Ezt Joey-tól vettem kölcsön, aki a Jóbarátok című halhatatlan egyik epizódjában Londonban van Ross valamelyik esküvőjén és mindig ezt kiabálja:
-London Baby!
KZS bristolszakértő egy pólóban nézett értelmesen rám a tableten keresztül, éppen Máltán mulatta az időt, mert ott jobb, mint itt Britanniában.
-Neked minden hülyét követned kell?
-Ez tök jó. Szerintem.
-Aha. És mi az értelme?
-Hát… hogy London Baby!
-Világos – bólintott és bontotta a vonalat.
Én imádom ezt a nőt, csak néha nem ért meg dolgokat. Mint ezt. Ezért odapattantam nejem elé, na jó hát valahogy odamentem, mert az egyik lábam /szabadon választott melyik/ éppen nem működött, és azt kiabáltam:
-London Baby!
-Beszéltél a Zsuzsival? – kérdezte rám se pillantva és mosogatott tovább.
Így megy ez!
A London Baby akkor jött a képbe, amikor bekövetkezett az, amit mi már októberben tudtunk, a cégünk meg decemberben jött rá: maradt pár nap szabadságunk. Amit januárban ki kell venni, mert itt február elsején indul az új gazdasági év, ráadásul új tulajdonossal. Ha igaz. Mert mit lehet tudni? Azt se tudjuk három hónapja ki az új főnökünk. Mert miért is kellene tudni? Szóval gyorsan belőtte Aliz mikor is jó nekünk a szabadság, hogy a pihenőnapokkal kompatibilis legyen.
-Nem lett volna jobb, ha a dolgokat egymás utánra ossza be?
-De. Csak az tök unalmas.
Így aztán egy hétvégén mikor én még az utolsó káromkodásaimat eresztettem meg a karácsonyi novellám, a KARÁCSONY OKOSBAN kapcsán, /olvastátok ugye? UGYE???!!!/ Aliz már azt nézte arra a pár napra hova is menjünk el, pihenni.
-Nem küldtek benneteket sehová? – csodálkozott KZS bristolszakértő, aki egy valószínűtlenül nagy pohár vegyes állagú koktéllal tért vissza a képernyőre, máig nem tudom hogyan tudott inni belőle, mikor egy dzsungel terpeszkedett a tetején.
Minket kérem folyamatosan küldenek mindenhová. A legtöbbször a POKOL szerepel úticélul / esetleg egy másik P betűs szó és az nem Portsmouth / főleg lengyelül és litvánul. Az angol is megfér mellette. Egy oka van igazából: a munkahelyünkön nem akarunk kupiban dolgozni. És ezt szóvá tesszük, megkérve a munkatársainkat, ha már egyszer van egy üres kocsi, mondjuk bitang messze /ez kettő lépés után már megállja náluk a helyét/ akkor az üres dobozt és egyéb szemetet legyenek olyan kedvesek odarakni. Mert nincs se szolgánk, se rabszolgánk, se takarítónk, mert egy új menedzser lett helyette és nincs, aki a szemetet összeszedje a földről. Ja kérem errefelé nemhogy mesterséges még mezei intelligencia sincs.
Na most ezt a „kollégák” zaklatásnak veszik és mindenfelé fórumokon jelentik is. A baj, nekik, csak az, hogy angolok, főleg a főnökök nem konfrontálódnak. Semmiben. Inkább kimegy a rendelés rosszul, de nem szólnak a teljesen felesleges munkatársnak /bocsánat ezen mindig nevetek, mármint hogy munkatárs/ hogy a gombát ne a tárolóedény aljára tegye és ha megoldható akkor ne erre helyezze el a görögdinnyét. Se. Szóval néha megemlítenek valamit, olyan halkan, kétértelműen, mikor egyértelműt sem értenek meg és marad minden a régiben. A munkatársak, na jó, hát akik végül is bejöttek, hogy beszélgessenek, továbbra is a földre dobálnak mindent. Vagy bent hagyják a polcban. Csak úgy, mert miért ne? Aztán amikor a földön lévő dobozoktól, szeméttől nem tudják az ott lévő terméket kiszedni, átmennek a másik oldalra, mert ott mi ezt nem engedjük. Na ezért küldenek el minket olyan helyekre, ahová nem megyünk. Csak utánuk. Mint az köztudott.
