-Ez most vicc, ugye? – kérdezte KZS wiltshireüdvöske, mikor végre összehoztuk a messenger pofavizitet, ahogy ő hívja.
-Most mi a baj vele?
-Tavaly már volt emútnyócév. Most ugyanazt elmeséled? Nem unod még?
-Én nem.
-Na. Én meg igen – bólintott és ezzel véget és ért az eszmecsere.
Mostanában ritkábban beszélünk, valahogy az a negyven mérföld sok ahhoz, hogy egyszerre érjünk rá. Pedig megígérte: amikor visszajön Szicíliából, mesélni fog milyen ott lenni. Milyenek a fények? A reggelek, az ételek, az emberek, a tenger, a citromligetek, a piac, a halászok, a pasik, a nők, a gyerekek, minden. Mert még ugye nincs teljesen befejezve a SZORUL A FITYULA könyv, ami ott játszódik. Erre két mondat után offlány. Pedig már régen nem az. Mint az köztudott.
Kilenc éve az Egyesült Királyság bevételeit növeljük az itteni fogyasztásunkkal. Meg hozzájárulunk, hogy az egyre szaporodó segélyből élőnek legyen mit elkölteni. Igaz Rishi Sumák Sunak kormánya is tett ezért, újra felemelte a minimálbért.
-Mennyit emeljünk, Rishi?
-Mindegy, csak többet vegyünk el másformában.
Ezt egy stand up komikus mondta, nevettek is rajta, pedig igaz. Mert valóban 11,44 font lett a minimál órabér Britanniában, csak közben ugye az infláció magasabb volt. Sokkal. Az is tény, hogy sok élelmiszernek például lejjebb ment az ára, persze nem a tavalyi szintre, de lejjebb. Ez is valami, mondjuk olyan országokkal szemben, ahol határ a csillagos ég!
Amikor kilenc évvel ezelőtt kijöttünk és négy bőrönddel, két táskával és egy nagy adag majréval, nekiálltunk egy új életnek, ami nem is hasonlított az otthonira, még ha azt mondtuk volna, akkor sem. Akkor 6,50 font volt a minimálbér. Először nem is lehetett más melót találni, csak nagyon trutyit, mert én nem beszéltem szinte sehogysem angolul. Aliz, a nejem, bezzeg jól nyomta, mert ő már élt Londonban, mint bébiszitter, de egy Britanniába eldobott banánhéjként beeső EU migránsnak nem lesz rögtön jó állása. Ő takarított a Marriott szállóban. Én mosogattam, moslékot cipeltem és hasonló tudásnövelő tevékenységet végeztem. Szóval meló volt mindenhol. Főleg olyan dolgokkal, mint bankszámla nyitás. Mert hiába volt pénzed, amit be akartál tenni, semmi múltad nem létezett, nem bízott benned senki, még magunk sem sokszor. Pedig a múlt, nagyon fontos errefelé. Aztán egy fél évig csak a munka, rengeteg és vártuk azt, hogy végre önálló lakást bérelhessünk. Mert azt sem lehetett rögtön. Mindenkinek tudom ajánlani, aki szociológiai vizsgálatot szeretne végezni, hogy próbálja ki egy nem valami jó hírű negyed, Knowles, nem éppen jó állapotban lévő házában, Ponsford Road 71, négy másik családdal együtt élni, közös konyhán, egy mosógéppel és hűtővel, milyen érdekes az élet. Amikor valaki megette a kajádat és nem derült ki ki az? Amikor a kedves lengyelek /ez oxymoron/ a teljes hűtőt elfoglalták, karácsonykor be se fértél a konyhába, ahonnan az egyszál asztalt is elvitték. Amikor jött a tél és az udvaron addig jól meglévő egerek úgy gondolták, hogy inkább a meleg házba költöznek. És megették a szaloncukrunkat! Éjjel néha végig futottak Alizon, mert csak úgy érték el komódot, aminek a hátán lyukat rágtak, hogy bemehessenek a fiókba. Egy ideig őriztük azt a húsz euróst, amit cakkosra rágtak. Mert ők már akkor tudták, az nem jó itt Angliában. Akkor szereztünk egy süteményes fémdobozt, amibe aztán az összes iratunkat tartottuk, nehogy azt is megegyék. Most már csak mosolygunk rajta.
