„ – Neked azért van tériszonyod , mert magas vagy. És ezt nem szereted. Ha szeretni fogod, nem lesz tériszonyod. Ha mégis lesz, akkor mondok jobbat!” Ezt a Nagy Igazságot KZS bristolszakértő közölte velem,mind a 167 centis magasságával, amihez úgy 40 kiló társul. Mivel nagyon kemény nógrádi menyecske, némi kingswoodi beütéssel, nem vitatkoztam.
A tériszony az mindig előjön, ha magas helyeken vagyok. Ha elmondom magamnak, Nem vagy magasan, Nem vagy magasan, akkor is, csak akkor még hülyének is néznek. Így megy ez.
Reggel meglepően jó reggeli várt minket. Azt tudni kell, hogy errefelé nincs automatikusan a szoba árban a reggeli, sok párizsi szállodában 15-19 eurót is elkérnek érte , fejenként. Érdemes ilyenkor körülnézni a szálloda körül, mert az kizárt, hogy 100 méteres körzetben ne legyen legalább három hely, ahol reggelizni lehet, sokszor jobbat, mint amit a szálláson kapnánk. Fél tíz volt, mikor is pontos tervek alapján nekivágtunk Párizsnak. A fejünk felett futó metróval mentünk, majd átszálltunk és a Cité állomásnál elindultunk megnézni Notre Damme-ot. Az , hogy ott semmi sem mutatta merre van, nem vette kedvünket. Egy csapat kínain és a téren átvágva irányban voltunk. Sokkal nagyobbnak gondoltam a templomot. A teljes környék le volt zárva, igazából átmentünk egy hídon, hogy normális képeket csináljunk. Szerencse az is, hogy a kínaiak ennyire alacsonyak, mert így a fejük felett lehetett pár remek felvételt készíteni. Simán megtaláltuk viszont a Hotel de Ville-ben lévő turisztikai központot. Felvettük a metrójegyeinket, így aztán két napig busszal, metróval szabadon rohangálhattunk Párizsban. Térkép is volt, meg minden más, ami felesleges, de kell. Az út túloldalán kezdődött a Le Marais, vagyis a zsidó negyed csudaszép házakkal, kis terekkel, utcákkal és minden széppel, jóval, amit megnézni érdemes. Egy fokkal jobb kávét ittunk, két fokkal olcsóbban és kiültünk végre a kis asztalokhoz, nézve a Rue de Rivoli forgalmát. Szerencsére Párizsban a buszok nagy része már hibrid üzemelésű, és 2024 re nem is közlekedhet, csak elektromos vagy hibrid busz a városban. Nagyon helyes.Legalább levegőt is lehet venni. Néha. Egy igazi autentikus pékségben, a Finkelsztejnben ettünk nagyon finomat. Találkoztunk magyar termékkel, amit magyar paprikás krémként kínáltak /most nem írom le franciául, hátha valaki jobban beszéli a nyelvet, mint én, bár ugye ez nem valószínű/ és kőrözött volt a lánykori neve. Volt innen balra egy igazi falafel utca, a Rue de Effées, ahol rengetegen voltak. És itt láttuk az egyetlen hagyományos öltözetű zsidót. Nekünk ennyi jutott. Attól függetlenül, hogy minden helyen ki volt írva, 1944 ben hány férfit, nőt és gyereket vittek el a haláltáborokba, nem volt a dolog hivalkodó, mint az egész negyed, amiről ha nem tudod, hogy zsidó negyed, nem igen jössz rá.
