Promise ahogy errefelé mondják az óvodások, hogy értejövünk, esni kezdett. És az autó kulcsleadó helyen kígyózó sor volt. Ne már! Mindenki most megy nyaralni? Miért? Felfértünk a buszra, aztán egy remek automata rendszerben feladtuk a bőröndöt. Nagyon jó volt kisbőrönd nélkül utazni. Mikor leszálltunk Palma de Mallorca repterén, a sok angol sorba állt, mert nekik pecsételtek az útlevelükbe /Viva la Brexit!/ mi pedig átsétáltunk, mert a csendőr látta a magyar útlevelet. Van előnye is. A csomagunk is megjött, a transzfert is megtaláltuk és akkor szembesültem a legnagyobb ellenséggel: a légkondival.
Tény, 33 fok fogadott bennünket meg egy morc megjegyzés egy tejfehér bőrű széltében hosszú leánytól:
-Lehetne melegebb is.
A buszon süvöltött a légkondi. Az a negyven perc, amíg Magalufban elértük a szállodánkat, elég volt ahhoz, hogy Aliznál tökéletesítse az otthonról hozott megfázást, nálam pedig elkezdje. A szállodában egy csippel ellátott karszalagot kaptunk. Mondjuk narancssárgát, ez van. Azzal lehetett nyitni a szobát és más szolgáltatásokat igénybe venni. Mint később megtudtuk, van más haszna is. Amikor valaki pálmatövére vedeli magát, akkor a Guardia Civil, a csendőrség vagy a Polícia Local a helyi rendőrség összeszedi a delikvenseket és leadja az adott szállodában a karkötő alapján. Hogy mik vannak!
Az első meglepetés a nyolcadik emeleti szobánk volt egy lepedőnyi tévével, egy hatalmas erkéllyel, amiről TÉNYLEG lehetett látni a tengert és egy olyan légkondival, ami választékot fújt a hajamba. Ipari berendezés volt. Pakolás, majd egy gyors ebéd a kilencszázhetvenkettő étterem valamelyikében, ahol hat nyelvű étlapot tettek elénk, még ukrán kiegészítő is került hozzá, mostanában sok a szigeten a menekült. Láttam én is párat, négy fiatal srácot egy olyan G Mercedesben, amit eddig csak fotón találtam. Aztán egy idősebb házaspár egy Porsche Cayenne-nel és pár Louis Vutton bőrönddel, amilyenről még nem is hallottam. Belegondolva, hogy a komp Barcelonából, ami úgy 210 kilométer a tengeren több mint 6 óra, kemény egy menekülés lehetett. Mint az köztudott.
A kaja árak jóval kedvezőbbek voltak, mint itt Britanniában, ami igazán orcába súlytó az a sör. Egy korsó, fél liter Heineken 3,50 euró volt, ami úgy 3,1 font. Ennyiért itt pont egy fél pintet 0,28 litert kapni, nem mindenhol. Egy pint már nincs 7 font alatt, mivel az adó nálunk sokkal magasabb, mint mondjuk a németeknél, hollandoknál. Este vacsora svéd asztalos megoldással, annyi különleges és hagyományos étellel, hogy komolyan nehéz választani.
Éjjel próbáltuk légkondi nélkül. A második zuhany után maradt az ipari befúvó. Még így is néha egy egy bátor csepp elindult a hátamon. Gőzöm nincs hová akart eljutni.
-Akkor kellett volna észnél lenned és takaródzni. Vagy cserélni Alizzal, ő már úgyis tüsszögött – mutogatott nekem KZS bristolszakértő, mikor az idáig leírtakat elküldtem neki.
Nagyon ügyesen mutogatott, minden szót hallottam.
