Hogyan legyünk 63 évesek?
A legfontosabb, hogy mikor 63 éves leszel, még éljél. Enélkül nem fogod érteni az egészet. Meg nincs is értelme. Hogyan is jutottál el ide? Meg mit csináltál jól? Mi az, amire emlékszel? Mi az, amiért újra végigcsinálnád az egészet? Mit hagynál ki és mit tennél meg? Minek foglalkozol ezzel egyáltalán?
Nem ilyennek képzeltem, anno. Mondjuk 20 évesen, amikor határozott célom volt, hogy akkori munkahelyemen az Állami Könyvterjesztő Vállalatnál legyek valaki, aki majd megváltoztatja és akkor aztán, mert jobb lesz és pláne. Na ez hamar ugrott, mert mindig fejjel mentem a falnak, hittem abban, minden fal lebontható. Aztán jött, hogy én majd olyan tanár leszek, hogy akkor aztán, mert megváltoztatom és akkor aztán,mert jobb lesz és pláne. Tanárságom nagyon rövid ideig tartott. Rájöttem, a diákok nekem valók, a többi nem. Nagyon nem.
Naná, hogy újra végigcsinálnám az egészet. És nem, nem változtatnék meg semmit, mert az már nem az én életem lenne. Nagyon nem.
-Arról nem volt szó, hogy az élet ilyen lesz- mondja Owe a kedvenc Backman könyvemben.
Tényleg nem volt róla szó. Mert nem is volt kivel megbeszélni. Főleg, ha valaki egykeként élte az életét, mindig dolgozó, mindig a pénz miatt vitakozó, egymással, de nem együtt élő szüleivel, ahol egy negyed konyha volt a birodalma. Talán ezért is találtam ki már akkor is rengeteg mindent, amivel érdekessé tettem az amúgy semmilyen hétköznapjaimat, az ünnepekről nem is beszélve. TV gyerek lettem, mindig ott ültem és néztem pl. vasárnap reggel a Támadás a király ellen című sakk műsort, ami a dögunalom volt annak, aki utál sakkozni. Is. Sokat mentem moziba, a vasárnapi matiné az Ugocsában, a sarkon 3,60 Ft volt, mint egy liter tej, egy kiló kenyér, 10 dkg parizer vagy egy liter benzin. A kapitány lánya című szovjet filmet Puskin művéből egyedül néztem meg, kaptam egy ingyen perecet. Szóval felnőttem. Rengeteget olvastam, ami pénzem összejött, az könyvre ment. Meg mozira. Jött a könyvtár, még több olvasás, aztán mindig írtam egy sámlin az ölemben a fotelban ülve, ami pont elfért a lábamon. Spirál füzetbe. Meg ami volt. Persze mindig olyat és olyan stílusban, amit éppen olvastam. A vízválasztó, az későn jött el, Mario Vargas Llosa: Négy óra a Catedral-ban című döbbenetével, mert azt a stílust nem tudtam utánozni. Akkor rájöttem: öreg, itt valami más kell.
Ezért jöttek a versek. A Mozgó Világ magazin egy kiváló irodalmi, társadalmi havilap volt anno. Sok verssel, novellával, riporttal. Külön akta volt az előfizetőkről a belügynél. Mint később kiderült. Nos egy idő után a gyöngyszemeket beküldtem és azt a tanácsot kaptam, hogy keressek más hobbit. Igazuk volt. Nem fogok idézni a “verseimből”, mert senki sem érdemli meg azt a kínt. Piri, Cila utólag is bocs!
-Milyen ember az olyan, aki néha nem tud seggfej módjára viselkedni? – kérdezi Backman a nagymamás könyvében.
Mit mondjak? Voltam seggfej. Sokszor. Hülye állandóan, de ez olyan nálam, mint nektek a fésülködés, enélkül nincs nap. Az a baj, hogy amikor seggfej az ember észre sem veszi. Még ma sem. Mert akkor már annyira belelovalom magam a saját elképzelt igazságomba, ott aztán nincs pardon. Vagy képzelt sértésekre akarok visszavágni. Erre mostanában jöttem rá. Amikor írtam nektek a karácsonyi novellát, A karácsony öt pillanata címmel, Farkas Gyulával a címszerepben. Elárulom, nem ő a karácsomy. Kicsit olyan, mint én. Először fel sem tűnt mit írtam, mert elovasni mindig utólag szoktam. Először jön az Első Olvasóm, Zsuzsa a pogácsamester, az anyósom és még rengeteg dolgot csinál, mert nyugdíjas. Aztán Andi, a szerkesztőm, aki az ajándék novellákat fésüli át. Utána én is elolvasom, ha sikerül a tabletre kimenteni, mert ugye “Analóg ember vagyok egy digitalis világban”, ahogy Hank Moody mondja. És akkor jött egy mondat, ami egy bitang nagy slampec volt orcára, tenyérrel:
-Gyula, maga nem harcolt, verekedett.
