„A legelső dolog, hogy a kutya nyakában a hordóban lévő rumot, whiskyre cseréljétek!” mondta jó tanácsként a harmadik koktél után KZS bristolszakértő a Las Iguánas nevezetű étteremben nagyjából nekem vagy Aliznak, mert mozgásban volt. Ő is.
Ekkor mondtuk el a Lányoknak, hogy három napra Edinburgh-ba megyünk. Ezzel kipipálva pár dolgot, a már eddig sem hosszú Bakancslistámon. Mert kérem az úgy van, hogy a cégünknél az aktuális év február elsejével kezdődik és január 31-vel végződik. Ilyenkor aztán, január elején, az összes Főnök meglepődik, hogy Bakker! Mennyi szabadságuk van az embereknek! Miért nem vették ki?! Na itt azért feltámad némi tenyérviszketés és a hozzáértő szemek valami olyan tárgyat keresnek pl. péklapát, gőzkazán piszkáló, petrencerúd vagy egyéb használható eszközt, amivel irányba lehetne állítani a laptop lovagok népes, ám felesleges tömegét. Mert ugye Ők nem adták ki a szabadságokat, mert mindig volt valami bitang fontos, amikor Mi bent voltunk, Ők meg nem. So it goes. Én rájöttem, hogy ez az évenkénti ledöbbenés olyan hagyomány itt Britanniában, mint a Burns night január 25-én. Erről később. Martin, a Főnökünk megint meglepődött, hogy George, bloody hell, you have three days of holiday! And Alice has the same! Ami ugye azért valószínű. Szóval lett három plusz napunk, amit persze januárban ki kell venni. Ezen ne múljon. Aliz már pár hónappal ezelőtt mondta, hogy legalább két napunk van, mert itt a bevállalt túlórák mellé néha szabadnapot is adnak, elvetemült kapitalisták. Mivel az éppen esedékes hathetenkénti hosszú hétvégénk is közel volt, Aliz letámadta a Főnököt és így lett 6 nap szabadságunk! Hurrá! Amikor megvolt a szabadság, arra gondoltunk el kellene utazni, mint tavaly, amikor januárban lementünk Torquay és környékére Devonba, az English Riviera-ra. „ Télen? English Riviéra? – hüledezett akkor KZS bristolszakértő. – Miért? Akkor zárva van? – kérdeztem, mert akkor még nem ismertem a helyi viszonyokat. Amúgy remek 3 nap volt!
Edinburgh mondtam ránézve a könyvespolcra, s mikor azt akartam mondani, hogy jó lenne, akkor Aliz az EasyJet Holiday oldalán már három szállodát is talált repjeggyel együtt. Igen, ez az a város, amit még látni szerettem volna fizikai valómban és nem egy felhő mögül takarásban vagy messze egy üst mögül kukucskálva. Szerettem volna haggist kóstolni, meg igazi helyi skót whiskyt, Glenlivet-et. Mert arról mindenfelé olvastam, hogy király! Fenn is volt minden a Bakancslistán, ahogy kell. A lényeg, mire úgy igazából átgondoltam, Aliz már mondta a részleteket és azt, hogy Akkor lefoglaljam? Mert ez így megy digitális korunkban. Meg Alizzal. Maradt egy hetem, hogy összeállítsam a programot. Természetesen ezt egy nappal az indulás előtt tettem meg. Marha nagy mázlim volt, hogy a nyomtatóból kifogyott a festék és volt mire hivatkoznom. Olyan álságos dolgokra, hogy Mutasd meg a laptopon úgy is jó, nem voltam felkészülve. Ez a digitális kor?! A lényeg, megjött a patron, mindent kinyomtattunk és vártuk a nagy kalandot, ami január 22-én kedden vette kezdetét.