Reggel egy álomszerű reggeliző hely fogadott minket. Mindenféle kenyér, péksütemény, baguette kis és nagy cipó mellettem meg a polcon is, meg tányérral a kezükben. Felvágott hegyek, csokis költemények, komplett angol reggeli, kívánságra készített omlett, harapnivaló hamlett, szóval minden. Komolyan. Persze a kávé az az iddmegésfelejtsdel automata rettenet, viszont a narancslé az, mint a selyem, édes és rögtön akartál egy másikat. Mivel itt soha, senki nem siet, a medence 10-kor nyitott. Mármint egy kissrác akkor rántotta magára a LIFEGUARD feliratú pólót. Körben napozóágyak, napernyők, minden felmosva, tisztán. A medence vize úgy 25 fokot közelített, másfél méter mélyen terült el. Nem voltunk még sokan. Egyrészt akik jöttek, nem úszni jöttek, meg is néztek minket, talán furcsálták, amit csináltunk. Úsznak? Egy medencében? Komolyan?!
A legtöbben lejöttek, bekenték magukat mindenféle vegyi cuccal, talán ezért volt, hogy a nap elvonult a felhők mögé röhögni. Nem csodálom. Egy svéd házaspár két laptoppal, két okostelefonnal és egy tablettel dolgozott. Hosszú ujjú ingben. A hölgyön még kardigán is volt. Hogy miért pont itt, az rejtély. Láttuk, hogy a szálloda lakosainak egy része úgy fél 11 felé sorban áll a napozó terasz bejáratánál, ahová a karszalaggal lehetett bejutni. Ez egy emelettel feljebb helyezkedett el, biztosan több vagy erősebb napfény jutott oda. Mivel éppen nem sütött a nap, csak találgatni tudtam, mint szűzfiú a lábak között. Ami furcsa volt: az összes fekete férfi és nő a napozó teraszra ment. Komolyan? Le akartak barnulni? Vagy mi? Volt egy srác, aki akkora volt, mint egy kitermelésre érdemes szénmező, sapkában, pólóban, nadrág, cipő meg minden. Kihúzta a napozó ágyat a napra, ami nem sütött, de gondolom ő a napszemüvegén keresztül másképpen látta, majd lefeküdt és elmélyülten napozott. miközben a tepsi okostelefont nyaggatta. Hogy mik vannak!
A nap nem szándékozott sütni ezért megszületett a döntés irány Palma, a főváros. A 104-es busz bevisz fejenként 4,50 euróért. Sokan voltak a buszon, ami teljesen megtelt még Palma előtt. A légkondi derekasan dolgozott, 19 fokot produkált a kinti 30-al szemben szép teljesítmény. Palma olyan volt, mint Barcelona kicsiben. Zseniális megoldás: a buszpályaudvart levitték a föld alá a Plaza de Espagna-n. És ha már ott volt, akkor odatették a metro és a vonat végállomást is. Okos. Követendő példa.
A La Rambla nevű sétálóutcán hömpiztünk. Csuda klassz dolog! A kis boltok, a sok ember, a forgatag, színek, ízek, illatok együtt adják Palma sajátosságát. a Katedrálist is megtaláltuk bent is voltunk, a már nem velem élőknek gyújtottam mécsest. Ijesztően hatalmas épület, féljük az Urat rogyásig típus, arany meg tömjén bőven. Kint egy másik úton vissza a buszhoz. Aki teheti nézze meg a várost, érdemes.
Másnap már volt napsütés meg medence, meg meleg, 34 fok. Én megkérdeztem Alizt, hogy a meleget is ő kérte vagy pótajánlatban vette, mire azt mondta:
-A csomag része, direkt a te kedvedért.
Azt hiszem nem mondta komolyan. Mikor eleget pirultunk egy kis sétával elértük a helyi Aldit. Ahol külön biztonsági ember van arra, hogy az úgymond aligöltözött turistákat távoltartsa. Volt egy leány, akin annyi textília volt, hogy egy zsebkendő nem jött volna össze belőle, páran meg is csodáltuk, Aliz szerint nem volt eladó a termék, ráadásul az őr nem engedte be. Vegyen fel valamit. A csaj lekapta a srác baseball sapkáját és szemüvegét, aztán az őrre mosolygott, aki beengedte. Mert tudta, a napszemüveg öltöztet.
Itt Britanniában nem járunk Aldiba, mert nem szeretünk kisebbség lenni, ezért a választék ledöbbentett. Mert minden volt. Sokkal olcsóbban, mint nálunk, a cheddar sajt fele annyiba került. Van ez így. Vettünk pár dolgot, sajnos csavaros kupakú spanyol bor nem volt, egy ausztrál chardonnay-ra bíztuk esti vidulásunkat. Olyan volt mint a Brexit, csak annak ízlik, aki nem kóstolja.
