„- Tudod mit mondott Mozart anyja, mikor megszületett a kis zseni?-kérdezte KZS bristolszakértő, mikor el tudott szakadni végre a dominikai emlékeitől. –JAAAJJJJ!!!”
Aztán eszembe jutott egy remek magyar film a születésről, arról, hogyan fognak össze emberek azért, hogy egy új élet lépjen erre a csudaszép világra. Simon Menyhért születése volt a címe, közel 80 éve forgatták. Aki tudja , nézze meg. Igaz, itt nem a MARVEL művilág, műalakjai robbantanak, pusztítanak, rombolnak fantasztikus csodák által, ugyanazt a sablont követve mindegyik filmben, hanem valós, igazi SZÍNÉSZEK szerepelnek, játszanak hitelesen, hiteles körülmények között. Szerintem az igazi csipkéskúti ménes, ahogy meghajtva utat tör a havon keresztül, hogy az orvos és a bába eljusson a vajúdó anyához az erdészházba, nem kapna egy lájkot sem korunk embereitől, a Facebookon vagy az Instagramon. A valóság lassan senkit sem érdekel, csak az, amit valóságként akarunk elhinni. Ahogy Vekerdy tanár úr mondta: A mai nemzedék mániákba menekül. Így megy ez.
Az egész úgy kezdődött vagy 50 évvel ezelőtt, hogy a szüleim mindig dolgoztak. És sosem meséltek nekem. Mesekönyvem sem volt sohasem és mivel nem tudtam, milyen jó a mesélés, a mese, így nem is hiányzott. Otthon volt már akkor is a televízió, amit szinte mindig néztem. Mikor lehetett már olvastam, mert Apám is mindig olvasott. Mindig volt nála könyv vagy újság. Mikor sofőrként volt egy kis ideje vagy a konyhában, /ami tíz éves korom után az én szobám is volt, persze csak ha nem vettem nagy lélegzetet/, főzés közben. Na és persze evés közben, amit Anyám kifejezetten nem szeretett, de ugye alig ettünk együtt. Csak hétvégén. Ha nem volt valami „maszek” meló, amiről a mai nemzedék már azt sem tudja mi az. Így aztán elmerültem az olvasásban és egy idő után saját történeteket találtam ki és rendes füzetekben születtek meg a műveim. Mondhatjuk magamnak meséltem. Volt egy sámlink. Nem azért, hogy elérjem a kilincset vagy takarításnál a szekrény tetejét, hiszen tíz évesen 153 centi voltam. És persze 60 kiló. Hm. Ezt a sámlit Apám négy keresztléccel a szélén megerősítette, hogy ne essen szét. Aztán a fotelban ülve a lábamra húztam, ez lett az íróasztalom. Mert rendesre nem volt hely. És onnantól kezdve írtam. Magamnak. 1970 ben volt a Magyar Rádió Diákhumor pályázata, amin részt vettem. Nem nyertem, de a Rádió híres 6-os stúdiójában ott lehettem a felvételen és beszélhettem akkori bálványaimmal, a Ludas Matyi szerzőivel. És persze utána is írtam. Sosem hagytam abba.