Aztán volt alig négy hónap után egy váratlan esemény, amit élve megúsztam, ma sem tudom hogyan és mivel betettem egy fiókba magamban, nem is törődőm vele. Igaz, néha eszembe jut és olyankor az nem jó. Ennek köszönhettük első autónkat, Bogit, az alig 16 éves VW Passat-ot, amiben, mint kiderült állt víz és a fűtés csak névleg volt jelen. Imádtam azt az autót, kemény nagy és gyors volt. Mit akarhat még egy férfi?
-A pasim olyan, mint egy Ferrari.
-Hú annyira gazdag?
-Annyira vörös az erőlködéstől és olyan gyorsan megy el.
A hivatásos moslék pusztító üzemmódot átváltotta a káposzta és paprika szedő üzemmód, ekkor már 6,99 fontért óránként. Ezt csinálom azóta is. Az étterem után egy igazi lájtos meló volt. Igaz egy szabadnappal, de fizetett szabadsággal / ez itt Britanniában nem törvényszerű, adható kategória/ pontos fizetéssel és jó légkörrel. Bitang jó srácokkal, pörgéssel és repülő idővel. Aztán Aliz is váltott, neki is jobb lett, furcsa is volt. Egy fél év után azonban újra menni kellett. Jött hozzánk. Akkor már 7,32 font minimál bérért. Azóta ő a legjobb szedő-picker, úgy is hívják Legend of the Picking Room. Kilenc év után ez nagy dolog, aki itt él az tudja.
Mivel mégsem lehet, hogy kesztyűben és sapkában üljön télen Bogiban, miközben jégtelenítőt fúj belülről /!!/ az ablakra és azt le is kaparja, mert nem fog másképpen kilátni, ezért vettük meg Fruzsit, a Ford Focus 1.6 csodát, ami azért Fruzsi, mert olyan. Tetszik érteni? Én sem. Amúgy Aliz választotta, mert szép a színe.
Kilenc évvel ezelőtt mi nem azért jöttünk, hogy sok pénzt keressünk, sokat tegyünk félre. Mi ÉLNI jöttünk ki. És azért, mert otthon nem kellettünk senkinek. Ezt is elmondtam párszor. Csak nehéz túltenni magamat rajta. Mert bitang rosszul esett. És még most sem jó.
-Te megtudsz bocsájtani azoknak, akik bántanak?
-Persze. Csak elfelejteni nem tudom őket.
Tehát élni. Mert itt, Britanniában, abból a minimál béres fizetésből mindenre tellett. Úgy, hogy nem takarékoskodtunk, csak megfontoltan éltünk. Tudtuk meddig lehet nyújtózkodni.
-Amíg Aliz engedte – mondta KZS wiltshireüdvöske.
Igen ebben igaza van, de ez kellett. Mert én hajlamos vagyok magamon spórolni és megadni mindent neki. Aliznak. És még ez is kevés szerintem. Otthon, Magyarországon középvezetőként nem engedhettük meg azt, amit Britanniában egyszerű áruösszekészítőként, szedőként, minimál bérnél kicsit többért, megtehettünk. Évi két nyaralás. Egy hazajövetel. És ha szerettünk volna bármit, megvettük. De minek?
-Minek vettél még egy futócipőt? – kérdeztem egyszer KZS akkor még bristolszakértőtől.
-Pont elfér a polcon – válaszolta.
-De van ott másik négy pár.
-Igen és most öt van. Annyi kellett.
-Miért?
-Hogy ne négy legyen – fejezte be egy egyetemes középsőujj felmutatással KZS akkor még bristolszakértő.
Na most biztosan azt mondjátok, ne már hogy ti nem vettetek felesleges dolgokat kilenc év alatt! Dehogynem. Van például egy gőzölős csoda masinánk, amiről azt hittük porszívózni is tud. Hát az tényleg egy csoda, de az Istennek sem akar megtanulni porszívózni. Aztán a függőleges vasaló, ami milyen jó lesz, ha pólót vagy inget kell felvenni. Egyszer használtuk, megállapítottuk bitang jó, aztán ment a fiókba.
Viszont!
Voltak nagyon jó vételeink, mint HUSI a laptop, amin most is írok. Szami új és Szami régi a két tablet. Aztán Béla az air fryer sütő. Meg a ruhák cipők. És még pár dolog.
A lényeg: ÉLÜNK. Kilenc éve. Ez nálunk azt jelenti, hogy mikor Barcelona volt az úti cél és az ár meghaladta azt, amit kinéztünk, szó nélkül betettük azt a pénzt. Mert volt honnan és nem hiányzott. Bitang jó nyaralás volt. Aztán Párizs ugyanígy. Sosem kellett spórolnunk, amit szerettünk volna, azt megnéztük, elmentünk és élményeket gyűjtöttünk. Rengeteget! A nagy kedvenc Edinburgh.
