„ Maga mindig itt élt?” kérdezi Scarlett Johansson Javier Bardemet a Vicky, Christa, Barcelona című Woody Allen opusban / amúgy ez is egy olyan miértáldoztamerreaszarrakétórátazéletemből típusú film/, aki így felel Nem mindig, de máshol nem érdemes.
Barcelona megfogja az embert és nem ereszti. Mindenhol szabadságot érzel, levegőt, meg történelmet. Hogy mennyire vigyáznak mindenre. Hogy mennyire egyszerű nekik a múltat és a jelent ötvözni. Hogy ÉLNEK a városban, ami az ÖVÉK. És úgy is bánnak vele. Mindenki. Persze ehhez hozzá tartozik az FC Barcelona, ami nélkül nincs a város. Felesleges bárkit is megkérdezni, ha katalán, hogy melyik a kedvenc csapata, mert úgyis azt mondja Barca! Qué más?! Azaz a Barca mi más?! Mert van ugyan egy másik barcelonai csapat a kék-fehér Espanyol, ami a Montjuic-on lévő olimpiai stadionban székel, de ugye azoknak csak a spanyolok szurkolnak, akiket ide evett a rossebb.
Amikor az előzőekben arról írtam mennyire vártam azt a kávét a La Ramblan, akkor tessenek tízzel megszorozni azt, mikor arra gondoltam, hogy pár óra és beléphetek a Nou Camp-ba, vagyis a Barca stadionjába. Ez 29 euró fejenként, de ki számolja. Így aztán metróra szálltunk az L1 vonalon elmentünk a Placa de Sante állomásig, ahol átváltottunk az L5 vonalra és a Colblanc állomástól 500 méterre meg is találtuk az álmot. Hatalmas. Ott áll a városrész közepén, egy csoda. Természetesen van shop is. Kétszintes. Minden játékos nevével ellátott mez kapható nyolc méretben és ebben a kutyáké még nincs benne. Ez komoly. És persze három változatban. Otthoni, idegenbeli és Bajnokok Ligája mez. Meg persze sima, csak póló Barcelona emblémával. Alig 40 euró. Egy Messi mez a méretemben 99 euró. De kedvencem Piqué-é is 89,90. Az a minimum, hogy lehet rendelni saját nevű és számú mezt pl. Gyuri 59 igaz ez már 130 euró körül van, de mire a látogató túra véget ér készen van. Én egy sima pólóval lettem gazdagabb meg egy sapkával. Azért tegyük hozzá, hogy hivatalos adatok szerint naponta 13-14000 látogató van a stadionban. Aztán jött a múzeum és a stadion. Kubala Lászlónak és Kocsis Sándornak külön vitrinje van, őrült nagy becsben tartják őket. Mint Cruyffot. Kupák hegyekben. Aztán a stadion. Először látni élőben az arénát szemben a MÁS QUÉ EN CLUB felirattal, az nekem szívbemarkoló volt. Lemenni a sajtószobába, járni az öltözőben ahol Suárez Rakitic meg a többiek készülnek a meccsre, majd ülni ugyanazon a széken, ahol Cruyff, Guardiola, Luis Enrique ült nézve azt a csodát, amit Barcanak hívnak, az nekem minden volt. Szívem lelkem tele lett és tán még mindig ott vagyok, ha nem szólnak menni kellene tovább. Megint egy olyan élménnyel lettem gazdagabb, amit senki soha el nem vehet tőlem.