Aztán eltelt pár év és most októberben olvastam egy cikket az Indexen, Fejős Évával, aki a mai magyar könyvkiadásról beszélt. Igen jó intejú volt! 38 éven keresztül én is a könyves világban éltem. Aztán öt éve másfajta zöldségekkel foglalkozom. Amúgy tudom, hogy Fejős Éva csajos könyveket ír, ám ettől még tetszik, amit ír, minden könyvében van új és váratlan. Szórakoztató és ami fontos, ott tudok lenni a szereplőkkel. Nem kint állok és nézem mi történik, ott vagyok benne. Na ez az , ami szerintem nem mindegy. „-Ha Te csinálod, az sokkal jobb, mint készen kapni. És nem csak a kajáról van szó”- szögezte le komolyan KZS bristolszakértő, pedig ez nem jellemző rá. Amit elmondott a cikkben, az remek volt. Többek között, hogy egy új írónak mennyire nehéz megjelennie ma Magyarországon, mert annyi minden hiányzik a háttérben, a kiadókat mai napig sújtó tőkehiány miatt. Pedig igazi, jól felépített marketing nélkül egy remek könyv is az enyészeté lesz. Eltűnik a sok ezzeliscsakazerdőkpusztultak írás között. És akkor azt olvastam, meghirdeti saját oldalán a Regényíró november csoportot, ahová azok jelentkezését várja, akik 30 nap alatt, napi 10000 karaktert összekalapálva megírnak egy regényt. Ott a helyem! Ebben biztos voltam. A regény ötlet már régóta megvolt. Persze a meccs Regény-Lustaság 0:6 elég vacakul állt, de volt már ilyen velem máskor és mással kapcsolatban is. Jelentkeztem, bevettek. Annyi Nő között pasiként kicsinyét elveszettnek éreztem magam. Viszont már az eleje jó volt. Olvasni mások mit terveznek, hogyan haladnak, hol akadnak el, mik a problémáik. És persze Éva hozzászólásai, a Profi szavai. Mindig azt mondta el, Ő mit tett vagy tenne. Senkit nem oktatott ki. Bíztatott. A csapat többi tagja is ezt tette. Szóval remek volt. Tény, pár dolog háttérbe szorult. Alvás, tízujjas gépelés gyakorlása, a nejem, olvasás, de haladtam.
A lényeg nálam mindig három dolog. Az nekem a kályha, mint régen a tánciskolában, ahonnan el tudok indulni. A cím. Anélkül, egy lépést sem. Aztán az első mondat. Ami ott legyen és „vágja pofán az olvasót”, ahogy Mikes György mondta nekünk még a Diákhumor pályázaton. Mert ha úgy kezdődik egy regény vagy novella, hogy Este volt, a csillagok ragyogtak, az bizony paplan és párna után kiállt. Ha viszont úgy kezdődik, hogy Vérszagú éjjen vibrált a vérhold, na az már akkora hülyeség, hogy egy Ki ez az állat?! kifejezést kiérdemel és odafigyelnek rá. A harmadik dolog nálam, az utolsó mondat. Annak meg kell lenni. És akkor a kettő közé csak be kell tenni a könyvet. Az utolsó mondat persze alakulhat. Nem szó szerint lesz. A lényege nem változhat. Mikor el kezdtem írni a könyvet, ez megvolt. Írtam egy vezérfonalat á lá Asimov /”Ezt mindenkinek ajánlom-mondta Isaac Asimov annak idején – hogy tudja az író, mitől tér el folyamatosan”/ és mesélni kezdtem. Ami megtörtént velem,a barátaimmal, amit mások meséltek nekem, amit kitaláltam. Néha lemaradtam a penzummal, mert dolgozni is kellett és fáradt voltam. Azt a szabadnapokon pótoltam – Ma is a laptop lesz veled? – kérdezte néha ilyenkor nejem, aki nagyon türelmesen viselte az egészet, igaz nem láttam, hogy hányszor is akart fejbe vágni hátulról á lá péklapát. De megszokta a munkahelyünkön is, hogy időnként uborkát, káposztát, almát hajítva rohanok a szedőhelyemre, hogy