A dolog nem egyszerű. Mármint elmenni valahová 3-4 napra. Mert ahol mondjuk jó idő van, úgy 20 fok felett és 22 alatt, oda éppen nem megy jó időben repülő. Se. Ahol mondjuk van látnivaló, lásd Párizs, ott éppen esett a hó, és ez nem akart megváltozni akkor sem, mikor megmondtam: oda szívesen. Maradt pár hely, mint a portugál Faro vagy egy apartman tanya 20 kilométerre Barcelonától. Aztán egy akciós Amszterdam közeli szálloda, ami mindennel együtt annyiba került volna, hogy nyáron egy hétig rotyogunk egy tengerparton belőle.
-Mit szeretnél igazán? Elvégre a te születésnapod lesz – kérdeztem Alizt.
-És házassági évforduló – tette hozzá.
-Kié?
Nem jön mindig jókor egy poén. Ez sem jött. Mert persze tudom én, hogy ugyanazon a napon van a házassági évfordulónk, mint a nejem születésnapja.
-Egy üveg Martinivel jobban jártál volna, Aliz – morogta KZS bristolszakértő, egy olyan zöld valamit kortyolva, amivel katonai barakkokat festenek ünnepnap előtt számos ország laktanyájában.
Most lesz a tizennyolcadik évforduló. Illetve tizenhatodik. Az én matekommal ez is szép teljesítmény. Újfent megkérdeztem, mit is szeretne igazán?
-Egy igazi londoni színházi előadást.
-Londonban?
Szó nélkül vonult a másik szobába. Ez a poén dolog aznap nem működött. Még utána kiabáltam Hajrá! És talált is egy előadást a Novello színházban, MAMMA MIA! január 11 délután három óra. Nosza. Azt mondta drága. Nem számít legyintettem, aztán megnézve az árat, fixáltam a mosolyom, ami így végleges lett, de nem őszinte. 206 font kettőnknek /ez úgy 90.000.-Ft/ egy hétköznap délutáni előadásra csípős volt. Na de mit számít! Egyszer lesz az ember neje…annyi éves és tuti nem lesz még egyszer tizenhét éves házassági évfordulónk!
-Mivel 16 éves, tuti – morogta nejem és elővette a bankkártyámat, mert ki kellett fizetni a színházjegyet.
Ez megvolt. És az is, hogy London! Meg Baby! A neheze jött. Szállás. Tudva levő, hogy London nem egy olcsó város. A szállás még január elején sem az. Mert Londonban mindig sok a turista. Az eddigi szállásainkra az volt a jellemző, hogy nem olcsó, de nagyon vacak. Az utolsóról egy éjszakával előbb menekültünk el. Ezért most Aliz egy jó szállodát választott a Hyde park környékén. Valóban nem volt olcsó. A buszjeggyel jártunk a legjobban, mert a National Express, ez a Volánbusz errefelé, levitte az árait és így nagyon megérte alig 40 fontért oda-vissza utat venni, foglalt hellyel. Az egyetlen dolog, ami bizonytalannak látszott: az időjárás. Hideg lesz, eső, esetleg hó. Vagy minden egyszerre.
-A bombariadókat meg a metrós sztrájkot kihagytad – figyelmeztetett KZS bristolszakértő és Máltán feltette a napszemüvegét.
Ilyen apróságokkal nem foglalkoztunk. Kedden, január 9-én buszra szálltunk és irány London Baby! Jó utunk volt, persze dugó a városban, mert a Victoria Coach Station az szinte a belvárosban van. Ezért háromórás az út. Kettő óra, amíg Londont elérjük és egy óra, mire a busz beverekszi magát a pályaudvarra. Így megy ez!
Aliz valamikor, nem a közelmúltban, szert tett kettő darab Oyster card-ra, amire pénzt kell tölteni és lehet vele minden londoni buszon és metrón utazni. Már 2008-ban, a nászutunkon is ezt használtuk. Azóta annyit fejlődött a dolog, hogy sima bankkártyával vagy telefonos applikációval is használható a közlekedés. Van, ahol nem költenek el semmire milliárdokat, megcsinálják. A nyugat haldoklik, ebből is látszik. A szállodánk a Blackmore Hyde Park Hotel egy csendes utcában, kettő percre két metróállomástól, várt ránk. A szobánkba belépve Aliz megjegyezte:
-Bakker, a lakásunk kisebb.
És tényleg. Ami mondjuk érdekesség, hogy ez a remek szoba naponta 18 fonttal került többe, mint a legutóbbi, tetőtérbe beszorított nyomortanya, amit szintén szállodának hívtak és szintén négy csillagot kapott, igaz, azt nem tudjuk kitől. Este még egy gyors séta, alig kettő fok volt, egy nekem, egy Aliznak. Egy dolog kihúzva a tenyérnyi Bakancs Listámból: újra átmentem a Millenium hídon. Ezt még szerettem volna, megvan.