A nap másik célpontja a Güell park volt, Gaudi egyik csodája, ami a város másik felén található. Ezért elsétáltunk a Les Corts állomásig. Egy nagyon szép városrészen keresztül mentünk. Igaz anyósom lábát feltörte a szandál és kis kitérő volt a Szerezzünk ragtapasz című játék, amit Aliz egymaga lejátszott. Bevette magát egy kétszintes Supermercato-ba, ahol szinte minden volt. Speciel ragtapasz nem igazán jó helyen, de ugye most Alizról van szó. Így nem csoda, hogy alig 25 perc múlva megjelent egy dobozzal. Ha ez egy valóság showban van biztos tovább szavazzák. Az L3 vonalon mentünk mindössze 15 megállót. Talán említettem már, hogy a metró kocsik hűtése kiváló, talán kicsit túl tolják, bár annak a jegesmedvének, aki ott ült biztos más a véleménye. Nekem annyi szerencsém volt, hogy mivel magas vagyok ezért csak az arcomra fagyott a mosoly és más részem nem esett áldozatul. Amúgy a turistákat ki lehetett szúrni, mert aki vacogott az biztos külföldi volt. Nos mikor kiszálltunk a Lesseps állomáson, nem azért volt vizes a gatyám mert nem értem oda időben ahová nem kell metrójegy, hanem, mert kezdtem kiolvadni. Az idő ugyanis remek volt most is. Napfény 26 fok semmi szél. A Güell park egy kisebb hegy oldalában fekszik Végig meredeken felfelé kell menni a pálmák alatt. Abban az utcában, ahol a feljárat van, működik egy kórház, ahová lendületből csavarodnak be a mentőautók. Úgy képzeljétek el, hogy a pasi vagy hölgy túlmegy a bejárón, majd rükverc és úgy beledkinyomom tempóval egy 90 fokos kanyarral be a bejáraton. Nem semmi. Hogy hány beteg hullik ki közben arról nincs adatom. Az utolsó szakaszt mozgólépcsőn lehet megtenni. Ez egy teljesen felesleges dolog, mert utána még vagy 600 méter kapaszkodó jön, de a turisták imádják. KZS bristolszakértő mondta erre-Legalább annyi haszna van, mint a Kalmopirines fogamzásgátlásnak.
A Park Güell nagyon szép. Még akkor is ha épp átépítik. Akkor különleges és hihetetlen. Különleges, mert ennyire kicsi helyre ennyi embert összezsúfolni nem semmi. Hihetetlen, mert pont azok a részek vannak lezárva, amelyeket mindenki látni akar. És azért, hogy ne lásson semmit, még fejenként 6 eurót le is perkál / igaz ingyen kap egy Barcelona térképet /, majd elmondhatja Na ez a Park Güell, itt nem láttam semmit. Egy pici érdekesség a Wc. Eddig azt hittem, hogy a repülőgép mosdójánál csak a londoni Sword and Shield étterem könnyebbítőhelye kisebb, ahová külön letölthető appal lehet csak bejutni és úgy végzed a dolgodat, hogy a konyhai mosogatót látod, de ahonnan a megkönnyebbülés jön azt nem. Na itt minden kisebb volt. Ki kellett logisztikázni, hogy a fenébe találkozzon a kimenő rész a befogadó résszel. Nem volt egyszerű. Mikor végeztem, besöpörtem az elismerő pillantásokat. Volt aki a zacskót kereste, ahová a megoldást tettem. Apósom meg is jegyezte-Nem rossz egy puha pestitől. Na ekkor híztam vagy két kilót, ami még mindig rajtam van. A Park Güellből visszafelé betértünk egy nagyon szép vendéglőbe, ahol ismét bebizonyosodott, hogy vagy én tanultam rossz spanyolt vagy Ők nem beszélnek rendesen spanyolul, de valami nem stimmelt. Amúgy is meleg volt az étteremben, mert a légkondi legegyszerűbb formáját választották- kinyitották az ajtót. Mikor Aliz látta, hogy már nem csak a levegő, de a türelmem is fogytán, megint pillanatok alatt elintézte a rendelést. Én most egy különleges paellát ettem katalán kolbásszal. Az igazán különleges az volt, hogy abba rengeteg olíva olajban hogyan nem fulladt bele a rizs. Ahogy KZS bristolszakértő szokta mondani Nincs rossz kaja csak nem vagy eléggé éhes. Tény az olíva olaj még este is megbeszéléseket folytatott mindennel, ami megérkezett társnak a gyomromba, hogy jobb lenne ha távozna innen, minél gyorsabban annál jobb alapon. A végén pedig Ő maga indult el, hogy megnézze magának ki ez a hülye, aki még csokit is küld a sör mellé. Nem ért célba.