Aztán metró és irány a Palais Royal meg a Louvre. Párizs legnagyobb épület együttese. Minden turista és zsebtolvaj célpontja. Mikor egy árkád alatt átmenve megláttuk a híres üvegpiramist, leesett az állam és valaki arrébb rúgta, mert sokáig nem találtam. A Louvre-ba is itt lehet bejutni. Őrületes sor van, kettő is és előrefoglalt jegy nélkül esélyed sincs, hogy bemenjél. Érdekesség, hogy bár nem hiszem, hogy mondtam, de rengeteg kínai volt és különböző divat meg egyéb fotókat készítettek. Volt ,hogy egy komplett stúdió vonult fel, még lámpákat is hoztak az egetverő napfényben! Amúgy is divat arrafelé, hogy a gazdag kínaiak itt tartják az esküvőjüket, az Eiffel toronynál is láttunk mosolyba torzult arcú menyecskéket, mert nehogy már kárba vesszen a drága smink és állandóan telefonáló ifjakat és kevésbé ifjakat, akik a jelek szerint valami miatt összekötik az életüket, még nem tudni meddig. „ – Vannak értelmes dolgok, amire költeni lehet, ez nem az „ – szögezte le KZS bristolszakértő, akinek véleményét a házasságról, már régebben is idéztem. Egy röpke 40 perces mellékes következett, ennyit álltunk sorba egy sima, nem buborékos hűtővíz cseréhez a Starbucks mosdójánál. Ez volt a környéken az egyetlen elérhető feszültségcsökkentő. Amúgy vannak Párizsban ingyenes automata wc k is, amik vagy működnek és borzalmasan néznek ki, vagy nem működnek és borzalmasan néznek ki. Igen elszórtan és ritkán lehet találni fizetős helyeket is, ezek 0,70 és 1,50 euró között vannak, ha vannak. Mivel a Virgin, megőrizve szüzességét, semmilyen formában sem működött, ezért Aliz nagy beszerzése, egy olyan app, ami a közelben lévő nyilvános illemhelyeket mutatja, nem dolgozott, ellentétben a vesénkkel, ami viszont igen.
Újra metró, a híres 1-es vonal, melynek mentén minden fontos turisztikai célpont elérhető, így a Diadalív is, ami itt Charles de Gaulle-Étoile néven szerepelt. Ezen a helyen találkoztunk a Fallal. Nem migránsok, hanem turisták miatt építették és arra szolgál, hogy az automata metró szerelvények elé ne ugráljon se örömében, se bánatában senki. Amikor beáll a szerelvény és kinyílt az ajtaja, a Fal ajtaja is akkor nyílik. Elmés, bár nem olcsó mulatság. Meglepő volt, hogy a 14 vonalon nagyon különböző szerelvények közlekedtek, két egyforma talán nem is volt. És akkor a gumikerékről nem szóltam. Most. Amikor feljön az ember a metróból és meglátja a Diadalívet, akkor úgy walesi bárdok nyomán, „ szó fennakad”, aztán mikor megfordul és látja a Champs-Élysées-t „hang bent marad”.Ez volt nekem a csúcs látvány. Ami mindig mindenhol eszembe jut majd. Volt jegyünk a Diadalív tetejére is. Elnéztem, hogy mekkora, és biztos voltam benne, lift is van. Nem volt. 280 darab lépcső, az volt. Aliz ért fel elsőnek, aztán én holtversenyben az Istennek le nem maradó tériszonyommal és messze mögöttem jött a tüdőm. A kilátás egy élmény, hogy a kerítés csak a vállamig ért, az kevésbé. Felrémlett, hogy úgy 25 évvel ezelőtt a budapesti autó kiállításon nem tudtam beülni egy autóba, mire az ott lévő márkakereskedő vidáman megjegyezte: – Ja uram, mi embereknek gyártunk autót! Mindig voltak kedves emberek, lesznek ezután is. Bármennyire is reménykedtem, a lépcsők száma nem lett kevesebb lefelé sem. Hupppsz! Akkor már bizony a lábam többször közölte, neki lejárt a munkaideje, vegyek igénybe más megoldást, de menni kellett. Maga Champs-Élysées egy nagy bevásárló utca, ahol aki nincs jelen, az nincs. A Louis Vuitton háromemeletes épülete előtt két Lamborghini, egy Ferrari és egy olyan McLaren parkolt, amiből kettő darab van a világon és 1,2 millió angol fontba kerül. Belépni csak előzetes egyeztetés alapján lehet és olyan hosszú sor állt előtte, mint Boris Johnson ígéret listája. Minden üzletnél jobb szénmezőket megszégyenítő nagyságú biztonsági őrök voltak, kifogástalan öltönyben. Hol az egyik, hol a másik oldalon mentünk és így értünk a Concorde térre, ahol a Luxorból elhozott obeliszk áll, amit Napóleon vissza akart küldeni, de aztán nem jött össze. Inkább itt maradt látványosságként. Mondjuk Franciaországban igen sokan kérnek menedékjogot, miért pont egy obeliszk ne tenné?! Mivel időnk még volt, visszafelé metróztunk, hogy a nevezetes építészeti kuriózumot, a Georges Pompidou központot megnézzük. Elvileg már elmentünk mellette, csak nem vettük észre. Alig hat emelet magas és 150 méter hosszú, könnyen eltéveszthető. Most megtaláltuk és egyöntetű vélemény, nem lesz a kedvencünk.
