A JÓEMBER 1.
Ki is tehet arról, hogy A JÓEMBER című könyv megszületett? Honnan indult? Miért is írtam meg? Ki és mi segített vagy nem segített? Ugyanígy írnám meg vagy sem?
És a legtöbbször feltett kérdés: létezett-e Norbi? És az Ajándék?
Amit most írok, az elsősorban azoknak szól, akik olvasták A JÓEMBER című könyvemet. Ők jobban megértenek mindent. Akik csak ezt olvassák és nem találkoztak még a könyvvel, esetleg érdeklődni fognak egy nem mindennapi emberi történet iránt.
Kezdjük.
Adél. Ő tehet róla. A feleségem unokanővére. Néha neki küldtem írásokat, mert ahogy Ő ír, azelőtt le a kalappal vagy borulj térdre. Aztán persze, sokkal ritkábban, Ő is küldött azokból az írásokból, amikről úgy gondolta, lehet. Olyankor egy hétig azt olvastam. No kérem Adél volt az, aki egy írásom után /ez megjelent a SZERELEM ÉS… könyvemben 1938 címmel/ azt írta:
-Önző, piszok disznó vagy, ha karácsonyra nem írsz valamit nekem.
Akkor valamiért eszembe jutott egy történet. Még régen Újpesten megkéseltek egy férfit a metrón, aki segíteni akart egy nőn, akit élete párja a hajánál fogva rángatott a peronon. A férfi kicsit erőteljesebben terelte el a bátor férjet a nőtől, mire a nő kétszer megszúrta, ne bántsa az Ő urát. A menteni akaró férfi hetekig élet halál között lebegett. Igazi Jóember volt, olvastam akkor. Aztán jutott eszembe Norbi haver. Aki szintén Jóember volt. És aki persze nem Norbi néven volt haver. Az csak a regényben lett.
Aztán leültem ASZI elé, aki a néha morcos laptopom, megkértem, most ne szarozzon velem, majd megírtam úgy 12 oldalt AZ AJÁNDÉK címmel. Novellának szántam. Semminek se szántam. Adélnak szántam, hátha küld megint valami nagyon jót, amilyet csak Ő tud.
A novella azzal indult, hogy ott ülünk a Metropol szálló sörözőjében és gesztenyepürét eszünk sörrel. Ezt másokkal is megcsináltuk, néhány utcával feljebb a Hársfa utca Rákóczi út sarkán volt a 41-es Sport könyvesbolt, ott dolgoztam akkoriban. Összejöttünk, általában egy gesztenyepüré két sör volt a norma és vagy két óra duma. Amikor nagyon odavolt valamelyikünk, szerelem, sikertelenség vagy más okán, akkor csak ültünk két órát. Néha egymásra néztünk, bólintottunk. A végén felálltunk és buccoltunk. Ez a buccolás úgy zajlott, hogy kicsit roggyantottam a térdemen és összekoccantottuk a fejünket. Mert senki se volt olyan magas, mint én. Még Norbi sem /maradjon most már Norbi, nekem meg az igazi nevén, jó?/ pedig Ő szép szál gyerek volt. Aztán mentünk a dolgunkra. Volt persze, amikor megváltottuk a világot, mindig dumáltunk a nőkről és mindig hallgattam Norbi ügyeletes hódításait. Csak a neveket nem tudtam követni, ezt a regénybe is beleírtam. Volt mikor Norbi azt mondta:
-Menjünk a Keletihez, aztán mesélj erről a városról.
Mert azt szerettem. Mesélni a világ legszebb városáról, Budapestről. Ami mindig én voltam, vagyok és leszek. Akkor elnéztem jobbra a Blaha felé, ami egy sarokra volt, aztán azt mondtam:
-Rendben. De nincs csipogás fotelzseni.
Aztán a Keletiig be nem állt. Mint sokszor. Később, mikor a katonaság miatt nem találkoztunk, aztán ugye Ő disszidált, nagyon hiányzott az, hogy senkinek sem tudtam elmesélni mivé változott a város, mi lett helyekkel, házakkal, emberekkel. És hiányoztak a történetei a Lányokról. Sosem asszonyokról, Lányokról.
A novella aztán folytatódott egy hatalmas köríves ódával az esti Pestről, a hidakról és a Dunáról. A ténfergő, önmagukat vesztett emberekről, a piros kardigános síró lányról a 7-es busz megállójában a Jégbüfé előtt /később meggyőződésem volt, hogy a fantasztikus Cipő is látta a lányt, és aztán megírta A madárjós álma című nótában/, az Erzsébet hídról, ahogy lassan kiragyogott a pesti éjszakában, mint egy igaz NŐ. Aztán nem nyúltam az íráshoz, kicsit ott hagytam.