A szállodában némi pihenés és folyadékpótlás után az az elhatározás született hogy sétáljunk az esti Barcelonában. Hol máshol, mint a La Ramblan. A portásnál már spanyollal nem is próbálkoztam, de ez a pasi angolul se tudott, ahogy én sem. Ezért Aliz megkérdezte ,hogy a Kolombusz szobor meddig van nyitva, mire a portás közölte este 7-ig, addig mi is odaérünk. És adott egy térképet. Kedves fiú. A Drassanes állomástól lementünk a Kolombusz szoborig. Ebben van egy lift, ami 72 méter magasra visz és onnan lehet körülnézni. Rövid tanácskozást folytattam senor Paella de Oliva maradékkal és Herr Tériszonnyal és inkább a maradás mellett döntöttünk. A többiek felmentek és áradoztak arról milyen szép volt minden. És mutatták a Kolombusszal díszített térképet, amit kaptak. Aztán végre megnéztük a tengert, ami ugyanolyan kék és haragos volt Cornwallban, meglehet rokonok az ottani óceánnal. Aztán jött a csoda újabb felvonása- az esti La Rambla. A fényekkel, az illatokkal, az emberekkel. Utánozhatatlan. Végig is mentünk a Placa de Catalunyaig. Útközben találkoztunk a világ legjobb marketinges fickójával, aki Hy Jordan felkiáltással esett a nyakamba, majd meglepődött ,hogy magyarok vagyunk, de rögtön kiderült, hogy az Ő anyja is ott él Budapesten, három gyereke van valahol ás azokat támogatja ilyen karkötők eladásával / komolyan nem vettem észre mikor tette a kezemre!/ támogassuk mi is Őket. Mikor látta, hogy nincs elég aprónk egyből mondta tud váltani. Négy karkötő 20 euró, de a technika fantasztikus volt!!! Bárki jár Barcelonában az esti La Ramblát ne hagyja ki. Igaz inni csak úgy lehet, ha eszel is, de akkor is fantasztikus.
Az utolsó napon könnyebb programot terveztem. A Montjuic hegy volt a cél. Az erőd meg amit még láthatunk. Mert az olimpiai színhelyek a hegy másik oldalán voltak. A híres Torre Calatrava az olimpia jelképe ami egy távközlést segítő eszköz onnan három kilométer a hegyen. Tehát megint metró egészen a Paral-lel L2 végállomásig. Onnan siklóval tovább. Ez hasonló a magyarhoz, amire KZS bristolszakértő azt mondta Olyan mint egy kezdő kamasz, mire jó lenne, vége van. Stimmel. A sikló után jött a Funicular de Montjuice ami függőkabinok sokasága és L alakban vitt fel az erődig. Egészen elképesztő volt. Nekem főleg, aki egy sámlira is csak két életbiztosítás megkötésével, pár kiló papírzsebkendővel és az utolsó kenettel lépek fel. Mert kb. olyan halálfélelmem van a magas helyeken, mint például egy hokedli, mint a leánynak aki meglátja, hogy a fiúnál nincs óvszer. Az erőd nem nagy dobás, hiszen egy erőd. / Az ugye megvan, hogy miért nem lehet betonon Mozartot játszani? Hát hangszer az?! /A kilátás fantasztikus. Egész Barcelonát látni a tengertől a Tibidado hegy csúcsáig. Hatalmas katalán zászló leng itt. Amikor átcserélték a spanyol lobogót katalánra, az akkori spanyol tartományi miniszter megkérdezte Mi lesz a zászlóval? Ki dobjuk volt a válasz. Nem lehetne nemesebb célokra használni? Kérdezte. Mondjuk a miniszterelnököt letakarhatjuk vele, Isten nyugosztalja. Ebből is látszik, hogy a két nép