Egy óra repülővel. Hét óra autóval. Szóval repülővel mentünk. Aliz karácsonyi szerzeménye a Kisvakond Gatya szerzett örömöt a reptéren mert a kantár nagy réz csatjai becsipogtak. Aztán a bőröndben is volt valami gyanús, hiába nézett rám nejem, nem én voltam. Most. Így aztán a kötelező nevigyélbombátagépre vizsgálat 45 percig tartott. Közben megcsodálhattam egy színes sátrat, amit az egyik bőröndből hajtogatott ki egy zsugorításon átesett pakisztáni biztonsági hölgy, akit aztán úgy kellett kimenteni a textil alól. Amúgy Aliz most is azt mondja, hogy az egy Tenerifébe tartó angol házaspár hölgy tagjának a fürdő ruhája volt, de tudom, hogy viccel, mert ilyen darabokat sátras esküvőkön lát az ember. Mert oké, a bojlertestű britek tömbvonalait nem mindig észleli az ember, ha nincs bekapcsolva a radarja, de ez akkor sem hihető. Az egy óra repülésből 55 perc lett és Edinburgh-ban kiszállva egy sushi bár közepén találtuk magunkat. Ezen csak mi lepődtünk meg, amúgy mindenki ment a dolgára. Előre tartottunk attól, hogy mit fogunk megérteni a skót akcentusból, illetve én nem tartottam, mert az angolból is keveset értek, de azért az mindennek a teteje volt, hogy Skócia fővárosában a második szó amit hallottam: Kurvaaaaa! Amúgy igazi katowiceprezostalowodki tájszólással. Mindenütt ott vannak! A múltkor olvastam egy ötven körüli hölgy írását, hogy mikor kiment Izlandba egy csirkefeldolgozóba, három hónap után jobban beszélt lengyelül mint angolul, mert ott is mindenki lengyel volt, még a csirke is. Némi keresgélés után, egy kedves vietnámi dolgozó segítségével, aki megkérdezte: Ki akarnak menni? Igen! Biztos?, kijutottunk az épületből. Azon tanakodtunk, hogy mivel menjünk, mert megnéztem, hogy három különböző busz is megy a városba ( később kiderült, hogy 7 az a három, meg a villamos) de mi van ha messze van a szállótól, meg ilyenek. Így aztán taxiba pattantunk és irány a város, ami 8 mérföldre volt. A sofőr egy nagyon rendes fickó volt, mindig mesélt valamit a látnivalókról, megtudtuk Ő a dombon túl lakik, egy olyan whiskybe áztatott nevű városrészben, amit nem lehetett megjegyezni és a domb, amúgy egy 200 méteres hegy, de Ő ugye nem geodéta, hogy méricskélje. Aztán azt is, hogy itt jobban szeretik a rögbit, mint a focit, meg is akartam kérdezni, hogy akkor miért olyan gyengék mindkettőben, de Aliz csak rám nézett NE! és elhallgattam. Mindig tud ilyeneket. Láttuk a ház helyét, ahol Sean Connery felnőtt, megmutatta, hogy van katolikus templom, ami erre tényleg ritkaság viszont nem tudta ki az a St. Ninian, amiről úgy huszonhat iskola, templom, ravatalozó és étterem volt elnevezve. ( St. Ninian egyébként egy errefelé kóborló szent ember volt aki hirdette az igét és akkor még hitt is benne úgy 450-500 között. Mint az köztudott. Ja akkor még nem volt internet, könnyebben ment) A szálloda remek helyen volt, a taxis, hogy ne kelljen 500 métert kerülnie megfordult két záróvonalon és egy biciklisen keresztül, majd megállt a kapu előtt és megmutatta, hogy az a tábla, ami előtt a taxi megállt, a buszmegállót jelzi. Hm. A szoba tök jó volt és meleg. Aznapra csak egy gyors körbenézés meg egy ebédszerűség volt beiktatva. Mert ugye este 5 kor már olyan sötét volt, hogy azt bármelyik brexiter fejével össze lehetett téveszteni. Azért láttunk sok mindent, a várat, a Princess Street-et az itteni főutcát és rengeteg spanyolt, meg húzott szeműt. Komolyan. Meg egy olyan TESCO szatyrot amin akkora skót zászló volt, hogy a szatyor lötyögött alatta és egy elmés felirat: Skót tejet, skót tehéntől, skótoknak. Mi meló lehetett kitalálni!