-Amikor nem leszel döglusta, akkor csodákra leszel képes, öreg.
A döglusta kifejezés Norbié volt. Amikor azt mondta egyszer, egy döglött lajhár gyorsabban mozog, mint én. Innen jött a döglusta.
Aztán történt sok minden. Adél semmit nem írt, én sem írtam tovább. A következő karácsonyra sem. Ez egy évvel volt a könyv megírása előtt. Pedig a történetet már tovább vittem magamban. Amit hallottam egy közös havertől, akivel vagy tizenkét évvel ezelőtt összefutottam. Nem volt sok, ám én abból már egy komplett történetet szedtem össze magamnak.
Egy svájci mondás szerint egyetlen hógolyó is képes lavinát okozni. Ez a hógolyó nekem egy cikk volt az Index honlapján. Fejős Éva az ismert és közkedvelt írónő mondta el a véleményét a magyar könyvkiadásról és terjesztésről. Nagyon jó cikk volt. Sok mindent én is ismertem a mechanizmusból, 38 évig benne éltem. Beszélt arról is mennyire esélytelen egy új magyar szerzőnek megjelenni a könyvpiacon. Akkor megemlítette Regényíró november Fejős Évával címen indít egy pályázatot, hogy 30 nap alatt írjon valaki egy regényt úgy 300-330.000 karakter nagyságút. Azta! Mekkora dolog! És aztán jelentkeztem a csoportba. Bevettek. Mint a kevés pasik egyikét. Még nem írtunk, mikor jött a körkérdés, miről fog szólni a könyvünk és mi lesz a címe? Néztem magam elé. A tv-ben az ITV esti híradójában egy embert mutattak, aki szembeszállt egy késes terroristával, megmentve másokat.
– Egy Jóember – mondta az egyik szemtanú.
Akkor megvolt a cím: A JÓEMBER. És jött a kép a megkéselt férfiról, aztán az jutott eszembe Norbi biztos megmentette volna. Mert Ő is Jóember volt. Innen már ment minden a maga útján. Az első mondat, amit évekkel ezelőtt írtam le. Aztán már tudtam az utolsó mondatot. És „csak” bele kellett közéje tölteni a könyvet. Gőzöm nem volt, hogy hogyan. Ettől csak jobban éreztem magam. Kipróbáltam mennyi is a napi 10000 karakter. Volt egy vázlatom a városnevekkel, ahol a fejezetek játszódnak majd. Az eredeti mű nem kicsit lett más a végén. Mikor fogom én ezt megírni? Mondjuk a napi meló után,este 11 felé . Aztán szabadnapon. Aha! És Aliz, a nejem mit fog szólni hozzá? Mert mégis mekkora áldozat ez tőle? Így aztán nem is mondtam el neki. /Tíz nap után árultam el, mibe vágtam bele és nem véletlenül Ő az én Jobbik felem, nagyon örült neki. Végig tudta, hogy megcsinálom. /
Elővettem a novellát. Elolvasva már tudtam, a köríves óda ide Budapestről, nem jó. Lehúztam kevesebbre. Aztán láttam Norbi bajuszos arcát, a kockás ingét, a göndör haját, az igazi bőr táskáját, ahogy mindig igazgatta, amikor ment. Akkor el kezdtem írni. Sok minden jutott eszembe. És írtam. Éjjel, meg munka előtt egy órát, meg szabadnapon. Nem könnyű úgy írni valamit, aminek valós az alapja. Mert mindent nem ír meg az ember. És sok mást se lehetett. Én nem találkoztam Norbi szüleivel. Ilonkával, aki nem Ilonka a valóságban, vele tényleg találkoztam. Egyszer vártam Norbira, akkor segítettem neki törölgetni. Sokat mesélt a családról és a fiáról is, aki Norvégiában élt. Sok mindent innen tudtam. Rengeteg pogácsa által. Volt, mikor Norbi hozott az összekoccanásokra pogácsát, hogy Ilonka küldi. Mindig megjegyezte, neki sosem csomagolt csak téliszalámis zsemlyét. Így Kabos módra ,zsemlye. Aztán ezek a történetek beépültek az írásba. Mint Helga, aki egy fantasztikus csaj volt, határozott szándékokkal, amit el is ért. Aztán csalódott Norbiban, aki nem akart olyan lenni, mint az elit. Ő CSAK jó orvos akart lenni. Szívsebész. Volt egy éve, mikor annyira csajozott, hogy majdnem kivágták az egyetemről. Akkor azt hiszem éppen másodjára nem vettek fel, szóval azt mondtam neki:
-Ha már egyszer akárhogyan is bejutottál az egyetemre, akkor ne tedd meg nekik azt a szívességet, hogy kirúgjanak!