leírjak valami ötletet. Amit aztán otthon segített kibogozni. – Neked Gyuri, sosem kellene titkosírás. A CIA minden tudása nem elég ahhoz, hogy ezt elolvassa -mondta egyszer szigorú nézéssel Barbie of Google, akihez végső kétségbeesésemben fordultam. Mert Ő mindent meg tud oldani. Ezt is megoldotta és közölte, nem hiszi, hogy szükségem van egy olyan papírra, amire az van írva 4 water, 6 honey 9 pina,24 straw és valami, ami szerinte bármi lehet, esetleg blueberry szóhoz van a legközelebb. Tény előfordul, hogy az ember nem azt dobja ki és nem oda, amit akar, hanem eltéveszti. Így aztán szomorúan konstatáltam, hogy a Soho Coffee rendelése megmaradt / 4 görögdinnye, watermelon; 6 mézdinnye, honeydew melon; 9 ananász, pineapple, 24 eper, strawberry/ és az ötlet meg ment a kukába. Így megy ez. A könyvet igazán a harmadik fejezet után kezdtem szeretni. Akkor annyira tisztán láttam milyen lesz. Merre megy Norbi haver, a főhős és mit fog csinálni. Persze azért közben ez is alakult. Ami biztos volt, hogy a vezérfonal olyan messzire került, mint a Szabad és újra Független Britannia a valóságtól, de az élet úgy szép, ha zajlik. Az írótársak is jól haladtak. Néhányan nem tudták a tempót tartani, ami mondjuk két gyerek vagy munka mellett esetleg a kettő ötvözetében érthető. Éva és a társak ekkor is bíztattak mindenkit. Ne hagyja abba, ha nem is most, de fejezze be. Mert az hatalmas élmény. Talán el sem hiszitek, mekkora. November 28-án csütörtökön, szabadnapon, este felé odatettem a pontot a sor végére és azt mondtam a Prime video egyik sorozatába feledkező nejemnek: -Készen van. És Ő nagyon is megértette, hogy miért lett nagggyon nedves a szemem. Akkor is és most is azt mondom, ha semmi más nem történik, akkor is megérte!!! Megcsináltam. Valóban olyan, mint egy gyerek születése, amit volt szerencsém/?/ katonakoromban látni, mint segélyhely ügyeletesnek gyakran beosztott honvédnak egy árvizes területen, ahol jó pár kissrác jött a világra egy kétéltű harcjármű, pokróccal komfortosított padlóján. Az is egy csoda volt, amitől két napig semmi étvágyam nem volt, néha felriadtam álmomból és örök, nem múló tiszteletem minden ANYA iránt, aki ezt végigcsinálja, akkor vésődött belém. Hogy miért vállalják sokan még többször is, azt csak egy Anya értheti meg.
Szóval A Jóember című könyv megszületett. Ekkor ugye ezt is le kell csutakolni, kicsit rendbe szedni, néhol fésülni, néhol húzni belőle, néhol hozzátenni, néha rácsodálkozni ez miért van benne, az meg miért nincs benne. Aztán a nagy próba: odaadni Valakinek, aki őszintén megmondja milyen. Ez az anyósom Zsuzsa volt, bár Éva azt mondta, ne olvastassuk el még másokkal. Na de Zsuzsa nem más, Ő az Egyes Számú olvasóm. Őszinte és nem fog nekem mást mondani, csak azért, mert jelenleg én vagyok az egyetlen veje. Aztán vártam mi lesz. Mert az, hogy már bocs! SZAR , jelentheti azt is, Szenzációs, Alapvető Remekmű. Meg azt is, hogy tényleg az. Az ítélet az volt, hogy az elküldés utáni második napon néztem Zsuzsa arcát a képernyőn a videotelefonálás közben, látszott , hogy sírt és azt mondta: -Gyuri olyan jókat nevettem. És még jobbakat sírtam. Én meg vigyorogtam: MEGÉRTE!!! Karácsonykor nejem is elolvasta. Aztán könnyes szemmel átölelt: – Nagyon jó. Ennél szebb karácsonyi ajándék nem kellett.