Másnapra Aliz nézett ki helyeket, amit látni szeretett volna. Az idő kitett magáért, akárcsak a szálloda, mert remek reggelit ettünk, megállapítva a legtöbb vendég francia, holland vagy ukrán, nem a fiatal korosztályból. És persze félkézzel étkező kínaiak a tepsi mobiljukkal. Utána belőttem a metró állomásokat és indultunk. Öt fok volt, szikrázó napsütés, még jó, hogy elvittem a napszemüvegemet. A csavargásunk során eljutottunk még a Tower környékére is, ahol megint kisebbségbe kerültünk.
Ezt meg kell szokni errefelé. Annyian néztek ránk ferdeszemmel, hogy kezdtem én is gyakorolni, hátha kötelező lesz. Régebben mindenhol fátyolosok és oroszok zsibongtak, most kínaiak. És persze sehol, de sehol nem tudtunk úgy leülni metrón, buszon vagy étteremben, hogy valaki lengyelül ne panaszkodott volna. Kérem lehetséges, hogy ez náluk a hangsúlyozás, ám állandóan sértődött arcot vágnak és beszélnek. Mindig. A Coal Drops Yard bevásárló központ mellett lévő Franco Manca étteremben ettünk. Ez egy egyszerű hely, van tíz féle élesztős pizzájuk, az alapanyagokból készült előételekkel, két féle sör, három féle bor, meg kóla, meg kávé. Ennyi. Cserébe sokat adnak és nem drágán. Na kérem, még ott is ment a zsebzse, ahogy én hívom a lengyel nyelvet. Ami csak akkor idegesítő, ha egy ideje közöttük dolgozol itt Angliában és amikor használják. Amúgy elvagyok vele.
-Nem is tudod mit mondanak, akkor mi bajod velük?
-Pont az.
Mivel nagy kedvencünk, Camden Town két megállóra volt a King Cross St.Pancrass megállótól, elindultunk a metró felé. Ez a metrózás nagyon jól ment nekünk. Mindenkinek javaslom, ha csak nincs szardínia hajlama, akkor reggel 7 és 9, valamint este 5 és 7 között ne használja. Nekem külön öröm volt, hogy régebbi vonalakon, mint a Centrál, a District vagy a Piccadily, beszorultam középre, ahol pont két méter a metrókocsi magassága. Mindenhol máshol kevesebb. Amikor nem fértem el másképpen, egy behajtogatott, ott felejtett kabátra emlékeztettem. Klassz volt. A metróállomáson folyamatosan kerestek egy Officer Swing nevű egyént. Majd mikor megtalálták, felhangzott a MINDENKI HALADÉKTALANUL HAGYJA EL AZ ÁLLOMÁS TERÜLETÉT! felszólítás. Ezt csak akkor mondják, ha valamilyen fenyegetés futott be, találtak valamit vagy ez az Officer Swing rátenyerelt a gombra. Szerda délután 3 óra környékén a metró és a vasútállomásról úgy tízezer ember zúdult ki. Addigra rendőrök, tűzoltók, mentők és utcai zenészek sokasága lepte el a területet. Mivel modern világunkban már fülhallgató nélkül alig közlekedik valaki, ezért amíg nem zárták le a lefelé menő mozgólépcsőket, sokan igyekeztek lefelé. Teljesen mindegy, hogy integettél nekik, ők mentek. Néha visszaintegettek, néha bemutattak. Egy kézzel, két kézzel, ahogy sikerült.
A probléma az volt, hogy kicsit messze voltunk a szállodától. És persze nem tudtuk: ez az ürítési dolog csak arra az állomásra vonatkozott, esetleg arra a vonalra vagy az egész metróra. Talán csak Officer Swingre. Döbbenetes volt, hogy fél perc alatt kígyózó sor alakult ki a taxiállomásnál, ahová aztán jöttek is a taxik, mert kapás volt. Mi buszt kerestünk. Aztán a megállóban megállapítottuk, melyik buszok jók nekünk. Aztán arra is rájöttünk, rossz oldalon akarunk felszállni, mert azzal a busszal távolodtunk volna a céltól. Bármennyire is hihetetlen, de öt perc múlva jött egy busz, ami a Victoriára ment és nekünk a Marble Arch megálló szuper, mert onnan gyalog fél óra a szálloda! A busz közepén a szokásos kínai csoport csakamobilomatnézemmásnemérdekel formációban. Szegény kislány, akire egy erőteljesebb SORRY-t eresztettem meg, először nem is látta ki az, aki szólt, mert majd hanyatt esett, mikor felnézett az igazán kedvesen mosolygó arcomra. Komolyan. A busz araszolt a délután kezdődő csúcsban és mi előbb szálltunk le, mondván csatangolunk egyet az Oxford Streeten, ahol sok áruház van. És ahol London legnagyobb IKEA áruháza fog nyílni. Nagyon ötletes, hogy az átépítést takaró fólia egy nagy IKEA szatyorra hasonlít. Maga az Oxford Street pedig egy rendőrileg túl biztosított területre, mert ha azt mondom, hogy több volt az egyenruhás, mint a kínai mobilnéző, nem járok messze a valóságtól. Izgalmas nap volt.