És ezt én írtam. El se hittem. Azt se, hogy mennyire igaz és teljesen másmilyen lesz tőle az eddigi életem. Mint mikor valaki a képek után meglátja álmai nőjét, városát és azt mondja:
-Ne már, ez ilyen?
Ez ilyen. Sőt még ilyenebb. Amikor 60 éves lettem, igen ez is előfordult, ígérem csak egyszer, akkor döbbentem rá, olyan lettem mint anyám. Mikor én olyan akartam lenni 60 éven keresztül, mint apám. Erről már írtam párszor, most hagyom is. Tény Apám a családban Pisti unokaöcsém lett, ezért hiszek az újjászületésben. Mert tuti a fater ott van benne.
Szóval sokszor védtem a seggfejségemet azzal, hogy harcoltam, harcolok. Aztán kiderült, verekedtem, mert én már akkor rohamoztam, amikor a hajó még ki se kötött vagy nem is tudtam, hogy mit támadok. Most komolyan. Nem hülyeség? Na de ha valaki nem százas áfával sem, attól mit tetszenek várni?
A RÖPPENCS című k/r/émregényemben, /ami amúgy borzalmas, de a poénok jók, a legjobb a borítója/, van egy rész amikor Andrew Sternkern vagyis Bandi rácsapja az ajtót Waldemar B. Kaminskyre, a végrehajtók gyöngyére, aki ezzel elveszít egy fontos dolgot, amit aztán csak hosszas kezelések után nyer vissza: az egyensúlyát. Srácok ez bitang fontos dolog. Az életben is. Hogy ne told túl, hogy ne állj meg a cél előtt. Törődj mással is, ne csak magaddal, vagy kifejezetten egy dologgal. Egy házasság, egy kapcsolat alapja a kompromisszum. És az egyensúly. Erre is mostanában jöttem rá, mert az írást, a könyveket és történeteket túl toltam. Megint hittem valamiben és mentem neki falaknak, más nem érdekelt. Mert majd én és a többi. Ezért aztán az életem megbillent és mostanra áll helyre. Remélem. Ne tegyétek! Az egyensúlyra vigyázzatok. Egymással éljetek és soha egymás mellett. Mert mindig mondhatod, hogy: BOCS! Csak a végén már senkit sem érdekel. Így megy ez!
Sok mindenre emlékszem. Aztán sok mindenre nem. Ha amúgy amerikai módra listát készítenék pro és kontra, akkor szerintem a vége egy plusz jel lenne. Jó életem volt. Néha lent, néha fent, néha középen. Mindig jött valami, ami nem hagyta, hogy unalmas legyen. Váratlan és teljesen irracionális döntések és események. Így utólag azért engedtessék megvallani, sokszor volt szerencsém. Sokszor voltam jókor, jó helyen. Sokszor meg rosszkor, rossz helyen. Az előbbiből volt a több. Szerencsére. Amikor nagy váltások voltak az életemben, mert bizony 63 évbe ez is belefér, akkor mindig jött valami létra vagy lépcső, néha még mozgó is, ami kivitt a gödörből. Vagy onnan, ahonnan nem tudtam kijönni. Egészen normális őrületekbe akkor vágtam bele, amikor volt mellettem valaki, akiért mindent megtettem volna. Igen, lányok, asszonyok,nők. És barátok. Ők fogytak el mostanra. Hiányzik.
Volt egy piszok jó rajzfilm, ahol egy hangya megy neki egy falnak. Aztán bitang nehezen felkapaszkodik megy előre és újra a fal. Megint fel, megint a fal. Nyit a kamera és azt látni, egy hosszú lépcső alján van a hangya. Bakker, Gyurka ez a te életed! Persze mindig neki kell menni a falnak, mert lehet, hogy csak képzeled, nincs is ott, vagy olyan alacsony, amin te is keresztül tudsz lépni. Csak tudd, hol a határ, amikor jobb megkerülni azt a falat vagy hagyni az egészet, hogy aztán ne keserűen menj el onnan. És még a fejed is fáj. Ez nekem ritkán sikerült, igaz a fejem is ritkán fáj. Jó, elfogadom, azért mert belül nincs, ami fájjon. KacKac.