A másnapi program a reggeli után eljutni a 35 vagy 34-es busszal Leith-be, ami Edinburgh kikötője és ott körülnézni, majd be a városba és megcsodálni az új városrészt. Jól kezdődött a dolog, a buszvezető közölte, hogy csak kiszámolt pénzzel juthatunk fel a buszra. Oké. Kártyával fizethetünk? Nau- mondta ékes skót tájszólással és simán a pofánkra csukta az ajtót. Szereztünk aprót és mikor a következő Lothian buszra jegyet vettünk, akkor láttuk, itt mi a rend. Egy perselybe kell bedobni a pénzt, majd a sofőr ad jegyet. Jaj nagyon jó kérdés, hogy Internet meg e-jegy nem volt? Nem jutott eszetekbe? Nekünk igen, de a Lothian busz úgy gondolta kicsit bonyolít a dolgon és először egy számlát kell nyitni, amire minimum 10 fontot kell felnyomni és csak aztán vehetsz jegyet. Csuda fejek ezek a skótok. Alig egy órai út után és némi tekergés árán, hat dombon keresztül elértünk Leith-be az Ocean Terminal nevű bevásárló központhoz. Útközben láttunk sok bérkaszárnya szerű házat, toronyházat magában és olyan szűk utcákat, hogy a busz féloldalazva fért el. Két célunk volt, a Britannia királyi jacht megtekintése és a régi halászfalu romantikus utcáin való császkálás. Ezt elvileg látnunk kellett volna a buszról, de igazából nem voltak utcácskák és a romantika meg szabadságra ment. Ezért ezt kihagytuk. A jacht hihetetlen volt. Hihetetlen, hogy 35 quid-et ( ez a font beceneve, mint otthon mondjuk a froncsi vagy a pénz vagy a pengő) elkértek igaz kaptunk magyar nyelvű elektronikus tárlatvezetőt. A hajó amúgy 125 méter hosszú, bár olyan karcsú hogy pár métert nyugodtan letagadhatna. 250 fős személyzet, a szolga had 45 főnyi embere és a királyi család volt rajta. Komolyan a heringek tömege ehhez képest vidám ifjúsági szállónak minősül! És micsoda szabályok! 5 azaz öt tonna cuccot vitt magával Bözsi meg Fülöp, mikor mondjuk kiruccantak Ausztráliába, mert az is az övék, névlegesen. A királynő például csak egy bizonyos ásványvízből issza a teáját. A tisztek naponta tizenkettőször öltöztek át, de ha ne adj Isten megizzadtak az Egyenlítő környékén, akkor többször. Naponta ötször sikálták fel a teakfa fedélzetet, ha egy királyi családtag arra ment, le kellett venni a sapkát, csak a földet volt szabad nézni, mindezt azért, hogy a királyi családtagnak ne kelljen köszönnie vagy tisztelegnie! Abroncsot! Hol az a guillotin?! Amúgy a ladikot, amit egy virtigli balatoni sörhajóhadnagy is elvezetne, egy admirális irányította, akinek akkor szobája volt, hogy egy jobb nyújtózkodással egy másik hajón találta magát. Mindent összevéve valóban egy élmény volt, ilyet nem igen látni sehol sem. Főleg, hogy egy van belőle.