Másnap a színház következett, délután háromkor. Ezért egy hirtelen ötlettől vezérelve a tenyérnyi Bakancslistám újabb darabja került elő: British Múzeumban körülnézni. A Holborn megállótól úgy tíz percnyire meg is találtuk. Aztán bementünk. Igen, csak úgy stande pityere, senki meg nem állított, mert a múzeum látogatása ingyenes. Van ilyen is és ez az ország még mindig nem jutott csődbe. Komolyan!
Két órát bolyongtunk és múmiákat láttunk, az első kvarcórát még 1970-ből, a rosetti követ, ami alapján egy francia /micsoda szégyen! / Jean Francois Champollion 1822-ben megfejtette az egyiptomi hieroglifákat, múmiákat és rengeteg diákot, még több kínait és egy kevés lengyel teremőr ide is jutott. Lenyűgöző volt, ennyi kincs egyhelyen. Ha arra jártok ne hagyjátok ki!
Aztán a Waterloo híd következett, mert az alatt könyvárusok vannak és ez már Párizsban és Barcelonában is klassz dolog volt. Tény, a híd megvolt. Az alját is megtaláltuk. A könyvárusok sehol.
-Szóltál nekik, hogy jövünk? – kérdeztem a nejem.
-Igen. Üzentem minden fórumon.
-Azt is mondtad én is jövök?
-Ki nem hagynálak!
-Ez volt a baj – bólogattam.
Visszafelé egy kávézót, Ole and Steen, láttunk az Aldrych nevezetű tér sarkán, ahol egészen fura, borzalmasan egészségtelen, tehát nagyon finom dolgok késztettek nyálcsorgatásra. Ráadásul valami skandináv néven írtak ki mindent. Ettől még az a tenyeremennemférel méretű fahéjas álom ott volt. Almakrémmel az alján. Mondtam is Aliznak, hogy ezek a svédek tudnak valamit, nem véletlen, hogy Gabesz is ott élt majd tíz évig. A nejem nem szólt semmit, csak állt a két méteres dán zászló alatt, ami alatt ott virított Danish Bakery. Na jó, hát ugye elképzelhető. Bár itt, az ilyen süteményeket, mint a kakaós csiga vagy túrós batyu mindig danish pastry-nak mondják. Ettől még lehetett volna svéd. Ám csak simán finom volt és vagy 2000 kalória. Darabonként.
Mivel kiderült, hogy a színház a következő sarkon van, kicsit bolyongtunk a Covent Gardenben, ami így hétköznap délután csendes és szürke városrész teli olyan üzletekkel, amelyeknek még a rolójáról sem hallottunk.
Egy órával az előadás előtt odanéztünk, mi a helyzet a színháznál. Az már volt. Két sorban álltak kordonok között az emberek. Beálltunk. Fél háromkor már annyian tapodtuk az aszfaltot, hogy újabb kordonokat hoztak. Aztán elindultunk, hogy tizenegy és fél méter után megint álljunk egy negyedórát az ajtóban elnézve, hogy minden rendben van. Odabent. Lepittyentették a QR kódunkat és elmondták, jobbra kell lemenni. Ez kérem egy kanyargós nagyon szűk járat volt, mondjuk két ember urna formájában fért el egymás mellett. Aztán egy kislány, aki valószínűleg szabad napot kapott az általános iskolából, megmondta, hogy a O sor rögtön az N után lesz. Megtaláltuk. Hiába, ez Anglia. Mivel a sor szélen ültünk, a fal mellett álltunk, mert vagy tíz ember fog bemenni a sorba, a legbelsők legutoljára. Mint az köztudott.