Végletes egy pasi vagyok, néha nehéz megértenem, hogy hogyan tudtak szeretni engem. Volt, amikor kiderült, az egész nem is nekem szólt. Megélni nem volt nagy dolog, túlélni igen. A gyerekkori “egyedül vagyok és leszek” dolog, az meghatározó az életemben. Időnként bevonultam saját magamba, pedig házasságban olyat nem lehet bűntetlenül. Amikor ráébresztettek mekkora seggfej vagyok, persze megígértem, ilyet aztán én többé, meg minden. És mégis. Ahogy egy haver mondta:
-Ha a jobb oldalon hordod, a baloldalon zavarni fog. Mindig.
Igen nagy bölcsesség volt, főleg attól, aki rendszeresen gatyán kívül hordta és ebből volt pár problémája, de mindig azzal jött:
-Mindmeghalunk!
Szóval az ember változik 63 év alatt. Sokat, ám az alapok megmaradnak. Olyan, mint egy város, mindig vannak új dolgok, mindig változik valami,de a város magja, az marad. Az én hülyeségem ilyen. A bevonulásom önmagamba, ilyen. Lehet tenni ellene. Nagy kérdés, hogy megteszem-e? Mert tetszenek tudni én simán meggyőzők valakit arról, hogy mit tegyen az élete jobbá tételére, mit engedjen el, tegyen fiókba vagy ilyesmi. Ugyanezt a Gyurkának /ja ez én vagyok, anyám hívott így,meg én használom átkozásra/ nem tudom megmagyarázni. Megértetni meg biztosan nem. Így megy ez!
Amikor gyerek voltam a félelem mindig velem volt. Féltem bemenni anyámmal egy ruha üzletbe, mert kiröhögtek és azt kérdezték:
-Ennek akar ruhát venni?
Az iskolában féltem, hogy mivel fognak piszkálni. Azzal, hogy kövér vagyok, azzal, hogy magas vagyok, azzal, hogy a tanító néni megdícsért, bármivel. Mindig féltem, hogy esetleg rossz jegyet kapok, mert akkor apám lepofozott. Anyám meg sírt, hogy ők ezt nem érdemlik meg tőlem, mindent miattam és erre egy hármas számtanból, szívtelen vagyok és nem is érdemes élni, pedig ő azt akarta, doktor legyek. Ahogy Takács Ákos mondja A kisfiú, akit nem ölelt meg senki novellámban:
-Apám kívülről ütott meg és fájt. Anya belülről ütött meg és az még most is fáj.
Ez aztán végig a tanulmányaim alatt, így volt. Mikor 17 éves koromban apám meghalt, a pofonok abba maradtak, a többi nem. Atyavilág az orvos-doktor-néni most megmagyarázná, hogy emiatt van minden. És lesz is. Biztosan hatással volt rám, ám ezt egy erős alkatú és akaratú ember legyőzi, túl lesz rajta, Én nem vagyok ennyire erős. Mert aki makacs, az könnyen látszik erősnek. Rengeteg nehézséget saját magamnak okoztam, túl aggódtam dolgokat, mivel sokat meséltem és írtam magamnak, ezért kérem a fantáziám az szárnyalt és már akkor olyan dolgokon aggódtam, amikor még mások a problémáig nem jutottak el. Naná, hogy mindig a legrosszabb változat jött elő. Hogy majd ez lesz és akkor aztán, pedig… Ez mostanában az utóbbi 17 évben változott, Aliznak köszönhetően. Mi munkája van benne! Azért azt tegyük hozzá, mint már említettem, zsigeri dolgok nem változnak, ezért mostanában is előjönnek olyanok, amik nagyon nem kellenek. Aliz simán helyre rak, néha talán keményebben, mint kellene, de ez működik és jó így. Ha akkoriban mi nem találunk egymásra, akkor most biztosan nem fárasztanálak benneteket ezzel. Se.