kapcsolatain még dolgozni kell. A Castell de Montjuic-tól elindultunk a Miramar-hoz, ahol egy másik függőkabin állomás van. Útközben megnéztük azt az uszodát, ahol Egerszegi Krisztina három olimpiai aranyat nyert. Ahol Greg Luganis a legsikeresebb amerikai műugró azt mondta: Olyan volt mintha a városba ugrottam volna le egy sörre. A Miramar-nál lévő kábelvasút pont olyan, mint amilyet 1968 augusztusában Zakopanéban láttam, igaz itt nem voltak orosz katonák tankokkal. Ijesztő volt, ahogy láttuk szembe billegni a feltámadó szélben. Amúgy fémkeretben fadarabokból van összerakva. Húsz ember fér bele, egy kezelő meg a majré. Szóval azért értsetek meg. Ez a ketyere 236 méter magasból indul el, hogy aztán a tengerparton érjen célba egy olyan pici toronyban, ahová Szarumán fél lába sem férne el. Nem féltem. Be voltam rezelve és elmondtam minden imát amit ismerek, aztán azt is amit nem ismerek. Ha jól emlékszem a Hiszek egy kettő három akciós kiadásban is megvolt. Közben persze mosolyogtam, ami inkább egy beszorult szerszámú pasi rettenetére hasonlított és bólogattam, hogy milyen szép a kilátás. Az út felénél volt egy torony, ahol akkorát zökkent a kabin, hogy pár percig a gyomrom szabadesésben volt. Főleg mert utána határozottan éreztem, hogy zuhanunk, amit a kezelő, aki felnézett a mobiljából egy hangos Oléééé-val kommentált. Mikor leértünk a kikötőbe Aliz megtiltotta, hogy megcsókoljam az anyaföldet. Ettől függetlenül, aki ott jár az menjen egy kört. Bitang jó.
A Barcelonata városrész az egyik a nyolc tengerpart közül. Nagyon szép, nagyon modern. A tenger fantasztikus, melegebb, mint Cornwallban. Sötétbarna homok volt és rengeteg ember. Meg persze az ilyenkor elmaradhatatlan árusok. Mondjuk mind egy árnyalattal sötétebb bőrű volt, mint a spanyolok és katalánok együttvéve. Ugye azt meg kell érteni, hogy bármelyik spanyol ajkú Latin Amerikai ország polgára minden különleges engedély nélkül vállalhat munkát Spanyolországban. Aztán ugye ott van Ceuta és Melilla a két megmaradt Spanyol Marokkói város, ahonnan szép utánpótlás van fátyolos emberekből. Ezenkívül ennyi kínait nem láttam egy helyen. Nem csoda, hogy a helyi lapok éppen egy Barcanghaj városrészről cikkeztek, ahol már több a kínai mint a helyi lakos. Mondjuk nálunk Britanniában egy év alatt 18000 kínainak veszett nyoma és Theresa May kínai útja előtt 100 ezer kínai kapott állampolgárságot úgy, hogy két szót tudtak angolul Vely cheap azaz nagyon óccsó. Mert ugye az r betűt nem tudják kimondani. Azt se.
A hazaút másnap kiváló volt. Minden nagyon jó, minden nagyon szép mindennel meg voltunk elégedve. Amit lehetett megnéztünk. Ahová lehetett bementünk. Amit lehetett megkóstoltunk. Ahogy Barbi de Google egyik mély igazsága mondja – Ha teli a szíved boldogsággal, a hasad még koroghat.
Ilyenkor, mikor elérek valamit, amit nagyon szerettem volna, mindig egy kis hiány, űr van bennem. Hogy oké és akkor most mi van? Mi lesz? Mi jöhet? Hát ameddig ezt eldöntöm egy dolgot meg tudok valósítani. Egy kisebb kiállítást a Barcelona térképekből. Tuti buli.
Hasta la vista!