Nem értették miért nem ülünk le. Azt se, hogy miért nincs legalább egy sör vagy egy pohár bor a kezünkben. Esetleg egy üveg pezsgő. És semmi popcorn, chips vagy egyéb kiválóan zörgő csomag. Egy fél órát utánoztuk a leesikazállunk szoborcsoportot. Mert kérem az, hogy a ferdeszemű sokaság itt is mobillal a kezében közlekedett, egy pillantást sem vetve az amúgy nagyon szép három emeletes színházra, még mindig döbbenetes nekünk. Hogy egy láthatóan angol lány kétszer ment végig a sorok mellett, nézte a tenyérnyi kiírást az oldalakon, majd lement az A sorig és el kezdte számolni /!/ az üléssorokat, attól nyitva maradt a szám. /Nem találtam a kilincset, na! / Mert ugye szám csak nekem volt. A szélső székeken betűk virítottak. Aztán a legutolsó sor három széke közül kiszámolta, hogyha kettőn ülnek melyik az övé. Kiváló alakítás volt, meg is dicsértem Alizt, mondván, frenetikus az előadás. Mint az a fickó, aki először begyömöszölte magát a sor közepére, aztán ki gyömöszölte magát, levette a kabátját. Ja igen, elfelejtettem, hogy a 206 fontban nincs benne a ruhatár, mondjuk nem is láttam, így könnyebb. Mindenki vagy kabátban üli végig az előadást, vagy az ölébe teszi esetleg maga alá, bár az inkább az elfogyasztott dolgok helye. Ez a pasi, aki brexit nélkül is vagy 140 kiló volt, ezt a ki-be gyömöszölést még négyszer adta elő, mert közben kiment, inkább gurult innivalóért, ennivalóért, ürítés céljából majd telítés okán. A lényeg: nem unatkoztunk. A lábam pont elfért, ez már egy jó érzés. Aztán az ismerős zene, pláne.
Az előadás nagyon profi volt. Kiváló színészek, akik énekelni és táncolni is tudtak, ráadásul jól játszották a szerepüket. Egyszerű és jó díszlet. Remek volt. Berkes Zoli jutott eszembe, hogy ha ő van a keverő pult mögött, akkor lejjebb veszi a basszust és feljebb az énekhangot, mert a színészeknek jobb lett volna, a fülemről nem is beszélve.
-A te fülednek teljesen mindegy. Azt se hallod meg, amit mondasz – legyintett KZS bristolszakértő Máltán egy kis esernyővel, amit egy áldozati kehelyre hasonlító edényből vett ki, amiben valószínűleg szeszben ázott kecskék vére lehetett, a színe szerint és sok alkohol, a mosoly alapján.
Aliz álma is megvalósult, ennek örömére egy remek vacsorával zártuk a napot a Bella Italia étteremben koktéllal, borral, spagettivel, tiramisuval és egy mobilba temetkező kínai csoporttal. Ahogy kell. Még sok ilyen évfordulót.
-Legalább ennyit – mosolygott a nejem.
-Ennyire nem akarok rosszat neked – mosolyogtam én is, mert tényleg.
Ebben maradtunk. És abban, hogy London Baby fantasztikus, mindig van látnivaló és mindig tömeg van. Mint évente megnézendő látványosság remek, élni azonban csak a szélén, esetleg, és csak úgy, hogy nem jössz beljebb. Mint az köztudott.
Az is tény, hogy az árak jóval felette vannak a bristoli elképzelésnek. Ide csak az jöjjön hosszabb időre, akinek sok a pénze és jól bírja azt, hogy kisebbség. A kínaiak tömegét szokni kell. Kikerülni nem lehet. Mint azokat sem, akik a tepsimobilon nézik a Towert, mikor ott áll előttük. A British Múzeumban egy csapat fátyolos kisgyerek nem is a vitrinekben kiállított tárgyakat nézte, hanem egy videót a mobiljukon, ami a tárgyakat mutatta. Mai nemzedék, én SV-nek hívom, Semmi Valóságot. Ha nem lesz egyszer térerő, mindenről lemaradnak. Igazából nem értem egyáltalán minek mentek el a múzeumba?
Kifejezetten üdítő látvány volt a sok metrón olvasó ember. Vagy újságot vagy könyvet. A mobilosokkal pariban voltak. EZ jó érzés. Az, hogy az angol a legritkábban hallott nyelv Anglia fővárosában, az nekem szomorú. Egy statisztika szerint, 25 évvel ezelőtt London lakosságának 91% keresztény, itt születetett egyszínű ember volt. Most ez 36,1%. Így múlik pontosan.
Sikerült megvalósítanunk az álmaink közül párat. Élményre váltottuk és eltettük a szívünkbe, ahonnan mindig elővehetjük. Tessenek sok sok ilyet gyűjteni, mert ez nem avul el, nem romlik el, örök marad. Aztán az álmok helyén lévő űrt töltsétek fel. Van mivel.
Ahogy Barbi mondta:
-A megvalósult álmok helyén pont akkora semmi marad, mint amekkora a fejedben van.
Még találkozunk.