Az edinburgh-i várban az idegenvezető mondta és mondta, angolul egy kis skót akcentussal. Egy amerikai nő megkérdezett egy másikat:
-Bocsánat maga érti mit mond a pasas?
-Nem, de nagyon érdekes.
Őrült jó dolog, hogy csak úgy vagyunk. Tervezünk kirándulásokat, látunk csuda helyeket és azt mondjuk:
-Ezért megéri hat kilós dinnyéket pakolni.
Mert tényleg megéri. Még most is kilenc év után. Pedig a covid hiszti és a Győzedelmes Brexit óta már nem annyira jó itt. Az angolom valamivel jobb, ám még mindig a katasztrófális szintet éri el, Aliz viszont teljesen perfekt lett, mondjuk nekem eddig is az volt, 95%-ban. Mint az köztudott.
A kilenc év alatt ez változott a legtöbbet. Az itt élő emberek. Először is egyre több lett a fátyolos és a fekete. Ezek nagyrésze itt van, kérdés miből él. Aztán az is kérdés, hogy miért is várják el: mindenki az ő törvényeikhez, kultúrájukhoz alkalmazkodjon. Ami köszönőviszonyban sincs az itt már évszázadok óta meglévő kultúrával. Ez még nem baj. Az viszont igen: nem is akarnak alkalmazkodni az itt lévő rendhez, nem érdekli őket semmi, a hagyományok főleg nem. A rend meg végképp. Ugye azt gondolnák sokan, hogy ezért ezeket a népeket hibáztatják, az egyre nagyobb költségek miatt. Hahaha. Boris Johnson és csapata elhitette a sok tudatlan brittel, hogy mindennek az EU és az EU migránsok az okai. És a Brexit nyert. Orosz pénzből. Facebook segítséggel törvénytelenül, ami aztán nem lett az. Ennek a levét isszák az angolok, meg a sört és cidert vödörszámra, közben mindenért a fent említett EU hibás. Igen, azt is lehet mondani ne törődjünk vele. Amikor idejöttünk ez egy ismeretlen dolog volt, hogy minket EU migránsokat hivatalosan is csak úgy kezeljenek: OTHERS. Mások. Mint egy sci-fiben. Egészen addig mi sem törődtünk vele, amíg Cornwallban a covid lecsengése idején, Perranporth városában nyaraltunk és amikor a nevet kérdezték a foglalás ellenőrzésénél, Aliz azt mondta: SZABO. Minden megváltozott. Az addigi mosoly tovatűnt, jött a megvetés és két lépés hátrább. Na jó, hát ez Cornwall, ahol még egy angol is idegen, de aztán lassan mindenhol ezzel találkoztunk.
Van egy nemzet, ami tökönrúgta magát és miközben ott fetreng a csomagját markolászva, próbál mosolyogni, hogy milyen jó neki. Nem az. Kilenc év alatt ez sokat változott. Az angolok amúgy is egy hihetetlenül önző népség, semmi sem jó nekik, amit más csinál. Nem lehet igaza, nem mondhat, nem tehet jót. Egy angolnak akkor is igaza van, ha olyan sík hülye, hogy az asztallap egy dombság hozzá képest és a pötty egy bonyolult mértani forma. Így megy ez.
Kilenc év alatt több volt a jó, mint a rossz. Mindig azt mondjátok mi a jó és mi a rossz ebben?
-A jó, hogy Aliz itt van. A rossz, hogy te is – összegezte KZS wiltshireüdvöske és Barbi bólogatott, mert szeretnek engem, csak titkolják, nagyon titkolják.
A jó az az élet, hogy napi 9 óra melóval annyit lehet elérni, amit otthon, Magyarországon, 12 óraival nem tudtunk. Hogy bárhová bármikor elmehetünk. Nincs hó vége, hogy most nem rendelünk pizzát, mert nincs rá pénz. Hogy nem megyünk el mondjuk kirándulni, mert spórolni kell a benzinnel. Hogy ha meglát az emberfia vagy főleg lánya egy klassz pólót a Fatface boltban, akkor nem veszi meg. Hogy előre tudunk tervezni, mert nincs olyan, hogy bárki is belepofázzon abba, amit csinálunk. ÉLÜNK.
És ez a legtöbb. Amikor megtehetsz olyan dolgokat, amit szeretnél. Minden következmény nélkül. Bitang jó szabadnak lenni.