Másnap arra ébredtünk, hogy mindenünk sajog. – Milyen szerencse, hogy ma kevesebbet megyünk – mondtam nejemnek. – Az – morrantotta és ahogy nézett, abban nem a felhőtlen boldogság szikráit láttam. A metrón már teljesen bennfentesként mentünk egyikről a másikra, a 6-osról a 2-esre, amiről a Blanches állomáson leszállva megláttuk a Moulin Rouge-t amit éppen átépítenek vagy bontanak, ez nem derült ki egyértelműen. Volt egy spéci Montmartre térképünk, azt használtuk, mikor a Sacre Coeur-t vettük célba. Igazi Párizs az egész környék! Mennyi filmben láttam már és mennyit olvastam róla! Sok pici vendéglő, ahol Ravic A diadalív árnyékában c könyvben megáll egy calvadosra vagy a lépcső, ami az Amélie csodálatos életében tűnik fel. A pici asztaloknál poharazgató párok vagy ahogy Aliz mondta, sakkozó bácsik, akik valójában kártyáztak, de nevezhetjük ezt lapos sakknak is. ”- Belépni a saját valósággá lett álmodba,na az igen „ – mondta komolyan KZS bristolszakértő, pedig az nem áll jól neki. Találtunk egy apró cukorka boltot, a Le Petit Caramel-t, ahol minden terméket kézzel készített a Mester az Anvers metró kijáratánál, a Boulevard Rochechouard 70 szám alatt lévő boltjában . A világ legjobb macaronját vettük ott. Bár Aliz szerint nagyon romantikus lett volna, de nem voltam hajlandó 97 lépcsőt megmászni a Sacre Coeur nél, inkább siklóval mentünk, ami igen kemény 43 másodperc alatt ért fel. És kérem itt találtunk egy olyan zöld kutat, aminek a tetejéből folyt a víz, amivel a kulacsokat, palackokat meg lehetett tölteni. Mi is így tettünk. Később több helyen is láttunk ilyet vagy hasonlót. Mind egy lépés a műanyag palack nélküli világ felé. A Sacre Coeur viszont nagy volt. Sokkal nagyobb, mint gondoltam. Belülről is szép volt, a megszokott katolikus aranycicomás, hivalkodó oltárral, aranyozott szószékkel. A lépcsősor tetejéről gyönyörű volt a kilátás. Aliz rögtön felfedezte, hogy fel lehet menni a kupolába. Én kérem próbáltam eltakarni, de már a terjedelmem sem a régi. 300 lépcső. Komolyan. Csigalépcső. Úgy 120 nál már bélcsavarodásod van. Hogy izgalmasabb legyen, lapjával tudtam menni. Hogy felejthetetlen legyen, roggyantva, mert 185 centi volt a belmagasság. Megvan? Akkor még tegyük hozzá, hogy levegő is kevesebb volt és nem azért, mert én kiszorítottam. A végén úgy éreztem még 60 lépcső és közelebb leszek Istenhez, mint valaha életemben. Ravasz francia dolog, hogy mikor azt hiszed megérkeztél, akkor egészen keskeny lépcsőkön, amin pipiskedve tudtam csak remegő lábakkal lépkedni, még feljebb kellett menni. Volt olyan rész, ahol nem tudtam mit hagyjak kint magamból, de valahogy bepréseltem magam, erre a kissé zúzott vállam a bizonyíték. A látvány megérte. Egy akkora kilátás ment el előttem,mellesleg, hogy egyből jobban lettem. A panoráma is eszméletlen volt, kicsit hasonlított rám,pihegve a párás melegben terült el a kupola szélén. És 10 perc után, normálisan lélegeztem, amit nem is olyan régen simán kétségbe vontam két ima között, ahol annyi mindent ígértem meg, csak felérjek, hogy nem is emlékszem mindegyikre. A soha többé lépcsőt!!! az megvan. Nem részletezem a lefelé utat, mert elég ,ha egyszer nevettek, aki szeretne másodszor is, annak idézném a mindent videozó mögöttem kacarászó amerikai hölgyet, amikor éppen visszafelé préseltem át magam azon a bizonyos helyen : Oh my God! Here is a wall! But it moves! Are you human? No ma’am, I am Quasimodo! Mire hölgy hátra rikoltotta – Just an Italian!