Gyönyörű hideg idő volt, ezért láttuk a Forth Bridge-et, ami sokáig a maga 2 mérföldjével a világ leghosszabb vasúti hídja volt, 1946-ban, amikor épült. Aztán kinőtte a forgalmat, ezért a skótok hat azaz hat éven át próbáltak pénzt szerezni egy új hídra az angoloktól, akik sosem adtak. Ekkor azonban már volt némi skót önállóság és kértek az EU-tól, azok a szemetek meg adtak, az 1,35 milliárd fontos kötlség 85% át állták! Queensferry Crossing néven nyitották meg 2017. szeptember 4-én és a miniszterelnök asszony köszönetet mondott az EU-nak. Mármint a skót, mert a brit, az el se ment, igaz bitang magányos lett volna. Ennyit a szép időről, meg a hidegről. Mivel az idő meg a hideg szél előrehaladottabb volt, mint számoltuk, ezért visszamentünk a városba. Másik busszal. Mi ugyan kinéztük, hogy hol akarunk leszállni, de ez is olyan volt, mint villamossal követni egy autót: csak akkor működik, ha az autó is követi a sínt. Így aztán teljesen ismeretlen helyen szálltunk le. Én azt mondtam, hogy jó helyen vagyunk, mert egy pub és két sztriptízbár is volt a megállónál, de Aliz nem értett egyet velem. Hm. Ettől függetlenül a GPS, ami nem a Gyurin Pont Segít megfelelője ,valamint kettő darab térkép segítségével eljutottunk a Princess Streetre. Itt aztán minden van. Spanyol, kínai, minden. Mondjuk skót kevés, de a helyükben ezek elől én is elbújnék. Vagy 6 mérföldet tekeregtünk mindenfelé, remek épületeket láttunk és úgy délután 3 táján egy laza ebédre is gondoltunk. Mi. Mert a vendéglők java része úgy gondolta 3-kor bezár és majd este 5-6 óra felé lehet újra skót finomságokkal gyomrot tölteni. Így már jártunk Angliában, Walesben, Németországban is, de lám nem tanulunk belőle. „Bezárt étteremben nehéz rendelni az étlapról”- idézte KZS bristolszakértő a kínai mondást. Na de ugye ahol kocsma van, ott minden van és találtunk is egy igazi kocsmát, Rose and Crown volt neve és igazi bőséges jó kaját ettünk, igazi skót sörrel. Még sötétedés előtt megnéztünk egy olyan városrészt, ami pont úgy nézett ki, mint Bath-ban a Royal Crescent, szinte lemásolták. Az egész nagyon angolos volt. Ezt ugye ott nem szabad mondani, mert vagy rögtön felhajtják a kilt-jüket, vagy fújni kezdik a skót dudát, ami 130 decibellel képes szólni. Néha még zenélni is. Amúgy a kocsmában, mikor Aliz Fish and chipset kért (Fásnsips a hogy a pincérlány mondta és pint ale, ami egy korsó sör nagyjából, nála pojnta volt) hangsúlyozták, hogy ez skót hal, úgy egye. Aliz szerint élete , második legjobb fish and chips-e volt, mert a Castle Combe-it nem veri semmi. Igaz ott csak egy patak van, amiben csak a kavics él meg, úgy meg könnyű. Estére egy kis igazi skót keksszel készültünk és ismét szembesültem azzal, hogy bizony a whisky az kérem nem olcsó dolog. Az egyik virtigli skót boltban, ahol minden második eladó kínai, mert ők hozzák a forgalmat, volt egy polc, ahol vagy negyvenféle whisky volt féldecis kiszerelésben. Az árak 3.99-nél kezdődtek és 17.99- nél végződtek. Fontban. Igen, fél deciről beszélek. Én itthon a Famous Grouse whiskyt 20 fontért veszem. Az egy liter. No mindegy, egyszer élünk, vettem két kicsit, ami aztán három lett, mikor megláttam a Glenlivet 20 éves nedűjét. Az álom, ami a legjobb! Nos kérem van az úgy, hogy a képzelet túlszárnyalja a valóságot és a vágyból sima gyötrelem lesz, hosszan könyörögve, hogy legyen már vége. Ez a whisky meglehet király és szuper meg minden. Nekem nem jött be. Nagyon nem.
Bejött viszont a szállodai ágy, ami fantasztikus volt, minden szempontból. Már maga az, hogy nem „bottalpiszkálthernyó” mozgással kellett bemásznom, hanem simán leültem a szélére és betettem a lábamat! Az ágyba! Mind a kettőt egymás után! Akkora élmény volt, hogy minden pénzt megért.
Nem ússzátok meg a következő napot sem, az talán jobb volt mint az első és tutira szuperebb, mint a harmadik, mert azon a napon jöttünk vissza. A végén álljon itt Barbi of Google meglátása: A régi álmok beteljesülése nem jár mindig igazi kielégüléssel, főleg, ha egyedül vagy.
See you later!