Délután tengerpart! Aliz azt mondta ő nem fog úszni a tengerben, én meg biztos voltam benne, hogy én igen. Kettő perc volt az út, egy angol pubnál már az esti skótok elleni győzelmet ünnepelték, jelentős mennyiségű sörrel, mert tök mindegy ki és mit játszik, Anglia győzni fog. Amikor nem, akkor nem beszélünk róla és nincs! Ilyen egyszerű dolog ez. Inni mindig lehet. A homok melegen nyomult a lábujjaim közé. A víz átlátszó és kék, meleg és bitangul hullámos. Jó volt újra tengerben úszni. A hullámzás megtréfált, mert kicsit lebegtem a vízen és kivitt a partra / Aliz szerint tudhatnám, hogy minden szemetet partra sodor a hullámzás, igyekszem megjegyezni/, ahol nem tudtam rendesen lábra állni, ezért visszaúsztam, amíg a tekintélyemnek megfelelő nagyság megvolt. Lefelé. Komolyan klassz érzés, azt éreztem, valaki permetezi rám a vizet, pedig nem. Esett. Ez némileg csökkentette a lubickolás utáni napozás lehetőségét. Aliz úgy döntött ő is megfürdik a tengerben, visszament a fürdőruhájáért én pedig ott ültem egy pálmafa csonkján, enyhe esőben, mint egy száradásra kitett gatya. A madzagomról csöpögött a víz.
Az a húsz perc, amit összehülyültünk a vízben a nejemmel, az nagy élmény. Feledhetetlen. Főleg, hogy tudtunk akkora marhák lenni, bohóckodni meg játszani cápát és hasonló dolgokat és csak ölelve ringani a kellemes vízben. Mindent megért.
Az utolsó napunk kicsit zsúfolt lett. Mindenki azt mondta, hogy Valdemossa és Sóller kötelező. Én még itthon Sóller /úgy ejtik, hogy kicsúszik a kezed közül, amúgy Szójjer/ mellett döntöttem, mert egy majd százéves vasút visz oda Palmaból, majd a városból egy különleges villamos le a kikötőbe. Eredetileg kedden mentünk volna, ám arra a napra nem maradt jegy. Tehát szerda! Addigra Aliz már jobban volt én rosszabbul, kicsit már vezettem például 38 fokos lázzal nyomtam le a 34 fokos meleget. A napot nem takartam el, nem mindig sikerül. A neten azt írták varázslatos, gyönyörű tájakon keresztül jutunk el Sóllerbe. Nos. Amíg ki nem értünk Palma-ból a legérdekesebb egy parkoló végében álló hajléktalan kolónia volt, ahol egy könnyed gyíkkönyeztetést folytató fickó integetett lelkesen. Két kézzel. Mint látni való. Később jöttek a hegyek, meredek sziklákkal, aztán olajfaligetek, kavicsos sárga talajjal, völgyekben megbúvó városokkal. És 13 alagút. Amelyikből az egyik 3 kilométer hosszú és egy 20 km/óra sebességű vasúttal végtelennek tűnt. Amikor megérkeztünk, átzúdultunk a villamosra, ami különleges szerkezet, mellesleg Londonban készült, anno. Rengeteg ház között zakatoltunk a tenger felé. A legritkábban találkoztunk olyan udvarral, ahol nem volt egy autó úgy kilenc darabban tíz helyen. És egyéb sitt halom, mosógép, negyed bicikli és egy teljesen magányos bikini felső, bár Aliz szerint az sátor lehetett csak a láztól nem láttam rendesen. Mint mikor a rendőr kérdezi a balesetet okozó nőt, hogy nem látta a táblát? Mire a nő:
-De láttam.
-És tudja mi volt rajta?
-Persze. Ez a ház eladó.