Éva tett egy nagy ígéretet nekünk, ha elküldjük neki az elkészült műveket, mindegyikbe beleolvas és amelyik tetszik neki, azt a kiadója, az Erawan, megjelenteti. Ez minden író álma. A megjelenés. Egy igazi kiadónál. Én is elküldtem december 13-án, mert a 13 az egy jó szám nekem. Aztán nem is foglalkoztam vele, olvastam a többiek hozzászólásait, kinek mit jelentett a befejezés, hány karakter lett a könyv, szerinte milyen lett és rengeteg hasznos, jó dolgot. Aztán ahogy azt Pesten mondják Az élet és a 7-es busz mindig tovább megy, így én is kicsinyét feledésbe tettem A Jóembert. Hiányzott az írás, a napi „kiszállok a valóból és megyek boldognak lenni a mesémbe”, ahogy azt Szabó Magdánál olvastam. Szerencsére Éva összetrombitálta a csapatot és most újra írunk, igaz 3 hónap alatt, de csináljuk. Klassz dolog. Én egy teljesen más jellegű könyvhöz fogtam hozzá, egyelőre hatalmas birkózás az egész, meglátjuk, ki nyer. Megint bitangul nem állok nyerésre,na de hogy is lenne másként!
Január 22-én reggel hét óra tájban málagai szállodánk ablakánál állva bámultuk Glória, az ottani vihar jégesőben történő megvalósulását. Később a recepciós hölgy mondta, hogy ez nagyon ritka dolog, mert az Ő családjából senki sem látott még ilyet, hasonló vihar 82 – ben volt errefelé. Micsoda hihetetlen dolog! Az. Pont mikor ott vagyunk eljőve egy olyan helyről, ahol október közepe óta szinte mindennap esik az eső. Én még csodáltam az arasznyi jégben is közlekedő helyieket, mikor Aliz már az ágyba visszavackolódva a netet böngészte és szólt nekem: – Írt az Éva! Gondoltam, az tök jó, megírja mi a jó és mi nem, nagy segítség lesz. Mert mindenkitől lehet tanulni, hogy aztán a következő jobb legyen. Örültem neki. Aztán elolvastam az e-mailt. Az elsőt. Mert küldött még egyet. És még egyet. Abban az volt a végén: Kiadjuk! Jó? és ezt a mondatot még úgy 146 szor elolvastam. Aztán Aliz is. Aztán nem hittem. Csak örültem. Boldog voltam, másnak is tetszik, ez szuper. Aztán a Facebook-on még egy üzenet Évától, hogy válaszoljak neki mielőbb.
És azóta, megy minden nagyon profin az útján, májusban megjelenik A Jóember. Készen a borító, Münz András szerkesztői munkája által még jobb lett, örök hála neki is. Aztán a Szerződésben meg kellett adni, milyen írói néven fog megjelenni. Anyám és anyai Nagyapám nevét én választottam. Soha sem szégyeltem a nevem, Apám is mindig kiállt mellette, akkor is, amikor emiatt ott kellett hagynia a Honvédséget. Mert olyan nácis. Aztán egy egykor remek író, később politikus, azt mondta, túl zsidós ez a név, találjon fiatalember valami magyart. Így aztán a Schrauf, mely a Don kanyarban harcolni pont jó volt, maradt nekem és megszületett Székely Nagy György. Aki könyvet ír és reméli fog még többet írni. Aki hisz a Jóemberekben, az életben, a szeretetben és mindenben, ami szép és jó. Aki szeret történeteket mesélni saját magának vagy ötven éve és most másoknak is, először. Változott az életem, többen lettünk és ez bizony nem kis dolog. Az egyik legjobb, hogy bár én írtam a könyvet egy remek Csapat viszi majd el az Olvasókhoz. És Csapatban játszani a legjobb dolog. A dolgok megszületnek és életben kell tartani őket vagy hagyni elenyészni. Az idő megmondja mi lesz, de azért kérem ,segíteni lehet, sőt kell.
Néha még most is egy csoda, mikor a könyv MEGJELENÉSÉRŐL ír Éva, lassan már elhiszem. És persze dolgozom rajta, amit kérnek, mert egy a cél: minél sikeresebb legyen. Csapatmunka. Az Erawan Kiadói Csapat munkája és Székely Nagy Györgyé. Tök jó!
Végezetül álljon itt Barbie of Google megállapítása, ami teljesen ide illik: Mindenből pont annyit kapsz, amennyit beleadsz.
See you later!