„Ha visszanézek, akkor nem is volt olyan hosszú” mondta Nelson Mandela mosolyogva több évtizedes rabsága után. Nos én is így vagyok az egy éves évfordulón.
Hiszen május 7-én volt egy éve, hogy Angliába, Bristolba költöztünk, hogy új életet kezdjünk. Ott álltunk egy ház kis szobájában, négy bőrönddel és nagy reményekkel tudva azt, hogy most mindent, de mindent elölről kell kezdeni és két segítő Angyalon kívül csak magunkra számíthatunk. Persze a begyűjtött információk és tanácsok által már sokat terveztünk, számoltunk, különböző terveket kovácsoltunk majd vetettünk el, hiszen hét hónapja erre készültünk. De meghiggyétek ketten egy idegen országban nagyon nehéz. Minden. És így utólag azt mondom én is, nem is volt olyan hosszú. Nagyon gyorsan eltelt. Talán a sok munka miatt. Talán mert haladtunk szívósan előre. Talán, mert volt rossz is,de jó több. Talán, mert amit itt megteremtettünk magunknak, azt tényleg mi hoztuk össze. Az előző írásokból láthattátok, hogy mi történt velünk, ezért ezt nem ismétlem el, mert az időt és az étkező kutya farkát húzni veszélyes dolog. Viszont válaszolnék pár kérdésre, amit sokszor hallottam.
Miért jöttünk el? Ezt sokszor kérdezték. Hogy miért adtuk fel a biztosat /biztos, hogy biztos volt?/ a lakást, az állásunkat stb. Nos Szalay Erzsébet szociológus szerint a felesleges emberek a legveszélyesebbek, mert nem tudni mit tesznek. Feleslegesnek lenni, kilátástalanul csak élni, az nem más, mint Cu-Mi kínai bölcs mondása: Boldogtalan élet felesleges élet. Élni csak, hogy éljünk? A mi helyzetünk akkori munkahelyünkön, ami igazán rossz irányba változott, teljesen kilátástalanná vált, azok által a titán-káderek /titán káder= Ti tán tudjátok valamire használni/ által, akik azóta is helyükön vannak, vagy magasabbra kerültek. Persze próbáltunk más munkát keresni, de Ti is tudjátok, Magyarországon nem a tudás számít, hanem a kapcsolatok. Úgy bemenni minden nap, hogy ma mivel keserítik az életünket, azt sokáig nem lehet csinálni. És aztán nem maradt más lehetőség csak ez az őrültnek hitt kaland, ami most már az új életünk. Olyan helyre kellett mennünk, ahol szükség van ránk, ahol nem az számít, kit ismerünk vagy hány éves vagyok. Ahol nincs mindennapi politika és senkit sem érdekel mennyit keresel és miből van palotád vagy autód, mert Te is megteremtheted a saját erődből. Ezért döntöttünk az ország elhagyása mellett, mert a Hazát sosem hagytuk el, az mindig velünk marad és mindig magyarok leszünk, még ha én szeretnék úgy 6 év múlva brit állampolgár lenni, ami nem annyira könnyű feladat.
Mi volt a legrosszabb és mi a legjobb? A legjobb itt lenni. Van munkahelyünk, van kiszámítható jövedelmünk, amit be tudunk osztani és jut mindenre. Van egy szép és jó autónk Bogi, aki már elhullajtotta csikó fékbetéteit, de még mindig egy áldás. Három hónapja van önálló bérelt lakásunk, amit apránként csinosítunk, szépítünk, igyekszünk az otthonunkká tenni. Nincs beleszólás az életünkbe, fontosak vagyunk a munkahelyünkön, számítanak ránk. Csak az érdekel itt bárkit, hogyan dolgozol. Akár 70 éves is lehetsz, ha elvégzed pontosan a munkádat, nem késel, nem maradsz csak úgy otthon, nem vagy sokszor beteg. És akár előrébb is léphetsz, szorgalom, jó munka és nyelvtudás által. Mert ez utóbbi fontos. Még valami. Tartsd be az itteni szabályokat. A legtöbb külföldi, aki Britanniába jön, ezt hagyja figyelmen kívül és szinte elvárja, hogy az Ő vallását, kultúráját vagy amit annak hisz, azt az ITT ÉLŐK tiszteletben tartsák. Vannak olyan népek is akik elvárják, hogy az ITT ÉLŐK változzanak meg! Sem a nyelvet, sem az itteni szokásokat nem tanulják meg, nem tisztelik. Így pedig nem megy. A britek nagyon toleránsak, még a hibás beszédet is eltűrik, szemben a németekkel, akik mindig kijavítottak. Ha összekerülnek egy migránssal, mert nekik minden idegen az, kivéve a Nemzetközösségből érkezőket, igaz, azok beszélnek angolul vagy legalább is arról a nyelvről azt hiszik, hogy angol, azt megpróbálják megérteni és egyszerűbben és lassabban beszélnek hozzád, akár ötször is elmondják, hogy megértsd. A legjobb tehát itt élni. Látni a jövőt, brexit ide vagy oda. És az kiszámítható. És esős. A legrosszabb az volt, mikor állást kerestünk, fáztunk, mert az itteni időjáráshoz hozzá kell szokni, egy kis szobában, ami aztán egy saját fürdőszobássá alakult, ami nagy dolog, aki élt együtt 5-10 másik emberrel osztozva a fürdőn, WC-n és konyhán, az tudja mekkora kincs volt, nézni mire költünk, mert az alaptőke meghatározott ideig volt elég. /Szerencsére, 7-én érkeztünk, Aliz másnap állásinterjún volt a Marriottban és 12-én fel is vették, júniusban