A kikötő szép volt. Rengeteg bolt, presszó, étterem minden, ami kell. Egy óra mászkálás után vissza a városba, ahol a főtéren a találó nevű Café Sóller-ben ittunk egy fantasztikus sangriát és ettünk egy mallorcai almáspitét, ami annyira jó volt, hogy megrengette a weston super mar-i apple pie első helyét. Ami tény a visszaút nem tartozik a legnagyobb élmények közé, ám az utastársaikat nem válogathatjuk meg. Azt se. A Magaluf felé menő 104-es buszon a sofőr magyarázott valamit Aliznak, ami valószínűleg a kinyomtatott jegy letépési technikájáról szólt. Meghallgattuk egy szót sem értettünk belőle, főleg mert katalánul mondta. Késői vacsora, aztán kis tévézés. Általában a DAZN adót néztem, ahol ősrégi F1 futamokat adtak egész nap. Éppen a 2009-es szingapúri futamon aludtam el. Már akkor is izgalmas volt. Mint az köztudott.
Mit lehet még elmondani Magalufról, Mallorcáról? Benyomások. Fantasztikus. Végig azt éreztük mindenki azért van, hogy nekünk kellemes nyaralásunk legyen. Soha nem éreztük, hogy le akarnak nyúlni minket. Mindenhol beszéltek pár szót angolul, mindenhol működött a Halifax kártyám, készpénzt alig használtunk. A legnagyobb meglepetést a mobil adta, mert mióta a Virgint megvette az O2 mint szolgáltató, változott pár dolog. Drágább lett és Bishop Suttonban továbbra sem volt térerő. Na de Magalufban és Mallorcán igen! 7 év után működő telefon külföldön! Így megy ez!
Az étlapok mind több nyelvűek voltak. Ami furcsa: alig találkoztunk dolgozó fiatallal. Legfeljebb rendőr, csendőr, recepciós. Viszont ipari mennyiségű mulatozó spanyol és nem spanyol fiatal lepte el a bárok, diszkók tömegét. Gőzöm sincs mit csináltak szeptember közepén, de pénzük volt. Mindenhol idősebbek dolgoztak. A pincérek, sofőrök buszvezetők, biztonsági őrök mind ötven felettiek. Az igaz koszos melót feketék végezték és latinók. Mert ugye Latin-Amerikából jöhetnek munkavállalási engedély nélkül is. Jönnek is. A feketék nagy része is onnan érkezik. A spanyol fiatalok meg, ha jól olvastam úgy 3,5 millió szerte Európában. Ez a cél. Pedig a turizmus ad munkát. Aztán november-december-január szabadság. Amikor viszont szezon van, akkor napi 10-12 óra és hozzá a vendégek. Heti hét napon keresztül. Mivel már utószezon volt, sok nyugdíjas érkezett, mindenhonnan. Svéd, holland, dán, angol. Hófehéren, aztán két óra múlva már ropogósan. Igazából nem is fürödtek a tengerben vagy a szálloda medencéjében, vásároltak, sétáltak, ettek, vásároltak, ittak, vásároltak. Magalufban van egy Viking Bar nevű hely, ahol minden skandináv megtalálja a maga kajáját. Ír kocsma kettő is. Angol pub, mint a The Prince William vagy a Harrys best burger igazi angol kajákkal egész nap kapható angol reggelivel /alig 3 font, csak úgy mondom/ pintes poharakkal, Carling sörrel és IPA ale-lel, angol sörrel. Német vendéglő schnitzel und pommfritts vagy fehér bajor kolbásszal, sőt igaz savanyú káposztás csülköt ehet az, aki kibírja 34 fokban. Olasz, indiai, thai, kínai étterem plusz az ismert nagy hálózatok. Bármi. Az itt lakók megtanulták: a turisták jelentik a bevételt. Lehetnek bunkók, meg lenézőek, pökhendiek vagy pofátlanok, náluk van az ő fizetésük. Nem felejtik el, sehol sem.
Egy kifejezetten jól sikerült nyaralás volt. Nagyon jó. Még akkor is, ha utána beteg voltam, vagyok. Megérte. És szinte biztos, hogy visszamegyünk. Mert kíváncsiak vagyunk milyen is Mallorca, mikor nem vagyunk megfázva.
Ahogy Barbi mondta bölcsességként:
-Azt, hogy ráfázol vagy megfázol, te döntöd el. Vagy a légkondi.
Hasta la vista!