A JÓEMBER
Básti Juli. Az Ő hangját hallottam végig és az Ő arcát láttam, amíg Végvári elvtársnő beszél a könyvben. Mert Ő volt. Ahogy nézni tud, beszélni és ott lenni. Az egy külön szakma. Ezt most olvastam Tom Hanks-től, hogy sok színész van, aki úgy játszik el egy szerepet, hogy nincs ott. Csak eljátsza. Básti Juli ott van. Mindig. Ami biztosan nem igaz, hogy úgy néz ki, mint Végvári elvtársnő. Mert Básti Juli egy kortalanul szép NŐ. Ahogy egy görög filozófus mondta: ami szép az örök, így aztán Básti Juli is az lesz. Örökké.
-Miért kér útlevelet Nyugatra a doktor elvtárs?
Ezzel kezdődik a második fejezet. Nem tudom Norbitól kérdeztek-e ilyet valaha, gyanítom az Ő útlevelét másképpen intézték. Viszont tőlem akkori munkahelyemen megkérdezték. És én is megálltam röhögés nélkül, ami nem kis dolog. Tőlem.
Talán sokan nem tudják, de akkoriban úgy ment a dolog, hogy a munkahely hozzájárulása, javaslata kellett ahhoz, hogy az útlevél kérelmet beadhassa az ember. Főleg Nyugatra! Turista vagy látogató, mindegy. Én ugye látogató útlevelet kértem, mert a nagynénémékhez készültünk az akkori NSZK-ba. Kellett például hitelesített meghívó levél. Aztán a javaslatok. A munkahelytől egy formanyomtatványon. A KISZ helyi szervezetétől, pedig nem is voltam tag. Ha behívtak valami miatt, akkor az jót nem jelentett. 1981-ben mikor az útlevélkérelem elindult, két dolog miatt hívtak be. Az egyik, hamarosan katonának kellett lennem, hátha disszidálni akarok, mert ugye anyámmal mentünk a hugáékhoz. A másik, hogy előfizetője voltam a Mozgó Világ nevű kiváló havilapnak. Plusz, volt egy ejnye-bejnye dorgálásom az előző karácsonykor történt kereskedelmi „akcióm” miatt, amire „Ilyen kapitalista dolgokat nem akarunk még egyszer látni, Schrauf elvtárs!” intelmet kaptam, ahányszor valami Fontos Emberrel találkoztam a vállalatnál. Ezt majd egy tervezett könyvben elmesélem. A lényeg, eleinte nem akarták megadni a javaslatot. Aztán mégis megkaptam, nem tudom, kinek köszönhetem. Amúgy anyám tervezte, hogy maradjunk kint, remek munkája lett volna, ám én akkor halálosan szerelmes voltam, hát maradtunk. Mondjuk mire visszajöttünk, már a halálos szerelmem mással járt. Hát ugye?!
Vissza a könyvhöz. Rengeteg Végvári elvtársnő volt szerte az országban. A legtöbb a kapott hatalomtól megrészegülve tette a dolgát, uralkodott és szolgált. Nem lehet őket elítélni. Adott volt egy helyzet, amikor az Ő tudásuk kevés volt, ám ezt a lojalitásuk pótolta. Ahogy Virág elvtárs mondta:
-Szereti maga a mi bölcs vezérünket? Igen? Akkor alkalmas.
Ennyi. Van ilyen. Ez független volt attól, hogy hol dolgozott valaki. Norbi ritkán mesélt a Klinikáról. Hogy nehéz előrejutni, mennyire nem nyitott a Főnök semmi újra és hogy Ő az, aki eldönti, ki lesz szívsebész és ki nem. Mindig, mindenhol jönnek az újak, tele energiával, lendülettel és persze tapasztalat nélkül. Ilyenkor minden Főnök útban van. Vaskalapos. Nem érti, hogy már más van. Pedig legtöbbször érti és tudja, ezért is próbálja kicsit visszafogni a csikókat. Hogy majd akkor fussanak, amikor nagyon kell. A Klinika profja is biztosan ilyen volt. Norbi meg egy türelmetlen zseni. Nem gondolom, hogy a prof mondta meg, ki lesz szívsebész vagy ki nem. A haver így érezte. És így éreztem én is sokszor, amíg hirtelen a másik oldalon voltam és bizony az cefetül furcsa volt. Biztosan lerendezte volna az apja, de nem akarta. Mondtam neki, használja ki, mert sok embernek tenne jót, ha egy igazi sebész áll a műtőasztal mögött és nem olyan, akire azt mondják jó az ide, belefér a százalékba a selejt. Azt mondta még egyszer nem kér az apjától segítséget. Ezért aztán inkább elment. Messzire. Az apja segítségével.
Hammerschmidt doktor nem volt a Klinikán. Én találtam ki, hogy legyen egy figura, akin keresztül be tudom mutatni a Kádár korszak mindent túlélő, alkalmazkodó figuráját. Akinek valóban volt listája, kinek mit kell mondani, kinél mit kell nyalni, mikor mosolyogni stb. Találkoztam életem során sok ilyen emberrel, volt korszakom, mikor én is ilyen voltam. Mert a villanyszámla, a családom békéje fontosabb volt, mint az önbecsülés.