-Ezt az mondja, aki döglusta – volt a válasza.
Aztán megváltozott és tényleg a legjobb lett. Mindig mosolygott, mikor mondtam neki, hogy egyszer Ő fogja operálni a zörgő ketyegőmet, nagyon komolyan nézett rám a Moszkva téren:
-Amikor a kezembe lesz, meggondolom életben hagylak-e.
Ezt a mondatát is bevettem a könyvbe. Meg talán sok olyat, amiről már azt hittem csak az enyém, én találtam ki. Ha elolvasná, biztosan megmondaná, mit mondtam én vagy mi az, ami nem úgy történt. Csuda feje volt. A bugyicsúsztató mosoly kifejezést egy kolléganőm mondta rá, akivel egyszer találkozott a boltban és nem mozdult mellőle. Nekem vicces volt, Norbinak zavaró. Aztán a kolléganőm megkért, ne hozzam be még egyszer a srácot, mert ő megerőszakolja. Ott a boltban. Ez aztán sokáig vicc volt köztünk. Én tudtam, hogy a kolléganőm megtenné. Nagyon belevaló csaj volt, engem már akkor elküldött a francba, mikor még csak odaálltam elé. Mivel minden nem kerülhetett a könyvbe, ez kimaradt.
Nem úszom meg. A kezdeti novella címadó szó, ami fejezet cím lett, AZ AJÁNDÉK történetét elmondom. Mert ezt is sokan kérdezték. Volt, nem volt? Volt. Nem tudtam, hogy ajándék. Csak sokkal később. Akkor azt hittem, a szövegem, meg az udvarlásom és a tekintélyes mennyiségű fehér rum, valamint Martini, ekkora sikerrel járt. Egy amúgy permanens barátnő hiányban leledző húsz éves srácnak, ő ugye András a könyvben, egy olyan nő, mint Judit /bizony Ő Judit volt!/ az maga a mennyország. Egyszeri, de felejthetetlen. Örök emlék, ami mindig megmarad. A buli az is valós volt. Helga, aki nem Helga valójában, nem akkor került Norbival kapcsolatba. Az később volt egy másik bulin, valami koncert volt, ahová nem engedtek be, mert beszóltam a rendőröknek. Nem voltam bátor, fel akartam vágni a lány előtt, akivel voltam. Egy sima pofont kaptam, jogosan és nem engedtek be. A lány bement egy másik sráccal. Tudok nagyban veszíteni, na! Helga akkor jött a képbe. És Norbi elveszett, mint a mohácsi csata.
Szóval az Ajándék megvolt. Csodás volt és szép emlék. Ha tudom kicsoda Judit, akkor sem megyek haza, mert hogy én nem. Dehogynem! Norbi nem emiatt volt Jóember. Azért amit megírtam róla. Amiért aztán Helgával felbomlott a házassága. Amikor mondta az egy számmal nagyobb fehér köpenyében, sztetoszkóp a nyakában és nagyon szomorú volt. Nem amiért elhagyták, megcsalták. Amiért azt mondta a nő, hogy sosem szerette. Őt nem. Csak a hatalmat, a pénzt, a lehetőséget és mindent, ami vele járt. Nem tudtam mit mondani. Nem egy „közhelyekkel boldog leszek” srác volt. Azt mondtam, visznek katonának két évre, gyere velem, hátha jobb lesz. Biztos kell oda egy kaszabolós Jóember.
-Annyira hülye vagy, öreg. Maradj is ilyen – mosolygott, aztán buccoltunk és elment.
Nem tudtam, de akkor láttam, hallottam utoljára. Eltűnt, elkopott az életemből, mint annyi más barátom. Van egy igazi barátom, három éves korunk óta ismerjük egymást. Még mindig barátok vagyunk. 58 éve. Ez nem fog elkopni.
Norbi előkerült, amikor a könyvet írtam. Mert nagyon meg akartam írni. Nemcsak azért, hogy megmutassam 60 évesen is meg tudom csinálni, amit akarok. Nemcsak azért, hogy az én mindenem Aliz büszke legyen rám. Nemcsak azért, hogy A JÓEMBER-t sokan olvassák. Végig úgy éreztem ezzel tartozom Norbinak. Megérdemli. Egy igazi JÓEMBER mindig.
A jövő héten is marad A JÓEMBER. Végvári elvtársnő és a klinika. Aztán még sok minden.
Megtudhatjátok HOGYAN KÉSZÜLT.