Kellett kicsiny idő, hogy valahogy összeszedjem magam a templomból, a lépcsőkről, a kupolából, a kukából és ki tudja honnan még! Ami utána jött, az igazi Montmartre, a Place du Tertre a sok festővel. És az egész környék. Amiért mindig érdemes odamenni. Mert a hangulata az elképesztő. Nem is néztük mennyit sétáltunk. Útba esett a Pigalle és onnan a Rue de Martyrs-on vissza a városba, és még belefért a Pont Neuf, ahol megmutattam Aliznak, hol állt Chris Cooper az első Bourne filmben, mikor Jason le akarta lőni. A nézését sosem fogom feledni.
13 a péntek volt a napja, hogy Versailles-ba menjünk. Meg is néztük, hogy a tőlünk nem messze lévő Bir Hakeim állomáson kell lemennünk a RER C vonathoz, ami talán a HÉV hez hasonlít, de teljesen más. Mivel nem nagyon néztünk híradót, ezért a 6-os metró bejáratánál szembesültünk azzal, hogy éppen metrósztrájk van és az 1-es metró és a RER C vonaton kívül más nincs. Szuper! Nézve a térképet, mint Retro GPS-t /copyright by Gáspár Dániel / azt okoskodtam ki, hogy nem messze lesz a RER C megállója. Elnézve a térkép felett egy hatalmas RER C tábla egyértelműen mutatta, merre kell mennünk. A vonat emeletes és ugyanolyan kényelmetlen ülésekkel van ellátva, mint a többi metró.35 perc múlva megérkeztünk és 10 perc múlva már előttünk volt a kastély bejárata. Az a híres aranyozott kapu fogadott minket, amit tényleg milliószor láttatok. Volt audio guide és rengeteg ember. Tényleg rengeteg. Semmilyen szabályozás nem volt, mindenki ment, amerre akart. A pompa és cicoma remekműve a kastély. A Tükörterem valóban nagy és elképesztő. Aki tudja, nézze meg. Sokáig voltunk bent, mindent megnéztünk. Aztán mentünk a méltán híres parkba. A zenére táncoló vízsugarak a szökőkutakban, a gondozott parkok, az allék, a kavicsos utak és minden, ami ott volt és meg tudtuk nézni, az a csoda plusz áfa. Az egész napot ott töltöttük. Sose sajnáljátok se a pénzt se az időt rá, ha Párizsban jártok. Az utolsó napunkon, mivel szombaton csak 21.30 kor ment a gépünk / ebből 22.20 lett, de ki számolja/ még egy kis néznivalót kerestünk. És kérem, aki Párizsban nem talál, az csak a pohár fenekét keresi. Elmentünk az Operához, benéztünk a Lafayette áruházba, üldögéltünk a Tuleries kertjében, az Invalídusok temploma, a Muséum de Orsay épülete is belefért. És a végén láttam az eredeti Szabadság szobrot a Szajna parton, ahol egy nagyot sétáltunk. Ott is volt víztöltési lehetőség, és persze étterem és bár és söröző. Ahogy az illatokat megérezvén Aliz mondta: – Készítik már a híd alá valót.
Engem teljesen levett a lábamról a város. Minden fantasztikus volt benne. Igaz nem beszéltek angolul és ha igen, akkor azt nagyon nem szerették. Aliz javasolta, hogy próbáljam meg a németet, szerintem az még annyira sem nyerő, mint az angol, de hogy több reakciót váltott volna ki az biztos.
Barbi of Google szavaival búcsúzom: – Attól, hogy teli vagy élményekkel, még lehet enni. Megyek is.
See you later!