A nővérek. Őket láttam akkor, amikor ezen a Klinikán operálták anyámat háromszor is, már a Nagy Változás után. Fantasztikusak voltak, biztosan most is azok. Amúgy a Klinika orvosai is remekek voltak. Tisztességesek, szava tartóak. Kereken megmondták mi vár anyámra, mi a kockázat, mennyi ideig tart és 70000 ft, egyben. Amiért fizettem azt megkaptam, teljesen korrekt dolog. A nővérek sosem mondtak összeget. Egy bonbonnak is örültek. Persze ők is kaptak, mert ez a világ ilyen és nagyon megérdemlik.
Helga, ha jól emlékszem még 1981 karácsony előtt vált el Norbitól. Azt nehezen bírta a srác. Mintha nem is ő lett volna. Mindig is vékony volt, de akkor tűbe lehetett fűzni. Akkor tért magához, amikor alig bírt végig csinálni egy műtétet, mert nem volt ereje. Azt nem engedhette. Talán akkor határozta el, hogy megpattan, ahogy akkoriban mondták. Én már katona voltam és semmit sem tudtam, amíg be nem hívattak a politikai tiszthez, ahol egy másik tiszttel együtt vagy két órán keresztül kérdeztek mindenfélét. Meggyőződésük volt, hogy a nyugat-német rokonaim segítettek Norbinak. Volt pár hozzáfűzni valóm, ami aztán elősegítette, hogy szinte márványtáblába lehetett vésni, Schrauf honvéd elvtárs-konyha szolgálat. Biztos, hogy az apja segített neki, mert mást hiába kért volna meg. Mind a magán, mind a szakmai élete kilátástalan volt. Helyes vagy nem helyes ezt választotta.
Az a műtét, amit mások segítségével elvégzett, az elmondása szerint megtörtént, de nem a távozása előtt, hanem korábban. Egy Gizella volt a Klinikán, nem ismertem, Norbi említette egyszer. Nem értette, hogyan hihet valaki annyira valamiben vagy valakiben, mint az a nő. Nem úgy nézett ki, mint ahogy a könyvben szerepelt, ahhoz más volt a példa. És persze voltak Zsuzsák és Erzsébetek meg Andreák. Norbi azt mondta, Ő sosem csalta meg Helgát, mert nagyon szerette. Lett volna alkalma és lehetősége. Az előző élete alapján még természetesnek is vettem volna. Ám Ő akkor már más volt. És nem látta Helga milyen. Amikor a könyvben leírom a szakítást, az képzelet. Mert Helga az ajtóban közölte a munka után hazatérő Norbival, ő elmegy. Akkor mondta azt is, nem szerette Norbit. És ez sokáig fájt neki. Mert belülről ütötte meg és az nagyobb sebet tud ejteni.
Igyekeztem a szereplőkön keresztül bemutatni, hogy milyen is volt az élet a 80-as évek elején. A szocializmusban. Ahol még ötvenes évekbeli mechanizmusok is működtek. Ahol Végvári elvtársnők döntöttek el emberi sorsokat. Ahol Hammerschmidt doktorok élték túl a napjaikat. Ahol nővérek gályáztak naponta, sértésnek is csak jóindulattal nevezhető fizetésért /ez azóta sem változott meg/ és ott voltak és vannak és lesznek mindig egyetlen reményként a betegeknek, hozzátartozóknak.
Egy megtörtént esemény volt a lakáskiutalás. Norbi mesélte el, egy sör gesztenyepüré mellett. Végig röhögte az egészet. Nem is akart elmenni, de nem volt szolgálati autó, Helga akkor még nem vezetett és Ő volt a sofőr. Én csak elmeséltem, amit Ő mondott. A valóság is ilyen volt akkor. Lakáshoz jutni protekció vagy sok sok pénz nélkül szinte esélytelen volt. Tanácsi / most önkormányzati/ lakáshoz jutni pedig lehetetlen. Oda kapcsolat kellett. Valaki fentről szólt és akkor volt. Mert mindig volt lakás, csak ugye vártak vele. Nagy fegyver volt, hasznos, hát nem kell elpazarolni. Norbi nem akart az anyjáéknál lakni, hely lett volna, Helga szívesen élt volna egy villában. Így jött elő a lakáskérdés. Norbi apja nem volt hajlandó beszállni a dologba, az anyja igen. Két hétig keresgéltek nézegettek Helgával lakásokat, aztán lett a Pasaréti út, ha jól emlékszem. Amit nem akartak odaadni, még Norbi feleségének sem, tudva, hogy ki az apósa. Ekkor jött a „muter” és a történet, amit leírtam. Nem tudom a tanácselnökből lett-e valaki, ám azt tudom, Norbi apja tartotta a szavát.
Ami ezután jön a könyvben, az már főleg képzelet, mese. Amit tudtam Norbi életéről, azt egy igen ritkán látott, általam nem kedvelt srác mondta el a Corvin negyed metrómegállóban, úgy öt perc alatt. Hogy hova ment, meg mit csinált, aztán hogy volt Irakban. A következő részben a két nagy Problémáról és megoldásáról lesz szó, több szereplőről, akiket a való életből vettem és tettem a történetbe. A valóságról, ami ugyanúgy kell, mint az álmok. Mert a valóságban élünk. Néha talán ijesztő és szörnyű. Ám AZ A valóság. Szebbé hazudhatjuk a napjainkat, csak rózsaszín szemüveg „shiny happy people” meg minden. Az élet nem ilyen. Ezért lett a könyv vége olyan, amilyennek megírtam.
Ez jön legközelebb.