már fizetést kapott. Én 26-án lettem a Redwood étteremben kitchen porter és rá egy hétre kaptam fizetést, rosszul számolva, de a 142 font volt az első bér, amit itt kaptunk./ KZS bristolszakértő és Barbi of Google a két itteni segítő angyal pontosan elmondták, mennyi pénz kell szerintük, mennyi ideig és mire elég,mit kell tenni az állásért. KZS bristolszakértő szerint: Az agyam eldobom az olyanoktól, akik idejönnek pár száz fonttal és várják, hogy minden az ölükbe hulljon vagy valaki a seggük alá toljon mindent készen, nem értik meg, ez nem a tanács szociális osztálya és hülyéknek sincs engedmény. Mikor már volt NI számunk, ami az itteni EÜ, adó és TB szám egyben, mikor már volt számlánk a Santander banknál és volt állandó munkánk, könnyebb lett. De nagyon rossz volt megszokni az új munkákat. Sokszor feküdtünk le úgy, hogy másnap ne ébredjünk fel, hogy ne kelljen visszamenni dolgozni. Volt olyan, hogy Aliz 10 napot dolgozott egyfolytában. Volt olyan hét, hogy 60 órát húztam le az étteremben mosogatással, moslék cipeléssel, takarítással és minden hasonlóval. De muszáj volt. Mikor az Évfordulót „ünnepelve” beültünk a La Grottába /ez egy olasz étterem a Union streeten nagyon jó és nem drága/ akkor beszéltünk először arról, hogy megfordult a fejünkben, visszamegyünk Magyarországra, de aztán bíztunk a másikban, hiszen ha Ő nem beszél róla és bírja, akkor nekem is bírnom kell . Egymás nélkül sosem sikerült volna. Aliz 14 én 26 kilótól szabadultam meg alig két hónap alatt. Minden reggel úgy ébredtünk, hogy mindenünk fájt. És most azt mondom megérte. KZS bristolszakértő előre megmondta, hogy lesz egy olyan pont, mikor inkább feladná az ember, de olyankor kell még belehúzni és utána olyan lesz, mint mikor a cider alkohol tartalma éreztetni kezdi hatását. Ami velem történt legrosszabb, azt igyekszem elfelejteni még ha megérteni most sem tudom. De a múltból tanulni, a jelenben élni és a jövőben hinni kell.
Maradunk vagy hazamegyünk egyszer? Ki tudja? Én maradnék örökre. Aliz majd hazamenne. Nem gondolkodunk ekkora távlatokban. Itt szeretnénk minél jobb és boldogabb életet élni. Elérni azokat a célokat, amiket meghatároztunk és minél többet megismerni ebből a csodálatos országból. Igazából Ti hiányoztok, akikkel együtt éltünk. Itt is találkoztunk fantasztikus emberekkel magyarokkal, mint első főnökeim, Anita és Geri vagy munkatársakkal, mint Máté vagy Zoli. Románokkal, mint Ionut egy igazi agilis ambíciózus Adonis jellegű srác vagy Sorin, akit mindenki Zolinak hívott és teherautót akart vezetni, el is érte, mert mindent megtett érte. Még lengyellel is, Katerzyna Bakula egy angyal, akkora szíve van, hogy abba minden elesett belefér. Olasszal, mint mostani kisfőnököm Alex, aki már supervisor és ki tudja mi lesz még belőle, mert bármi lehet! És angolokkal is, mint Matt vagy Sharon mostani munkahelyemen vagy Down Aliz munkahelyén, Kate és Julie vagy Stu, akikről mindig mesél. Szóval mindenhol vannak Jó Emberek és vannak Rosszak is, de azokból kevesebb. És MI mindig hiszünk a jó emberekben.
Egy év után amivel nem vagyok megelégedve, az a nyelvtudásom, ami jobb ,mint akkor volt, de nem értem el azt, amit szerettem volna. Hiába 57 évesen már nem megy minden olyan flottul, például piszok nehéz eltalálni a pontos választékot a fejemen. A munkahelyem jó, bár néha elnézve az ottani állapotokat eszembe jut a legszebb munkavédelmis hölgy életemben, Bács Kriszta, aki nem találna annyi lakatot a kocsijában, amennyivel bezáratná a raktárainkat olyan apróságok miatt, mint rögzítetlen 3 méter magas raklapok, duda nélkül közlekedő dízel targonca zárt helyen, öltöző és pihenő helyiség hiánya és még pár dolog, amitől sírva írná meg a Háború és Béke méretű jegyzőkönyveit. Aliz munkahelyén ugyan lesznek változások, mert nehogy azt higgyétek itt nem áldozzák be a minőséget a mennyiségért, de meg kell várni, merre megy az új rendszer és akkor még mindig lehet váltani. KZS bristolszakértő szerint sosem szabad leragadni egy helyen, mert az kényelmes és jó, valamint el kell dönteni ÉLNI jöttünk ki vagy pénzt hajtani.
Mi döntöttünk, mi ÉLNI jöttünk, de ettől még semmilyen változásnak nem vagyunk ellene. Itt úgy élhetünk, ahogy otthon sosem. Itt azok lehetünk, amik akarunk lenni és amennyit teszünk érte. Itt ugyan a rossz oldalon közlekednek, de már én is természetesnek veszem, hogy JOBBRA nézek először és már nem sikítok, ha elzúg mellettem egy kamion egy alig 4 méter széles úton. Otthon érezzük magunkat és ezért mindent meg is teszünk. Nincs magányos boldogság és nincs olyan boldogság sem, amiért ne kellene tenni. So it goes!
See you later!