Ugye ilyenkor szokott jönni egy lista, mi maradt ki az életedből? Sok minden. És sok mindenki. Elmentem dolgok mellett és mikor megláttam, már nem lehetett visszamenni. Elvesztettem szerelmeket, lehetőségeket, dolgokat, helyeket, eseményeket. Ezen kár keseregni, mert elmúlt. Maradjon emlék vagy tanulság, VOLT, tehát MA, ez már nem cél. A mát meg kell élni. Nem túlélni, ahogy Molnár Éva írónő írja. A jövő pedig ott van. Mindig előtted. Ahol tehetsz te is valamit, jobbat. Sokkal jobbat. Magaddal és ezzel másokkal is. Ez biztos. Nem kell rágörcsölni, meg rinyálni jaj mi lesz ha…
-Ez a HA, nálatok embereknél az egyik legfeleslegesebb dolog, Gyula. Az élet vagy IGEN vagy NEM, de sohasem TALÁN – mondja a már említett karácsonyi novellámban Farkas Gyula beszélgető “partnere”, majd december 22-én olvashatjátok.
A kínaiak azt mondják, a jövő mindig megoldja magát. Akkor meg izguljon a jövő és ne én. Csináljon ő is valamit.
A végén kellene valami bitang nagy betont bontó bölcsesség olyan lippaiszabós, hogy:
-Az életed mindig a tiéd, mert te éled meg.
Esetleg:
-A szíved azért dobog, hogy szeress!
Ehelyett azt mondom srácok: éljetek. Élményeket gyűjtsetek. Sokat, azokat már senki el nem veheti tőletek. Az élet rövid, tessék végig élni, sokat nevetni benne, mindent megtenni a boldogságért. Mert az a legfontosabb.
És figyu! Soha ne keverjétek össze a boldogságot az elégedettséggel. Az élet legnagyobb próbája, amikor megkérdezed magadtól: voltál-e valaha igazán boldog. Amikor valóban semmi más nem volt. Csak a boldogság. Na srácok! Erre őszinte választ adni, az az élet. A többi csak duma.
Ja és még valami! Hagyjatok másokat élni. Úgy, ahogy akarnak, ahogy ők szeretik. Ne tessen sohasem Mindenhatót játszani, mert az nem szerep, hanem hit. Persze mondd el mit gondolsz arról, amit a másik csinál és aztán nem fogsz vele találkozni. Mert tudod az úgy van, hogy mindenki kiváncsi az igazságra, csak hallani vagy látni nem akarja senki sem. Nem vagyunk elég bátrak elfogadni. Se a másikat se magunkat, se az ezt megmutató igazságot. Hiába no. Emberek vagyunk, ha nem is mindannyian. A világ legjobb kalandregénye, Biblia néven, azt tanítja:
-Keresztény ember nem gyűlöl senkit!
Ami nagyon helyes és éljetek így. Viszont olvassátok hozzá Gyuri evangéliumának sorait:
-Szeretni sem kell mindenkit.
Nincs olyan, hogy mindenkit szeretsz. Olyan sincs, hogy mindenki szeret téged. Aki ilyen akar lenni, annak bitang szomorú élete lesz. Tehát srácok, élni. Mindig élni. Hagyni másokat élni. Nem azon pörögni, hogy nemá most ő mit csinál, komolyan? Mert az nem a te dolgod. Igen, vannak dolgok, amikor ez nem érvényes, mert amit tesznek, azt ellened, a családod, a néped, az országod ellenében teszik. Na de ők nem emberek, politikusok. Az pedig egy vegetáció. Éljél úgy, hogy minél boldogabb legyél. Steve Jobs is rájött, hogy az a legtöbb, amit elérhet az ember és a legjobb is. Egy héttel a halála előtt. Szerintem, kezdjétek Ti előbb. Jobb az.
Sosem tudhatod mikor lesz vége az életednek. Manapság főleg. Ezért tervezz nyugodtan, vágjál bele dolgokba és éljél. Amikor “le kell adni a szerelést”, akkor legfeljebb azt mondod, ez van, ezt meg ezt nem tudtam megcsinálni. Viszont mennyi mindent meg igen. Ez a lényeg. Úgy átlépni egy másik világba, hogy az érdekeljen, ott mi van. Amit meg itt tettél, azt hagyd itt. Végleg. Becsukod az ajtót és kész.
A Ha eljön Joe Black című filmben, mikor Brad Pitt viszi magával a másik világba Anthony Hopkins-t, ő megkérdezi:
-Most félnem kellene?
-Egy olyan embernek, mint te, nem.
Ez a cél. Ennyi. 63 évesen meg főleg.