Ami rossz. Soha, de soha nem leszel egyenlő, még a legutolsó angol hajléktalannal sem. Lehetsz állampolgár, igazi angol nem leszel. Nem lehet. Nincs meg a múltad hozzá. És ezért sokszor úgy is bánnak veled. Amikor a bojlertestű brit meghallja vagy meglátja a neved és te a legszebb oxfordi angollal beszélsz, ő meg eljátssza, hogy nem érti. Amikor egyszerűen hátrányba tesznek másokkal szemben. Mert te EU migráns vagy. Sokáig ezt nem éreztették veled, Boris Johnson óta ez mindennapos lett. Aztán ahogy KZS wiltshireüdvöske mondta:
-Az itthon sosem lesz otthon.
Ahol most élsz, Bristol, sosem lesz Budapest nekünk. Senkinek. Igen, amikor hazajövünk, nem értünk sok mindent, főleg a politikát az utcán, az álszent mocskot a médiában, hogy rézsút köpnek szembe. Mennyit kellene itt keresnünk, hogy úgy éljünk, mint Angliába? Alapszabály, hogy sosem számoljuk át, mi mennyibe kerül. Aztán amikor azt látod, hogy az a Lidl saját gyártású whisky, ami kint forintban 6500 Ft itt 8990 Ft, akkor azért nyelsz egy nagyot. És mégis EZ az otthon és kint meg az itthon. Ezt pedig semmi sem pótolja. Az emlékeket, amik idekötnek. A múltunk itt van, a jelenünk ott. Így megy ez.
Kilenc éve amikor két táskával és négy bőrönddel megérkeztünk a Ponsford Road 71 számú házhoz, itt Bristolban, azt gondoltuk, hogy kemény melóval eljutunk egy jobb és nyugodtabb, boldogabb életbe.
És ez meg is lett.
Amiért örök hála és bankszámla. Ha valaha is eljövünk Angliából, annak legfőbb oka az lesz, hogy egyre kevesebb az angol és egyre több a jövevény, akik mindig követelnek, nem kérnek és akik nem hajlandóak úgy viselkedni, élni, ahogy itt szokás. Sajnos.
Kilenc év. Mintha tegnap lett volna, hogy azt mondtam Aliznak egy kemény nap után:
-Remélem holnap reggel nem ébredek fel soha többé.
Azóta már sokszor felébredtem és ő mindig ott volt mellettem. Na ez az, ami mindent megér! Mint az köztudott.
Kilenc év. Mindig azt fogom mondani: megérte. Bármikor megkérdezik nem bánom-e, mindig azt fogom mondani: sohasem. Soha olyan boldog nem voltam, mit itt. És ez nagy dolog.
A jövőről!
Hamarosan indul a SZORUL A FITYULA című új Betty könyvem.
JÚNIUS 20.
Aki olvasni szeretné kilenc héten keresztül, fejezetenként, az iratkozzon fel az Olvasólistára a honlapomon.
Igen, a Misi Mesék utolsó része meglesz Misi úrfinak még e hónapban. BOGLYA BAGOLY BÖLCSESSÉGE címmel. Rajta vagyok, UHUgy gondolom.
A YouTube csatornámon, @SzekelyNagyGyorgy meghallgathattok sok sok gyuriságot különböző könyveimből. Köztük, abszolút kuriózum, a SZORUL A FITYULA című új könyv első fejezete. Lesz még más is, minden hónapban lesz felolvasás, nem ússzátok meg! A következő egy komolyabb írás lesz: VOLT EGYSZER EGY KISFIÚ címmel. A honlapomon elolvashatjátok.
A karácsonyi meglepetés nemsokára billentyűre kap és akkor aztán…meglátjátok.
December 5-én lesz 30 éve, hogy a STAR WHY- Szólítson csak Bandinak! című Star Wars paródia megjelent. Ennek alkalmából, kicsit átdolgozva megveheti bárki villanykönyv formájában, karácsonyra, vagy csak úgy.
És még ki tudja mi lesz!
Barbitól kértem valami nagy mondást, mondván kilenc éve itt vagyunk.
-Nem vettem észre – sóhajtotta és megígérte, valami nagyot küld.
Így is lett. Harminckilenc oldalon keresztül vonult végig ez a mondat:
-A kilencedik évben az jó, hogy tíz még lehet, nyolc már nem.
See you later!
Ugye emlékeztek rá, hogy közeleg a 200. rész, ahol a ti kérdéseitekre fogok válaszolni, még az is lehet, hogy élőben. Tehát küldjétek el bátran és augusztusban ti írjátok meg a blogot.
szekelynagygyorgy@gmail.com